"Special guests on this album are the singer Steve Hogarth and guitarist Steven Rothery, members of the English band Marillion, who embellished the album with lyrics and songwriting of high artistic value. The disc ranges from pinkfloydian atmospheres to most symphonic progs traits with great escapes of keyboards and guitar solos, where the sweetness and melody are the masters. It surely reaches the pinnacle of the current career of the Roman group. In addition, the collaboration between one of the most important bands of international Prog, Marillion, and the Italian band RanestRane (a unique event in Italian prog) definitely brings the band to a different level than it has ever happened in recent years to current and contemporary artists."
Azért a régi/új gitáros ezerszer jobb, mint Frank Usher volt. Én a mostani koncerten éreztem először azt, hogy a zenészek ha nem is egálban voltak Fish-sel, de legalább egy ligában szerepelnek, nem külön osztályban (igaz, nálam a Fellini Days turnéval debütált Fish élőben, és az akkori társaság sokkal különb nevekből állt, de a zenei anyag nem hagyta, hogy ez érvényesüljön). És nekem az új album is tetszik, bár sokmindenben egyetértek Luluval. A Raingods óta (én azt nagyon szeretem) a legütősebb anyag.
Jó az új Fish (A Feast of Consequences), de ezért nem annyira, mint amit a PA-s 4,17 pont sugall, pláne hogy ez a mutató sokkal jobb, mint bármely másik albumáé. A Feast szerencsére a 13th Starra egyáltalán nem hasonlít, ám sajnos a Vigilre sem. Szerencsére nem olyan monoton és unalmas, mint a Fellini, ám sajnos nem is olyan karakteres, mint a Sunsets. Nekem nagyjából ugyanúgy tetszik, mint a Field, és jobban, mint a Raingods, a Suits vagy az Internal. Tetszik a koncept-jellege, az egységessége.
Kifejezetten jól indul (Perfume River, All Loved Up), de aztán picit leül, ellaposodik, majd a közepe (a The High Wood első három dala) ismét elég erős, onnantól pedig – a szerintem remek Other Side of Me kivételével, és leszámítva az elektromos hegedűt is – ismét túl egyhangú és izgalommentes. Szóval a hangzásban, témában ugyan egységes, ám színvonalban hullámzóbb a kelleténél.
A 13th Staron már éreztem azt a dolgot, ami ott nem is különösebben érdekelt, lévén az az album a többihez képest úgy borzalmas, ahogy van; szóval azt, ami sajnos itt is határozottan jelen van, itt viszont már zavar, és ami szerintem valamennyire mindig is jellemző volt a szóló Fishre: az ének túlságosan rátelepszik a zenére. Nem hagy teret a zenének, nem hagy neki levegőt. A Feasten szinte nincsenek zenei betétek, szólók, és valószínű ezzel is függ össze a zenei izgalom szinte teljes hiánya. Erről az albumról szerintem ordít, hogy a szövegbeli mondanivaló sokkal kidolgozottabb, ihletettebb, és ezáltal sokkal fontosabbnak is tűnik, mint a zenei. Utóbbi csupán hű csatlósa, untermanja az előbbinek. Kár, mert ehhez az igen erős szöveghez erősebb, izgalmasabb zene is dukálna.
Szerintem egyébként az van, hogy emberünk sokkal jobb zenészeket érdemelne, mint akik 1990 óta voltak és vannak neki – lásd a Fish-érás Marilliont, vagy az egy-egy dal erejéig összehozott társulásait.
Nagyon jó lett az új album, a Marbles óta a legjobb.
Jó, mondjuk azóta sorlemezként csak a - saját magukhoz képest - gyalázatos Somewhere, és a Marbles-vonalat követő, szerintem abszolút korrekt, de azt a szintet el nem érő Happiness jött ki.
A Sounds That Can't Be Made is merítkezik a Marblesből, ám alapjában mégis az Anorak előtti, kilencvenes évekbeli, "hagyományos" hangzáshoz tértek vele vissza. Talán ettől a kettős hatástól sikerülhetett ennyire jól: a rájuk korábban jellemző dalszerkezetek, dallamosság, hangszerhasználat, drámaiság, és nem utolsósorban karakteresség ötvöződik a Marbles lehelletfinomra csiszolt soundjával.
A Gaza ideális nyitódal, helyenként szokatlanul kemény és erőteljes, helyenként drámai, helyenként pedig meditatív, nagy mélységekben járó. Egyes részleteiben igen jól hozza a közel-keleti fílinget. Bő negyedórás, igazi progrock.
A Sounds egy tipikus kilencvenes évekbeli M.-dal. Nem túl bonyolult, középtempójú, melodikus; a végén a folyamatosan játszó szólógitár olyan nagyon marillionos, és igen tetszetős.
A Pour My Love egy - Marillion-mércével - kifejezetten könnyű darab, olyan, mintha egyenesen a Holidays-albumról szökött volna. Szerintem töltelékdal, de mint ilyen, egyetlen a lemezen.
A Power, noha a refrénjeiben igen erőteljes, igazából csak a végefelé, a katarzisában hoz igazi drámát.
Az egyik kedvencem a Montreal. Egészében leginkább a This Strange Engine-dalra emlékeztet, a középső, meditatív része pedig a Brave-re. Igazi progrock ez is, igen melodikus és összetett dal: csöndes, nyugodt részek váltakoznak a dinamikusabbakkal, a lelassulások az újabb és újabb felpörgésekkel.
Lassan, elmerengve indul be az Invisible Ink, ám egy ütős, erőteljes dal lesz belőle, a végén Rothery élvezetes szólójával.
Másik kedvencem a Lucky Man. Hasonlóan bombasztikusra írt progrock, mint (jóval) korábban a King, vagy a Splintering Heart, engem legalábbis azokra emlékeztet. Kitűnő, igen melodikus dal, és nagyon illik bele az Asylum Satellite-os gitársound.
Finom, érzékeny, felemelő dráma a The Sky above the Rain. Rothery lebegő gitártémái és Hogarth hipnotikus éneke nagyban hozzájárulnak az album lúdbőröztető befejezéséhez. Talán ebben a dalban érhető leginkább tetten a Marbles hatása.
A szettlisták mellé még egy apró történet, számomra az egész rendezvény csúcspontja.
Pár héttel a weekend előtt óriási szervezkedés indult, jöttek-mentek az e-mailek, de a zenekar kérésére titokban kellett tartanom (tartanunk). Szombat este a Made Again alatt minden résztvevő ország képviseletében egy-egy rajongó (Magyarországról én) felvonult a színpadra a zenekar mellé, a saját nemzeti zászlóját lobogtatva, tapsolva, bohóckodva, stb. Izé... kicsit se volt sokkoló :D
Amúgy a pocsék időjárást leszámítva minden nagyon rendben volt, a zenekar tagjai roppant közvetlenek, barátságosak voltak. (Péntek este az étteremben Mark Kelly a mellettem levő asztalnál vacsorázott a családjával.)
Furcsa kissé, hogy a Fantastic Place-t unalmasnak tartod, mert szerintem kimondottan jó koncertdal, dehát különbözőek vagyunk:)
A Fish-koncert kapcsán pedig csak annyit jegyeznék meg, hogy remélem, hogy a busz minden ketyeréje, bizgentyűje, izéje és hogyishívjáka tökéletes állapotban lesz, és nem fordul elő a múltkorihoz hasonló eset...
Mindkét koncerten elhangzott az öt új szám, amiket máshol is eljátszottak, viszont ezeken kívül teljesen más műsor volt a két este. Ami megegyezett, az az "iszonyatos" tömeg - a hely méretéhez képest. Úgy 1500-ra saccolnám a közönség létszámát, de lehet, hogy tévedek. Mindenesetre nehéz volt helyet taláni, hogy látni lehessen a színpadot. Ez viszont azzal járt együtt, hogy a spanyolok együtt lélegeztek a zenekarral, külön felkérés nélkül is énekeltek, nem is akárhogy. Ez az, amit sajnos Magyarországon nem lehet reprodukálni. Nem is csodálkozom, hogy olyan nagyon nem akarnak ide jönni.
Az első nap a Gaza még nem szólt tökéletesen, de onnantól kezdve a hangzásra nem lehetett panasz. A szombati bulin ha nem is meglepetés számok voltak, de alig-alig akadt sláger. Több volt a hosszabb kompozíció. És az új számok nagyon szépen belesimultak a régiek közé, az egy Pour My Love kivételével, ami szerintem az új album leggyengébb darabja. Élőben sem sikerült "felemelni". Nem úgy a Sky Above The Raint, ami élőben nagyon szép volt. . Az egyetlen meglepetés nekem a ráadás "A Few Words For The Dead" volt. Nem volt rossz választás. Én azért egy-két közönségszámot még beloptam volna az első estébe is (Na jó, az "ezerarcú" azért megmozgatta a népet). Pláne, hogy mindössze 100-110 perc volt az egész.
Másnap aztán kicsit elkeseredtem. Ott kezdődött, hogy a Beautiful messze nem volt olyan magával ragadó, mint szokott. Aztán jött egy hatszámos blokk, amit egész egyszerűen untam. Itt az is előjött, milyen fontos a számsorrend jó megválasztása. Ami az első nap sikerült, a másodikon nem: a körítésnek köszönhetően (You're Gone, Fantastic Place, Somewhere Else - három kimondottan unalmas darab) az új dalok sem voltak meggyőzőek, talán a Powert kivéve.
Aztán mikor már kezdtem feladni, jött a King és onnantól kezdve, annyival el is lehetne intézni az egészet, hogy ez az, amiért az ember Marillion koncertre jár. Gyönyörű zenélés, csodás közönség, ás olyan számok amiket nagyon szeretek. Mint pl. a TSE. És három ráadás. H egyre jobban énekli a Fish éra számait (itt jutott eszembe, hogy szegény Fish zenekara soha nem fogja tudni így előadni ezeket a dalokat - ehhez kellenek ezek a fiúk) (Zárójelben jegyezném meg, hogy aki ezt olvassa, mindenkinek kötelező a hajón téblábolni október 19-én :-)))
Szóval, amellett, hogy Barcelona csodálatos, ez a két este ugyancsak megérte ezt a kiruccanást. Bármennyire is szerettem volna a Marilliont itthon látni újból, nem kaptam volna ezt az élményt, az biztos.
Kayleigh, azé' írhatnál valamit a két koncertről :D Gondolom, jó volt... A szettlistát a honlapon láttam, de egy bővebb ismertető jó lenne, mert kíváncsi vagyok, milyen formában vannak mostanában. (Az Ocean Cloud miatt nagyon irigyellek.)
Öt hét múlva Marillion Weekend Hollandiában, legszívesebben már most indulnék:D Pénteken Radiation, szombaton Brave(!!!!!!) teljes egészében, biztosan elégedetten jövök haza. Talán a Grendelt is előveszik végre...
Valamikor jövő év elején újra kiadják a Radiationt, dupla CD-n. Az egyiken az eredeti verzió lesz, a másikon egy újrakevert változat. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült, mert tényleg ráfért egy kis utómunka, de sajnos ezt a melót Mike Hunter végezte. A zenekar mindenesetre elégedett a végeredménnyel.
A teltház ellenére a harmadik sorból volt szerencsém élvezni a műsort.
A koncert a Gaza-val indult, a bevezetés után Hogarth dühös léptekkel és arccal sétált a színpadra, hófehér peace-jeles köpenyszerű ruhában. Ugyanez a düh és szenvedély megmaradt végig, bár H elég erőtlenül és halkan énekelt. Gyakran hibázott is, olyannyira hogy néhány csúnya hibánál Mark és Pete is egymásra nézett...
Ahogy egyszer Steve Rothery nyilatkozta, olyanok mint egy régi autó: nehezen indul, sok zajjal, de aztán egyszercsak megtörténik a csoda. Pontosan ez történt :)
Kisebb-nagyobb technikai bakik után a Gaza végére nagyjából helyreállt a hangzás.
A komoly indítás után "popzenei blokk" jött, azaz You're Gone és Cover My Eyes.
Nem éppen azok a számok, ami miatt szeretjük a Marilliont...
A kezdeti sokk után, bevallom, a You're Gone Pete basszusjátéka miatt egész kellemesre sikerült, a Cover My Eyes pedig jó kis nosztalgia volt.
Közben Hogarth hangja is megérkezett a koncertre, innentől szinte hibátlanul énekelt.
Ezután Slainte Mhath, szintén jó volt hallani egy olyan számot amihez élőben még nem volt szerencsém.
Sounds That Can't Be Made: végre még egy szám az új albumról. Mást nagyon nem lehet hozzáfűzni, nem kedvencem a dal, viszont élőben olyan finomságok is előjöttek, ami a lemezen nem hallatszik.
Meglepő fordulat: Neverland. Ez mindig erős pont volt a koncertek végén, de így a set közepén kicsit furcsa volt. Adták ahogy kell.
Az ezután következő Sky Above The Rain viszont minden eddigiért kárpótolt. Amúgy is remek darab, de különösen jól szólt élőben. Mostantól kifejezetten a kedvencek közé sorolom.
Power: nem gondoltam volna, hogy ebben az életkorban ilyen erőteljesen és dinamikusan elő tudják adni ezt a számot. Konkrétan majdnem szétrobbant a színpad.
A King-gel megint a biztosra mentek. Nagy élmény élőben, de sokadszor már nem üt akkorát.
Ismét a tutira mennek: a Great Escape-pel folytatódott a műsor, gyönyörűre sikerült.
Man Of A Thousand Faces: szintén jól sikerült, ekkora már csúcsformában volt a zenekar és szemmel láthatóan nagyon élvezték.
1. ráadás: Few Words For The Dead.
A lemezen hosszú és unalmas track élőben elkezdett élni, sőt!!!!A provokatív előadásmód passzolt a terroristák fanatizmusából és a békeharcos hippikből egyszerre gúnyt űző darabhoz. Lehet hogy megint előveszem a Radiationt.
2. ráadás: Sugar Mice: újabb szám a Fish-korszakból, meglepő volt, de jól sikerült. Többnyire a közönség énekelt.
Az utolsó ráadásszámnál kikérték a közönség véleményét, és sajnos az első sorban üvöltözők nyertek a Garden Party-val. Na ezt már végképp nem értettem. Bár ez is tökéletesre sikerült, de valahogy nem illett a képbe. Főleg nem Hogarth-tal.
A zenekar:
H showmanként most visszafogottabb volt, viszont rácáfolt arra a félelmemre, hogy nincs már hangja. A kezdeti nehézségek (és a lemezen hallható furcsaságok) ellenére igenis van és a megszokott szenvedélyes előadásmóddal hozta a formáját.
Rothery szokásos szerénységgel és maximális átéléssel nyomta végig. Zseniális szólók, rövid betétek olyan helyeken, ami a lemezen nem hallatszik tisztán. Egy-két új gitárt lehetett felfedezni a szokásos kollekcióban, ami érdekes színt vitt a gitárhangzásba.
Pete is adta ahogy mindig, beugrálta az egész színpadot, miközben zseniálisan pengette a basszusgitárjait. A régi felálláshoz képest Pete és Rothery helyet cseréltek.
Ian elbújt az egyre nagyobb dobfelszerelése mögé, de észrevétlenül is óriásit produkált, nagyon sokat hozzátett az összhangzáshoz.
Marknak kevés villanási lehetősége volt a koncerten, de volt pár jól sikerült szólója. Végig erős kontaktust tartott viszont a közönséggel.
Összefogalás:
Alapvetően nagyszerű élmény volt, de maradt bennem egy kis hiányérzet.Nagyon a biztonságra mentek és alig játszottak az új lemezről. A Marbles, Somewhere Else és a HITR lemezekről sem játszottak semmit. Ezenkívül szinte minden lemezről előkerült egy-egy dal és szinte tökéletes showt csináltak. Megérte ennyit utazni.
Tökéletes egyetértés. Először nekem sem tetszett, de minden hallgatással jobb. A pour...-t tartom leggyengébbnek, de az sem rossz. A Montrealt itt sokan szidták, szerintem egyszerűen lenyűgözően szép. A Gaza nem egyenletesen, de végig átlag feletti. A power és az ink nagyon hangulatosak. A címadót is szeretem, főleg a végét, a szintiszólótól kezdve. Mosley és Kelly végre hallhatóak, Rotherynek van 3-4 zseniális szólója. Az legjobb Marillion-album az AOS óta szerintem. Akinek nem tetszik, nem hallgatta eleget.
01. Gaza 17:30 02. Sounds That Can’t Be Made 07:16 03. Pour My Love 06:02 04. Power 06:06 05. Montreal 14:04 06. Invisible Ink 05:47 07. Lucky Man 06:58 08. The Sky Above The Rain 10:34
