Nem akarok túl nagy okosságokat mondani, de... Egy japán harcművész mester tanácsolta egy tanítványának anno, h minden reggel amikor felébred gondolja el, h hogyan fog meghalni. Minden nap találjon ki mást és élje is át az érzést. (Megfullad, levágják, ilyesmi...) Aztán képzelje el, h a halál ott ül a vállán minden pillanatban. Ahogy idővel a tanítvány hozzászokott a halál gondolatához már nem is félt tőle. Érdekes módon az élettől való szorongása is elmúlt.
Különben meg más kultúrákban az emberekben nem is halál, hanem életfélelem alakul ki. Az élettől lehet félni, van akinek iszonyú szenvedés végig, ezt meg tudom érteni. De figyi, ha meghalsz akkor mi van? Ha semmi akkor azon mit kell problémázni? Mi az hogy "olyan véglegesnek túnik a halál"? Ha nem létezel akkor ennek a véglegesség fogalomnak mi értelme?
Én egyszer kajakozás közben majdnem belefilladtam a tiszába. Kapálóztam is rendesen meg szar is volt sokáig. Életösztön természetesen működött. De fel se merült bennem, h én többet nem megyek vízre. Azóta is járok kenuzni. Pesze azóta ésszel csinálom. (Ez azért nem teljesen igaz:)) ) Minden életveszélyes, ülni akarsz egész nap a szobádba, nehogy elcsapjon egy autó? És ha a házadra pottyan a Nemzetközi Űrállomás akkor mi van? Szvsz sokkal több múlik itt a véletlenen mint mi azt szeretnénk hinni.
Szal' nem kell mindig ilyeneken parázni, hogy mi lesz ha meghalok... Először éljél légyszives.
Ez a félelem reális: a fizikai én félelme. De mikor ott legbelül érzed, hogy a halállal nem ér véget minden, akkor azt valódi éned sugallja. Ő tudja a választ és nem rejti el, ha figyelsz rá. Biztos ismered a vonatkozó passzust: "Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a Mester pillangónak nevezi." Jól érzed, hogy a halál egy kapu: átjáró valahová. Ha már tudja az ember, mi vár a túloldalon és milyen lesz az út, bátrabban vághat neki. A félelem pedig - jelen esetben - egy hajtóerő az erről szóló tudás felé, hogy többé már ne legyen hatalma fölöttünk. Legalábbis az én értelmezésemben.
"Elkezdtem olvasni a Bekes atmenet c. konyvet, ami a tudatos halalrol szol. Remelem ez segit."
Segít. De azért előbb még élj meg minden pillanatot... :))
Azt írod, nem akarsz kötődni senkihez és szeretnéd, ha hozzád se kötődne senki. Pedig ezek azok a "kötelékek", amik pont a maguk - akár végletekbe sodró - lendületével a fejlődés, kiteljesedés lehetőségét hozzák.
Hoztam egy kis vigaszt, Viktor E. Frankl néhány gondolatát:
"Éppen ott, ahol egy szituációt nem változtathatunk meg, az a követelmény, hogy önmagunkat változtassuk meg, érjünk és növekedjünk, érjünk túl önmagunkon! És ez a halálig lehetséges. (...) Még ha csak egy pillanatról van is szó, már a pillanat nagyságán is mérhető egy élet nagysága. Egy hegylánc magasságát sem valamely völgyfenék magassága szerint adják meg, hanem kizárólag a legmagasabb hegycsúcs magassága szerint. Ugyanígy az élet értelméről annak csúcspontjai döntenek, s egyetlen pillanat képes visszaható jelleggel értelmet adni az egész életnek. Soha nem lehet egy emberélet hosszából az értékességére következtetni. Egy életrajzot sem a »hossza« után szoktunk értékelni: nem a betűk száma, hanem tartalmi gazdagsága szerint ítéljük meg. Hány »befejezetlen« is tartozik a legszebb szimfóniák közé!"
Sajnos napjainkban nem lezárul egy élet, hanem abbamarad. És igen, egyetértek az előttem írtakkal: attól félünk, amit nem ismerünk. Márpedig a halálról korunkban nem beszélünk, tabu témává vált, emiatt inkább féljük, mintsem készülünk rá. Készülni rá nem azt jelenti, hogy végig azon meditálunk, mi lesz velünk halálunkkor, hanem tudatosítani az életfeladatot, és megélni minden pillanatot.
Tanatológusok egybehangzó tapasztalatai szerint a haldokló emberek - most értelemszerűen nem baleseti vagy hirtelen halálról beszélek - azonos, rendszerbe foglalt állapotokon mennek át. Ez az időszak az átértékelésé, ilyenkor kerülnek előtérbe az igazán fontos dolgok, amelyek mibenlétét ismerve az ember megkönnyítheti saját majdani feladatát. (És bizony a meg nem élt vágyódások is felszínre kerülnek.)
Igen, a tudatos halál fontos. Ennél már csak a tudatos élet lényegesebb. :))
Hmm... Ez jo kerdes. En hiszek abban, hogy a halal az csak egy kapu, olyan mint a szuletes. De... Megis rettegek a halaltol. Nem tudom miert. Pedig tudom, erzem, hogy nincs helyem itt ebben a vilagban, Szeretnek innen kilepni/tovabblepni. De a hala megis olyan veglegesnek tunik, es mi van utana? Nem vagyok kulonosebben vallasos, de a bibliat szoktam olvani. Es ha azon gonolkodom mi van utana, es ramtor a retteges, akkor eszembe szokott jutni az a mondat: "Boldogok, akik nem latnak, megis hisznek", illetve a "hiszem, ha latom, es a latom, ha hiszem".
Most pillanatnyilag ott tartok a halalfelelmemmel, hogy nem akarok se csaladot, se gyereket, se allatot. Nem akarom, hogy barki kotodjon hozzam es nem akarok en sem kotodni senkihez. Lehet, hogy onzoseg, de en nem akarom, hogy megegyszer fajjon, hogy vki meghal, akit szeretek, es nem akarom, hogy masnak fajjon, ha en meghalok. Elkezdtem olvasni a Bekes atmenet c. konyvet, ami a tudatos halalrol szol. Remelem ez segit.
Klönböző dolgokról beszélünk. Az idézet nekem azt jelenti, hogy nem kell állandóan minden fölösleges dolgon aggódnunk. Ráadásul nem olyanokon amik ellen nem tehetünk semmit.
Véleményem szerint mincs halál, csak az élet megszünése. Vajon ettől miért pánikolnak olyan sokan, mind azok, akik ettől a félelemtől neurotikussá (idegi sérültekké) válnak?
Most téged olvastalak - Huxley-t pedig már sokkal régebben :-)
Gondolkodásra és az Élet tudatos szemlélésére indítottam a témát, persze asszociációk mindig és mindenkor létrejönnek, de ez ellen nem érdemes védekezni.
Amikor gondolunk valamire,érzünk valamit,stb. akkor csak a mindennapi,köznyelvi szóhasználat értelmében mondjuk azt, hogy lelki folyamat vagy lelki tevékenység zajlik. Valójában minden lelki folyamat az agyban lejátszódó fizikai-kémiai folyamat,ezért lehetséges, hogy az egészségi állapotot befolyásolhatják a gondolatok.De csupán fizikai hat fizikaira; a szó szoros értelmében nem létezik olyan,hogy lélek.
Kedves xset es Angi!A Ti beirasotok fogott meg a legjobban es kesztetet arra hogy hozzaszolo legyek.Szoval ketfele kene valasztani a dolgot.Lelki halal illetve fizikai halal.Lelki halal szerintem nem igen letezik kivetel bizinyos eseteket,de szvsz ez sem letezhet mert meg a legelvetemültebb gyilkosnak is van lelke.Fizikai ertelemben amit xset megirt ahhoz az elmelethez csatlakozom.Az utobbit is meg az elöbbit is megtapasztaltam eletem soran.Egyszer apam halalakor masodszor amikor a katonai szolgalat alatt megsebesültem.Az utobbi esetben fizikai oldalrol is.Apam az erettsegim utani nap halt meg.Hosszu ideje gyötörte egy ismeretlen kor.Nem volt fitatal de meg öreg sem 56 evet elt.Az eretsegim utan megalltam az agyanal es azt mondtam:Papa leerettsegiztem.Masnap meghalt.Elözö harom nap mar nem komunikalt a vilaggal csak neha nyitotta fel a szemet akkor is csak rövid idöre.Az orvosok akik lattak mar regen lemondtak rola es vartak a halal bealltat.Nos szvsz ez mar joval elöbb megtörtent fizikai ertelemben,mert akkor miert csak a bejelentesem utan halt meg?Ezt nem lehet a veletlen egybeesesenek betudni.Annyi törtenhetett,hogy lelekben nem tudott megnyugodni amog nem közöltem Vele a hirt.Tehat kvazi valmi belsö motor addig tartotta eletben amig nem nyugodott meg hogy egy bizonyos dolgot amit kitüzött maganak,hogy csak a fiam eretsegijet hagy eljem meg,/ez volt a szava jarasa eleteben/Miutan igy a lelke megnyugodott mert nem tudok masra gondolni akkor szünt meg fizikai ertelemben tovabb elni.A ket dolog nem ugyan az de megis összetartozik.Ime alljon itt egy regi mondas "Epp testben epp lelek"/ha pontatlan akkor sorry/A masik amiröl irni akarok szemelyes tapasztalat.Negy evvel Apam halala utan kikerültem Izraelbe.Miutan bevultam katonanak ami mindenkinek kötelezö kapcsolatba kerültem azzal amit csak a hiradokbol ismernek az emberek.Öldökles pusztitas ertelem nelkül.Az egesz egy baromsag,mindket reszröl.Soha nem voltam vallasos söt egyenesen kritizalom a vallasosokat.A 21.szazadban ez egy bizonyos terror mely ramakarja kenyszeriteni a sajat vilagmegvalto baromsagat es ehhez minden eszközt felhasznal.Ha valaki hisz valamiben azt tisztelem,söt lehet hogy bizonyos gondolataival egyet is ertek de amikor egy szelsöseges csoport ez ramakarja eröszakolni attol menekülök.Ezert jöttem el Izraelböl es elek egy semleges helyen minden ilyesmitöl mentesen.Merta a politikai meggyözödes is egy bizonyos fokig vallas illetva hit.De elkanyaradtam a tematol elnezeseteket kerem.Tehat a katonaskodas alatt egyszer sulyosan megsebasültem.Mar lemondtak rolam söt en is azt mondtam magamba hogy nem lenne jobb befejezni mont itt kinok kinja közt fetrengeni.Legyen mar vege igy vagy ugy.Ekkor ugrott be a Felesegem es a Gyerekem kepe.Azt mondtam magamban a legnagyobb fajdalmak közepette;a fene egy e meg hat mi lesz Velük nelkülem,mi a feneböl fogja eltartani a gyereket hogy fog tovabb menni az eletük nem adhatom fel.Ez elindithatott agy belsö reakciot mert kesöbb a dokik is azt mondtak hogy a fektelen elniakarasom taretott meg a fizikai ertelembe vett eletben.Lehet nem tudom.Döntse el mindenki felfogasa szerint.Nekem az a velemenyem/es gondolom ez alapjan nyilt a topic/hogy amivel ez az amerikai kutacsoport foglalkozik az igen is letezik es van csak meg nem tudtak veglegesen bizonyitani.szerintem csak idö kerdese mint annyi mas dolog napjainkban.Varom a velemenyeiteket:
Sorry az esetleges "sületlensegekert"KIVANCSI KACSA
Sziasztok!
Régen észrevettem már a Tasztalon a topicot, mégis csak most olvastam el. Talán nem szívesen gondolkodom a halálról…
26 évem alatt nagyon sok ember halt meg környezetemben. Életkoromtól, hangulataimtól és életfelfogásomtól függően nagyon különbözőképp reagáltam rá.
Édesanyám hároméves koromban halt meg, évekig tartó szenvedés után, rákban. Emlékszem rá, ahogy Apu ült az ágyon, nagyon gyűrött arccal és halkan csak ennyit mondott: „Anyu meghalt”. Nem hiszem, hogy az értelmemmel felfogtam, apám szavaiból, hangsúlyából mégis úgy éreztem, hogy valami borzalmas dolog történt. Kb. 10 éven keresztül, ha édesanyámat említették, zokogásban törtem ki. Egyszerűen nem voltam képes elfogadni, hogy nekem nincs anyukám. Ez alatt az idő alatt elég gyakran kérdeztem Aputól olyat, hogy te ugye nem fogsz meghalni? A haláltól való félelmem ebben az időszakban kizárólag hozzátartozóim halálára vonatkozott, nem tudtam elképzelni, hogy én is meghalhatok. Féltem, hogy egyedül maradok, elhagyatva.
Középiskolás koromban merült fel bennem először, hogy én is halandó vagyok, de ez annyira távoli lehetőségnek tűnt, hogy nem foglalkoztatott különösebben.
1991-ben volt először igazi halálfélelmem. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy maradandó vagy halálos sérülést szerezzek. Mikor bevillant a gondolat, hogy „ a fenébe, én ebbe belehalhatok”, minden felgyorsult körülöttem egyetlen pillanat alatt. Soha annyira tisztán és világosan nem láttam magam. Számomra óráknak tűnt, míg elmenekültem, valójában talán fél perc lehetett.
Az állatok egy része veszélyhelyzetben mozdulatlanná dermed, én felgyorsultam. Szvsz a stresszhelyzetekben adott reakció erősen személyiségfüggő.
1992-ben, 19 éves koromban meghalt Apu. Anyuval ellentétben, aki hosszú ideig betegeskedett, így a család kezdte elfogadni az elfogadhatatlant, Apu három nap alatt halt meg, teljesen váratlanul. Agyvérzése után bementem hozzá a kórházba, mikor megláttam, tudtam, hogy meg fog halni. Elképesztően fájt az elvesztése. Magamat sajnáltam és iszonyúan dühös voltam rá, hogy magamra hagyott. Évek múlva voltam képes arra, hogy magamban megbocsássak neki. Űrt hagyott maga után.
Ugyanebben az évben halt meg valaki, aki sokkal több volt számomra, mint egy barát. Szintén teljesen váratlanul, erőszakosan, huszonévesen. Ekkor tagadtam meg Istent. Igazságtalannak éreztem, hogy valaki, aki fiatal, akit imádtam, akivel közös terveink vannak, egyszerűen nincs többé. Fásult lettem, komolyan foglalkozni kezdtem az öngyilkosság gondolatával. De féltem saját halálomtól, féltem az elmúlástól.
Szintén ebben az évben, decemberben meghalt Nagyim bátyja, 86 évesen. Négy nappal halála előtt beszélgettem vele. Nagyon beteg, gyenge volt, feküdt, de megpróbált felkelni, ami persze nem sikerült neki. Néhány szóban összefoglalta az életét, elmondta, hogy mindent befejezett, elintézett, s hogy hamarosan felesége mellett lesz, ott fenn. Elfogadta a halált, tudta, várta. Magamban csodálkoztam, hogy így is lehet? Görcs és félelem nélkül.
Nagymamám márciusban lesz 88 éves. Szívbeteg. Jónéhány rosszullétét végigasszisztáltam. Láttam a halálfélelmet, a pánikot szemeiben, láttam a „most én meghalok” érzést. Ő kissé másképp viszonyul a halálhoz, mint mi. Egyszerre szeret élni és szeretne meghalni. Hatalmas élniakarás van ebben a törékeny öregasszonyban. Fél a haláltól, valószínűleg az ismeretlenségétől. Az évek során egyre gyakrabban mondja azt, hogy belefáradt az életbe, túlságosan sok a fizikai fájdalom, szeretné már befejezni. Ugyanakkor mégsem.
Azt hiszem, ez a kettősség mindannyiunkban megtalálható.
Az utóbbi egy évben nagyon sokat változott az életfelfogásom. Megtanultam elfogadni a halált, az élet – egy folyamat – részeként. Nem félek attól, hogy meghalok. Az általam ismert természeti törvények alapján ez be fog következni. Nem biztos, hogy lesz időm felkészülni rá, nem biztos, hogy be fogom tudni fejezni a dolgaimat, de nem tudok semmit tenni ellene, így inkább nem pánikolok miatta.
Talán OWO véleménye áll hozzám a legközelebb. Nem múlok el nyomtalanul, hiszen része vagyok a Világegyetemnek.
hat nagy csalodas volt megtudni, hogy miert indult ez a topic eredetileg...szazszor izgalmasabb es erdekesebb elmelkedni a halal felettt csak ugy, minden cel nelkul.
egyebkent ajanlom elolvasasra huxleytol a szep uj vilagot...
Meggyőztetek róla, hogy a topic címe valóban a halál és a félelem kapcsolatának taglalására buzdít mindenkit. Emellett elsikkad az a gyakorlatias igény, ami miatt a topicot indítottam, mármint hogy tegyünk közösen valamit a halállal kapcsolatos félelem kialakulása ellen. (De úgy-e, ez túlságosan hosszú cím lett volna?)
Ha gondoljátok, visszatérhetünk ennek megbeszélésére, azaz használjuk fel a topicot arra, hogy egészség-károsodásunk megelőzésének egyik eszköze legyen. Ez főleg a gyerekek számára lenne hasznos, mert mi már úgyis megtanultuk sajnos, de esetleg a beszélgetés adta tudatosodással, a további hatások ellen mi is jobban tudnánk védekezni.
Ha érdekesebb fonalnak tartjátok, ami mentén most haladunk, akkor kövessük tovább ezt.
Kedves kisevet és a többiek!
Hosszú ideig off-line voltam, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy újraolvasva a hozzászólásokat, végre megértsem a topic elején feltett kérdést, bár válaszolni valószínűleg nem tudok rá. Amióta az eszemet tudom, sosem féltem éjszaka az erdőben. Valamikor tájékozódási futóként kifejezetten vonzott is a sötét erdő. A munkahelyemtől hazáig gyalog egy kis erdőn kell keresztülmennem, ami problémát nem jelentett még a késő esti órákban sem. Utóbbi időben a közbiztonság általános romlása miatt munkatársaim megpróbálnak erről a szokásomról leszoktatni, felhívták figyelmemet az esetleges rablótámadás veszélyére. Ez idáig meg sem fordult a fejemben, hogy féljek egyedül átvágni a megszokott csapáson, de most már kezdek félni. Saját magamon tapasztaltam meg, hogyan alakult át a természetesnek vett dolog félelemmé. Ezzel szemben a haláltól akkor is félek, ha külön erre nem hívják fel a figyelmemet. Nem attól van az embernek halálfélelme, mert valaki elmesélte, hogy az milyen rossz, ugyanis a halálból még nem jött vissza senki. Az elhagyatott helyen történő rablótámadástól félek, mert akiket esetleg egy ilyen helyzetben kiraboltak, leütöttek, el tudták mesélni milyen szörnyű élményben volt részük. Emiatt persze félelem alakulhat ki bárkiben, de csak ezután. Remélem érthető lesz számotokra, mit akartam mondani.
Majdnem, de - ahogy Syd Barrett is mondta - kicsit azért több.
Lehet, hogy nem leszek itt népszerű, de nem is ez a cél.
A biológiai halálról: Nem történt olyan, hogy valaki ezt megtapasztalva visszatért. Mint ahogy már előttem más is megállapította, az agykéreg működése állt le. A limbikus rendszer, ami az ösztönök (táplálkozás, szaporodás, biztonság- ill. veszélyérzet stb...) területe még működött. így a "halál utáni tapasztalatok" valójában nem léteznek, azaz nem hitelesek.
A halál önmaga nem félelmetes. Megszűnsz és kész. A hozzá vezető utak nagy része viszont igen.
Első halál közeli élményem fulladásos volt. Görcsöt kaptam egy hidegvizes medencében, és ívben megfeszült a hátam. Mozdulni sem bírtam, és csak süllyedtem, míg megálltam a medence alján, két méterre a vízfelszíntől. Tudtam, hogy nincs körülöttem senki, mert csak én voltam a szaunában. Érdekes módon nyugodt voltam, és nem is a "félelem" szóval tudnám érzékeltetni azt amit éreztem. Inkább az önsajnálat dominált. (Valam olyasmi, hogy: Jól van komám, akkor neked sajnos csak ennyi jutott...) Amikor évekkel később Poppert olvasgatva rájöttem, hogy ezen érzés magva a halál magányossága. Nincs olyan, hogy együtt halunk meg valakivel. A haldokló mindíg egyedül lépi át a küszöböt, s ha értelménél van tudja, hogy a többiek még élni fognak nélküle is, csak_neki, csak_neki kell most itthagyni mindent és mindenkit úgy ahogy született is: pucéran, esetleg véresen és vinnyogva.
Ettől függetlenül a nyugalmam segített, a görcs eresztett, és én felúszhattam.
Hát nem mondom, hogy nem remegtem.
A haláltól félni felesleges. Nem tudhatod, hogy rosszabb-e, vagy jobb az életnél, mivel soha nem élted még át. Egyébként a halál adja meg az élet értelmét. Ha nem lenne záróra, mi hajtana előbbre, hogy - míg életben vagy - eszeveszett módon szaporítsd a halálod után másnak értéket (értsd: szellemi, kulturális...) jelentő cselekedeteket, alkotmányokat?
Ha folyamatként fogod fel az életedet, a gondolkodás végeredménye az lesz, hogy oda kerülsz, ahonnan jöttél. (Ez azért nem teljesen pontos.)
Materialistáknak: Olyan lesz, mint születésed előtt. A külvilág számára: Voltál. Hatásod volt a körülményekre. Emlékeznek rád, talán az utókorra hagytál valamilyen általad megalkotott művet, de ezek hatásai az idő múlásával egyre halványabbak lesznek. Itt a leggyakoribb a - korábban már említett - "önsirató gyász".
Reinkarnáció: A halál után az életed során felhalmozott karmikus problémákat csomagocskákba gyűjtöd, és összeáll a következő életed karmikus problémamegoldó csomagja. Nincs mitől tartani, lehetőséged van visszatérni. (Mindenki döntse el, hogy ettől fél-e jobban, vagy a végleges megszűnéstől.)
Keresztények: A jó kereszténynek nincs mitől félnie. ;) A rosszaknál meg érthető, hogy félnek.
felni a halaltol? folosleges. nem vesztesz semmit a halallal, akkor meg nincs mitol tartani. persze mondhatnank hogy az ismeretlen az ami megfelemlit minket, de ugyanakkor az ismeretlen mindig kisertes is. de van valami ami miatt ellenallunk a kisertesnek: az eletbenmaradasi osztonunk. tulajdonkeppen az oszton eltet minket, es bemeseljuk magunknak hogy az elet szep, hogy konnyebben elviselhessuk. de ha csak az oszton van, akkor mi kulonboztet meg bennunket az allatoktol? mert az biztos hogy nem a vastagabb agykereg, legalabbis nem kozvetlenul. csak amennyiben az onzoseg kapcsolatban all az agykereg vastagsagaval.
es nem gondolom hogy a halaltol valo felelem osszefuggesben van a muveltseggel, tanultsaggal, az elvesztheto tudas mennyisegevel, mivel az a tudas amit magunkra birunk szedni, annyira elenyeszo az vilagban levo dolgokhoz kepest, hogy tenyleg semmit nem szamit.
vannak akiket szeretunk, es szeretunk veluk lenni, tehat nem hagyhatjuk itt oket, mert hianyoznanak nekunk es mi is hianyoznank nekik. ez peldaul visszatarto ero, de semmikeppen nem ez okozza a halaltol valo felelmet. csak ra kell jonni h az elet mit sem szamit, minden mindegy, nem veszthetunk semmit, es a halal maris csak egy kis pontta zsugorodik egy mondat vegen. a mondatban fontos ez a pont, de egy szovagben, vagy egy vastag konyvben semmit nem szamit....
A test halálát ismerjük, azonosan értelmezzük.
Abban is egyetérthetünk-e, hogy pl. a kutyától különbözünk és azért bennünket neveznek embernek, mert mi dúsabb agykéreggel rendelkezünk, mint az állatok. Tehát itt a "mennyiség átcsap minőségbe"? S:O)
Mi az ego, a psziché, az értelem, a szellem, a lélek? Jó lenne azonosítani, ha már beszélünk ezekről a fogalmakról is. Ki, mit ért rajtuk, hogyan szolgálnak az ember meghatározásához?
Igazad van, én abban a tévhitben voltam, hogy aki többet foglalkozik a témával, az valószínűleg jobban félhet a haláltól. Végülis mindnyájan halandók vagyunk, a félelem benne van mindenkiben.
Egyébként pedig nem hiszem, hogy igazad volna, meg szvsz egy picit félre is ment a válaszod, mert korábbi levélváltásunkban nem a „halálon való gondolkodás gyakorisága”, hanem a halálfélelem és az intellektus közötti egyenes arányosságról volt szó (te állítottad, én tagadtam). „Valószínűleg a szántó-vető földműves nem foglalkozik bölcseleti mélységben a dologgal” – írod, ami szvsz tökéletesen igaz, bölcseleti mélységben nyilván az gondolkodik bármiről, nemcsak a halálról, aki bölcselettel foglalkozik ilyen-olyan mértékben, tehát a nyolc általánosos parasztember biztosan nem (100 közül 99 biztosan nem). De hát nem erről volt szó, hanem a halálfélelemről, ami egész más tészta. Továbbra is úgy tartom, hogy nem intellektus kérdése.
Egyébként minden másban OK vagyok (intellektus – világról alkotott tudás – „túlvilágképzet” hiánya; agykéreg-lélek – ember? stb.).
Egyébként pedig nem hiszem, hogy igazad volna, meg szvsz egy picit félre is ment a válaszod, mert korábbi levélváltásunkban nem a „halálon való gondolkodás gyakorisága”, hanem a halálfélelem és az intellektus közötti egyenes arányosságról volt szó (te állítottad, én tagadtam). „Valószínűleg a szántó-vető földműves nem foglalkozik bölcseleti mélységben a dologgal” – írod, ami szvsz tökéletesen igaz, bölcseleti mélységben nyilván az gondolkodik bármiről, nemcsak a halálról, aki bölcselettel foglalkozik ilyen-olyan mértékben, tehát a nyolc általánosos parasztember biztosan nem (100 közül 99 biztosan nem). De hát nem erről volt szó, hanem a halálfélelemről, ami egész más tészta. Továbbra is úgy tartom, hogy nem intellektus kérdése.
Egyébként minden másban OK vagyok (intellektus – világról alkotott tudás – „túlvilágképzet” hiánya; agykéreg-lélek – ember? stb.).
