Ma nincs jó napom.
Most kergén és zagyván
magam mögé gyűröm,
amit itt hagyván
találtam
mielőtt innen felálltam
Ma nincs jó napom.
Valahogy frusztrál,
ami elém kerül,
vagy előttem úszkál
minden tagom zsibbad,
zsong a fejem
torkomban szorong az ijedelem.
Ma nincs jó napom.
Abba kéne hagynom
a felfújt hólyagot
hagyni, hogy lohadjon
Nem látom át tisztán ma ezt az egészet
eltakarják tőlem az egészet a részek
Ma nincs jó napom.
De majd lesz, - kivárom
addig, ha nekem nincs,
hát neked kívánom
a szertefoszló felhőt
a napsugarat,
mindazt mi napomból nekem kimaradt
Néha kifogy a rim az agyszótárból,
mikor mélynek tünőt bámul
a sziv, mikor kimondja,
hogy mi a gondja...
Nem remekmives, nem közfogyasztásra,
csupáncsak mélabú és magány bosszantásra!
mit neki xaxa, abba, szonett, limerick/Faludy/ forma
a lényeget a szó takarja...
mögé nézz, mint a sztereoképen
a lényeg a mögöttes Éden,
hol találkoznunk kéne mindőnknek, Béke!
-Veletek-
Folyt egy szózuhatag, fele immár
fel nem lelhető szép, csuda rímpár
magányosan maradt rímpárnája
sír panaszosan két rím árvája
s ha látod szemeddel e két esendőt
hagyj nekünk itt versből pár zsebkendőt
allergiánk van, hát hadd szipogjunk
nehogy már a versből itt kifogyjunk.
Ti viszitek át a túlsó partra, a fogatok között tartva?
Csacskák a rimek, de
mögöttük nyüszit a szeretet és a vágyás,
a világ sárkányfog-vetemény ágyás...
Okos fejét még nem hajtja le
a halálraitélt,agya forog,
még keresi a megoldását...
fogy a nap fogy a hold
fogy az élet
gyere most gyere még
gyere védj meg
bor az éjj sora mély
józanul ne remélj
hamvakat magvakat
visz a szél rajta kap
jön a könny jön a bú
jön a bánat szomorú
szemeim sose láthat
keresem kutatom
hol a párja
lobogó ligetem tüze járja
csupa volt csupa már
csupa nincs csupa sár
csupa rongy csupa lánc
csupaszon csupa ránc
"hol a kint hol a bent
hol a minden
hova tűnt hova bújt
hava sincsen"
Közelít zenéje lassan felém árad
szomorú zongora elaggott a húr
lehangolt dallama egy kiszáradt fának
s megkopott öltönyben ül elé egy úr
Ritmusa régi emlékét idézi
fényes napokról talán csak mesél
értő füleknek közellétét érzi
vagy csak reméli, hogy nekik zenél
Létezett egy tájék, s hogy élővé váljék
ami volt elmúlt, nincs hozzá remény
billentyűn e játék megfagyva is fáj még
A régi nyár eltűnt, s a téli éj kemény
Elhalkult a nóta nem szólt már régóta
zenészt és zenéjét a hó meglepi
kietlen hidegben ráfekszik egy fóka
s mivel épp arra járt - hát megteheti
Tonnányi a zsírja a hangszer nem bírja
torkom szorítja az aggodalom
elpattant húroknak sosem lesz gyógyírja
csikorog csupán a berogyott halom
Úgy sajnálom (nagyon!), hogy nem találkoztunk,
S hidd el hiányolom, hogy nem barátkoztunk
Lásd színpad sarkában kell lelni terepet
Hogy ne csak eljátszhassuk a szeretet szerepet.
Nem kell a közönség, a közönséges siker
Lelkem jobb fele vagy! a kedvesebbik iker.
:-)
(köszönöm)
Mint birkapörköltből halk bárány-bégetés
Úgy hiányzik nekem a boszorkány égetés...
:-)
Dehogy doblak innen! én ha itt lehetek,
Kis cirokseprűmmel is csak integetek.
Néha mormolgatok és Keletre köpök
szívemből örülök, hogy ha erre jöttök!
Nekem hiányoztál, s míg telt az idő
többször nikotinnal telt meg a tüdő
Kedves és vidám volt a kis társaság
Némelyik ültében tömte a hasát
Derűs és nyugodt volt ott a hangulat
Én meg hiányoltam jó Wágner urat.
Így hát üldögéltem, s nem jött alkalom
megtárgyalni a tényt - s így hallgatagon
figyeltem a szóra, mi foszlott felém
S örültem, ha néha e szált meglelém
S mikor elhagyta a fonált a tudat
Megint hiányoltam a Wágner urat.
Hanem az idő telt, Te meg nem jöttél
Láthatatlan sipkát, köpenyt öltöttél?
Többször körülnéztem és nem láttalak
Aztán ezt megúntam már nem vártalak
Nem lett hát feszültség, nem pattant a húr
Búcsúbulin nem volt ott a Wágner úr.
Nedves avar szaga száll ázott erdőben
Madarak visszhangja vidáman csapódik
Zöldülnek az ágak, s a is rügy eredőben
az élet megy tovább, minden változik
Új lénynek új fészket rak a természet
Bokrok közt fűszálas kanyargó csalit
születik fejlődik mind, mi heverészett
Hol hold volt, most napfény kancsalít.
Óhajtanám, a megbékélést,
a békés egymás mellett élést
hogy tekintetbe vegyék korra, nemre
hirtelen toluló szenvedelemre
hitetlen hitre való nézvést
elhalasztva netán a nyilvános kivégzést.
A normál megszólítást óhajtanám
s a témanyitásokat nemhogy hajtanám
sőt tekintetbe venném a megszorítást
és szelidíteném a kiakolbólítást
hagynám szemtől-szemben élőben(!) és hosszan
mikor a kulissza fellibben-fellobban.
A normál értekezést óhajtom
s ha közbe robognak be az ólajtón
disznónak-birkának is legyen élménye
hogy egyéniségéből jő ki véleménye
tulajdonosként vagy használóként
emberi hangot használhatna főként.
S hogy magamban gajdolok, ez a szerep rém
disszonáns énnekem – Nem szeretném!
S bár újra indítanád a lavinát
mikor már szétterült, Na akkora hibát
már Te sem tudsz tenni – csak morgolódni
Kiterítve fogunk szétmorzsolódni.