Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Evans depressziós volt válása miatt. Halála napján is drogozott és ivott is. Teljesen zavart volt, barátnője, Fran Hughes értesítette a rendőrséget, mert egy légpuskával fenyegetőzött. A kiérkező rendőröket is fenyegette a fegyverrel, mire azok lelőtték. erre gondolsz?
A szemétdombon hevert egy rakás Larry Lurex lemez, valaki észrevette, és eladta őket darabonként aranyáron. Ilyen az élet, van, aki nem is tudja, mit dob ki.
Kicsit változtattam, pár dal kiesett (még a Junk-ot sem kíméltem, hiába nagy kedvencem), néhány bekerült.
Igyekeztem mindegyiket meg is indokolni egy kicsit. :)
The Beatles 1970-1980 ("Green Album")
CD 1
01. God (Mivel mással is lehetne kezdeni? Legyünk túl a nehezén mi, továbbra is Beatles-hívek…)
02. Another Day (Ha nagyon akarjuk, Lennon-módra párba állíthatjuk a Yesterday-jel – illetve akár Paul utolsó dalával ebben a válogatásban.)
03. Isn’t It A Pity (Hát nem szégyen… ide jutni?)
04. Early 1970 (Ringo és a hármak kapcsolata a címben jelzett időszakban.)
05. Cold Turkey (Lennon és a heroin kapcsolata 1969 első felében - és a dal, ami már túl sok volt Paul-nak.)
06. Let Me Roll It (Úgyhogy ő csak teker egyet Lennon stílusában.)
07. It’s Johnny’s Birthday (Hiába ez a helyi Wild Honey Pie, mégis egy másik Fehér Albumos dal ugorhat be róla és mivel Lennont köszönti, nem is tudtam kihagyni innen.)
08. I’m The Greatest (Az ünnepelt Muhammad Alinak képzeli magát és gyorsan le is passzolja Ringónak a dalt.)
09. Instant Karma (Harrisonnal, Prestonnal, Spectorral egy egy nap alatt megírt és felvett Lennon-dal.)
10. Too Many People (A How Do You Sleep egyik „kiváltó oka”.)
11. Wah-Wah (George közvetlen azután írta, hogy ’69 januárjában ideiglenesen kilépett.)
12. It Don’t Come Easy (George segített megírni Ringónak, noha nem kapott szerzői kreditet érte.)
13. I Found Out (Lennon beszól Krisnára is, Paulra is, Ringo lelkesen dobol hozzá.)
14. The Back Seat Of My Car (Akár a Drive My Car párja is lehet, csak épp itt nem sofőrködni kell.)
15. Sue Me, Sue You Blues (Elmérgesedett ex-Beatle viszonyok…)
16. Photograph (George-dal Ringónak)
17. Crippled Inside (Lennon már megint Paul-on élcelődik – esetleg önmagán is?)
18. Bluebird (Feketerigó után Paul kék madarat röptet.)
19. Dark Horse (George és Beatles-beli szerepe?)
20. Pure Gold (Paul dala Ringónak – címe akár egy Greatest Hitsé.)
CD 2
01. Jealous Guy (A Run For Your Life féltékenysége bocsánatkéréssé szelídül.)
02. My Love (Paul Something-je?)
03. Maya Love (A My Love paródiája? Ráadásul a While My Guitar-utánérzés This Guitar… kislemez B-oldalán…)
04. Cookin' (In the Kitchen of Love) (Lennon-dal Ringónak.)
05. How Do You Sleep (A hírhedt Lennon-kirohanás Paul ellen.)
06. Dear Friend (Paul jóval szelídebb, bár előbb írta a dalt. Lennon beszólásai ihlették meg és az Isn’t A Pity.)
07. Not Guilty („I won't upset the apple cart / I only want what I can get” – a szövegben ugyanaz a frusztráció munkál, mint az Only a Northern Song-ban…)
08. New York City (Szinte a Ballad Of John and Yoko folytatása.)
09. Mull Of Kintyre (Paul a nagyváros pezsgése helyett inkább a vidéki nyugalmat választja.)
10. Ballad Of Sir Frankie Crisp (George ugyancsak.)
11. Woman (A felnőtt Girl - a „stripped down” változatban még a „fogak közt beszívott levegő” is ugyanúgy hallható – csakhogy ez itt nem az a verzió: egyszerűen túl gyönyörű a lemezverzió kezdése...)
12. Silly Love Songs (Lennon cikizte így is, de azért jó, hogy nem Granny Music Shit címmel írta meg a választ Paul. :D)
13. Here Comes The Moon (Az összes „dalpár” közül a legnyilvánvalóbb.)
14. Beautiful Boy (A Good Night volt a Julian-dal, ez a Sean-dal - és nem mellesleg Paul kedvenc Lennon-dala is.)
15. Coming Up (Lennon egóját felpiszkálta 1980 tavaszán ez a dal, tehát közvetve Paul-nak –vagy a vele való rivalizálásnak?- is köszönhetjük a visszatérését a lemezkészítéshez.)
16. This Guitar (Can’t Keep From Crying) (Maga George nevezte a While My... „fiának”.)
17. I'll Still Love You (George dala Ringónak – noha nem játszik a felvételen, sőt olyannyira nem tetszett neki, amikor meghallotta, hogy pert fontolgatott… sue me, sue you, mi? :-/)
18. Nobody Told Me (Ringo-nak szánta John és a felvételen is játszott volna – fájdalmasan sok feltételes mód…)
19. Here Today (Paul emlékdala John-nak. Ólomsúlyú, fontolgattam is, hogy záródal legyen.)
20. All Those Years Ago (Ahogy az I Me Mine-nal ugyanez a három Beatle lezárta a Beatles karrierjét, most elsiratják az embert, aki a Beatles-álom végéről énekelt és lezárják az egyetlen „Beatles utáni” évtizedet, amikor még bármi lehetséges volt…)
Olvastam pár napja azt a hosszú cikket a Red & Blue kapcsán és az is rémlik nekem, hogy még 1973-ban felmerült, hogy a szólóévekből is lehetne válogatás. Nem lett, ráadásul akkor még korai is lett volna.
De a teljes ’70-es évekből már lehetett volna csinálni. Nem két külön dupla albumot azért (elsősorban, mert túl nagy lyuk tátong 1975 és 1980 között „lennonilag”: egyszerűen nincs elég dala, amiből válogatni lehetne), de mondjuk egy negyvendalos dupla CD simán összerakható még az alábbi viszonylag „szigorú” kritériumokkal válogatva is.
Olyan került a válogatásba, amire legalább ezek egyike igaz:
a) A Beatles-korszakban fiókban maradt
b) A Beatles-korszakról szól (végül is ami „a” az azért általában „b” is)
c) Valamelyik Beatles-dal „párja”
d) Másik Beatle-nek „üzen”
e) Legalább két Beatle szerepel a felvételen
f) Másik Beatle-szerezte dal (a „Ringo-kategória”)
Szóval szerintem így nézhetne ki egy soha meg nem jelent Green Album, amihez még egy egész jó borítót is sikerült csórnom. Nincs My Sweet Lord, Imagine, se Live And Let Die, szóval lemaradtak nagy slágerek (kivéve Ringo esetében), de ennek az az oka, hogy olyan dalokat kerestem, amik kapcsolódnak a Beatles-múlthoz azon túl is, hogy egy ex-Beatle daláról van szó, akár sláger volt, akár nem.
Önmagában az még itt kevés. „Beatlebb”-nek kellett lennie úgymond. Illetve kevésbé zökkenti ki az embert, mintha egyszer csak megszólal mondjuk az Imagine - mert az "annyira szóló Lennon".
Ha igazán nagy király lennék, az iromány alján lenne egy letöltőlink, de egyelőre nekem is csak papíron van meg ez, szóval még azt is csak kb. sejtem, hogyan hangzana így egyben, ilyen dalsorrenddel.
The Beatles: 1970-1980 ("Green Album")
(ugyanúgy nem stimmel, mint a Blue Album évszáma a Now And Then óta,
hiszen a két dátumnál előbbi és későbbi dal is szerepel)
CD 1
1. God (b*, e) *Beatles- és Walrus-emlegetés
2. Another Day (a) – a How Do You Sleep ennek a dalnak is odaszúr majd
3. Isn’t It A Pity (a, b, d, e)
4. Early 1970 (b, d, e) (egyesek szerint a dalszöveg kicsit Come Together-szerű (feltéve, hogy igaz, hogy Lennon dalában ugyanúgy vannak utalások a tagokra („he one holy roller he got hair down to his knee” – George, „got to be a joker, he just do what he please” – Ringo, „he bag production, he got walrus gumboot, he got Ono sideboard ” – John, „Got to be good-lookin', 'cause he's so hard to see” – Paul)
5. Cold Turkey (a, b, e)
6. Let Me Roll It (d) – végül is ez a dal nem üzen, viszont maga Paul szerint is „nagyon John” dal. A Cold Turkey után annyi üzenete mégis lehet, hogy „inkább hadd tekerjek neked egy jointot, John” :D
7. Apple Scruffs (b)
8. I’m The Greatest (e, f) (oké, Ringo dalait egy kivétellel csak elég esetlegesen lehet beválogatni)
9. Instant Karma (e)
10. Too Many People (d) – a How Do You Sleep egyik „kiváltó oka”
11. Wah-Wah (a, b, d, e)
12. It Don’t Come Easy (e, f) – George segített megírni, noha nem kapott szerzői kreditet érte
13. I Found Out (d, e)
14. The Back Seat Of My Car (a)
15. It’s Johnny’s Birthday (d) az Apple Scruffs-hoz hasonlóan alapvetően semmi keresnivalója nem lenne egy „best of” lemezen, de ha a Within You, Without You és az I Want You szerepelhet az újrahúzott Blue Albumon, akkor egy, pláne csak képzeletbeli folytatásra ezek is felkerülhetnek :)
16. Photograph (e, f)
17. Crippled Inside (d, e)
18. Bluebird (c)
19. Dark Horse (b) – ez a dal egy kicsit „inog” ebben a listában: nincs nyoma, hogy arról szólna, mindenesetre a Beatles-ben tényleg ő volt a sötét ló és ez legkésőbb az All Things Must Pass megjelenésekor egyértelművé vált (ha nem épp az Abbey Road két gyönyörű Harrison-dalánál)
20. Pure Gold (e, f)
CD 2
1. Jealous Guy (a, c) – a Run For Your Life párdarabja, ha meggondoljuk
2. My Love (c) – ha igaza van Rob Sheffield-nek, ez Paul Something-je
3. Maya Love (d) – szóval, ha Rob Sheffield megérzése helyes, a dal kicsit a My Love paródiája (ráadásul a While My Guitar-utánérzés This Guitar… kislemez B-oldalán…)
4. Cookin' (In the Kitchen of Love) (e, f)
5. How Do You Sleep (d, e)
6. Dear Friend (d)
7. Not Guilty (a, b, d) (egyes vélemények szerint pont amiatt is maradt „a” mert „d”)
8. Steel And Glass (b) – Allen Klein a témája állítólag
09. Junk (a) - ez kifejezetten azért van itt, mert személyes kedvencem, de ennyi szubjektivitás tán belefér :)
10. Sue Me, Sue You Blues (d)
11. Woman (c) – a felnőtt Girl (a „stripped down” változatban még a „fogak közt beszívott levegő” is ugyanúgy hallható)
12. Silly Love Songs (d) – Lennon cikizte így is, de azért jó, hogy nem Granny Music Shit címmel írta meg a dalt Paul :D
13. Here Comes The Moon (c) – az összes „dalpár” közül a legnyilvánvalóbb
14. Beautiful Boy (c) - a Good Night volt a Julian-dal, ez a Sean-dal (és nem mellesleg Paul kedvenc Lennon-dala is)
15. Coming Up – kakukktojás: semelyik kategóriába se passzol, viszont Lennon egóját felpiszkálta 1980 tavaszán, tehát közvetve ennek a dalnak is köszönhetjük a visszatérését a lemezkészítéshez
16. This Guitar (Can’t Keep From Crying) (c) – maga George nevezte a While My... „fiának”
17. I'll Still Love You (e, f)
És a végén három „kakukktojás”, végül is ugyanúgy búcsúdalok, mint a 2023-as Blue Album utolsó három száma:
JOHN LENNON LEVELEI ÉS FELJEGYZÉSEI - SZERKESZTETTE HUNTER DAVIES - KÖNYV
Hunter Davies, aki angol nyelvterületen ismert írónak számít – negyvennél több kötete jelent meg – vette a fáradságot, hogy összegyűjtse a szintén nagy grafomán hírében álló Lennon leveleit. Ez persze nem is olyan egyszerű, mint az elsőre gondolnánk. Nincs olyan „nagy gyűjtő”, aki eddig szisztematikusan ezzel foglalkozott volna, s nincs egyetlen lelőhely, mely túl sokat ígérne.
Aprólékos és sziszifuszi munka a leveleket összegyűjteni. Többségük – a szó hagyományos értelmében – nem kallódik, tehát jó helyen van, értékével tisztában vannak, vigyáznak rá… csak éppen nem lehet tudni, hogy hol. Furcsa fintora valóságunknak, hogy – miközben ezek a levelek és feljegyzések nem jöttek volna létre az internet világában, azonközben – ezt a kötetet, ebben a gazdagságban nem lehetett volna létrehozni az internet segítsége nélkül.
A leveleket értő kommentárjai kísérik, melyekben elmeséli minden egyes levél keletkezési történetét: milyen életszakaszokban született az üzenet, ki volt a címzett és milyen életesemény kapcsolódik hozzá. A több mint 300 levél kirajzolja Lennon teljes életútját: a tízévesen nagynénjének címzett köszönőlevéltől az utolsó autogramig, amelyet életének utolsó napján, 1980. december 8-án adott, közvetlenül azelőtt, hogy a merénylő golyója kioltotta volna az életét.
ELŐSZÓ: „Egy cseresznyefa alatt nincsenek idegenek” – Issa haikuja és annak melegsége idézi fel számomra Johnt. John Lennon soha nem kertelt a leveleiben. Elég gyakran kis, kacskaringós rajzokkal állt elő, és tudtad, hogy a szívét küldi el a barátainak. Egy oly korban, amikor többségünk egyre távolságtartóbban kommunikál, szép ötlet eljuttatni valamit a gondolataiból az olvasóknak vagy az egész világnak. Hunter, jó, hogy megtetted. Yoko Yoko Ono Lennon New York, 2012. március 17.
(a könyv tartalmazza a Beatles történetét is egyben)
Igazából a Beatles nemcsak innovációban és inspirációban volt nagy és nemcsak abban, ahogy formálta a korszellemet, de abban is, ahogy reagált rá, ahogy rátromfolt a trendekre.
És kétségtelen, hogy ahogy két dupla válogatásra van szükség ahhoz is, hogy egyáltalán a lényeggel képbe kerüljön az ember, ugyanígy lehetetlen lenne mozifilm hosszúságban összefoglalni a sztorit. Az Antológia is valami öt órában tudta csak megtenni (ha jól emlékszem a tévéváltozat hosszára). Szóval szerintem négy életrajzi film az lehet a Red & Blue lemezek "történeti" ekvivalense (azzal a fontos különbséggel, hogy színészeket látunk, nem ténylegesen őket). A lényeg benne lesz, akit pedig az egész érdekel, az ugyanúgy tovább tud lépni, ahogy a két válogatás is csak a kezdet a zenéjük megismerése felé. Aztán van, akinek elég annyi. De ez is oké és lehet ugyanígy ezekkel a filmekkel is. A Get Back óta ráadásul attól se tartok, hogy biztonsági játékot játszanának, mondván, hogy "jaj a brand". Arról nem is beszélve, hogy a Beatles sztorijának még a kényesebb pontjai is vannak annyira közismertek, hogy mindenki minimum megmosolyogna egy whitewash mozit. Hát még négyet.
Változott a véleményem a dalról annyiban, hogy már tudom önmagáért szeretni.
Ami zavart benne, ma is zavar picit (a - szerintem - túlzsúfolt hangkép: nincs "levegő" a hangszerek között és a vonósok sem kellettek volna), de nagyon örülök, hogy befejezték végül.
A cikkből kiderül, hogy több gondossággal és kreativitással állt hozzá Paul (és csapata), mint mások egy egész lemezhez. (Nyilván jó biznisz Beatles néven kiadni egy új dalt, de azért a pénzkeresésnek vannak jóval kevesebb kreatív inputot, időt és energiát felemésztő módjai is. Úgy értem, ez biztos nagyobb meló volt - neki legalábbis -, mint mondjuk egy Giles-féle album remix, ami szintén szépen hoz a konyhára.)
Többen a szemére vetették viszont, hogy simán kivágta a dal középrészét ("I don't wanna lose you, oh no, no / Abuse you or confuse you / Oh no, no, sweet darlin'...), van aki szerint azért, mert a cancel culture korában nem lenne szerencsés, ha Lennon a saját abuzív természetéről énekelne egy Beatles-dalban - még ilyen formában sem (emlékszünk, hogy tizenéve "wife beater" felirattal ragasztgatták össze a lemezeit valami boltban...).
Viszont a cikkben írtak elgondolkodtattak:
Szóval igen, így lehetett, ha csak virtuálisan is, de közös munka a dal: hogy Paul hozzányúlt és ezúttal nemcsak hozzátett (mint az előző két dalnál), de el is vett belőle (ahogy akkor is tették, amikor ténylegesen közösen dolgoztak).
És így megindokolva már jogosnak is érzem, teljesen függetlenül a dalszöveg esetlegesen necces szóhasználatától.
Egyébként, ha már dalszöveg: amellett, hogy ezt azért érezhetően nem véglegesnek szánta John (túl repetitív - persze van példa végleges, de még sokkal takarékosabb szövegre: I Want You (She's So Heavy) vagy akár Love), ezzel együtt is nagyon laposnak tartom ezt a két sort:
"And if you go away / I know you'll never stay".
De ma már minden aggályom ellenére is örülök, hogy végül befejezték: megvettem a kislemezt is.
Nekem külön nagy dolog Lennon hangját egy új(onnan befejezett) dalban és ilyen minőségben hallani.
34 éve hallgatom a zenéjét és ez az első ilyen élmény, de összességében is csak a harmadik. És jó eséllyel az utolsó.
Elméláztam azon,hogy amíg Paul alig több mint húsz évvel London és persze Liverpool bombázása után német (Höfner) gitárt vásárolt magának,addig John a színpadról (is) a legválogatottabb nyomdafestéket nem tűrő megjegyzéseket,szidalmakat szórta a krautkopfokra.
Még közel volt az "élmény",az A Hard Day's Night vasúti jelenetében is szóba hozta az előjogaira hivatkozó idős úr,na de aztán Ringo durván jól leoltotta. ;)
Furcsa módon ebben az időszakban gyakorta úgy kezdte a dalt,hogy my love don' buy me presents my love don't give me helyett.Szíve joga.Azt csinál a saját dalával,amit akar,ugyebár.Amikor először hallottam így,egyből felpattantam ültömből.
Szerintem ez az egyik legérdekesebb McCartney-kiadvány és sajnálom is a mostoha sorsát.
Réges-rég meg kellett volna jelentetni a teljes koncertet valami CD/DVD pakkban.
Számomra ez ugyanakkora hiányosság Paul diszkográfiájában, mint Lennon estében a One To One koncert újra „ki nem adása”. Egyrészt értem: egyik sem az az oda-vissza szuper koncert, inkább jó és kevésbé elkapott dalok váltakozása, tehát „for fans only” kategória elsősorban: viszont manapság már nagyjából minden újrakiadás az.
(Legfeljebb a Beatles reissue-k tudják ténylegesen megszólítani a rajongói keménymagon - ami az ő esetükben mondjuk milliós nagyságrendű - túli nagyközönséget. Csakhogy itt ex-Beatle-kről van szó.)
Másrészt nem értem, miért pont ezeknek a koncerteknek az újra- (vagy inkább első rendes) kiadásai nem jelennek meg, ha annyi minden más, ráadásul simán feleslegesnek tűnő kiadvány meg igen.
(Lennonnál például, amíg csak a címét ismertem, én meg voltam győződve, hogy a Gimme Some Truth végre a One To One méltó kiadása lesz… erre egy újabb válogatás…)
Érdekes ez a lemez, tényleg. Mivel a nagy 90s unplugged-láz előtt jelent meg (de akár úgy is nézhetjük, pont a megjelenése után kezdték a nagy nevek komolyan venni a dolgot és ez indította be igazán az egész unplugged-hullámot lemezfronton is: máig 59 előadó adott ki MTV Unplugged albumot), eléggé a későbbi híres koncertek (pl. Clapton, Nirvana, Page & Plant) árnyékában létezik csak, úttörő-jellegű érdekességként számon tartva: nem önmaga jogán szokták emlegetni, hanem egyszerűen az elsősége miatt.
Valahogy Paul hozzáállása is felemás volt: bizonyos szempontból félvállról vette a koncertet és a kiadványt is, más szempontból viszont pont, hogy a belefektetett energia és tudatosság látszik.
A koncert dallistája egyfelől kuriózum - egyáltalán nem egy szokványos szett: két olyan Beatles-dalt is játszott (Here, There and Everywhere, I’ve Just Seen A Face) aminek ez volt az első élő előadása.
(Utóbbi talán emiatt sikerült picit haloványra: egyszerűen nincs benne az a dinamika, mint a stúdiófelvételben, előbbinél pedig az az unikális tónus hiányzik Paul hangjából, amit a Revolveren hallani - és amit ha jól rémlik, Marianne Faithfull inspirált.) Másfelől szerintem egy ekkora dalszerzőtől pazarlás ennyire sok feldolgozással megszórni egy ilyen speciális előadást, mint Paul tette itt. Van közte zseniális (micsoda irónia, hogy a szerintem legjobban sikerült cover Ain’t No Sunshine-t nem is Paul, hanem Hamish Stuart énekli!), napokig tartó dallamtapadást okozó (Blue Moon of Kentucky refrénje) és nem annyira sikerült is (Be-Bop-A-Lula: fura ilyen hangszerelésben, kicsit lassítottak is rajta és nekem külön fura Lennon Rock and Roll lemeze után hallani – ahol szintén nyitódal volt, de teljesen más hatással).
Meglepő, milyen szemérmesen állt (akkor már több mint két évtizedes) szólókarrierjéhez:
mindössze az első lemezéről válogatott dalokat.
Emellett külön fájlalom, hogy a nagy kedvencem, a Junk ének nélkül, Singalong Junk-formában szerepel.
Viszont az I Lost My Little Girl-nek nagyon örülök: Paul szerint a valaha írt legelső saját dala (szakírók szerint a legelső gitáron írt dala, viszont még így is benne van az első háromban) és mivel Lennont pont az inspirálta dalszerzésre, hogy megtudta, Paul is ír, két zseni indulása köthető ehhez a dalhoz – tehát nehezen lehetne ennél fontosabb: jó, hogy ez a koncertlemez megőrzi az utókornak (noha, mint most olvasom, már 1977-től rendszeresen játszotta, de más hivatalos megjelenéséről nem tudok, mint az itteni).
Az And I Love Her valahogy túl van dramatizálva, a stúdiófelvétele szikárabb és az jót is tesz neki.
A She’s a Woman viszont nagyon jól szól így is érdekes módon.
Tetszik, hogy egy ilyen teljesen atipikus választást is beemelt, miközben a legnyilvánvalóbbat (Yesterday) kihagyta.
A felkonfokban kicsit erőltetett jófejkedést érzek többször is, az énekben meg olykor szükségtelen túlhangsúlyozást, néha nyegleséget. (Lehet Paul „komolyabban” vette volna, ha már egy bejáratott műsorban lép fel?
Kicsit - akár tudat alatt - esetleg lesajnálta egy kierősített, többezres stadionbulihoz vagy akár egy hagyományos klubkoncerthez képest is?)
Ezzel szemben viszont az is a „komolyanvevést” mutatja, hogy átszerkesztette a lemez műsorát a koncerthez képest (a későbbi Unplugged lemezeknél, legalábbis az általam ismerteknél nem ez volt a gyakorlat: a koncert pont úgy került lemezre, ahogy elhangzott: ha volt is újravett take, a dalsorrend megmaradt). Viszont azt sajnálom, hogy - talán a lemez „feszesebbre vevésének” igényével – öt elhangzott dalt is lehagytak róla (nagyrészt feldolgozásokat, de sajnos a Things We Said Today-t is), viszont pont emiatt is igényelne az album egy újrakiadást (hogy ezúttal elhangzásuk sorrendjében szerepelnének a dalok vagy az öt bónuszdalt csak simán az eredeti lemez végére tennék, az szinte részletkérdés egy újrakiadás tényéhez képest).
A borító dizájnja is furcsa kicsit nekem: a pár évvel korábbi CHOBA B CCCPfeldolgozásalbumra hajaz, ettől kicsit olyan, mint egy „afterthought”, de emiatt sincs meg az a karaktere, mint egy teljesen önálló albumnak. (Esetleg az orosz album "halk" párjának volt szánva? Itt is sok a feldolgozás - igaz, amott nem voltak saját dalok - és eredetileg ez is limitált kiadás volt. Plusz közös pontként ott három olyan dal is van, amik a Be-Bop-A-Lulához hasonlóan Lennon feldolgozáslemezén is szerepeltek. Nem tudom, hogy ez egyfajta tisztelgés volt-e John felé, vagy egyszerűen csak annyira közösek voltak a gyerekkori kedvenceik nemcsak előadók, de egyenesen dalok szintjén is, hogy ha feldolgozásról volt szó, ugyanazokhoz a számokhoz nyúltak?
Végül a két - tehát az orosz és az akusztikus – album sorsa pont fordított lett: utóbbit még 1991-ben utánnyomták, előbbit pedig újra kiadták néhány éve – viszont az Unplugged pont addigra vált hiánycikké. És hát a CHOBA-t annak ellenére kiadták megint, hogy azóta született egy igen hasonló album, a Run Devil Run, viszont az Unplugged annak ellenére sem jött ki újra, hogy egyedi színfolt maradt az életművében.)
Az official bootleg alcím is rejtély kicsit nekem, pontosabban ez is mintha ezt a furcsa, felemást hozzáállást tükrözné: fel is vállaljuk meg nem is. Hivatalos, hiszen az, de bootleg, mert nagyon más, mint a többi lemeze, pláne koncertlemeze.
Pont ezért kellene jobban megbecsülni, még akkor is, ha ez a felemásság az előadásban is tükröződik.
(Talán az sem lett volna baj, ha kierősítik az akusztikus hangszereket ahelyett, hogy csak „bemikrofonozzák” őket. Vékonyan szól így. És persze „csalás” lett volna az erősítők használata, viszont a lényeg, az akusztikus hangzás megmaradt volna, épp csak kicsit erőteljesebben, talán dinamikusabban. Jót tett volna a zongora hangsúlyosabb használata is és ha se harmóniumot, se harmonikát nem használnak – utóbbi nagyon kirí egyes dalokból és valahogy vásári hangulatot kölcsönöz nekik, de mindenképpen olyat, ami eredetileg nem volt bennük és nem is hiányzott...)
Mondják, hogy az az igazán jó dal, ami működik egy szál gitárral (de legalábbis akusztikusan) is.
Ezzel nem biztos, hogy egyetértek: egyrészt pl. a U2 tavalyi próbálkozása (Songs Of Surrender album) elég katasztrófális lett, de nem azért, mert nincs egy csomó nagyszerű daluk. Másrészt íme, az egyik legnagyobb dalszerző próbálkozása is felemás eredményt hozott. Viszont az is igaz, hogy a katalógusából bőven választhatott volna ideillő saját dalokat (továbbra se értem, hogy lehet ilyen jelentéktelen a zongora szerepe ezen a felvételen, hát Paul az egyik legnagyobb dalszerző a könnyűzenében ezen a hangszeren... is).
Igazából, ahogy az R.E.M.-et is meghívták kétszer a műsorba (pont 1991 után 2001-ben is), meghívhatták volna Paul-t is, talán egy nem is tudom, rutinosabb, saját dalokkal teli, jobb előadás született volna – amit teljes szívvel vállalhatónak tartana ő maga is, nemcsak „official bootleg” formában.
(Viszont érdekes az is, hogy ’91 nyarán teljes miniturnét inspirált ez a fellépés: igazából én azokból a koncertekből is el tudnék képzelni egy válogatott albumot).
De minden felemásságával együtt is hiányzik egy méltó kiadása.
Sokat hallgatom újabban és egyre többre értékelem – de attól tartok, ami zavar benne itt-ott, az mindig zavarni is fog amellett, hogy más részeit meg minél többet hallgatom, annál többre értékelem.
(Egyébként az egyik első eredeti kazettám tíz évesen a - címe ellenére folytatás nélkül maradt - The Unplugged Collection, Volume One volt, ami pont az MTV műsorából válogatott. Lehet, hogy épp emiatt a hosszú évekig ronggyá hallgatott album miatt akadtak így be nekem az akusztikus lemezek: mind a mai napig kimondottan keresem a nagy kedvenceim ilyen jellegű felvételeit. És itt hallottam először a We Can Work It Out-ot is: jóval előbb, mint a Beatles-eredetit, ahonnan eleinte egyenesen hiányoltam a leállást meg azt a gonna-gonna-go-t - vagy hold on-t mond? –, azt hittem az a dal része, nem egy spontán hiba. :) )
Igen, McCartney felveszi fele a versenyt szólóban is, de McCartney szólóban szerintem nagyjából mostanra írt annyi kitűnő dalt, mint Lennon 1980-ig. McCartney-nak (legalábbis én így látom) mintha minden egyes erős dalhoz szüksége lett volna egy csomó gyengébb dalra, míg Lennon képes volt kizárólag az erős dalokat megírni. Ha 1984-ig tekintjük a két életművet, Lennoné nekem erősebbnek tűnik. McCartney-nak kellett az a plusz 40 év.
