Ha megengeded Boszi,sajat modszerem a kezdeti "mindenafejetetejen" erzes utan a probalkozas szavai es tettei ,kepek az egyuttletbol mozaikaibol osszeallitani az en kedves eltavosztatomat es odahelyezni mellem.Egy olyan helyet kap ami mindig is ott volt csak az alakja lesz konyebb,valaszai egyszerubbek es tartalmasak,a kozben megertett vilagtol bolcsebbek.
Miutan idorendbe olvasom a hozzaszolasokat nem tudom hogy reagaltak tarsaink arra amit elmondtal.En csak helyeselem hogy gyermekeidet odahovtad a mamuska agyahoz,mert valamikor ugyis meg kell ismerniuk a halal kepet es be kell illeszteniuk az elet megitelesebe.
EDesanyam mint Te mar tudod egy dramai korhazinapvegen halt meg.En 12 evesen ultem a folyoson mert akkor nem engedtek be a kulonagyas szobaba,de a felignyitott ajton kerwesztuli kepet sohasem feleltem el.Ketsegbeeses,fajdalom,irtozat az orak alatt elvaltozott arctol es a nagy felhaborodas az elet igazsagtalansaga miatt ezekre vezetem most vissza azt a nagyon eros erzelemkoktelt amit eluralkodott rajtam es amit teljes melysegeben soha sem felejtek el,most sem mikor irok rola ...
Tegnap temették egyik legjobb barátom édesanyját. Nagyon sajnálom :-( és együttérzek vele. Olyan hirtelen történt. A temetésen nem tudtam részt venni, de vasárnap elmegyek a misére. Szörnyű. Nem rég még beszéltem vele, javulni látszott az állapota, táncolt egy bálban. Most pedig vége. Nem tudom, hogyan lehet ezt feldolgozni.
Kedves Tölgy,
Nagyon a szivembe markoltak soraid. Ugyanigy vesztettem el férjemet (57 éves volt)akit mindig makk egészségesnek hittünk. Ennek 6 éve. Tudod mi a legborzasztóbb? Máig nem tudtam igazán feldolgozni. Szerencsémre se gyeek se senki, igy csak a magam baja van/volt rajtam. Természetesen elmentek már a nagyszüleim és a szüleim is, azt fel lehet dolgozni, hiszen ez az élet rendje. De mikor az ember a társaát veszti el az embertelen. Valahol igazuk volt a hinduknak, akik a férj tetemével elégették a feleséget is. Mikor még csak viccelődtünk a halálról addig mindig azt mondtam, hogy én egy hindu feleség leszek. Sajnos nem sikerült.
Ez most sajnos kiborult belőlem, talán ez a melankolikus őszi idő tette. Sorry
Boszi
Kedves Fruh!
Három éve, Nagyikám elment. Végbéldaganattal operálták, néhányh hónapig jól volt, majd márciusban elkezdett gyengülni, nem bírt(nem is akart)felkelni, enni.Mindennap minden órát egy hónapon át Vele voltam, majd egy éjszaka nagyon rosszul lett és kénytelen voltam kórházba vinni. két napot egy zsúfolt kórteremben voltunk, négyen meghaltak, én ott kuporogtam az ágya mellett és beszélgettünk, Ő mesélt, énekelt, sírt, viccelődött. Éreztem, hogy ez a "halálközeli"állapot. sikerült szereznünk egy ágyat a Hospice-nél, nem vihettem őt haza, mert a fájdalomcsillapítást nem tudtuk megoldani( otthoni ápoláskor morfiumot nem adnak csak valami szintetikust, nem hat)és öt napon át amíg el nem ment, vele voltam. Szép volt, mert nem rettegett, mert mindent mondhatott, és foghattuk egymás kezét.Amikor azon a vasárnapon amikor rosszul lett, megkérdeztem tőle, hogy menjünk-e kórházba, azt kérdezte:-Megyünk meghalni? Azt feleltem:-Én, szeretném, ha maradnál, de nagyon beteg vagy és nem tud senki meggyógyítani. Nagyikám:-Menjünk, ígérd meg, hogy velem maradsz, és nem fog fájni.
Vele voltam, nem voltak fájdalmai...szombatról vasárnapra virradóra elaludt. CSendben, békésen, fogtam a kezét, nem fájt neki.
Örülök, hogy vele voltam.Láttam magányosan haldokolni betegeket. Az én Nagyikám nem volt egyedül, vele volt akit a legjobban szeretett, és aki a legjobban szerette.
Kedves fruh
Gondolj bele, hogy te hasonló esetben (gyógyíthatatlan betegként kórházban haldokolva) mit szeretnél: idegenek között lenni, akik csak a munkájukat végzik, vagy olyanok között akik ismernek, szeretnek? Ez alapján biztos te is úgy döntesz, hogy bemész a kórházba.
Lencsi
Kedves fruh,
az én gyerekeim is veled egykorúak, 20 és 18.Igaz, ők nemrégen "csinálták végig" a dédmamájuk halálát, tehát szokva vannak a beteg, magatehetetlen betegek látványához, kórházhoz.De amikor utolsó nap meglátigattam az anyámat és úgy éreztem, hogy már nincs sok hátra, hívtam őket telefonon. Igaz, előtte tipródtam, én is úgy voltam mint az édesanyád: ha nem muszáj az a szegény gyerek maradjon ki a nehezéből. De egy nagyon kedves barátnőm talán két csendes mondtaot írt és beláttam, hogy felesleges ez a féltés. Mondtam, hogy jöjjenek, nézzék meg utóljára, nem szép, de nem rémísztő. Hiszen egy újszülött baba sem szép, ráncosan, véresen, mázasan, mégis mindenki mosolyog rájuk, nem? Szóval a gyerekeim jöttek, megnétzék az eszméletlen Mamuskát, aki aznap éjjel még meghalt.
Félni ne félj. Ha szereted és mint mondtad, ő is szeret, akkor nem számít sem a katéter, semmi más.
Kedves Fruh! Elég felnőtt vagy ahhoz, hogy eldöntsd, Te mit akarsz. Én csak azt mondhatom, soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem hozom haza a kórházból, az intenzív osztályról a 20 éves, halálos beteg fiamat, ha nem vagyok vele az utolsó perceiben, ha nem az én szerető karjaimban leheli ki a lelkét. Igaz, hogy borzasztó volt mindezt átélni, de még borzasztóbb lett volna - hiszem azt, hogy neki is - ha nincsen vele szerető anyja, nagyanyja, testvére. Most fél évvel a halála után is csak ezt érzem. A nagyanyámat is a halála napján láttam utoljára, az ő halála is váratlan volt, de akkor sem kellett felhánytorgatnom magamnak, hogy nem voltam vele. Az apám halála nagyon váratlan volt. Nem éltünk egy helységben, mire felhívtam a kórházat az állapotáról érdeklődni, már meghalt. Tőle nem tudtam elbúcsúzni, és ezen már nem változtat semmi.
A gyászt a lelkifurdalás nem könnyíti meg.
Üdvözöl: kékbarisnya
Kedves vitatarsam tolgy,Neked is szabad olykor elfaradni,elkedvetlenedni mert az a tveklenysegi teruleted olyan hogy nem sok remenyt ad.Ott nem lehet mast tenni csak kotozni a sebeket es esetleg magadat megmutatva vigasztalni.
Az elet eletveszelyes.
A halalt ugyan az allatok is megerzik de tavol meg toleeloprojektalni csak az ember.
Nem tesszi persze eleg az ha akkor talalkozik vele mikor itt van.
Sok vallasban azzonban kulonbozo alarac alatt mar hamarabb megjelenik a kepe ,kulonlegesen a primitivebb tarsadalamakban ahol a szuletes,a halal annyira termeszetes mint a bogyoszedes es vadaszat ,az eletfentartas.
Most tul extrem,tul koncentraltan elted meg soksorikent a visszavonhatatlan elleni kuzdelmet.
kedves fruh!
ahogy irod, nagyon jó a kapcsolatod a nagyiddal, a testi tehetetlenséget, ha Ő nem kéri Tőled, hogy "ne gyere", mert Őt zavarja ez a látvány, nos akkor szerintem mégiscsak menj be Hozzá!
az érzést mindketten megélitek, nem a régi emlékekét, ezzel egy ujhoz juttok!
(nem tudod, hogy később mi fog jobban fájni(mellyel vádolod majd magadat): az, hogy nem mentél be hozzá, vagy hogy bementél, és igy katéteresen , magatehetetlenül láttad-amit egyébként el tudsz most is képzelni, de ez a test állapota! a szivét, mosolyát, könnyét, keze simogatását , a szavaitok csengését még együtt élhetitek meg a találkozással (nem tudod melyik az utolsó, hagyd, hogy Ő mondja ha már neki ez nehéz! a legjobb magánklinika se pótólja a szeretett személyek érintését, közelségét!!!! és a félelmét fájdalmát ez is enyhiti !
én gondolom igy, de Te döntesz, már nem lehet visszafelélépni sajnos! ezt tudjuk, csak annyira fáj!
és jó szavakat se találok, nézzétek el nekem.
üdv:tölgy
\"Ha már nem leszek s a nap ragyog,
Érezzed: egy kis sugár én vagyok.\"
Egy másik fórumon olvastam, nem tudom ki írta (nem szólt hozzá kommentár), de nagyon megfogott. Különösen most, hogy én is búcsúzóban vagyok. 19 éves leszek, fiatal vagyok még hozzátok képest, Nagymamám lesz az első halottam. Még nem ment el, de már most borzasztóan fáj. 79 éves, szívbeteg, cukros, egy hónapja ájult el. Bevitték a Honvéd Kórházba, pár napon belül diagnosztizálták: csontrák, teljes áttét. Jártam hozzá, szinte minden nap, Nagypapám is én szállítottam. Én vagyok a kedvenc unokájuk a 8 közül. Egy hete vitték át egy magánklinikára, hogy rendesen figyeljenek rá utolsó napjaiban. Azóta nem voltam bent nála. Anyu megkérte, hogy ne menjek. Azt szeretné, ha a szép emlékek maradnának meg bennem. Már felülni sem tud, katátert kötöttek be neki, teljesen mozgásképtelen. De egész nap mosolyog, humorizál, elrejti a fájdalmát, hogy nekünk ne fájjon. Me beszéltem vele telefonon. Anyu mobilján. Nevetgéltünk, beszélgettünk mintha nem lenne semmi. Be kéne mennem hozzá, de nem merek. Nem tudok szemtől-szembe elköszönni tőle... Valahogy könnyebb ez a struccpolitika. De annyira fáj, és hiányzik! Mit csináljak?
kolléganőm férje (55éves) a beteg.
hetek óta vizsgálva, közben ujra és ujra bizakodva, majd mégis a végsőgondolattal is foglalkozva szenvedik át ezt a nyarat. (közben váratlanul meghalt a bátyja, és az édesapja is idén ment el) nos szerdára uj kórház elvállalta a mütétet, csüt-ön(ma!!) remény szikrája is elveszett, visszacsukták, talán ha 2 hetet élhet még.
összeroppantó, de nem csak az ő fájdalma, aki tartja a hitet a férjben, hanem a kamaszgyermekük félelme!(érzékeny, müvészlélek)nos ő úgy fogalmazott, kiugrik az ablakon, ha az apa meghal!
Anyán van minden teher- aki egyébként súlyos szivproblémákkal is küzd, de magára nincs ideje, ereje!
amiért irok: a gyász már most előreküldte a fellegét, és a tehetetlenség most bénit engem is, pedig ezt tanultam, találkozom vele már 8 éve a munkám során, igaz időseknél, ahol jobban elfogadható a halál elkövetkezésének ténye.(a családtagok is máshogyan fogadják, mint egy életerős apa, férj halálának közeledtét.
Hogyan segíthet egy külső ember? ne legyen beavatkozás, látom , érzem a tehetetlenséget!féltem őket az összeroppanástól!
bocs, de szükségem volt, hogy kiirjam magamból, tudom nem tehetek semmit, az együttérzésemet ezesetben kevésnek érzem, 8 év alatt csak most beszéltünk mélyebben szerda délelőtt egy félórát, a mütét előtt, és már akkortól betegállományban van, a barátnőjétől(kolléganő ő is) tudom a pontos diagnózist.
nagyon magamalatt vagyok.
tölgy
Napok ota gondolok arra hogy mi lehet Veled es most ez a hir.
Nem kell mondjam mennyire aterzem fajdalmadat,bar tudom hogy tulajdonkepen hamarabb kezdted el a bucsuzkodast de hiaba amig egy szuszanas remeny van addig az ember nem engedi el a kedves kezet.Aztan sem , csak maskep fogja.
Felhozom a topicodat, Mumu.
'Hivatalosan' most kezdem a gyászt, de úgy érzem, beletartozott az előtte lévő egyre súlysobodó betegség végigkisérése. Most leköt a hivatalos papírok utáni futkosás, talán még nincs időm gondolkodni, bár ez nem igaz. A szekrényeiben kotorászni ...mi más mint emlékek magamra zúdítása.
Kedves Boszorka ,eloszor is athivlak a Maganyosok klubja topicba (ha oreg emlekezetem nem csal voltal ott rovid ideig,de nem biztos..).
Masodszor igenis megertem es partolom hogy nem felsz a halaltol(en sem felek) csak az utol odaig,a meltosagtalan kiszolgaltatottsagtol.Erre nincs receptem.
Mas hogy amig itt vagyunk ki kell hasznalni az eselyt valamit amibe akaratlanul bepotyantunk megismerni (az elet torvenyeit,az emberi termeszetet,a termeszet torvenyeit).Beprobalni helyezni magunkat az universumba,belso utazasokat tenni onmagunkba,figyelni magunkon is a valtozasokat.Erdekes es ingyen szorakozas es tanulas.
A tobbit hadd a veletlenre.A sajat magad erositeset epiteset,nem.
Igazad van, bár ez csak játék a szavakkal. Az én szóhasználatomban egy "kronikus betegség" is egy fajta állapot. Meg kell tanulni ezzel, vagy ebben az "állapotban" élni. Viszont a halálfélelmem elmult. Minden pozitiv változás ellenére bármikor kész vagyok a halálra. Ha lehet pozitivumról beszélni egy ilyen borzasztóan negativ esemény kapcsán az akkor az, hogy semmiféle szorongást nem érzek saját halálommal kapcsolatban. Ez valószinű attól van, hogy nem sajnálok senkit és semmit itthagyni. Természetesen viszolygok a gondolattól, hogy mi fog történni velem, a tökéletesen egyedülállóval egy esetleges betegség idején, mikor tökéletesen kiszolgáltatottá válhatok. Ilyenkor jó a jó öreg fatalizmus.
Szep amit irsz.Csak azzal nem vagyok egyvelemenyen hogy a gyasz egy betegseg.
A gyasz egy allapot,amelyben sajat hibadon kivul kerultel.A masik eltuneset kell megmagyaraznod,elbirnod,sajat halalfeklemeidel egyutt.
A visszavonhatatlan az amit kierzunk a halal utani gyaszban.A tehetlenseg.
Elsosorban el kell fogadjuk hogy az elet veges (nekunk es a szeretetjeiknek is) ,hogy a veg nem igazsagos ,nem jon torvenyszeru ritmusban.
Azt is tudhatjuk hogy rendelkezunk egy olyan visszahivo erovel,olyan kepzeleterovel (kulonbben ez ugyan arrol az agrol fakad mint a virtualis kesegunk..)hogy magunk ele idezhetjuk hogy ott tarthatjuk magunk mellett,tarsunktol nem vallunk el,beavatjuk mindenbe,tovabb elunk virtualisan vele.Igy szelidul a fajdalom.Az elet torvenyeinbek megertese,nem muszaly hogy egyetertsunk vele,lenyeges.
Ismetlem,egy ido utan egy mas formaban az igaz de ujra hetkoznapiva vallik,ottlete.
Kedves Mindannyian,
Azt hiszem én tekintek itt (sajnos) vissza a már leghosszabb gyászmúltra. Talán vigaszként fog szolgálni az a tapasztalatom is, hogy a gyásszal élni olyan mintha az embernek valami kronikus betegsége van. Meggyógyitani nem lehet de nem is hal bele a beteg. Sokunknak van ilyen-olyan testi baja, amihez egyszerüen hozzáaszokott. Igy van ez a gyásszal is. Nem múlik el, nem lehet elfelejteni és kiheverni a hiányt, de meg lehet tanulni ezzel élni. Nekem mostmár 3 éve van egy uj társam. Meggyőződésem, hogy férjem küldte, mert az ő unokabátyja de soha életükben nem találkoztak. Valósággal az égből pottyant elém. Én mindenféle barátnői biztatás ellénére kizártam még a lehetőséget is, hogy mégegyszer párra találjak, illetve nem is akartam a témával foglalkozni. Jó hozzám és szeret. Nem ugy mint a férjem de a maga módján éppenolyan intenziven. Nem panaszkodhatom. Megjegyzem én soha nem voltam magányos én csak a város leg-egyedülállóbb nője voltam. Tényleg nincs semmiféle fel- vagy lemenő, de még oldalági rokonságom se. De ez már egy másik story, majd ha életregényekről lesz topic talán ezt is megirom.
Tudod ,tiszteletben tartom a mondottakat,mert hiszem hogy ez a Te utad,abban a vilagba ahol elsz.Azt hinnem megis hiszen megkoszonod (nincs mit..) hogy leirhattad ezt itt, hogy Te szemelyesen a kozles hianyaval kuzdol,nem akarsz felsikoltani a csendben,ez frusztral es ki nem ismert bajokat okozhat.
Azert van a topicunk hogy az emberi termeszetet ismerven adjon helyet,velederzoknek elmondanod ami benned van,segiteni kozleskeresednek.Hiszen itt megfogalmazva erzeseidet,gyaszodat, egy lepesel kozelebb kerulsz a normalitashoz,a dolgok megertesehez.Kezedet csokolom.
Elerzekenyitett valaszod.Igen pontosan igy gondolom en is a hozzaallast egy ilyen tragediahoz.
Van persze akinek szamit a kulsoseg is.Ezt hozzuk magunkal,a keletieknel meg ma is megvan.
A gyasz ilyenkor egy "Leistung" egy penitencia fele,hogy te itt vagy,ezert be kell szoritsd magad egy tarsadalomtol elkepzelt keretbe ,sanyargatni kell magad hogy kivul lassek.Nem temetnek mar el az urad es parancsolodal de tessek mutatni a fajdalmat,penitenciat.A feluletes kert mutatvanyal teljesited az elvarasokat.Ha lehet pont egay kerek evig szojon a gyasz.Aztan tessek vidulni...
Nem,a valodi gyasz belso,lathatatlan es mindig osszekotott a realis eletel ,abba keres es talal integralast.
2001. junius 2-án 77 évesen váratlanul elhunyt volt szeretett osztályfőnöknőm dr. Ujszászi Jánosné (Zsuzsanéni), aki az életem eddigi részében a régen látott "pótanya" szerepet töltötte be. Levelezgettünk, de a személyes találkozás mindíg elhúzódott. Most már nem is jöhet létre...Ő is megtért a szüleim lakhelyére, talán találkoznak. Egy osztálytalálkozót szerettünk volna szervezni, de mivel a lányok megváltoztatták a nevüket, azaz férjhezmentek, elköltöztek és többnyire vidékről jártak be, amire már nem pontosan emlékeztem...ezért nem sikerült létrehozni. Bánom, hogy nem tudtunk elbúcsúzni a rendkívűli tanárnőnktől. Sajnos azóta valahogy megváltozott a tanári gárda hozzáállása a gyerekekhez. Mi még nem voltunk a "rossz" gyerekek, hanem a tanítani valók, akik bizony néha vétettek is...Vele tehát egy korszak halt meg számunkra!
Egy másik topicban leírtam az osztálytársaim nevét és kértem, hogy aki 1963-67 -ben a Lővey Klára Közgazdasági Szakközépiskola IV.B. osztályába járt(X.ker. Pataki tér oldalán) jöjjön el a temetésére a megadott időpontban. A topic "Keresem osztálytársaim" néven fut. Aki érdekelt, olvassa el és gyászolja velünk!
Kedves Mumu!
Most csak a magam nevében válaszolok. A gyászt, a fájdalmat sajnos annyira nem lehet megosztani, hogy még mi, a szűk családi kör tagjai sem tudjuk ezt megtenni egymással. Mindnyájan máshogy szenvedünk: anyám, másik fiam, a férjem meg én. Sírni tudunk együtt, de nem ugyanakkor gondolunk, ugyanúgy az eltávozottra. A fiunkra, tesvérünre, unokánkra. A másik kérdésre az a válaszom, sajnos nem hiszek a túlvilágban, pedig jó lenne. Van egy dícséret a ref. énekeskönyvben (mert az lennék, ha igazán hinnék), így szól: "Hinni taníts Uram, kérni taníts!" Ez úgy érzem nekem és rólam szól. De az anyám, fiam, férjem érzéseit, hitét nem én érzem és hiszem, tehát legfeljebb halvány fogalmam lehet arról. Ezért mondom, hogy nem lehet a gyászt megosztani. Szerintem semmilyen fájó érzelmet nem lehet megosztani senkivel sem. Lehet, hogy ezalól az egypetéjű ikrek kivételek. Az én egyetlen testvérem testben is, lélekben is rég elszakadt tőlem, a családjától, a hazájától. Az ő érzelmeit végleg nem ismerem.
Kösz, hogy elmondhattam a fentieket.
én nem tudok hinni. lehet, hogy még rosszabb lenne, ha hinnék. a nagybátyám öngyilkos lett.
sokszor félek, hogy egyszer bűnhödnöm kell ezért. a hitetlenségemért.
abban az egyben hiszek, hogy valamikor, valahol még találkozni fogunk, de ebben nagyon erősen. nem tudok vele beszélgetni. egyetlen egy dolog foglalkoztat, miért?? még ha tudom is az okokat.
Boszorka, szeretnék én is ilyen erős lenni, mint te. néha elképzelem én is, mit szólna ahhoz, ami velünk történik, a fiamhoz, az életemhez. nem sűrűn, de néha muszáj kimennem a temetőbe. elszívni egy cigit, mert ő is cigizett, leülni, gondolkozni. egyszer, amikor ott ültem, már könnyeim sem voltak, rászállt a sírkövére egy rigó. ült ott, nézett engem, forgatta a fejét, hosszú percekig. akkor olyan érzésem volt, hogy ez a kis madár az én nagybátyám, és hozzám jött. talán akkor búcsúzott el tőlem.
Nem tudom, hogyan fejezzem ki maga.. Ha élne, azt mondanám, irigyellek. Így csak azt mondom, szép. Ennyire csak ritkán szeretheti egymást két ember...
És ami eszembe jutott: nem kell valakinek fizikailag mehalnia, hogy halott legyen. Az is fáj, ha valaki meghal bennem. Vagy az érzsek iránta. Érdekes, még a szervezet reakciója is ugyanaz.
Írj neki tovább, mert biztosan látja...
Én is beszélgettem a férjemmel, illetve irtam. Sokat és mindig levél formában és mindig neki. Vele olyan szoros kapcsolatban éltünk 23 évig, hogy ez szinte egy belső kényszer volt. Én abszolute hiszek a tulvilágban, egy felsőbb erőben aki vagy ami sorsunkat irányitja és természetesen a reinkarnációban. Ez a hitem nagyon megerősödött férjem halála után. Tulajdonképen a gödörből is ez segitett ki. Férjemnek én mindig a "leg" voltam. A legjobb legokosabb, legszebb, legügyesebb stb. Egy idő után (több hónap) ugy éreztem, hogy ha már nem sikerült nekem is meghalnom akkor ugy kell viselkednem, hogy Ő most is büszke lehessen rám. Nem volt bennem soha semmi önsajnálat. Nem hordtam fekete ruhát és valahogy akkoriban sok uj emberrel hozott össze a sors, de igyekeztem a gyászomról nem beszélni. Kihúztam magam, elegáns és szórakoztató voltam társaságban. Sirtam otthon és irtam, irtam minden éjszaka. Ha társadalmi sikereim voltak akkor mikor hazamentem odaálltam a fényképe elé és megkérdeztem: na mit szólsz? és tudtam, hogy valahol lát és örül. Lehet, hogy ez egy buta és gyerekes dolog volt tőlem, de segitett. Segitett a hit és a tudat, hogy biztosan találkozunk megint valamilyen formában. Meggyőződésem, hogy nem ebben az életünkben találkoztunk előszőr. Erről persze senkit nem óhajtok meggyőzni. Van aki naponta a temetőbe jár, van aki valamelyik vallás szerinti magyarázatban hisz, de a tuléléshez szerintem valamiben hinni kell. Szóval valahogy igy alakitottam az életemet elviselhetővé, ami persze már soha nem lesz olyan mint volt, de ami az életünk könyvében meg van irva azt valószinű végig kell csinálnunk.
A halotti torról szörnyű emlékem van, mikor a nagymamám meghalt, aki az első halott volt életemben, jöttünk ki a temetőből, sirt az egész család mert hihetetlenűl gyorsan és váratlanul ment el. A temetővel szemközt volt egy kocsma, ahonnan vigan gajdolva jöttek ki többé-kevésbé részeg emberek mind talpig feketében. Azóta se értem, hogyan tudnak az emberek ilyen torokat rendezni. Nekem fizikailag nem lenne erőm. Férjem bucsuztatása után is csak azt kértem, hogy vigyenek haza és hagyjanak egyedűl.