Ahhoz képest elég jól átlatod az összefüggéseket. Vagy legalábbis úgy tűnik, mintha átlátnád, vagy ha pedig nem látod át, akkor "kitalálod" mik lehetnek az összefüggések.
Akkor most összefüggéseket átlátó kisember vagy? De hát azt nem lehet!
Kedves Linkelek,
hát igen, ez is egy világnézet.
Úgy látom, már végig is mentél azon a folyamaton, amire utaltam korábban.
De nézzük konkrétan:
1. Nem emlékszem már, hogy melyik filozófus, de azt mondta elég régen - jóval a pszichologizálás előtt -, hogy nem a dolgok zavarnak, hanem a dolgokról alkotott képzeteink. Ebbe "kapaszkodott" bele a pszichológia és kanyarított tudományt köré. Ez szerintem nem baj.
2. Úgy tűnik, bár homályosan írsz erről az egész betegség dologról, mintha konkrét testi betegségedet vagy a szüleidét lélektani eszközökkel kezelték volna, szomatizálásnak minősítve a tüneteket és ezért a "valódi" gyógymód megtalálásakor már késő lett volna.
Így volt? Ez lehet az adott orvosok tévedése, de a test és a lélek betegségei nyilvánvalóan összefüggnek, ezt szerintem Te sem vitatod.
3. "Kilépni a feltételrendszerből" - nem tudom, hogy hova lehetne. Kivándorolni? De hát hol van az a hely, ahol nincsenek pszichológusok? És ha ott nem zavarnak, akkor itt miért igen? Nem értem, hogy lehetne földrajzilag elkülöníteni a "jó" és a "rossz" helyeket abból a szempontból, amit Te használsz.
Picit cezaromániásan hangzik ez a befolyásszerzés egy régióban. Mint egy Rizikópartin. Ott alapvető dolgokat lehet megtanulni, lélektani értelemben is :-)), de ez nem jelenti azt, hogy a valóságban is játékosként kéne viselkedni. A függetlenség nagy érték, de amíg aktív gyűlöletet érzel vagy bosszút forralsz, addig a saját gyűlölt tárgyaid játékszere maradsz. Pont a pszichológusoké, pedig talán ők se kérnének ebből. Van más megoldás?
Kedves FreeBird,
oké, ne sarkítsuk. De akkor mi a baj? Hol a probléma? Mindannyian küszködünk hasonló dolgokkal, túlalkalmazkodás vagy önzés, önérvényesítés, asszertivitás, stb. Ez egy folyamat. Nem csodálkoznék, ha az errejáró lányok olvasva a történeted, akár e-mailben is megkeresnének. Hú, ez egy komoly fiú!
De ha ennyire egészségesen látod a dolgokat, akkor miért nem működik mégse? Miért nem csapnak le rád a környezeted facér hölgytagjai? Milyen visszajelzéseket kapsz tőlük? Volt, hogy ők akartak kezdeményezni? Gondold végig ezeket a helyzeteket. Lehet, hogy egyszerűen nem derülnek ki ezek a dolgok rólad az interneten kívül? Akkor próbáld meg kommunikálni őket valahogy, nem a barátnőszerzés céljával persze, csak úgy.
Nincsenek totális viselkedések. Ha eddig túlságosan odafigyeltél és alkalmazkodtál (ezzel gyanítom, hogy bele is olvadtál a környezetbe és nehezítetted azt, hogy felfigyeljenek rád), akkor most nem követheted holnaptól az ellenkezőjét. Ez nem olyan, hogy ha a fekete nem jön be, akkor a pirosra teszek. Odafigyelned továbbra is kell, de ettől még járhatod a saját utad. Bízom benne, hogy társad is akad majd hozzá.
"visszatérve a tyúk-tojás problémára, egy partnerkapcsolatot nagyon le tud terhelni, ha a fő program az egyik fél lelki-szellemi fejlődése"
Ebben biztos vagyok, de az én esetemet ne sarkítsuk ilyenné. A partnerkapcsolatban a felek mindketten hatnak egymásra. Az anyáskodó barátnő nem egy normális eset, erre egészséges férfi nem vágyik. Az hogy a nő elismerése és bátorítása pozitívan hat a férfire az még teljesen normális, és ez visszafelé is működik. Nem visszás hogy valaki egy őt szerető csinos lánnyal a jobbján érzi magát igazán férfinak, és egy nő is akkor nő igazán ha ott feszít a macsó az oldalán.
Ha nem ismerném el hogy a nőknek is vannak elvárásai, tényleg csak saját akarat nélküli eszközöknek tekinteném őket, akik engem és céljaimat kell kiszolgálják. Nem rémítenek meg az elvárások, sőt inkább komolyan veszem őket. Talán épp ezért nem bonyolódtam bele könnyű és felelőtlen kis kapcsolatokba. Túl önző lenne csak magamat nézni.
Nekem épp ez a problémám hogy túlságosan odafigyeltem másokra. Nehogy valakit megbántsak, nehogy figyelmetlen legyek és közben képmutató lettem mert nem vállaltam magamat. Épp ezért nem akarok odafigyelni senki véleményére. Nem akarom hogy mások határozzanak meg engem.
Kedves FreeBird,
örülök, hogy tudtam valamit mondani. Nekem az életemben nagyon sokat segítettek különböző jókor jött mondatok, amik néha teljesen idegenektől származtak.
De visszatérve a tyúk-tojás problémára, egy partnerkapcsolatot nagyon le tud terhelni, ha a fő program az egyik fél lelki-szellemi fejlődése.
Ott jó esetben kiegyenlített erőviszonyoknak kellene lenni, és ha az egyik főállású szellemi vezető vagy anyuci lesz, az lehet mindkét fél számára kielégítő egy ideig, de mégse túl szerencsés. Azonkívül a barátnők szintén elvárásokkal fognak közelíteni feléd és emiatt a dolog élesben megy, túl nagy tétekkel, ami nem kedvez az biztonságos önfejlődésnek.
Ezért jobb, ha veszélytelenebb kapcsolatokban alapozódik meg az a kiállás, ami tényleg fontos.
Egyébként egyetértek azzal amiket Linkeleknek írtál.
De azt ki tanácsolta, hogy senkinek a véleményére ne adj? Lehet, hogy az ő véleményére sem kéne adnod? :-)
nem hiszem, hogy nagyon off-ok lennénk...
Azt hiszem, elég távol vannak az álláspontjaink, de ettől még beszélgethetünk.
Először is engem az zavar, hogy egy kalap alá veszel "tudatmanipulátorok" címszóval különböző dolgokat. Ha jól körülnézel, az óvónéni is tudatmaipulátor, de még mennyire! A hiradó? A kocsmai asztaltársaság? Én? Te, amikor a környezetedet arról akarod meggyőzni, hogy utasítsanak el mindent, ami pszi-vel kezdődik?
A különbség többek között az régi latin mondás, hogy - Kinek használ? A szcientológiába ne menjünk bele, ott nincs vita. De mintha azt állítanád, hogy a pszichológusok, orvosok, stb. kizárólag a saját hasznukra (zsebükre) dolgoznának, hatalomvágyból és/vagy gonoszságból. Annak ellenére, hogy mindannyian ismerünk ilyen eseteket, ezt nem lehet állítani és saját magad zárod egyfajta karanténba, ha ezt hosszú távon komolyan gondolod.
Nekem inkább úgy tűnik, hogy a szüleiden való segítés és tehetetlenség átélése miatt a helyzettel szembeni haragod a segíteni képtelen "személyzet" ellen fordult és az egész intézményrendszerre kiterjedt. És ellenük fel is vetted a harcot.
A "segítők" tényleg nem vagy nem feltétlenül jobb emberek, mint a többiek, erre nincs garancia. De rendelkeznek egyfajta tudással, és rendelkezniük kell ezen felül egy olyan - minimum -viselkedésmóddal, amivel hitelesen közvetíteni tudják - valóban gyakran nem egzakt - tudásukat.
Tényleg a világ emésztőgödrében turkálnak, reménytelen esetek, gyógyíthatatlan betegek között, de annál jobban örülnek, ha végre valami sikerül. Persze senki sem így megy orvoshoz, és elképzelhetetlennek tűnik tudomásul venni, hogy senki sem tud segíteni. Azt még nehezebb tudomásul venni, hogy lenne segítség, de nehéz megtalálni, hogy ki és hol, kórházi kiszolgáltatottságok, stb.
Folymatos gyűlöletet érezni valami iránt azt jelenti, hogy gyűlöletben élsz. Ez lehet öngerjesztő folyamat és előfordulhat, hogy észrevétlenül egyre több dologra kiterjed. Ilyenkor két dolog jöhet: vagy megkülönbözteted a számodra "jó" dolgokat, embereket, stb., és akár fel is írhatod listaként egy táblára, mint az általános iskolában, vagy a gyűlölet saját magadra is vonatkozik és akkor fel fog őrölni, akár klasszikus pszichiátriai kórkép módján.
Nem tudom pontosan, hogy miken mentél keresztül, de bármin is, fontold meg, hogy nincs "kollektív bűnösség" sem a politikában sem a lélektanban. Ha könnyen általánosítasz, azzal leegyszerűsíted a megismerést és ez mindenképpen tévedésekhez vezet. Ráadásul ilyen erős érzelmi elkötelezettség mellett ezt nem lehet bevallani magadnak, így módosítani sem tudsz a viselkedéseden, ezzel pedig törvényszerűen rontasz a saját helyzeteden és elszigeteled magad vagy magányos harcosként buksz el. Ezt gondolom nem akarod.
off
Tisztelet és elismerés minden orvosnak, legyen az sebész, pszichiáter, vagy körzeti orvos, vagy lelkigondozó! Mindíg csodáltam azokat akik magukra vállalják azt a felelősséget hogy más emberek bajait-betegségeit orvosolni próbálják. Minden munkában előfordulhatnak sikertelenségek és kudarcok is, de egy orvos a betege egészségével játszik! Azzal a tudattal kell együttélnie hogy sokszor az ő kezében van egy más ember lelki-testi egészsége. Ha ő hibázik, akkor előfordul hogy már nem lehet helyrehozni a dolgot. Ha ő téved nemcsak hogy kárt okozhat a másikban de tönkreteheti azt a feléje irányuló bizalmat is amely egy beteg esetében sokszor az utolsó kapaszkodó már.
Egy pszichiológus nem fogja neked megmondani hogyan élj, nem fogja a saját ideológiáit ráderőltetni. A gyógyítás éppen abban áll, hogy elvezesse e pacienst, hogy önállóan hozzon meg döntéseket és lépéseket. Ellentétben a tudatmanipulációval ahol gondolkodásmódot ültetnek bele az emberekbe, akik utána már nem tudnak attól szabadulni. Olyan pszichikai eszközök felhasználásával történik ez, amelyek biztosítják hogy az illető ha akar sem tud később magától kitörni manipulált helyzetéből. Mindez pedig azt a célt szolgálja hogy a 'pacienst' a saját rabszolgájává tegye az elkövető.
Linkelek! Nem értem miért gondolkozol ennyire visszafelé?
"Pökhendi, önelégült, jellemben eltorzult egyedeket, akik visszaélnek a beléjük helyezett bizalommal" - szerinted ilyenek az pszichológusok? Ilyen tapasztalataid voltak velük?
A szcientológia és társai persze egész más helyzet. Velük kapcsolatban igaz amit leírtál.
Az hogy szüleidnek nem tudtak segíteni az sajnos előfordul néha. Nem hibáztathatsz ezután minden orvost és nem tüntetheted fel őket pénzsóvár, önelégült csalóknak, sem pedig tudatmanipulátoroknak. Egy-egy kivétel akad, de ebből nem általánosíthatsz. Általában ők megteszik a részüket, de nem istenek!
Persze én is voltam pszichológusnál, meg pszichiáternél is, és nem igazán tudtak nekem sem segíteni. Azt gondolták tudják mi a jó számomra, de nem így volt. Nem hibáztatom őket.
Linkelek! kezd a magatartásod nagyon szélsőségessé válni és ez a beszéd(írás)stílusodon is megfigyelhető. Most hadd adjak én egy jó tanácsot: igyekezz megbocsátani azoknak az embereknek, mert egyre inkább egy irreális képet építesz fel magadban róluk, szinte már paranoiás módon és ez semmi jóra nem vezet! Ebből te nem profitálsz semmit, hanem csak elásod magad a gyűlölködésben.
Bocs a nyers szókimondásért.
on
Atlanta:
"Őszintének és nyíltnak lenni nem kegy a másikkal szemben és nem jelent kiszolgáltatottságot, ha mögötte van az az erő, amivel vállalod magad."
nagyon elgondolkodtatott ez a mondatod.
Arra ébredek rá, hogy túl sokat adtam a körülöttem lévő emberek véleményére. Ez vette ki az erőt belőlem és már nem mertem vállalni magamat. Nyílt voltam, de meg akartam felelni mindenkinek ezért nagyon sebezhető is. A sebeket szépen be is gyűjtöttem, aztán bezárkóztam, hogy túléljem valahogy. Valóban szükségem van egy mindenkitől független belső stabilitásra, amivel aztán bátran lehetek nyílt is később.
Egyébként egy barátnő sok mindent megoldana, mert ilyen jó meglátásokkal mint a fenti, sokat segítene! :-)
"...ki kell választanod azokat, akiknek adsz a véleményére..." - talán most a legegészségesebb a számomra ha senkinek a véleményére nem adok - legalábbis egy darabig! Sajnos eddig nagyon rossz tanácsokat kaptam.
nekem semmi bajom a pszichológusokkal és igazán nem tisztem megvédeni őket, minthogy téged meggyőzni sem. Lehet, hogy egy kis irónia cseppent ki ebből a mondatból, és azért mert a sok hozható példa közül talán ez az egyik legextrémebb. Nem hiszem, hogy egész foglalkozási vagy népcsoportok elítélhetőek lennének valamiért. Te valamiért haragban vagy velük, legyél. Ha elkerülöd őket jó messzire, nem bántanak. :))
De az úgynevezett segítő foglalkozásúak is feltették maguknak a topiknyitó kérdést és döntöttek valahogy. Nyilván más-más okból, - ők a jóvátételt szokták emlegetni - de való igaz, hogy hozzátehető a látens hatalom is, mint vonzerő. Napi 8+ órás intimitást kapni másoktól anélkül, hogy ők a legkevésbé is kiszolgáltatnák magukat - na ez elég jó kompenzáció lehet sokmindenre. Cserébe valódi alázatra van szükség, arra, hogy nem élhetnek vissza semmilyen körülmények között a helyzettel. De nem élni egy lehetőséggel az mégiscsak hatalom. Aki igazán belemélyed ebbe a szerepbe, az már nem is akar élni vele, mert sokkal izgalmasabb nem élni vele. "Jó"-nak lenni pedig jó. Akár meg is bocsáthatsz magadnak.
"Szép"-nek lenni rövid ideig tart, "okos"-nak lenni meg rizikósabb. Egy bíró esetleg meghasonlik. A szakértőnek túljárnak az eszén. Egy pszichológus viszont gyakran kiég, szkeptikus lesz és elveszítheti a valódi, önreflexió nélküli spontaneitást. Ezért az átlagosnál rosszabb magánélettel és elkanászodott gyerekekkel szoktak fizetni pályaválasztásukért.
Nem elég ez? Miért bántod őket?
a nők sok mindent kibírnak... :-)))
Azonkívül biedermeier cukrászdahangulatban is hangzottak már el kegyetlen mondatok, nem hozok most életből vett vagy irodalmi példákat... Mégis jóval gyakoribb, hogy nem hangzik el semmi, főleg a férfiak részéről. És ez nem véletlen.
Azt írod, hogy "túl nyílt" voltál és kárát vallottad a nyíltságodnak.
Nekem más erről a véleményem. Őszintének és nyíltnak lenni nem kegy a másikkal szemben és nem jelent kiszolgáltatottságot, ha mögötte van az az erő, amivel vállalod magad. Te ilyen vagy. Ha nem érdekelsz valakit, azzal csak ő veszíthet. Ezt szándékosan jelszószerűen fogalmaztam, a valóság ennél lehet árnyaltabb, és ez nem jelenti azt, hogy nem kéne odafigyelned arra, hogy pl. hibázol, megbántasz valakit, stb. és nem lenne fontos az önkritika. De soha nem az a cél, hogy barátot vagy barátnőt szerezz, hanem hogy közelebb kerülj az igazsághoz. És/vagy a belső valóságodhoz. Derüljön ki, hogy mi van. És működik-e? Ez lehet az egyetlen valódi célod és nem az, hogy Mancika legközelebb is vigyorogjon a kólája felett a társaságodban. Ki az a Mancika? Tényleg nem eszköz, de attól nem eszköz, hogy valójában ő érdekel, és nem a potenciális barátnősége. Vagyis nem önbizalomnövelő eszköz. Nem cserélhető fel az ok és okozat. Ha az önbizalmadat a barátnődtől kapnád, mit csinálsz, ha elhagy? Elhagy az önbizalmad is? Vagy csak a szépre emlékezel, azaz a múltban fogsz élni a jelen helyett?
Úgy vettem észre, és talán be is vallottad, hogy nem igazán ismered a nőket. Valószínűleg nem is tudod egyből megítélni, hogy melyiktől mit várhatsz, ehhez át kéne menned azokon a buktatókon, amiktől mintha távoltartanád magad. Az öltözőben még senki sem tanult meg úszni.
Általánosságban talán azt lehetne tanácsolni, hogy keress olyan helyzeteket, amikben úgy találkozhatsz lányokkal (is), hogy nem túl nagy a tét. Csoportosan, valamilyen cél érdekében, kirándulás, kórus, sport, szakkör, stb. És közben figyelj. Szervezz ilyen csoportot, ez önmagában önbizalomnövelő, ha nem ilyen vagy, akkor keress egy meglévőt. Az emberek nagy része feladatok/szerepek mögé bújik azért, hogy kommunikálhasson a másikkal. (Lásd pszichológusok :)) ) Ha te a domináns Férfi szerepét választod, - akkor ki kell alakítanod az ehhez szükséges hiteles stílust, ami az egyik legkockázatosabb szerep, mert gyakori visszautasítással jár, ami a Te esetedben nem lenne szerencsés. Ettől még mindenki férfinek fog tartani. Sőt.
Bontsd részekre a feladatot. Próbáld végiggondolni, hogy aki megtetszik, miért tetszik, milyen tulajdonságai lehetnek és próbáld ellenőrizni az elméletedet a legközelebbi találkozásnál. Ha kiderül, hogy tévedtél, az jó jel. Azt jelenti, hogy képes vagy a fejlődésre.
Mások véleménye pedig annyiban fontos, hogy ki kell választanod azokat, akiknek adsz a véleményére és fel kell ismerned azokat is a környezetedben, akik mindegy, hogy mit beszélnek. Súlyoznod kell a vélemények között. Ez nem lesz könnyű. (Nehezebb lesz, mint felszedni egy csajt.)
Az, hogy ennyire élénk egy általános iskolai lány elutasításának emléke, azt talán több olvasó hölgyet könnyekre fakasztott. Ráadásul a nők visszautasításának nincsenek általánosan elfogadott technikái, - mint fordított esetben - ezért a legtöbb férfi hihetetlenül kényelmetlenül érzi magát, miközben persze jól szórakozik.
Én is egyetértek azzal, hogy ne kezdj olyan lányokkal, akik nem mozgatnak meg, de tudj arról, hogy ez - még a férfiaknál sem - mindig dől el első látásra.
Kedves Linkelek!
Sokban igazad van, és látom tényleg némileg "farkassá" váltál, de azért ez a "még jó hogy le nem köpsz" talán kicsit erős volt egy női lélekkel szemben. Nekem nem az a célom - és remélem nektek sem - hogy megmutassam hogy nekem mennyire igazam van. Sőt, szeretném ha tanulhatnék, elleshetnék valami jót tőletek. Ezen a bemutatkozás dolgon meg olyan pitiáner vitatkozni!
Atlanta:
"szeretnék eloszlatni benned egy közkeletű férfitévedést: egy barátnő nem old meg semmit"
Ez így szerintem nem helytálló. Igen is megold, mert egy barátnő akit szeretek, és ő viszont értékel engem nagyban javítja az önértékelésemet, ami most azért is alacsony mert látom nagyon le vagyok e téren maradva. Arról nem is beszélve hogy az ELSŐ milyen sokat jelent.
Persze lesznek utána más - talán több - problémák, de ha ezen a holtponton túljutok talán már könnyebben veszem a többi akadályt is.
Atlanta:
"Hogy azért nem jut eszedbe semmi lányok társaságában, mert valójában nincs mit mondanod nekik? Valamiféle minimális nyíltság és az ezzel járó kockázat nélkül soha nem találsz sem barátot sem barátnőt."
Épp az a baj hogy túl nyílt voltam sokszor és kárát vallottam. Most egy kicsit bezárkóztam, tudom, és valahogy nem is akarok bárki előtt megnyílni. Azért érdektelen semmiképpen nem vagyok. Az hogy leblokkolok az nem egyenlő az érdektelenséggel.
Linkelek:
"Akár egy kis békához is odamehetsz, mivel kissebb az esélye a kudarcnak. Eltöltesz vele egy estét, szórakoztatod, beszélgetsz, stb. Legközelebb sokkal lazábban mész oda a neked tetsző lányhoz."
Ez így mind igaz. Csakhogy én valóban nem akarom a lányokat kihasználni arra hogy rajtuk gyakoroljak. Igazat adok Atlantának amikor azt mondja: "Egy barátnő nem problémamegoldó eszköz". Valóban nem akarom eszközként felhasználni a lányokat, mert nem lenne tisztességes. Különösen nem egy csúnyácska "kis békával", aki nekem nem is tetszik.
Egyszer még ált. iskolában nagyon megbántottam egy ilyen kis békát. Nem tetszett nekem, ő pedig finoman közeledni akart hozzám. Én durván és hidegen leépítettem több ízben. Egyszer sírva fakadt előttem és megkérdezte hogy: miért gyűlölöm én őt ennyire?
Linkelek:
"Önbecsülés: akkor van - szvsz -, ha elégedett vagy tetteiddel. Kivülről nézve az lehet bármilyen szar, de ha Te úgy érzed, hogy milyen frankón oldottad meg az adott szituációt, akkor semmi gond nincs."
Ez is igaz. Pont az nyomott sokat le az önbecsülésemből hogy sok-sok negatív visszajelzést kaptam magamról. Bár én magabiztos voltam sokáig, de egy idő után kezdtem én is megkérdőjelezni magamat. Lehet tényleg az a jó ha senki véleményével nem törődöm. Tényleg így gondoljátok ti is? Nem lesz így az ember egy idő után faragatlan és öntelt?
nem bántalak én, dehogy. Valószínűleg nem jutunk közös nevezőre a bemutatkozással kapcsolatban, én sem úgy gondolom egyébként, hogy ezüsttálcán kéne beküldeni előre a névjegyet a komornyikkal. :-)) Arisztokratikus, hm...
Gyakran egyébként mindenféle bemutatkozás nélkül beszélget az ember. Egyszerűen a szituációból adódóan. De ha már bemutatkozik, akkor azt teljes névvel tegye. Szerintem.
Kicsit ellentmondó, hogy könnyedségből maradjak csak Erika vagy azért, mert nem akarom/merem "kiteregetni a kártyáimat". A teljes névvel történő bemutatkozás egyébként nőkre is vonatkozik. Na ennyit az illemtanórából.
A természetesen lökött nők tényleg jobbak, ha pasi lennék én is őket választanám. Ezt egy örökbecsű és fáradhatatlan ember (férfi) úgy fogalmazta meg, hogy kétféle nő van: a pszichopata és az unalmas. És azt is hozzátette, hogy kétféle férfi. Szerinted melyik ez a kettő?
ha már oda mersz állni valaki elé, és elég bátor vagy ahhoz, hogy kinyögd, hogy Llllaci/Zzzzoli vagyok, és hozzájárulsz ahhoz, hogy az első másodpercben leolvassanak rólad rengeteg dolgot, akkor egy - legtöbbször azonnal elfelejtett - vezetéknév igazán nem számít, viszont nem indulsz rögtön hatalmas hátránnyal. Ugyanis csak keresztnévvel bemutatkozni egyike a legférfiatlanabb dolgoknak. Lehet, hogy ennek ellenére néhány Andi vagy Mancika mégis vevő a dologra, de hát önbecsülés is van a világon.
Amit viszont alapvetően nem a nőktől vagy másoktól kapsz. Igaz, hogy nagyon megerősíthetik, és megerősítheti még sokminden, dehát nálad is előbb volt az elszántság és a kitartás, ha jól értem, és utána jöttek a férfiúi babérok.
Ettől tényleg némiképpen különbözik az első barátnő, aki valamiféle beavató gyakran, de hamar el fog menekülni, és a többi nő is, ha úgy érzi, hogy partnere nem lenne képes megállni a saját lábán, vagy nem személy szerint rá kiváncsi, vagy csak valamilyen célra használja őt.
Egy barátnő - vagy egy gyerek, mint néhány nő gondolja - tehát nem problémamegoldó eszköz, hanem - és ez elég hamar kiderül - újabb "problémák" forrása. Igaz, hogy ezek a problémák már talán nem annyira unalmasak, mint egyedül azon keseregni, hogy miért nincs még mindig barátnője az embernek.
szeretnék eloszlatni benned egy közkeletű férfitévedést: egy barátnő nem old meg semmit.
Úgy tűnik, hogy szeretnéd már kipipálni ezt az egész nőügyet és egy "kölcsönösen vonzódó és megadóan viselkedő" hölgyeménnyel múlatni napjaidat. Nem gondolod, hogy ez unalmas lenne?
Jó, kezdetben talán nem. :-))
De azt is írod, hogy barátaid se nagyon vannak, a nőkből - bár nem volt barátnőd - kiábrándultál. Linkelek próba - szerencse módszeréhez - amivel a saját bőrén tanult meg sokmindent - mintha lusta lennél és mindjárt nyerni akarsz nyeretlen kétéves létedre. Mintha nem az adott nő(k) izgatnának, hanem az, hogy nálad nincs betöltve egy pozíció. Ezen az alapon viszont nem lehet semmilyen valódi emberi kapcsolatot létesíteni. (Bár sok házasság tényleg ezen alapul. Úgyhogy végül is nősülhetnél...)
Nem lehet az, hogy amit magadban szelídségnek gondolsz, az valójában érdektelenség? Hogy azért nem jut eszedbe semmi lányok társaságában, mert valójában nincs mit mondanod nekik? Valamiféle minimális nyíltság és az ezzel járó kockázat nélkül soha nem találsz sem barátot sem barátnőt.
Ha ez nem megy most neked, akkor még mindig megtanulhatod. Akár egyedül, akár pszichológussal. De azt előre megmondom, hogy fájni fog. Ha fontosabb a saját "biztonságod" és bezárkózásod, akkor úgysem fogod megtenni. Ettől még lehet majd "barátnőd", akár statisztikai alapon is "eshet rád" egy-egy nő. De minek?
Talán keményen fogalmaztam, nem akartalak megbántani. Remélem, nem is sikerült.
Atalanta
Még valami: ha bemutatkozol, mindig a teljes nevedet mondd. Nőknek is.
Linkeleknek:
Örülök hogy ennyire segíteni szeretnél. Azt gondoltam hogy a fórumon ez az ismerkedéses téma már lerágott csont és nem is számítottam különösebb figyelemre, de kellemesen csalódtam. Jó lenne valami használható ötlet számomra, mert az utóbbi két felvetésed nem igazán van ínyemre. Kicsit társaságibb emberré kellene valahogyan válnom tudom, de ezek a megoldások nem tűnnek jó ötletnek. Legalábbis nincs kedvem ehhez a hosszadalmas partnerközvetítős dologhoz, hogy a végén kiderüljön hogy felesleges erőfeszítés volt. Ha számolok egy kicsit: mondjuk kapok 20 címet, abból tegyük fel 4 találka összejön. Még tanulhatnék is belőle... de mi annak az esélye hogy - példánkban - 4 nőből egy meg is tetszen?? 4-ből válogassak? Mikor 1000-ből 1 ha megtetszik?
Tensernek:
Jó, nem akarok szélsőségesen látni, elhiszem hogy nem farkasok leselkednek rám minden sarkon. Mégis a fiúk nagy része képes arra hogy megszerezze a nőt magának. Még a legbutábbak és a nem túl jóképűek is megoldják valahogy. Nekem pont az a bajom, hogy a külsőmmel semmi baj nem lenne, de valahogy képtelen vagyok közeledni lányokhoz.
Nem értem őket, kiábrándultam belőlük, de mégis hiányzik az az egy.
Példaképp: volt többször olyan esetem hogy szűk baráti körben (6-8 ember) jelen voltam én is. Na ilyenkor ha lányok is vannak ott, akkor képes vagyok órák hosszat mindössze egy-két szólni. Az is annyi hogy "igen" meg "aha". Illetve ha kérdeznek akkor szűk tőmondtaban válaszolok. Nem tudom mi van velem, egyszerűen leblokkolok.
De hogy jót is mondjak magamról:
Most elkezdtem egy internetes ismerkedős oldalon levelezni egy pár lánnyal. Többen nem is nagyon válaszoltak, de most már 2 hete van 3 fix levelezőpartnerem.
Ez persze mind jó, de a gyakorlatban, az életben ha összetalálkoznék valakivel, képtelen volnék csak beszélgetni is. Egyszerűen semmi nem jutna az eszembe. A levélírással sosem volt gondom.
Még lehet hogy egyszer, talán, ha megérem tudnék is találkozni valamelyikőjükkel, de hát könyörgöm ez tiszta zsákbamacska! Ilyen alapon már eddig is elkezdhettem volna ismerkedni bármelyik lánnyal aki a környezetemben előfordul. Próbálkoznom kellet volna mindenkivel, aki egyáltalán nem vonzó külsőre nekem?
Tele van már a hócipőm ezzel az egésszel! Ezzel a nők után futkosással, az agyalással meg a görcsöléssel! Hogy szólítsam meg, hogy nyerjem meg a tetszését, stb. Miért kell ennyire megnehezíteni az ember életét? Miért nem megy nekem olyan simán mint bárki másnak? Nem bírok összeakadni valakivel, aki kölcsönösen vonzódik és megadóan viselkedik?
Engem nagyon könnyű egy lánynak lerázni, pont a személyiségemből adódóan.
Mondjatok valami jót!
>Ha valóban csak az erőszakosabbak maradnak fenn, >akkor nekem annyi!
Nem hinném, hogy csak az erőszakosok maradnek fenn. A világot nem osztották fel farkasokra és bárányokra, ahol az előbbiek megeszik az utóbbiakat. Elég unalmas világ lenne.
Valóban, az erőszakos emberek látszólag könnyedén megszerzik mindazt, amit Te esetleg nem mersz. De ha alaposabban megnézed őket, akkor kiderül, hogy nekik is megvannak a saját problémáik, melyekkel ugyanolyan nehezen boldogulnak, mint Te a tieddel. Csak ezek a gondok teljesen más jellegűek.
Szerintem Neked az a gondod, hogy félsz a csalódástól, a fájdalomtól, s úgy véded Magad, hogy elvonulsz, kerülöd az ilyen szituációkat. De ha valamit szeretnél, akkor azért tenni is kell valamit. Akkor is ha nem megy, akkor is ha nagyon kínos. Vagy úgy, ahogy Linkelek tanácsolta, vagy másként. De valamit tenned kell, anélkül lesz semmi változás. Nem minden lány várja el, hogy elcsábítsák és meghódítsák őket. Próbálj megismerni minnél többet, biztos találni fogsz ellenpéldát.
Olvasd el újra a saját írásod. Rendszerezetten, összeszedetten írsz. Nem értem miért nem levezel egy lánnyal? Vagy többel? Vagy chat-elsz? Ez talán a legkönnyebb út. Aztán a személyes találka már egy rázósabb dolog, de addigra majd csak kitalálsz valamit.
Köszönöm hogy ilyen sok betűt pazaroltál rám, elgondolkoztató volt amit írsz. A hozzászólásom nem provokáció volt, tényleg ilyen problémáim vannak. Az út amit bemutatsz nekem az valóban járhatónak tűnik, bár az újabb és újabb megaláztatások felvállalása nem túl vonzó egy amúgy is vígasztalásra és elismerésre szoruló embernek. Teljesen igazad van abban hogy egy barátnő valszeg alapvetően orvosolná a problémámat.
Azért te már tizenévesen kitörtél ebből a helyzetből, ha jól értettem. Én a 27 évemmel már túl vagyok a diszkós, bulizós korszakon ami inkább a tini korosztályra jellemző. Amellett hogy én sosem jártam ilyen helyre, most már egyáltalán nem tudom elképzelni, mint ismerkedési helyszínt. Elkövettem mégegy nagy hibát: a főiskolás éveimet nem használtam ki az ismerkedésre; most látom csak mennyire beszűkültek a lehetőségeim.
Másik gondom, hogy békés, szelíd típus vagyok. Pont olyan - ahogy írtad - aki inkább átengedi a másiknak a győzelmet, mintsemhogy letapossa. Sosem szerettem a középpontban lenni. Nem tudom hogyan tudnék kifordulni magamból és ragadozó farkassá válni? Sajnos a lányok szinte elvárják hogy elcsábítsák, lerohanják, meghódítsák őket. Milyen esélyeim vannak akkor nekem? Ha valóban csak az erőszakosabbak maradnak fenn, akkor nekem annyi!
A szocializáció jó dolog, de én inkább a bezárkózás felé haladok, mint a közösségi élet felé, épp a kudarcaim és rossz önértékelésem miatt, és az újabb kudarcoktól való félelem miatt. Most mit tegyek? Nagyjából átlátom a helyzetemet, mégsem tudok változtatni rajta. Nem is értem hogy lettem ilyen... Erre mondtam hogy nem vagyok normális. És újra és újra bebizonyosodik.
Pszichológusra és is gondoltam már, de úgy érzem hogy egy olyan ember aki nem ment át azokon amiken én, meg sem tudna érteni. Igazából ettől a fórumtól sem vártam túl sokat, csak már nem tudtam mit csinálni, és kínomban írtam.
Kedves Freebird, nem gondoltál még arra, hogy talán érdemes lenne pszichológushoz fordulnod, aki segíthetne a megoldás megtalálásában? Nincs értelme tovább várnod! Ha nem tudod, hogyan találhatnál szakembert, írj egy emilt, és megpróbálok segíteni!
Szia, Csaba
Február 1-től az index és az sos terapeutái közötti szerződéses viszony megszűnt. Az azóta eltelt időszakban kerestük a folytatás lehetőségét, de sajnos, a mai napig nem sikerült megfelelő megoldást találnunk. Ezért az sos-en való közreműködésünk mától hivatalosan is befejeződik. A topikok ezzel nem szűnnek meg, a beszélgetés (nélkülünk) továbbra is folytatódhat.
Mindenkinek a legjobbakat kívánom! Sok sikert és boldogulást, barátsággal
Valószínű nem túl általános a problémám, de hátha okulnak mások is belőle!
27 éves srác vagyok, és nem igazán találom a helyem a világban. Kérdéses az is hogy egyáltalán van-e helyem? Elég összetett a problémám de belevágok, hátha valamit segíthetsz kibogozni belőle. Egyik fő gondom hogy szörnyen elszigetelt és egyedülvaló vagyok. Minden értelemben. Én nem kicsit, hanem nagyon más vagyok mint a többiek. Egy ideig csak természetesen éltem az életemet, de idővel mások visszajelzései által és ahogy átgondoltam az életemet, rájöttem hogy én nem vagyok normális.
Az elejétől: már gyerekkoromban sem illeszkedtem bele a közösségbe, mindíg külön utakon jártam. Inkább külön játszottam a többiektől és különcségem miatt ki voltam téve mások csúfolkodásának is. Nagyon kevés barátom volt, és nem sikerült egyetlenegy lánnyal sem összeismerkednem. Kimaradtak az életemből a bulik, a "haverok", és még csak nem is hiányoztak. Később még a főiskola végén sem tudtam hogy mi lesz belőlem. Most már dolgozom és nem vagyok megelégedve a munkámmal, de a legjobban az aggaszt, hogy sosem volt barátnőm. Komolyan irigylem azokat akiknek csak az a gondjuk már hogy melyiket válasszák a két barátnő (vagy barát) közül. Én el sem jutok soha a kapcsolatteremtésig. Közben sokan nem értették a viselkedésemet és döntéseimet, és ezért elmarasztaltak. Tudom hogy nincs igazuk, de még mindíg könnyebb azt elhinni hogy én tévedek és nem a nagytöbbség. Most már nem tudom mihez is kezdjek a jövővel. Úgy érzem hogy teljességgel alkalmatlan vagyok az életre. Vannak persze jobb pillanataim is, de átgondolva eddigi életem mindíg az utóbbi kijelentésre jutok.
Nem sajnáltatni akarom magam, csak élő például szolgálok arra, milyen mikor valaki már nem találja helyét a világban.
Kedves Alexa,
többször utalsz a kettőtök közti konfliktusra, de nem igazán látom, miben is áll ez, mi az, amiben nem értetek egyet. Csupán arról beszélsz, hogyan beszéltek el egymás mellett, hogyan megy félre a kommunikáció. Egy beszélgetés lefolyását általában az "érdekek", motivációk irányítják, és akkor beszélnek el egymás mellett az emberek, ha ellentétesek az érdekeik, és erről valamiért nem tudnak nyíltan beszélni. Ilyenkor alakulnak ki a játszmák, a mellébeszélések. Vajon mi lehet köztetek az érdekellentét, és miért nem beszélhettek erről nyíltan? Ha erre választ találnál, talán a beszélgetéseiteket is könnyebb lenne helyes mederbe terelni.
Csaba
Egy beszélgetés lefolyása köztünk :
a, értelmesen, felnőtt módjára sikerül
b, "sarokba szorítom", ilyenkor jön az, hogy felemeli a hangját és cinikus lesz
(engem a "b" verzió nem dob fel, akkor soha nem folytatom a beszélgetést, nem látom értelmét)
Amúgy mostanában jöttem rá, másra kell az energia, nem arra, hogy meggyőzzem Őt, szeretnék közös jövőt vele és mindent megtennék kettőnkért. Azt hiszem, ha ezt Ő nem látja, akkor akár fejre is állhatok. Az igazság az, beszélgettem közös ismerősünkkel szerinte én már bizonyítottam, több téren is. A kedvesem az aki eddig "semmit sem tett le az asztalra" kettőnkért. Én nem egészen látom így, de lehet, én tévedek.
Most a felvételimre koncentrálok, meg az edzéseimre, az angolra és szépen lassan végignézem, hogyan is megy tönkre a kapcsolatunk, amiből Ő semmit sem vesz észre.
Tudom, megfutamodom a probléma elől. Pedig szeretném ha ez nem így lenne és oldódna a konfliktus vagy akár helyre is állna a régi "rend".
Ha a barátoddal elégedetlen vagy, és ráadásul megbeszélni sem tudod vele a dolgokat, nincs más mód, minthogy egyedül kell mérlegelned és eldöntened, megfelel-e számodra ez a kapcsolat a jelenlegi formájában, vagy sem, és ennek megfelelően, egyedül kell megtenned a szükséges lépéseket. Én azért kíváncsi lennék rá, hogyan tud kibújni a barátod a beszélgetések elől, hogyan zajlik köztetek egy ilyen interakció? Valahogyan mindenkit meg lehet "szorongatni", nem? (Persze, nem biztos, hogy érdemes is...)
Látogassatok el a psyche.gepaard.net -re, a másik chatre.
Ez egy online lelkisegély, lehet ottan jókat beszélgetni.
Van néha ott is pszichológus, de nem ez a lényeg.
Próbáljátok meg.
Elgondolkodtam 1-2 dolgon az előző hetekben. Még mindig a "régi" barátommal vagyok és maradok is.
Rájöttem viszont, mit is hiányolok ebből a kapcsolatból. Az előző barátom egy nagyon kedves fiú. Mindig nagyon figyelmes volt - ezt hiányolom. Apróságokra gondolok pl. egy szál virág, reggeli tejeskávé, Ő sokszor elém jött a munkahelyemre, még akkor is ha előtte 24 órát dolgozott, ha szombaton dolgoztam, akkor kitakarított - megfőzőtt, hogy vasárnap tudjak pihenni, mindig érdekelték a dolgaim. S természetesen, Ő ugyanezt kapta tőlem.
Ő közös jövőt tervezett velem és úgy is viselkedett, hogy én ezt érezzem, tudjam.
Most nem érzem, hogy bármilyen szinten is fontos lennék, sajnos. Pedig úgy gondolom, nagyon sokat megteszek a kedvesemért.
Az előző válaszodra visszatérve, megint próbáltam komolyan beszélni vele, az eredmény ua :o(((
Kedves Csaba!
Igencsak beletrafáltál!
Ha kicsit több merszem lenn,több lenne az önbizalmam is,ha kicsit több önbizalmam lenne,több lenne a merszem is. Ördögi kör :-)))
vagy inkább :-(((
Ja egyébként Te(már bocs,hogy letegezlek) is pszchiológus vagy,ha már így elteláltad?
Az utolsó mondatoddal viszont nagyon megnyugtattál. Köszi! :-)))
Üdv mindenkinek!
