TÁRSADALMI TŐKE MAGYARORSZÁGON*
Magyar Szemle 2001. október
Andorka Rudolf professzor, sokunk mestere és barátja élete utolsó tíz évében számos írásában kifejtette, hogy a mai magyar társadalom, és általában a kelet-közép-európai társadalmak válságának legfontosabb háttértényezői az egyén és a társadalom viszonyának zavarai. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a társadalmi folyamatok nem determináltak. A természeti jelenségeknek, például egy földrengésnek legfeljebb a hatását lehet mérsékelni, de a társadalmat mi magunk alakítjuk. Ezen a téren hihetetlenül nagy a felelőssége a politikának és nem utolsósorban az értelmiségnek.
A magyar társadalom sok területen sikeres és eredményes. Ugyanakkor vannak olyan válságtünetek, amelyeket nem szabad letagadnunk, beszélnünk kell róluk - és tenni kell ellenük. Melyek ezek a legfontosabb válságjelenségek?
Az első válságtünet, amelynek révén sajnos szomorú érdekességgé váltunk az egész világon, a középkorú férfiak kiemelkedően magas halálozási aránya. A nyolcvanas évek közepétől Magyarországon a 45-65 éves férfikorosztályból évente abszolút számban többen halnak meg, mint a harmincas években, amikor pusztított a tbc, nem voltak még antibiotikumok, nem voltak a modern orvoslás csodái - és ennek ellenére ma ebből a korosztályból többen halnak meg, mint akkor. Ez azt jelenti, hogy a modern orvoslás minden vívmánya sem tudja megoldani azokat a problémákat, amelyek miatt kortársaink napjainkban meghalnak. E jelenségnek három különleges jellemzője van. Az egyik az, hogy ha egy férfi megéri Magyarországon a nyugdíjkorhatárt és még néhány évet, akkor olyanok az életkilátásai, mint például egy dán férfinak. Tehát a dolgozó, aktív korosztály van súlyos válságban, s ha ezeket a válságéveket túlélik, utána, annak ellenére, hogy nyugdíjasaink nagyon szegények, viszonylag jók az életkilátásaik. A következő jellemző az, hogy az 1960-as évekig a magyarországi egészségi mutatók jobbak voltak, mint például Ausztriában, vagy Angliában. A magyar férfiak tehát általában nem sérülékenyebbek, nem genetikus adottságról van szó. Valami rosszra fordult 1960 után, ami a nyolcvanas évek közepéig folyamatosan romlott, és azóta sincs javulás, de nem is rosszabbodott tovább a helyzet. A harmadik sajátos kelet-közép-európai jelenség - kelet-közép-európai egészségparadoxonnak is nevezik -, mely a szomszéd országokban is hasonlóan zajlott le, csak nálunk volt a legsúlyosabb, ma pedig megjelenik Oroszországban, Ukrajnában és a Baltikumban is. Nevezetesen az, hogy a középkorú férfiak korán meghalnak, és ugyanabban a társadalomban, ugyanolyan körülmények között nőkre ez kevésbé jellemző.
A másik válságterület, hogy a társadalom különböző rétegei között súlyosabb egészségi különbségek vannak, mint amit az eltérő anyagi, iskolázottsági körülmények indokolnának. Ma Magyarországon az érettséginél alacsonyabb végzettségű középkorú férfiak körében 75 éves koruk előtt körülbelül kétszer akkora a halálozási arány, mint az érettséginél magasabb végzettségűeknél. Ez az arány a többi európai országban és Amerikában 1,4-1,5, viszont a nők esetében nálunk is csak 1,2. A társadalom ilyen típusú kettészakadásának vizsgálata során nagyon sokat hallunk az önkárosító magatartásformák gyakoriságáról. A most tárgyalt halálozásokból mintegy 40 százalékot magyaráz a dohányzás, az alkohol, és 60 százalék más okokra vezethető vissza. (Az alkoholos májzsugor okozta halálozás terén 1980-tól kezdve messze mi vezetünk a világon, utánunk következik Moldova. A nyolcvanas években még körülbelül ott álltunk, ahol a többi nagyivó ország, azóta mintegy 400 százalékos volt az emelkedés.)
Hogy magyarázatot találjunk ezekre a jelenségekre, először azt kellene meghatároznunk - ami az alapkérdésünk -, hogy mit értünk egyén alatt. Az egyén önazonossággal, öntudattal bíró személy. Ebben nagyon lényeges, hogy az önazonosság, az öntudat - minden mai pszichológiai elmélet szerint - a környezettel folyamatos kölcsönhatásban fejlődik. Az öntudat különbözteti meg az embert az állatvilágtól. A harmonikus, érett személyiség folyamatos kölcsönhatásban, harmóniában fejlődik a környezetével. Így válik nemcsak egyénné, hanem egyéniséggé . Tudjuk, ez milyen nagy szó, egy nagy egyéniség hatása szinte fölmérhetetlen, de mindenkinek egyéniséggé kellene válnia. Vajon mi az oka annak, hogy éppen az egyéniség fejlődésében tapasztalunk nagyon súlyos válságjelenségeket?
Először is, az emberiség megpróbál kiszakadni abból a világból, amelyik évszázadokon át jellemző volt. A tradicionális, főleg a törzsi társadalmakban teljes mértékben azonosul az egyén a társadalmával, amelyből kivettetve életképtelenné válik. A huszadik század elején Afrikában még számos, úgynevezett vudu halálesetet figyeltek meg: ha egy törzsi környezetben élő embert valamilyen tabu megsértése miatt kizártak a törzsből, akkor néhány hét alatt még a teljesen egészséges fiatal emberek is meghaltak, például szívmegállás vagy vérző fekély következtében. Ennek semmi más magyarázata nincs, mint hogy a reménytelenség, a kontrollvesztettség olyan szélsőséges állapotába kerültek, amiből nincs kiút. Az emberiség ebből a nagyfokú kötöttségből, amelyben nem tud egyénként viszonyulni a közösségi elvárásokhoz - amelyek lehetnek akár negatívak is - megpróbál az individualizáció felé haladni. Az utóbbi kétszáz évben azonban a modern nagyvárosokba tömegesen beáramló emberekben - akik elvesztették a gyökereiket, nem is tudják, milyen kultúrához tartoznak, nincs meg az úgynevezett szociokulturális azonosságtudatuk - nagyon könnyen kialakul az a szemlélet, hogy az egyén akkor éri el a fejlődés legmagasabb fokát, ha szabad a társadalomtól. E szemlélet súlyos csapda, mert itt nemhogy szabadságról van szó, hanem az ilyen körülmények között élő ember valósággal a rabszolgaság állapotába kerül, elveszti önazonosságát. A saját önerősítéséhez állandó külső megerősítésre van szüksége, és ez az embertípus mindenfajta manipuláció kiszolgáltatottjává válik.
Óriási erők tevékenykednek annak érdekében, hogy a modern társadalomban azt a bizonyos fogyasztói "egyenlétet" kialakítsák és fenntartsák. Mert ki az ideális fogyasztó? A közösségtől elszakított, magányos és szorongó ember, akinek az emberi kapcsolatok is fogyasztási cikkek, aki úgy érzi, hogyha jobb nőre, jobb kocsira, jobb arckrémre cseréli ki az éppen birtokában lévőt, ettől értékesebbé válik. Az ilyen embernek mindent el lehet adni. Mi, emberek hoztunk létre egy olyan világot, amelyikben ez a fogyasztási kényszer egyre erősebb és egyre súlyosabb. Sokan azt mondják, hogy a fogyasztói társadalom, a benne szereplő erőkkel nagyon gonosz. Pedig csak arról van szó, hogy a termelésüket növelni igyekvő vállalatok és piaci szereplők a saját törvényszerűségeik szerint, teljesen érthető módon működnek. Az egyetlen gond az, hogy nagyon kevés olyan erő van a társadalomban, amelyik ezekkel szemben hasonló méretű erőkkel tudna szembeállni. Mert mi a fejlődés célja? Nem a túlhajtott fogyasztás, hanem az ép, egészséges életet élő egyéniségek világa. Ennek megteremtésében az államnak és a civil közösségeknek óriási szerepük lehet. Ezért próbálja a fogyasztói világ az államot minél jobban gyengíteni.
Meg kell keresnünk azoknak a közösségeknek a hálóját, amelyek hajlandók a változtatásra. Ez az egyetlen módja annak, hogy a fejlődés valódi irányába haladjon a társadalom. A közösség szónak kissé rossz íze van számunkra, mert átéltük a kollektivizmus társadalmát, ahol elvben a közösséget tekintették a legkomolyabb értéknek, de valójában semmitől sem féltek jobban, mint a valódi közösségektől. A kollektivizmus társadalmát az jellemzi, hogy az említett "egyenlények" számára óriási erőt jelent, ha van egy "nagy vezér", vagy van egy olyan csoport, amelyikhez úgy tartozhatnak, hogy ezzel a saját én-erejüket tudják mintegy kiegészíteni. A kollektív egyénekre, pontosabban: egyenlényekre éppen az jellemző, hogy nem nyitottak mások felé, hanem elzárkóznak, kirekesztők, fundamentalisták. Ez a fajta kollektivizmus az emberiség nagyon súlyos veszélye a 20. és 21. században.
Hogyan tudjuk mérni vagy vizsgálni, hogy mikor egészséges egy társadalom? Erre az utóbbi időben alakult ki az a fogalom, amelyet már Andorka Rudolf is sokat emlegetett, az úgynevezett társadalmi tőke. Ezzel kapcsolatban igazi áttörés, a legtöbbet idézett kötet Robert Putnam 1993-ban megjelent A demokrácia működtetése (Making Democracy Work) című könyve. Azt vizsgálja a szerző, mi az oka annak, hogy az olasz tartományok között óriási különbség van abban, hogy adott pénzmennyiségből milyen életminőséget tudnak megteremteni. Míg az északolasz tartományokban igen jó eredményeket érnek el, a délolasz tartományokba hiába öntik a sok pénzt, nem javul az életminőség. Putnam szerint az északolasz tartományokban jól mérhetően sokkal erősebb az úgynevezett társadalmi tőke, a bizalom, a kölcsönösség és a civil szervezetek aktivitása, részvétele a társadalom életében. Ezek a tényezők nemcsak a lelkieknek, a kiegyensúlyozottságnak, de a demokrácia működtetésének is az alapjai, hiányuk viszont jól kimutatható élettani, egészségi veszélyeztetettséget jelenthet. Kavachi professzor, a Harvard Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének vezetője, akivel együtt dolgozunk, kimutatta, hogy azokban az amerikai államokban, ahol a bizalom, a társadalmi tőke alacsony, sokkal magasabb a halálozás és a bűnözés is. A társadalmi tőke hatékonysága tekintetében nemi különbségek is vannak, hiszen a társadalmi tőke mást jelent a nők és mást a férfiak számára. A nők társadalmában a közvetlenebb kapcsolatok, a kölcsönösség a fontosabb, a férfiak egészségromlásában a tágabb társadalmi környezet meghatározó szerepű, de a bizalom mindkét esetben alapvető.
A bizalom, a társadalmi tőke hiánya a magyar és a kelet-közép-európai válságtünetek meghatározó tényezője. A hiány legjobb mutatója az úgynevezett ellenséges beállítottság: az az állítás, hogy a legbiztosabb nem bízni senkiben, ideértve, hogy az emberek általában aljasok, önzőek, csak ki akarják használni a másikat. Saját vizsgálataink szerint érdekes módon a depresszió szempontjából azok a leginkább veszélyeztetettek, akik azt válaszolták, hogy ha egy jó barátom sikeréről hallok, úgy érzem, hogy magam kudarcot vallottam. Ez Magyarországon ma nagyon jellemző magatartás. Ugyanakkor a japán társadalomra a legutóbbi időkig az volt a jellemző, hogy a közösség sikere az én sikerem, a munkahelyem sikere az én sikerem.
Miért okoz ez a magatartás élettani veszélyeztetettséget? Gondoljunk bele, ha valakit munkanélküliség fenyeget, de úgy érzi, hogy bízhat másokban, akkor azt gondolja, hogy majd fognak segíteni, találnak más megoldást, és nem érzi olyan katasztrofálisnak a helyzetét. Ugyanakkor, ha úgy érzi, hogy mások csak rúgnak rajta ebben a nehéz helyzetben, akkor a stressz még sokkal súlyosabb következményekkel jár, esetleg szívhalálhoz is vezethet, mint a törzsi kirekesztésnél a vudu halál esetében kimutatták.
Az ellenségesség egy olyan ragályos kór, amelynek gyakori kórokozója az ellenséges főnök. Ez jól megfigyelhető az olyan munkahelyeken, ahol a főnök ellenséges, azaz nem mer bízni a környezetében. Hogy reagálnak a többiek? Ők sem bíznak benne, sőt, ahol lehet becsapják, "átverik". Ugyanakkor egy nem ellenséges, társadalmi tőkét továbbadó főnök környezetében az emberek még kis összegért is hihetetlen teljesítményre képesek.
Ha visszatérünk ahhoz a kiinduló megállapításhoz, hogy a hatvanas évek végén a magyar halálozási arányok jobbak voltak, mint számos nyugati országban, akkor most már választ kereshetünk a miértre is.
A társadalmi kohéziónak, összetartásnak, a társadalmi tőke egyedülálló koncentrációjának egészen fantasztikus élménye volt, amit 1956-ban átéltünk. '56 után a Kádár-rendszer rájött arra, hogy a magyar társadalomban egyetlen igazán veszélyes tényező van, ez a bizonyos kohézió, társadalmi tőke, ezt kell mindenáron tönkretenni. Meggyőződésem, hogy az a pusztítás, amit a Kádár-rendszer a társadalmi tőkében végzett, sokkal súlyosabb, mint az államadósság, amit fölhalmozott. Sikerült megváltoztatni az értékrendet: az összefogás, a "guggolva is kibírjuk" szemlélet helyett megadták a kiskapuk lehetőségét, a kis kiugrást, eluralkodott az anyagi előnyök hajszolása. Elsősorban a férfiak érezték úgy, ha nem teljesítenek, ha nem érnek el annyit, mint a másik, akkor kisebb értékűek. Így kezdték mérni a saját értéküket, és akik ebben a versenyben lemaradtak, akik nem tudtak változtatni - és ez az alsóbb rétegekben még jellemzőbb volt -, azoknak a halálozási esélye fokozatosan nőtt. Részben azért, mert elkezdtek inni, többet dohányozni, hiszen az önkárosító magatartásformák oldják az egyéb feszültségeket, részben a nagyon súlyos kontrolvesztett állapot miatt.
Saját vizsgálataink, de nemzetközi tapasztalatok szerint is ezek a tényezők a mai magyar társadalomban még mindig tovább élnek, és ezek jelentik a legsúlyosabb problémákat.
Hogyan tudnánk visszafordítani ezt a folyamatot? Az érett, fejlett személyiségeknek három iskolája van: a család, az iskola és a kölcsönösségen alapuló civil szervezetek. A családok esetében most csak arra a veszélyre hívom fel a figyelmet, hogy a negatív minták továbbadódnak, például az elvált szülők esetében, tehát ott kellene segíteni. Az iskoláknak hihetetlen nagy szerepük van. Nagyon fontos az óvónők, a tanítók felkészítése a leszakadó rétegek felemelésére, személyiségfejlesztésre. Ehhez komoly forrásokra is szükség van. A civil szervezetek szerepének egy jellemző példája Franciaország, ahol szinte az egész ország tagja a - magyar szóval - kölcsönös segélyegyleteknek, vagy kölcsönös önkéntes egészségpénztáraknak. Ez volna az a természetes polgári erő, amelyik meg tudná zabolázni a pénzvilágot. Ennek óriási előnye, hogy a tagok tulajdonosai a pénztárnak, anyagilag segíti a munkahely és az állam, a tagok pedig úgy érzik, hogy mint tulajdonosok tényleg tudnak tenni egészségük érdekében.
Magyarország anyagilag szegény ország. Pénzünk belátható ideig nem lesz annyi, mint a nyugati országoknak. Ezzel szemben a társadalmi tőke gazdagításában, felszabadításában óriási lehetőségeink vannak - lásd legutóbb a vízilabda Európa-bajnokság példáját. Nagyon remélem, hogy az 1956-os összefogáshoz méltóvá tudunk ismét válni, és ez lehet az ország további fejlődésének legfőbb biztosítéka.
Kopp Mária - Skrabski Árpád
