Ezzel egyetértek, a pedagógusok nagy részének fingja sincsen a tanzavarokról. A fiatalabbak valamennyit kónyitanak, nekik jobb a pszicho oktatásuk. öcsémmel rengeteg gond volt a suliban, lassabban haladott a többiekhez képest, pedig anyu meg én is sokat tanultunk vele otthon, az eredmény mégsem látszott, nem egy vén róka mondta rá, hogy buta és lusta. Pedig nem is buta, lusta sem, gyakoroltunk vele éppen eleget. Csak könnyebb ezzel elintézni, hogy lusta, minthogy differenciált oktatást alkalmazni és közremüködni egy pszichológussal és gyógypedagógussal.
Na ja, de az óvodapedagógusok ezt a továbbképzési előnyt pl. úgy is megszerezhetik, hogy elvégeznek valami közoktatásszervezési vagy miféle elméleti másoddiplomát. Legalábbis a mi ovinkban ilyesmire jártak az óvónők, biztos tök hasznos cucc volt ez (valamire), csak éppen ettől egy szemernyivel nem jutottak közelebb ahhoz, hogy akkor a többé-kevésbé problémás gyerekekhez miként is kellene viszonyulni.
Igazad van, szerintem sem ideális dolog az, hogy a szülőnek kell kiképeznie magát az eltérő fejlődések összes rejtelmeiből, de amíg ezt a gyógyped. fősuli sem teszi meg, addig tényleg mit várunk a mezei pedagógusoktól?
És igen, ahogy írod, gyakran még a speciális szakemberek sem észlelik a problémákat, főleg nem egy egyórás vizsgálaton, egy absztrahált helyzetben, ahol a gyerek amúgy sem magát adja. Ezért forszírozom azt, hogy a szülő, aki mindenféle szituációban látja a gyerekét, figyeljen már oda rá, és legfőképpen tegye félre az elfogultságát, mert ezzel csakis segít.
A buktatásnak viszont , ahogy Alice írta elsőben lenne értelme, ha már...az alapokat kellene újra lerakni, más módszerrel, más formában, mert anélkül semmilyen más építkezés nem fog működni."
miert ne lenne ertelme mondjuk masodikban,ha nem boldogul a szamokkal szazig? Ez ugyanolyan alap a harmadikra,mint a tizes szamkor elsoben
/nagy makotok,hogy altalaban visszaolvasok es latom,hogy valami nem stimmel,mert siman forditva irok betuket:)/
1 részképesságzavaros és egy veszélyeztetett gyerekkel magam körül ( hja, még hozzátehetem a kettős látással bírót is ) egyszerűen nem tudom és nem akarom elfogadni a kizárólagos szülői felelősséget !
Felháborítónak találom, és nem fogadom el , a hárítást , hogy túlterheltek, alul képzettek. Legjobb tudomásom szerint akkor léphetnek pl. fizetési kategoriát az óvodapedagógusok, ha bizonyos időközönként továbbképzik magukat ( a képzések értékpontjai sem egyformák ) . Miért nem fekszenek erre rá ?? ez össztársadalmi jelenség .
Mondhatnám, hogy óvónő, gyerekorvos karöltve hurrogottt le, majd a bő 2 év fejlesztés után az óvónő, miszerint semmi baja a gyereknek. DE, az éppen diplomázó gyógypedagógus tannnéni is simán hülyének nézett, s problémantesnek titulálta a gyerekemet.
Ha a veszélyeztetettet nézem, az is az én nyomulásom "eredménye" , hogy kiderült a térészlelési problémája .
DE,_nem_várható_el minden szülőtől, hogy lássa...mert az utolsó bekezdésben szereplő gyerekemnek "látványos" jelei nincsenek, abszolut korosztályos tüneteket produkál, sőőőt.
Mint, ahogyan nem vagyok gyerekorvos , hogy diagnosztizáljam a betegséget , úgy gyógypedagógusnak sem kell lennem.
A buktatásnak viszont , ahogy Alice írta elsőben lenne értelme, ha már...az alapokat kellene újra lerakni, más módszerrel, más formában, mert anélkül semmilyen más építkezés nem fog működni.
Hja, s legjobb tudomásom szerint nem adacta mondják ki az ovis felmérések után, hogy dislexiás egy gyereke, hanem csak a veszélyeztetettséget, részképességzavart, max....amiből még bármi lehet, pro, vagy kontra.
De mondom, a pedagógusok sem kapnak semmiféle vonatkozó képzést, még a gyógypedagógusok is alig.
Váltig abból indulok ki, hogy mégiscsak a szülő van a legtöbbet a gyerekkel, neki van módja a legtöbb furcsaságot észlelni.
Barátnőméknél is az volt, hogy láttak különféle szokatlan dolgot a gyerekükön, amik egyenként nem is voltak nagyon rendkívüliek: a gyerek nagy ívben elkerülte a kortársait, furcsán játszott, inkább csak dobálódzott, meg még pár dolog, de amúgy egy magasan intelligens, kiválóan beszélő, jó természetű gyerek volt.
De úgy összességében mégiscsak furcsa, így a csaj egy este rávetette magát a netre, és a tapasztalatai alapján 1-2 órán belül összeállt a kép, hogy ez bizony Asperger-szindróma lesz. Innen kezdve jött az ámokfutás, először a nevtannál, ahol mondták neki, hogy áááá, az nem ilyen, azoknak nincsenek érzelmeik meg szemkontaktusok. De a csaj nem hagyta magát, sok kurfli után eljutottak az Autizmus kutatócsoporthoz, ahol igazolódott a vegytiszta Asperger.
Az óvónők közben mindvégig semmi különöset nem észleltek, max. annyit, hogy a gyerek mindig egyedül molyolgatott, sosem játszotta többiekkel, de ez a számukra inkább könnyebbség volt, hiszen így legalább soha nem is verekedett, nem okozott semmi problémát.
A szülőnek akkor van esélye valamit kiszúrni, ha a számára normálistól eltérőt tapasztal. De egyszeri szülő, aki pl. önmaga sem volt soha jó helyesíró, elkönyveli, hogy az egyszeri kölke mindezt örökölte tőle. Nem gondolja végig, hogy milyen típusú hibákat vét a gyerek, és ennek milyen mögöttes jelentése lehet. És sorolhatnám a hasonló eseteket. Egy szülőnek még annyira sem feladata felismeri az eltéréseket, és hogy mégis hová kéne menni egy adott dologgal, mint egy pedagógusnak.
Én tinilányban láttam ilyet, egy nyelviskolában még az 1990-es évek első felében. Kikérte magának, hogy a tanárnő hiányolta a házi feladatát, mikor pedig "magát az apám fizeti". Ott a tanárnő bűbájosan elmosolyodott és közölte, hogy igen, ez így van, mégpedig azért fizeti, hogy némi nyelvtudást és jólneveltséget csepegtessen a leánya fejébe. Mert ha annyi marad a tudása, amennyi most, akkor kutyamosónak sem fog kelleni a munkaerőpiacon, és ha ráadásul csak úgy tud majd viselkedni később is, ahogy most, nem lesz az a bolond, aki feleségül akarja venni. Kislány felfújta magát, és sértődötten kivonult. Igaz, akkoriban még normális szülők voltak, ennek a libának az apukája konkrétan megköszönte a tanárnőnek, hogy az otthon fékezhetetlen gyerekét végre megfogta valamivel. Manapság és tanárként nem biztos, hogy ugyanezt meg merném mondani, mert egyes szülőket úgy átitattak felsőbbrendűségi tudattal a különféle áljogvédők, hogy nem köszönetet kapnék érte, hanem kést.
A legtöbb szülő el van ájulva az ő kis szeme fényétől és eszébe sem jut, hogy bármi is hibás lehet benne. Nagyon ritka a kivétel.
Rokonaim - Pedagógus házaspár! - harmadik gyereke már 10 éves is elmúlt, és még mindig raccsolt és selypegett. "Majd rendbe jön." Aha. Édesanyám kérte meg végül a kisfiút, hogy ugyan, tátsa ki a száját nagyra, és a nyelve hegyét emelje fel és hátra, ameddig csak tudja. Akkor derült ki, hogy a gyermek nyelve alatt a nyelvfék le volt nőve. (Ha a tükör elé álltok és nagyra tátott szájjal felhajtjátok a nyelveteket, akkor középen látni fogtok egy kis ínt, amely a szájüreg alja és a nyelv között, függőlegesen feszül. Az a nyelvfék.) Az OTI-ban kis érzéstelenítő szuri után ambulánsan ejtettek rajta egy bemetszést. Azóta nem raccsol. Viszont elmondhatja magáról, hogy neki aztán felvágták a nyelvét. Szó szerint.
Nem véletlen, hogy orvos sem gyógyítja a saját közvetlen hozzátartozóját. Az ember a saját szülőjét vagy gyerekét más szemmel nézi. Ez nem baj, ez természetes. Csak figyelembe kéne venni.
Eeegen, de azért szvsz azt se felejtsük el, hogy a tanítók zöme >10 évvel ezelőtt végzett, márpedig az, hogy ezek a részképesség-zavarok létező habituális hiányosságok, nem pedig valamiféle lustaság-arcátlanság-ellenállás a gyerek részéről, az leginkább az utóbbi évtized felfedezése (teszem hozzá, nagy szerencsénkre).
Szóval, váltig úgy gondolom, hogy egyfelől igen, ezeket a tannéniknek is illenék ismerniük és felismerniük, másfelől viszont sajnos nem ismerhetik, mert nem tanították neki, max. önszorgalomból nézhettek utána a neten, ha.
Mondok egy példát: a gyógypedagógiai fősulin a mai napig(!!!) az autizmusról a 4 év alatt csupán egyetlen oldalt(!!!) tanítanak tankönyvből, amiben kb. annyi van, hogy az autik nem tartanak szemkontaktust, és magukba fordulnak.
Miközben a vonatkozó tudomány régóta ott tart, hogy a szemkontaktus hiánya vagy léte semennyire nem feltétele az auti spektrum zavarnak, és bár vannak magukba fordulók is, de más autik abszolút kitárulkozók és empatikusak, ez az egész téma nincs is a diagnosztikus kritériumok között.
A Bárczy-n ugyan tavaly óta van specifikus autista fejlesztő képzés, de részint ők még ugye max. az első évfolyamot végezték el, másrészt, mivel ez kizárólag fizetősen érhető el, alig vannak a specifikáción... És ők is majd csak 3 év múlva lesznek - elméletileg - képzettek.
A fejlesztő pedagógusok pedig sokfélék. Egy részük - a jobbak - szubjektíve érintettek, azaz a családjukban, vagy éppen náluk van érintett gyerek, és így pont megvan a saját releváns tapasztalatuk (bár pl. az auti spektrum zavarban, pont azért, mert spektrumos, azaz ezer színű a történet, nagy kérdés, hogy éppen az adott gyereknél érintett vonatkozásokban is eléggé tapasztaltak-e). A másik részük viszont csak könyvből tanulta az egészet, így, hát izé, szóval, nem minősítem...
Vagyis, ismét, sokadszorra is oda lyukadok ki, hogy a szülő méltóztassék odafigyelni és utána járni, valamint megérteni a problémát, mi több, ő segítse a pedagógust, hogy éppen az ő gyerekének a leginkább megfelelő szaksegítség jöhessen össze. Szerintem.
Re: "Konkrét példa: a férjem egyszer 4 db 1-est kapott angolórán pofázásért, ami gimiben bele is számított az év végi jegyébe. (ez nem tükrözte a tudását:-))"
Légy erős! Tükrözte. A nyelvtanár feladatai között ugyanis az adott nyelvet beszélők kultúrájának a közvetítése is szerepel. "Belepofázni" nagyon nem angol dolog. Ha egyszer kikerül bármelyik angol nyelvterületre és így viselkedik, onnantól kezdve senkit nem fog érdekelni, milyen jól tudja a nyelvtant. A kutyának nemfog kelleni, mert senki sem akar beilleszkedésre képtelen alakokkal dolgozni. Pláne nem egy olyan kultúrkörben, ahol a csapatszellemet sokra tartják...
Férjed nyugodtan megköszönheti azokat az egyeseket. Remélhetőleg használtak neki.
A szülőnek is van felelőssége, csak éppen szerintem nem kizárólagos. És a legnagyobb felelőssége abban van, hogyha ő nem is szúrja ki, akkor ha felhívják a figyelmét, akkor ne hárítson azonnal.
Na ez az, ezt ugatérozom én is. Hogy mielőtt nekimennénk a gyereknek meg a szülőnek, hogy vazze de rossz lusta gyereked van, meg kéne nézni, hogy mi van mögötte, esetleg részképesség zavar? és akkor szaksegítséggel tanítani tovább.
De twigginek az a mániája, hogy minden szülő komplett fejlesztőpedagógus is egyben.
Hát de pont ez az, hogy én nem vagyok átlagszülő. Átlagszülőnek esélye sincs ilyet kiszúrni, helyette kéne a pedagógusnak. Átlagszülő nem olvasott még soha a diszgráfia tüneteiről, és nem is feltétlen rakja össze, hogy 1+1 az kettő. Egy pedagógus valamennyit tanul róla, és ha mást nem azt meg tudná tenni, hogy az összes gyereket, akinek valamilyen részképesség zavar látszik, azt megnézeti a fejlesztőpedagógussal. AZ összeset, akinek a matek, a számolás nem megy, aki írás vagy olvasás közben betűket cserél stb.
Hát de pont ez az, hogy te jöttél rá, mert te pont speciálisan a saját gyerekedet ismered, miközben a tantónéninek ő csak a 25-30 közül az egy. Valamint, a sima tanítók sem tanulnak gyakorlatilag semmit a problémákról, azaz ők sem "értenek" hozzá, max. ha már valaha tapasztaltak hasonlót, és akkor többé-kevésbé belemélyedtek (magánszorgalomból), akkor esetleg.
Szerintem ez közös felelősség, legalábbis iskoláskorban már biztosan. Kicsit nonszensznek tartom azt is, hogy én szúrom ki a gyerek enyhe diszgráfiáját, amire a tanítónéni közli, hogy á dehogyis, csak jobban be kell gyakorolni a betűket, és majd foglalkozik vele. Gyakoroltak, ez mind szép is volt, csak éppen a diszgráfián ez nem segít. Ha akkor szól a fejlesztőpedagógusnak, hogy tán nézzen rá, (amit kértem is tőle) akkor hamarabb kiderül. Én viszont mit tehettem volna, elfogadtam, hogy ő ért hozzá, mert én semmi ilyet nem tanultam max. olvasgattam. Aztán amikor a gyakorlás ellenére sem volt változás, akkor elvittem én egy szakemberhez.
meg most sem keso es vegre jo kezekben van....Te is tudod,hogy jokepessegu gyerek apro szepseghibakkal,akadaly nelkul fogja venni a sulit:) Foleg amennyit foglalkoztok vele
Az ovi vette észre, pontosabban ott volt egy olyan ovónő, aki elvégzett valami tanfolyamot ami ezzel kapcsolatos. De ő is csak annyit tudott mondani, hogy vizsgáltassuk ki. A kivizsgálás meg először nem volt alapos, és más irányba lett fejlesztve, bár az is hasznos volt. Most talán már a megfelelő helyre került, csak közben betöltötte a 6 évet, ameddig a legjobb eredmények születnek...
Mi csak jóval később vettük volna észre az biztos.
De, szerintem kéne, hogy legyen a szülőnek is összehasonlítási alapja.
Kimegy a játszótérre, ott lát 20 hasonló korú gyereket. Ebből kb. 18 hasonlóan is viselkedik, 2 meg különböző. Az egyik a sajátja. Mire gondol? Hogy az a 18 a más? :)
Azért a játszótér nem az a közeg, ahol a kisebb problémák kijönnek. Anya kimegy a játszótérre, ott lát olyat aki barátkozóbb, van aki félénkebb, van aki elmélyülten homokozik órákon át, van amelyik inkább csak szaladgál... 20 gyerekből 18 nem viselkedik hasonlóan.
A szülőkkel való beszélgetés sem segít, mert a többiek is elfogultak. Az anyukák elbeszéléséből kétféle gyerek van: a kis pelenkás zseni, akinek bizonyára olyan magas az IQ-ja, hogy tuti atomfizikus lesz, de lehet hogy egy kis Mozart, mert múltkor olyan ügyesen rázta a kis játék rumbatököt, hogy a szomszéd néni is megjegyezte, milyen fantasztikus zenei érzéke van. A másik verzió a hülyegyerek aki mindig mindent rosszul csinál, aki az idióta apjára és annak az idióta családjára ütött.
Egyébként ez az, hogy a legtöbb enyhe eltérés simán belefér az átlag közeli kvázi-"normális"-ba.
Nekem meggyőződésem, hogy az IQ-szempontból rendben levő gyerekeket direkt motiválja az, hogy felnőjenek bizonyos feladatokhoz még akkor is, ha az amúgy nekik nehézségeket okoz. Plusz lehetőleg minél több embernek be kell illeszkednie a társadalomba, valahol ez a mérce, nem lehet arra alapozni, hogy majd a kivételesek rezervátumokban élhetnek, és eltartja őket az átlagos tömeg.
Én is azt írtam, hogy az ovodai dyslexia felmérés nem egy nagy szám. De a megfelelő szakintézetekben sokkal pontosabb és jobban értékelhető tesztek vannak, és nemcsak egyfélét csináltatnak meg a gyerekkel hanem többet, mert így tudják kiszűrni, hogy van e probléma, és ha igen mennyre súlyos.
nekem fenntartasaim vannak ezekkel a tesztekkel kapcsolatban,miota az oviban az iskolaerettsegi teszten kiderult,hogy 25 gyerekbol 23 enyhen diszlexszias...Aztan megcsinaltattuk ujra,es egesz mas eredmeny jott...Ahhoz kepest,hogy az enyemrol is azt allitottak,a vegen jutalomkonyvvel es oklevellel vegezte az elsot
tudom,hogy jobb felni,mint megijedni es inkabb vigyem el 10 vizsgalatra feleslegesen,mint egyszer baj legyen,de valoszinuleg ez is szuloi habitus kerdese..Nem vagyok egy nagyon lelkizos tipus,ezert a problemak gyokeret altalaban ott keresem legutoljara...Egy szervi dolog is,ha nem tul szembetuno,nalam belefer az atlatol eltero,de normalisba...Mas meg azonnal rohan vele...Ebben sem egyformak sem a szulok,sem a gyerekek..
Bocsi, hogy csak úgy belepofázok, de nagyon rátapintottál egy lényeges dologra.
Nem nőtt meg sem az autisták, sem az aspergeresek száma, sem a depressziósak száma. Illetve statisztikai adatok szerint baromi sokat nőtt, de valójában nem, csak egyre kifinomultabbak a mérőeszközök, az emberek jobban odafigyelnek, és nem utolsósorban szakemberhez fordulnak.
Anno amikor valakinek volt 9 gyermeke, és egyik valamiért más volt, mint a többi, senki nem vitte orvoshoz, hogy autisztikus tüneteket produkál, egyszerüen rámondták, hogy a gyerek rém hisztis, oszt ezzel probléma megoldva.
Persze a hülye szülő... mert az úgy megy manapság, hogy minden anya gyesen van. Mindegyik viszi a játszótérre. Mindegyik rohan az orvoshoz, ha a gyereke 3 évesen még nem tud kétkereűn biciklizni... mert egy átlag anya kétségbeesik, ha a gyereke nem tudja merre is van a bal oldal és merre a jobb? Mert az átlag anya azonnal gyanút fog, ha a 3 éves gyereke nem beszél tisztán? Ha nem mászik fel a legmagasabb csúzdára? Ha inkább egyedül játszik?
Ugyanmár... az általad és az általam felsorolt tünetek mindegyike önmagában SEMMIT NEM JELENT, de még összességükben sem biztos, hogy valamit takarnak. Ezt eldönteni csak az erre szakosodott tesztekkel lehet, de még azokat is különféleképpen értékelik...
2 éves kor alatt pedig még nem lehet észrevenni az autisztikus tüneteket, legfeljebb ha annyira súlyos, hogy a legsúlyosabb kategóriába esik. Minden kétéves kicsit autisztikus, egyik sem közösségi lény.
De, szerintem kéne, hogy legyen a szülőnek is összehasonlítási alapja.
Kimegy a játszótérre, ott lát 20 hasonló korú gyereket. Ebből kb. 18 hasonlóan is viselkedik, 2 meg különböző. Az egyik a sajátja. Mire gondol? Hogy az a 18 a más? :)
A sajátja mondjuk elkerüli a többit, aki együtt bandázik. A sajátját zavarja a többiek kiabálása. A sajátja nem mászik fel a meredekebb mászókára. A sajátja jóval nehezebben fejezi ki magát, és behisztisedik, amiért őt nem értik meg. Vagy éppen fordítva: a 18 másik békésen sorban áll a csúszdánál, a sajátja viszont odamegy, és leveri a többit. Az övé mindenkitől elszedi a homokozóban a cuccokat.
Ez utóbbi ugyan tűnhet büszkélkedni való vagányságnak is, de nem kéne, mert ez igazából egyfajta intő szociális gátlástalanság.
Érdekes módon nálunk az oviban az aspergeres, szociálisan tök visszahúzódó, közben sok vonatkozásban erősen zsenigyanús gyerek alig szúrt szemet az óvónőknek, elkönyvelték simán különc, magának való figurának. Azonban a hiperaktív verekedősekkel nagyon meggyűlt a bajuk, őket tartották igazán problémásoknak. Pedig szerintem pont egyformán szorultak volna támogatásra.
Váltig oda lyukadok ki, hogy a szülő a kulcs, neki kell legjobban ismernie a saját gyerekét, és ezen az alapon elintéznie és segítenie a pedagógusok támogatását. És a tapasztalataim szerint a pedagógusok hálásak is ezért.
