"A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok.
"A szeretet ereje újból feltölti a lelkem, és én teljessé válok Most önmagamat nézem.., Látom, hogy a múlt emlékei meggyógyulnak , Képes vagyok a megbocsátásra.., és azzal hogy megbocsátok, felejteni és elengedni tudok
Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bújkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála háborúja.
Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon....
Hidd el, mit a szívünk csak remélt Hidd el, s velem álmodni ne félj Mondd el, mondd mit érzel, S ha a szó majd elapad. Úgyis minden rezdülésed Mint a szél simogat.
Engedd hát közelebb a szíved, Elviszlek oda ahol élni kell a csodát. Hallgatni veled, ennyit kérek És még egy percet, amíg átölelsz ne várj! Engedd hát közelebb a szíved, Engedd, hogy halljak minden szívdobbanást. Csak néhány pillanat hát élvezd, Hisz holnap rohan majd az életünk továáább
Így jó, értünk kelt fel ma a nap Így szép, lelkünk rab s mégis szabad
Nem várt béke száll majd vállunkra tudom. S hogy mire vágyom igazán most, csakis azt... akarom.
Engedd hát közelebb a szíved, Elviszlek oda ahol élni kell a csodát. Hallgatni veled, ennyit kérek És még egy percet, amíg átölelsz ne várj!
Engedd hát közelebb a szíved, Engedd, hogy halljak minden szívdobbanást. Csak néhány pillanat hát élvezd, Hisz holnap rohan majd az életünk tovább...
Engedd hát közelebb a szíved, Elviszlek oda ahol élni kell a csodát. Hallgatni veled, ennyit kérek És még egy percet, amíg átölelsz ne várj! Engedd hát közelebb a szíved, Engedd, hogy halljak minden szívdobbanást. Csak néhány pillanat hát élvezd, Hisz holnap rohan majd az életünk továább
Engedd hát közelebb a szíved, Elviszlek oda ahol élni kell a csodát. Hallgatni veled, ennyit kérek És még egy percet, amíg átölelsz ne várj!
Engedd hát közelebb a szíved, Csak néhány pillanat hát élvezd, Hisz holnap rohan majd az életünk tovább Engedd hát közelebb a szíved
Az aranyló napsugár végigfut bőrömön. Összerázkódom, Mint a sivatag, amikor esőt vár Beszívom a hajnali föld szagát, Aztán sóhajtva továbblépek az úton. Sietve hajol meg a som Előttem, mint szélnek törékeny nárcisz. A kavics alján pici bogár mászik. Megfürdök a vízesésnél, jólesik a hűs víz testemnek. Bokor Gyümölcsével csillapítom éhségem, S lila írisz illatát érzem. Megcsodálom az ég kékjét, melyről a vad tenger jut eszembe, holott Szélcsend van. Az ég sem rezdül. Nincs mozgás. Vízcsepp gördül le arcomon, könny talán? Nem, nem. Az előbbi pajkos felhők könnye. Homlokomon Csigákba rendeződik a haj, a szemem Színe kékbe játszik át. A Te szemed Kék és a hajad is olyan göndör, mint az enyém, hisz Rád gondolok
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Meghaljak, hogy feledjelek, vagy éljek örökös vágyban? Nem könnyű feledve halni, s oly nehéz vágyakkal élni. Kedvesem! Te mit mondasz nekem: hogy haljak-e, vagy éljek?
elvesztek a hajnalban megálmodott szavak a szóvirágok, és képek mit neked küldtem gondolatban, csókokba fonva hogy ébredésedben ott legyek. nincs itt semmi, csak a hűs szoba kint a magányos lépések tömeggé olvadt teste és kabátba bújt reggeli hideg. most tüsszentenek a falak, kezemben csésze, a porcelánvirágok szirmai átmelegítenek, míg kortyolom az esti vágyképeket. éledő testem melegét küldve feléd, kívánva, ezzel takarózz be Kedves hogy, ne fázzak én se benned. kéjes nyújtózás dorombol mellettem, irigyen érintem, mintha te lennél s, ujjaim máris hátad lankáin szánkáznak, kipirult vággyal játszva, csak azért, hogy elfáradva hozzád bújhassak, lélegzetedbe kapaszkodva, kérve vigyél magaddal, ne halljam a bennem acsarkodó gondolatokat. arrébb fekszik a sértődött macska. kidob az ágy, és már nincs itt más, csak a magány. az éjszakai álmok illata, mamuszok szuszogó hada, grafit farkas, kire ha ránézek, hűséges szemét a tiédnek képzelem. a nyíló ablakon beömlik a hideg, megkarmol a pára, én csak állok és nézem, ahogy e hatalmas itatóspapír magába szívja szétszórt álmaim, felitatja a takaróval szeretkező nedveim, míg nem marad más, csak ez a száraz keddi reggel, ébredésem romjai s, valahol köztük a neked álmodott szavak, a gondolatban tökéletesre faragott versek és egy csendes érzés, akár hol is jársz itt vagy velem, lelkem repedéseiben megbújva, magamban hordozlak, keserédes reggeleken csókolva, mert én így szeretlek. vén dallamok bújnak elő a rádióból, s, a seprő megmozdul a sarokban.
Mondhatnak bármit én mégis hiszem A lelkünk egy rejtélyes hely Hisz nem tudjuk hol van és mit rejt ott bent És hogy jut el hozzá a jel Legyen kérdés vagy válasz legyen igen vagy nem De egyszer csak visszahangra lel Csak sejtem h mért van Ha néha egy dal a lelkemben életre kel
Üzenem a távolból: valaki ma rád gondol Üzenem a távolból: téged szeretni jó szeretni szeretni jó
Tudosok ellen ha érvelni kell Én elbuknék nincs fegyverem De hogy furcsa kis képletek dönthessék el Hogy kellesz azt mégsem hiszem Mert nincs is szebb annál Ha egy fiu s egy lány együtt a mennyekbe száll Átéltük már és most akárhol jár A lelkem igy hozzád talál
Üzenem a távolból: valaki ma rád gondol Üzenem a távolból: téged szeretni jó szeretni szeretni jóNincs is több ennél mi elmondható Szeretni téged szeretni szeretni jóÜzenem a távolból: valaki ma rád gondol Üzenem a távolból: téged szeretni jó szeretni szeretni jó
Nem volt már fiatal az este. Lelkünk egymást kereste. Szemünk a test mélyére látott, Kitagadtuk magunkból a világot. Örvénylett, vibrált a levegő, Vonzott és taszított egy végtelen erő. Lángolt a lelkünk, a vágyunk égetett, Magunkban éreztük az izzó fényeket. Lassan eggyé olvadt a testünk. Ez volt mit évmilliók óta kerestünk! Ölelni, csak ölelni akartunk egyre, Vágytunk a kettőből eggyé vált testre. Magunkba olvasztottuk a végtelent, Zártunk szeretetburokba éveket. Kavargó, izzó gömbbé lettünk hírtelen, S lebegtünk, forogtunk szivárvány színeken.
Virágnak mondanálak, A rózsa, liliom, Mint egy tőnek virági Virúlnak arcodon. De a virág nem érez, Ne légy virág nekem Maradj kedves leánynak, S légy hű szerelmesem.
Csillagnak mondanálak, Mely est koránya lett, Virasztva édes álom S édesb titok felett. A csillagfény hideg fény, Ne légy csillag nekem Maradj kedves leánynak, S légy hű szerelmesem!
Hajnalnak mondanálak, Mely hogyha felköszönt, Ég és föld mosolyogva Ürömkönyűket önt. A hajnalláng muló láng, Ne légy hajnal nekem Maradj kedves leánynak, S légy hű szerelmesem!
Vagy légy virág s virúlj fel, Itt híved kebelén, Légy csillag, fényt sugárzó, Balsorsom éjjelén; S hajnal, mely harmatot hoz, Örömkönyűt nekem; Oh légy a nagy világon Egyetlen mindenem.
Ülök a vízparton és nézem a csendesen hömpölygő vizet. Milyen lágy, milyen szelíd. Muszáj megérintenem. Hűs selymességével cirógatja körbe az ujjaim. Egy érintéssel köszöntöm az érkező vízcseppek tömegét és búcsúztatom a távozókat. Szinte hihetetlen, hogy ez a szelíd kékség, milyen pusztításra is képes... Kiemelem kezem a vízből. Ujjaimról a cseppek sietősen szöknek vissza a többi közé. Nézem ezeket a természet adta apró csodákat. Egyetlen cseppjükben is ott ragyog távoli tengerek minden fénye. Csak nézem... Mennyire semmi egy csepp és mégis mennyi minden van belezárva. A lét örök körforgása... Évszázadok álma... Nélkülük mi sem lennénk. Évmilliók ringatódznak e szelíd hullámokban, hisz páraként felszállnak, majd csapadékként földet érnek. Mennyi mindent láthattak már? Mennyi alakban léteztek!? Léteznek?
Mily suttogástól reszket az aranyló éj mérhetetlen pusztasága? Fent az égbolt ívén folyó dől át nyugodtan: szárnyak s ömlő melódiák folyója, a hajnal tájai felé özönlik. S a szent szépségek, lám, kibátorodnak a tündöklő hullámok felszinéig, álmot lehelnek a halandók össze- kínzott lelkébe, szerteszórva benne a kékség boldog, tiszta nevetését. Az áradat keletre nyúlik, addig, hol már a nap tajtékosan verődik örök partjaihoz az éjszakának: éji folyó: zenévé oldja át a fény, majd a föld alá hanyatlik útja.
az égi derű vagy ború a béke vagy a háború, az igaz és bizonnyal a hamis. Vagyok a jó és mellette a rossz, a vigyázó s aki oroz, a vegyület vagyok és az elem. Az energia vagyok s az anyag, a bátorság s a félelem, szorgos vagyok s hanyag. Vagyok a kedves s az utálatos, a gyűlölet vagyok s a szeretet, kire rálépnek és aki tapos, ki torkig telt s ki nem kap eleget. Vagyok a sötét és vagyok a fény, az elavult s a friss. Én te vagyok és én vagyok . minden vagyok és mindennek
"Megérteni egymást örömben, szenvedésben, segíteni, ha csak egy szóval, egy gondolattal is, nagyobb művészet, mint végig barangolni a világot, gazdagnak lenni és szórni a pénzt. Mert lelkeink kincse talán a legnagyobb ajándék és legszebb öröm, amit egymásnak adhatunk, s amiért nem tudjuk elégszer mondani, hogy...KÖSZÖNÖM
Szép estét kívánok !
/Wass Albert/Darvak ... Fent ék alakban vonulnak a darvak... Nem is tudom miért fáj úgy nekem ez az éles, tragikus ék alak... Érzem talán: ez lesz a végzetem.
Ha egyszer ősz lesz, és értem küldenek a csillagok, mint Lohengrinért: csoda-táltoson, amikor meghalok: daruvá változom. És jönnek majd a többi darvak, körüllebegnek, szárnyra kapnak, s amíg lent elsirat az ének, a végtelenbe elkísérnek.
Valaki akkor feltekint az égre, Nem tudja mért, de könny szökik szemébe:
1. Születni kell, újra meg újra, Indulni kell a háborúba, És harcolni kell, meghalni és szeretni Még nem elég.
2. Születni kell minden nappal újra, Álmodni azt, ami nem válhat valóra, És harcolni kell, meghalni és szeretni Még nem elég.
R1. Ég és föld között repülj velem, Vezess át az életen, Napot fess a szürke holdra! Ég és föld között repülj velem, Vezess át az életen, Vigyél át a túlsó partra, igen!
R2. Csak körbe-körbe forog velem. Ami egyszer volt s újra lesz, Csak körbe-körbe forog velem. Te álmodj tovább, kedvesem!
3. Nincs senki más, aki helyedre léphet, Itt születtél, és itt kell élned, Nincs másik hely, nincs más idő, Meghalnod is csak itt lehet.
