Petőfi az egyik kedvenc költőm. Olvastátok a Helység kalapácsát? Miért nem tanítják a gimnáziumban?? Sose ismertem volna meg, ha egyszer a nagynéném nem olvassa fel.
Csak néhány gyöngyszem, kedvcsinálónak:
A helység kalapácsa
”Ámen!“-szólt az áhítat
Szent hangján
A menny szolgája, s az egyház
Négy fala, régi szokása szerint,
Komolyan mondotta utána, hogy ”Ámen.“
A nép pedig, amely esti imára
Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal
Elhordta magát…
*
Ásít… szemeit dörzsölve körülnéz…
Lát és sejt… sejtése pogány.
Megy az ajtóhoz, megrázza kilincsét,
És rázta hiába.
Éles eszével
Átlátta azonnal
A dolog állását…
*
Aztán, mint férfihoz illik,
Téged híva segédül,
Lelki jelenlét!
*
Így főzte a gondolatok seregét
Feje bográcsában
A bölcs férfiú…
*
S komoran nézett a híg levegőnek
Egy pontjára,
Miként a gólyamadár néz
Fenekére a tónak…
*
S a kíváncsi világ azt kérdi: mi van meg?
Hegyezd füledet,
Kíváncsi világ!
Lantom neked elzengendi, mi van meg.
S ha ekkorig aggodalommal
Néztél hősünk sorsának elébe,
S netalántán arcodat
Érette a búnak könnye füröszté…
*
Ilyen a rágalom aztán!
Oh, ez előtt nincs
Szentség a föld hátán,
A legszűzebb ártatlanságnak
Tiszta vizét is
Bémocskolja iszappal,
A hóra sarat hány,
És… de hova ragadál,
Oh, felhevülésnek
Gyors talyigája!
*
Idejárt hát
A falu népe, kivált
Vasárnapi délnek utána,
És nagy mértékben vígadozott,
S a vígadozásnak
Végéről szó sem volt,
Míg a kisbírói tekintély
Tudtokra nem adta
Szívreható mogyorófa-beszéddel,
Hogy már hazamenni tanácsos.
*
Oldala mellett
A bort hörpölte Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
Ki, mikor Bagarja uram
E kérdést terjesztette elébe:
”Hát Fejenagy koma hol lehet?“
Így hallatta a választ:
”Ott van, ahol van,
Hanem itten nincs… s ma alig lesz.“
S miután ezeket mélytitkú ajakkal
Elmondotta: kiprémzé
Szája vidékét
Sátáni mosollyal.
Bagarja uram pedig űle,
S olyformán néze szemével,
Mint nézni szokott a halandó,
Ha nem érti a dolgot.
S vala még több érdemteljes egyén
A vendégek koszorújában.
Megnyílt aközben az ajtó,
S lett széles az ő nyílása…
Így adta bizonyságát
Ékesszólási tehetségének:
”Bort!“
Fölfogta azonnal
A szemérmetes Erzsók
E szónoklat magas értelmét,
S eszközlé annak teljesülését
Nem fontolva haladván.
S miután mértékletesen
Egyet kortyanta belőle:
(Körülbelül annyit,
Amennyivel öt vagy hat ürgét
Lehetne kicsalni lyukának
Mélységeiből,)
Annakutána
Fölnéze az ég tájéka felé -
A kemencetetőre,
S ilyféle szavakkal
Terhelte meg a levegőnek
Könnyű szekerét…
S Peti nem késett,
A háromság más ketteje sem.
Cimbalom és hegedű és bőgő
Hangot adott…
Jaj, de mi hangok ezek!
S kóválygani kezdtek
Mindnyájan a tánc gyönyörében,
Mint aki nadragulyával
Fűszerezte ebédjét.
Arcúlata lelki tusának
Volt tűkörözője.
És amidőn letevé,
Üres vala az,
Valamint üresek zsebeim
Most, mikor ezt éneklem
Nagy lelkesedéssel
Költői dühömben.-
Nem a szégyen, de nem is harag az,
Csak én tudom ennek okát,
Én, kit földöntúli izék
Földöntúli izékbe avattak.
Ez vésznek előjele,
Amely még ma lesújt a világra.
Amidőn megfogta kilincsét
A kocsmai ajtónak:
Ketyegett hő szíve erősen
Üdv-kéjek gyönyörétől
Ő csak látott –
Oh, mért kellett látnia ekkor?
Mért nem született vakon inkább?
És átaljában mért született?…
E látványra szívét,
A tiszta szerelmű szívet
Pokolbeli kínnak
Százharminchatezer bicskája
Hasította keresztül…
Mint prédájához a macska,
Zajtalan léptekkel
S szeme égő üszkével
Sompolygott a lágyszívű kántor
Háta mögé,
Aki titokban
Gyötrődő szíve érzelmét
Eképp foglalta szavakba…
Kimondom, igen,
Nem holmi cikornya-beszéddel,
De az érzés egyszerű hangján:
Keblem kápolnájában…
Itt várom ítéletemet,
Most, rögtön, ezennel
Mondja ki szűz ajakad:
A reménység zöld koszorúja
Öveddze-e homlokomat,
Vagy a kétségbeesésnek
Bunkósbotja
Üssön agyon?…
Nem szóla reá,
De tengervízszínű szemének
Bájdús kifejezéséből
Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel
A széles tenyerű Fejenagy…
Most pedig, oh, kántor,
Téged veszlek elő,
Készülj a meglakolásra –
Rémséges leszen az,
Valamint rémséges a bűn,
Mit elkövettél.
Példádon okúljanak a késő unokák,
Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
Hogy kell konkolyt hinteni
Két szerető szívnek
Tiszta búzája közé!
Mindezeket mondá
A helybeli lágyszívű kántor
A megbánásnak örömtelen hangján.
Látá, hogy komolyabb kezd lenni
A dolog fordúlata,
Fejenagynál terme serényen,
S magát frigyestársának ajánlá.
A lyányzók pedig elvonulának
A kocsmateremből,
Mint elvonul a napnak sugara,
Ha zivatar támad.
S elkotródott a lyányok után
A béke barátja, Bagarja is.
Megdöfte az oldalbordáját,
Hogy az álom sűrű ködét
Szétoszlassa szeméről…
Soká bajlódék vele Bagarja,
Míg fölnyílt az egyik szeme nagy nehezen,
S lelki nyugodtsággal kérdezte:
”Mi baj?“
Az enyészet gyászlobogója
Leng a szomorú csatatéren…
Te pedig, lantomnak húrja, pihenj!
Nagy volt a munka, s bevégzéd
Emberül e munkát.
Én is pihenek
Babérjaimon,
Miket a hírnek mezején
Borzas főmre kaszáltam.
S ha sötét zsákjába dugand
A feledés,
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes borotvája.
