"Ha valakit nem szeretsz, azt nem olyannak látod, amilyen, hanem rávetíted a saját arcodat: a félelmeidet, az előítéleteidet, mindazt, amit nem kedvelsz magadban. Ha nagyravágyó vagy, gőgösnek véled, ha pénzsóvár vagy, mohó gazembernek, ha kéjsóvár vagy csábítónak, ha boldogtalan, akkor ő tett tönkre. Lényegében mindkét nézőpont: kivetítés. Egy jó ember könnyen lát jónak mindenkit. Egy rossz minden egyes társáról azt gondolja, hogy aljas. Akiben azonban fölébredt a benne lakó Isten, mindenkiben hajlandó észrevenni, még abban is, aki ezt nem látja önmagában."
Olyan a szerelem, mint a hit. Amikor attól tartunk, hogy a hitetlen, pogány világ árja,- amely minden örvénynél sűrűbb, magával sodor, akkor kapaszkodunk leginkább hittársaink karjába. Könnyedén viseljük el az öröknek tűnő böjtöt, az élet szeretetét tanuljuk egymástól, a széttört álmainkban is a remény csiráját véljük felfedezni. Nagyon erősen fonjuk ujjainkat egymáséiba, amikor a Gonosz éles árnyéka ránk nehezül, de amikor már a minket és hitünket fenyegető veszély távolodó lépteinek zaját sem halljuk, elernyed a karunk…akkor elég egy démoni fuvallat is, olyan messzire elsodor minket hittársainktól, hogy Istenünk nevére sem emlékszünk többé.
Van ez a vers. Egy ránézésre érdektelen könyvet egyszer felnyitottam. Itt nyílt ki. Basszus, olyan sokat jelentett már ez nekem, nem is egyszer. Egyszer... szerettem volna ezt elmondani valakinek, nem sikerült. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát...
Velem szemben, a kettős dróthálón túl,
te, egy másik sarokban. Mintha szénbe
lennénk ágyazva, olyan iszonyúan tömör a
sötétség, ha leomlanának a falak, akkor is
megőrízné a szoba alakját. Időnként vaku
villan, ellenőríznek, én pedig láthatlak,
ahogy megkövülten, arcodra fagyott
könnyekkel támaszkodsz a falnak. Hát
hallgasd a hangom, mert csak ezt adhatom
most neked. Egészen a tiéd, érted válik
darabosból zöngéssé, durvából meleggé,
dallamossá. Érzed, hogy ebben az ősi, elemi
sötétben már minden irányból én szólok hozzád; nem kell hogy láss, hiszen hallod végtelen
erőmet, amely meglágyítja ezt a gyilkos
töménységet. Két idő küzd egymással. Az
egyik hideg, pontosan kimért másodpercek
hátán hordozza a halált, a másik mérhetetlen és
körülhatárolhatatlan, és fölénye addig tart,
míg a találkozásunk végét jelentő csöngetés
nem siet az első segítségére. Beszélek, mert
csak a hangom ölelhet. Most kéz a hang,
combjaid simogatja, körülöleli dohányvirág
derekad, becsúszik az ing alá, a rémülettől
megdermedt mellbimbót melengetni, most
száj, a sovány nyakat csókolja, zsebkendőként
szárítja fel a könnyeket, most ismét kéz, az ingedet
gombolja, s még nem látszik a csöngetés.
Orbán János Dénes - Míg nem látszik a csöngetés
(fejből írtam, aztán központoztam a könyv szerint :-) )
"Átölel, de úgy, hogy érzem is. Ha hozzám ér, megnyugszom, mert tudom, minden rendben lesz, még ha totál káosz is most minden. Mellettem van, és érzem az erőt, azt, ami engem is erősebbé tesz, megnyugtat, de nem tör össze. Óvatos, de határozott. Szeret, de nem fojt meg. Támogat, és nem fog vissza. Kitart és hisz bennem. Bízom benne, ő meg bennem. Van ilyen. Megtalálhat, és meg is fog találni. De csak akkor, ha meg kell találnia. Ha nem, beletörődöm, elfogadom. Nem tehetem egyértelművé, hogy meg kell történnie, hogy meg kell kapnom. De ettől még minden áldott nap hiszek benne. És mint tudjuk, a hit csodákra képes - én meg azokra utazom." Oravecz Nóra
"Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van." Müller Péter
A monogámia ( szerintem ) egy hazug képmutatás , s én a legkevésbé sem tekintem magam egy erkölcstelen és lélektelen embernek amiatt , hogy nem hiszek a monogámiában.
Sajnos egyébként a jelen pillanatban , a sok pofon és megalázó csalódás , valamint a saját belső lelki , pszichikai defektusaim miatt elég messze vagyok attól , hogy őszintén és komolyan szeretni tudjak egy nőt.
"Az ember legalapvetőbb érzelmi szükséglete a szeretet és a gyengédség iránti igény, és az a biztos tudat, hogy tartozik valakihez, aki őt fontosnak tartja." Gary Chapman
"Mert hiszen a szeretet éppen azt jelenti, hogy rá van szükséged, a másikra, akinek jót, szépet, kedveset akarsz adni, mindent, amit fontosnak tartasz, amiről tudod, hogy az ő lelkét építi, szépíti, amitől valamilyen édes érzés járja át. És egészen nyilvánvaló, hogy csak ő fontos számodra, senki más." Csitáry-Hock Tamás
"Nem az állapot számít. Mert az állapot csak egy pillanat. Az a fontos, aki az állapot mögött örök. Aki akkor is fontos, ha éppen nyűgös, ha rossz kedve van, ha hisztis. Az állapot elmúlik, de ő marad. Olyannak, amilyen. Ahogyan fontos neked, ahogyan szükséged van rá. Ahogyan szereted." Csitáry-Hock Tamás
"Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma" /Pilinszky János/
–Te szereted Metost. Minden pillanatban annyira szereted őt, amennyire képes vagy. Ez így tökéletes. Azt adtad neki, amit adni tudtál. Ő sem várta, hogy magadat bántsd azzal, hogy többet adsz, mint amit őszintén és fájdalom nélkül adni tudsz. Ha úgy adtál volna neki, ahogy az neked nem jó, azt nem tudta volna elfogadni, mert szeret téged. Azért tudtad boldoggá tenni, mert örömmel adtad azt, amit adtál. Ha azt látom, hogy már nehezedre esik bármit is megtenni, ha bármi fájdalmat, gondot vettem volna észre rajtad, amikor visszatérsz tőle, akkor biztosan megpróbállak lebeszélni róla. De minden alkalommal jólesett neked, hogy boldoggá tudtad tenni. Láttam, örültél annak, hogy tudtál neki adni. Én csak meglátni segítettem ezt önmagadban. A szerelmet nem lehet irányítani. Sem a létét, sem a lángolását. Metos nem tehet róla, hogy felgyulladt benne irántad, és te sem tehetsz róla, hogy iránta nem ugyanazt érzed, mint irántam. Ha a Városban születsz sem biztos, hogy mindkettőnk iránt egyforma tűzzel lobban fel benned a szerelem. Ez nem ettől függ, ezt nem lehet irányítani. Ha mindkettőnket ugyanazzal a teljes szerelemmel szeretnél, akkor lehetnénk boldogok együtt mind a hárman. Akkor alkotnánk együtt egy harmonikus, boldog családot. Ez a Város lényege. Itt mindenki azt élheti meg, ami a szívében van. Mindenki azt adja, amit tud, és nem vár többet a másiktól, mint amit a másik adni képes. Metost az tette boldoggá, hogy ennyit tudtál adni neki anélkül, hogy önmagadon tettél volna erőszakot. Téged az tett vele kapcsolatban boldoggá, hogy tiszta szívvel tudtad adni mindazt, amit adtál. (Ilama Árgilus:AN-KI Végtelen szerelem)
"Minden szerelem úgy lép az életünkbe, hogy megfoszt a szabadságunktól. Ha belemegyünk, nem tehetjük azt, amit akarunk, csak azt, amit a szerelem akar. Szerelem! Ez volt az a szó, amelyről annyira mást gondoltam, mint Popper Péter és a legtöbb pszichológus. Sőt, józan fejjel néha még én is mást gondolok róla, mint szerelmesen. Azt mondják, a szerelem: kóros állapot. Örök emberi érzés, de nem ésszerű. Káprázat, rögeszme, lázálom. Néha valóban kóros. Szétrombolhatja az ember életét. Tudjuk. Ismerjük az életből és az irodalomból. Néha meg akarjuk menteni a szegény szerelmeseket egymástól, de főleg a részeg önmaguktól. Mégis azt mondom, hogy ez a mai ember által átélhető legvallásosabb állapot. Lelki másállapot. Minden esetben transzcendens. Valami olyasmi szólal meg ilyenkor bennünk, amire nincs magyarázat. Az embernek hirtelen fájni kezd a másik ember hiánya. Sohasem érezte még ezt a fajta űrt. Mindig azt hitte, hogy jól vagy rosszul, de megvan egyedül is. Kicsit szürkén, józanul, de éldegél. Most meg nem! Kell a másik. Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki - egy másik ember! - viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is. Sohasem kellett ilyen intenzíven egy másik ember, hogy nem tudsz nélküle létezni! Tegnap még nem is ismerted. Egész jól elvoltál nélküle, most meg nem megy! Most, hogy nem a tiéd, hogy hiányzik, mint a letépett félkarod, döbbensz rá, hogy a magányod köré épített erős várad: homokvár. Menekülnél vissza - de nem lehet. Összedőlt, összedöntötte. "
Tetszik az idézet. A szerelmes úgy érzi, hogy nincs is ennél nagyobb szabadság. Nem a gondolkodás, a szív dönt mindenről. Hová kívánkozna szabadságra, aki a legjobb helyen van? Mint ha egy jól tartott kutyát kitennének a kapu elé, hogy mehet szabadon.
