„Ich war zutiefst erschrocken über das Ausmaß ihrer Tablettensucht. Es müssen an die 100 Stück pro Tag gewesen sein, der Mülleimer ging über von leeren Schachteln. Sie hat schlecht ausgesehen, war wachsbleich. Und am ganzen Körper voller Flecken.
Ich rätselte, was es sein konnte. Dann, als ich sah, wie ihr die Gauloise, die sie rauchte, aus der Hand glitt und auf dem Arm ausbrannte, wußte ich’s: Brandwunden, verursacht von herabfallenden Zigaretten. Die vielen Tabletten hatten ihren Körper schmerzunempfindlich gemacht“]
In der Nacht vom 25. auf den 26. September 1973 erlitt Ingeborg Bachmann in ihrer römischen Wohnung schwere Verletzungen durch einen Brand, den sie beim Einschlafen mit einer Zigarette ausgelöst hatte.
visszament a Calforniai Nagyárúházba, Walt Whitmannal találkozni és önmagával
What thoughts I have of you tonight, Walt Whitman, for I walked down the sidestreets under the trees with a headache self-conscious looking at the full moon. In my hungry fatigue, and shopping for images, I went into the neon fruit supermarket, dreaming of your enumerations! What peaches and what penumbras! Whole families shopping at night! Aisles full of husbands! Wives in the avocados, babies in the tomatoes!—and you, Garcia Lorca, what were you doing down by the watermelons?
I saw you, Walt Whitman, childless, lonely old grubber, poking among the meats in the refrigerator and eyeing the grocery boys. I heard you asking questions of each: Who killed the pork chops? What price bananas? Are you my Angel? I wandered in and out of the brilliant stacks of cans following you, and followed in my imagination by the store detective. We strode down the open corridors together in our solitary fancy tasting artichokes, possessing every frozen delicacy, and never passing the cashier.
Where are we going, Walt Whitman? The doors close in an hour. Which way does your beard point tonight? (I touch your book and dream of our odyssey in the supermarket and feel absurd.) Will we walk all night through solitary streets? The trees add shade to shade, lights out in the houses, we'll both be lonely. Will we stroll dreaming of the lost America of love past blue automobiles in driveways, home to our silent cottage? Ah, dear father, graybeard, lonely old courage-teacher, what America did you have when Charon quit poling his ferry and you got out on a smoking bank and stood watching the boat disappear on the black waters of Lethe?
A MÁV Szimfonikus Zenekar Beethoven-hangversenye Vez.: Takács-Nagy Gábor 1. VI. (F-dúr) "Pastorale" szimfónia op. 68, 2. VII. (A-dúr) szimfónia op. 92 (Zeneakadémia, Nagyterem, 2025. március 14.)
HEAVY ARM DAY - BUILD THAT MASSIVE TRICEPS AND BICEPS - RONNIE COLEMAN ARM DAY MOTIVATION
Dietrich Fischer-Dieskau 100:Der Thomas Mann unter den Sängern
Vor 100 Jahren wurde der Bariton Dietrich Fischer-Dieskau geboren. Niemand hat auf dem Gebiet des Liedgesangs mehr erreicht als er. Für den Bariton Christian Gerhaher bleibt er ein Vorbild und „der Thomas Mann unter den Sängern“.
Goethe a Faustban kijavította a Bibliát- Kezdetben vala a Tett. Nietzsche megírta Zarathustra "evangéliumát." Rudolf Steiner megint Belekontárkodott az
Evangéliumokba. Thomas Mann (Goethe papa) hatására újraírta í József történetét- természetesen a szokásos Mannos buziskodással. Itt tartunk most.
Péntektől vasánapig 10 nap. Ma lesz az ötödik edzés. Úgy néz ki, hogy túlélem.
szabadság. 8 nap alatt 4 edzés, ráadásul mindegyik az edzőteremben.
8 nap, 4x3 órás edzés.
Újból lesújt rám A túledzettség? Egyszer, kb. 8 éve már lesújtott depresszió formájában (3 hónapi betegállomány), másodszor kb. 3-éve, sárgaság formájában, az közel fél évig tartott. Csak így tovább hendrix!
BODYBUILDING MOTIVATION - OVERTRAINING IS A MINDSET
Az e-mail kialakulásával megszületett az e-mail művészet is, átmenetileg tartott. Nekünk nem volt még e- mailünk ezért posta levélre írtam "e-mail művészetet" - az öreg T. Bácsi, amikor meglátta, azt hitte, hogy megőrültem
a nyolcvanas évek végén, a Hotel Ankerben, késő éjszaka, a magyar disszidens Black Sabbath kazettával zúzz, talán a mücheni állomáson vette, szép , kavargó disszidens évek
Krassó Miklós látszólag egész életében nem csinált semmit, mûfaja a jegyzet és a beszéd, ám úgy élt, mint aki tudja, hogy az utolsó ítéletkor csak azt kérhetik számon rajta, hogy önmaga volt-e.
Romantikus szerelme 1968-ban született egy Dubcek-párti tüntetésen, és tizenkét évig tartott. Hat óra alatt megtanulta a Koránt, taxiba ült, és a londoni Központi Mecset imámjától megkapta róla a papírt. Áttért a katolikus hitrõl a muzulmánra - szerelembõl. Anyósa vádjaira, miszerint mindenki, akiben egy csöpp zsidó vér van, az cionista, az "ultraasszimiláns családból származó" Krassó Miklósnak az a válasza, hogy õ csak egy palesztin arab lányt akar...
Haldoklásának hatvankét napjában valószínûleg megismétlõdött a szakítás utáni négy hét, amikor semmilyen külvilági ingerre sem válaszolt, csak a belsõ szellemre figyelt.
Krassó Miklóst húszéves korában ismertem meg – én tizenkilenc voltam –, őrmesteri egyenruhában megjelent Lukács esztétikai szemináriumán, és magához ragadta a szót. A hegeli nagylogika teljes kategóriakészlete ott röpdösött a szobában, az Aufheben,[SZJ] természetesen mindhárom jelentésében, a mértékviszonyok csomóvonala, aztán persze a jelenség és a lényeg, a forma és a tartalom dialektikája, és egyáltalán, a dialektika, mely a tézis-antitézis-szintézis hármasában rokonságot mutat a három és az egy azonosságának keresztény gondolatával, mint ahogy a szellemnek az akcidentális létezésben[SZJ] végbemenő kálváriája és visszavétele az Abszolút Szellem által szintén keresztény gyökerekre vezethető vissza, Hegel protestantizmusa és forradalmi módszertana, az azonosság és nem-azonosság azonossága – szálltak tehát a szavak, enyhe nyálpermettel elkeveredve, és én ámultan füleltem. 1950-et írtunk, én Hegeltől még csak a Lukács-művekben található idézeteket olvastam, ennek az őrmesternek azonban a fejében volt a Nagy és a Kis Logika, ráadásul a Szellem Fenomenológiája is. Sovány, zsidós arc, csúnyának vélhettem volna; kapkodó, sokfelé ágazó beszéd, mely reménytelen küzdelmet folytatott az időbeliség rémével; hogyan lehet a szimultán gondolatokat egymás után kifejezni, amikor egy ötlet kifejtése közben három új születik? Állandóan hátralékban érezte magát, azért egyik témáról sokszor mondat közben a másikra szökkent, és az átállás szüneteit – hogy senki se ragadhassa magához a szót – sebes „hát szóval, hát szóval”-okkal töltötte ki.
Grandiózus terméketlensége részben agyműködésének ebből a szimultaneitásából fakadt. A szürrealisták találékonyságával társította össze a legkülönfélébb szellemi táplálékokat. Ötletei többnyire zseniálisak voltak, de erőszakosak is: egymást lökdösték, taszigálták, egyik könyöke a másik lágyabb részeiben, sehogy sem akartak kerek egésszé összeállni. Márpedig Hegel, Marx és Lukács tanítványa világátfogó műnél nem adhatta alább. Minthogy a mércét a legmagasabbra tette, úgy vélte, nekifutás előtt fel kell készülnie a feladatra, így alakította ki műfaját, a jegyzetet. Minden lehetséges állapotban jegyzetelt, józanul, részegen, később kábítószeres állapotban, ülve, állva, séta közben, társalogva, félálomban, sőt feltételezésem szerint olykor szeretkezés közben is. Ha nem volt üres papírja, újságokra írt, ha pedig csak egy tiszta lapja volt, előbb teleírta mindkét oldalát, majd visszalapozott az elsőre, hogy újra teleírja. A hetvenes évek elején egy hajnalig tartó londoni társalgásunk során narkós mámorban hét réteget írt egymásra. Ahogy jegyzetelési tébolya elharapódzott, úgy szorították ki a cédulák és újságok a saját életéből. Londoni lakásaiban bokáig papír borította a padlót, kis ösvények vezettek az ágyig és az ajtókig, később három szobából kettőbe be se lehetett nyitni a céduláktól, a konyhában zsákokban állt a már kiselejtezett és mégis kidobhatatlannak bizonyuló papír – semmit sem bírt eldobni, mert nem tudta, hogy életének melyik forgácsa válik egy nem várt pillanatban nélkülözhetetlenné. Megpróbáltam rábeszélni, hogy írjon monográfiát valamiről – erélyesen tiltakozott. „Ötvenéves koráig Marx legjobb művei is csak jegyzetek voltak és töredékek.” Negyvenhat éves volt, amikor ezt a mondatot kimondta. „Még négy év haladékot kérsz?” – Ebbe az utcába nem akart besétálni, de én kötöttem az ebet a karóhoz: „Marx jegyzeteket írt, de te már csak a jegyzetek jegyzeteinek a jegyzeteit.” Miért mondtam ezt neki? Hiszen tudtam, hogy ő is tudja.
Krassó hazavergődött (nem tudja, miképp), lefeküdt, és többé nem volt kedve felkelni. Amíg enni- és innivalót talált otthon, addig evett és ivott, de eszébe se jutott, hogy lemenjen vásárolni. Négy hétig feküdt, egyre önkívületesebb állapotban. Olykor hallotta, hogy csengetnek, de eleinte kedve, később ereje nem volt ajtót nyitni. „Nagyon érdekes élmény volt, egész életem egyszerre volt jelen, megszűnt az időbeliség. Tudtam, hogy meg fogok halni, de gondoltam, még rengeteg időm van, két vagy három nap, ezalatt ismét megtörténik velem minden lényeges, hát szóval ugyanannyit élek, mint már éltem, vagyis hát egy fél évszázadot. Én nem tudom, miért féltek ezek a magyar költők, Babits meg Kosztolányi, késői életművük nagy része rettegés a haláltól. »Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni«[SZJ] hát szóval ez egy nagy marhaság, mert meghalni egyáltalán nem borzalmas, nekem például a legboldogabb időszakaim közé tartozik az a pár hét.” A csoda tovább folytatódott, Krassó egyik famulusa Berlinben azt álmodta, hogy mestere bajban van. Azonnal átrepült Londonba, feltörte a lakást. Krassónak addig elhalt a jobbkarja, amin feküdt – ugrattam is később: végre örökös ürügyet talált ahhoz, hogy ne írjon –, és szervezete annyi folyadékot vesztett, hogy alig lehetett megmenteni.
Krassó megégett londoni lakásában, állapota életveszélyes. Mivel a darabot magam rendeztem, és minden figyelmemre szükségem volt az utolsó napokban, csak a bemutató után telefonáltam Londonba, Czigány Lórántnak. Elképesztően célszerű önzés működött bennem, Krassó sose tett volna így, de – gondolom – tőlem nem várt volna mást. Megtudtam, hogy felrobbant a lakásában valami gázkészülék, bőrének ötven százaléka elégett, megsérült a tüdeje is, csövön át lélegzik, szeméről nem merik levenni a kötést, mert nem tudják, hogy ép maradt-e. Többnyire nincs öntudatánál, kábítószerhez szokott szervezete roppant adag nyugtatót követel, mert mihelyt ocsúdni kezd, tépdesi le a kötéseit. Az időről időre megismétlődő telefonbeszélgetések során megtudtam, hogy több műtétet hajtottak végre rajta, utoljára bőrátültetést, hiszen térdétől a csípőjéig nem volt bőre. Hatvankét napig feküdt az intenzív osztályon, és attól félek, éberségének pillanataiban nem bírta annyira élvezni ezt a halálát, mint a megelőzőt. Amikor Czigány értesült a halálhírről, azonnal berohant hozzá. Orvos nem volt jelen, így hát a gép még pumpálta belé a levegőt, mellkasa szabályosan süllyedt-emelkedett. Sértetlenül maradt arca megszépült, szinte világított – titokban talán élvezte a látszatnak és a lényegnek ezt a specifikus ellentmondását.
a pincéjében találtak papírokat , titkosakat persze, sumérul írva, melyek alapján titokzatos taoista mesterek a testépítés molekuláris biológiáját kidolgozták:
75 éves korában elhunyt Galkó Balázs színész. Haláláról fia, Galkó Máté adott hírt pénteken . „Apuka átment. A függöny legördült. A nézőtér üres” – írja.
Galkóval először a Ki mit tud? című műsorban találkozhattak a nézők 1968-ban, két évvel később már színészként és rendezőként is dolgozott. Ekkor került a Nemzeti Színházhoz is, ahol két évig játszott. 1975-ben megalapította a tanyaszínház-mozgalmat, később évekig játszott a Szolnoki Szigligeti Színházban, a Miskolci Nemzeti Színházban, a Soproni Színházban és a kecskeméti Katona József Színházban is, valamint 1998–tól egészen 2013-ig az Újszínház tagja volt. Később szabadúszóként dolgozott, és 2021-től tavalyig a budapesti József Attila Színházban játszott.
Hosszú évekig volt a Művészetek Völgye fesztivál művészeti vezetője, tíz évvel ezelőtt azonban összetűzésbe keveredett a rendezvény kultúrpolitikai vezetőjével.
Galkó az utóbbi években nehéz anyagi helyzete miatt a nyilvánosságtól kért segítséget, hogy munkát találjon. Több különböző állásra is jelentkezett a kutyasétáltatástól a színházi portásig. 120 ezer forintos nyugdíjából nem tudott megélni, a kevéske tartalékát pedig felélte, miután átmeneti tétlenségre ítélte a 2015-ben diagnosztizált nyelvgyökdaganata, majd a pandémia.
Tavaly év végén több súlyos balesetet is szenvedett, akkor a Blikknek a következőt nyilatkozta, amikor a kórházban lábadozott: „Ezen kívül a családom is látogat, nemrég itt volt az egyik fiam, Palkó, aki elvitt Erdőkertesre a két kisebbik gyerekemhez, ami hatalmas ajándék volt számomra. Mindezek ellenére mégis azt érzem, az igazi jólét akkor jön majd el, ha mindennek vége lesz, és Galkó Balázs megszűnik létezni…”
Zum Tod von Peter Seiffert:Man steckt den Tristan nicht einfach weg
Von einem „Weltereignis des Wagner-Gesangs“ sprach der Kritiker Klaus Geitel, nachdem Peter Seiffert in einer Inszenierung von Götz Friedrich an der Deutschen Oper Berlin (1990) der Titelpartie in Richard Wagners „Lohengrin“ den „blau-silbernen Glanz“ geschenkt hatte, den Thomas Mann bewunderte. „Weltereignis“ – das bedarf einer Erklärung. Der damals 36 Jahre alte Tenor war zu der Zeit stimmlich und gesangstechnisch ein Solitär: kein „schwerer“ Held mit einer in der mittleren Lage dunklen und in der Höhe breitgeschlagenen Stimme, sondern ein vom Klang her heller, lyrischer Tenor mit beinahe italienischem Timbre, dessen kontrolliertes Vibrato ihm auch lyrisch-dramatische Partien möglich machte – darunter Tannhäuser, Tristan und Verdis Otello.
Oper Köln – PETER SEIFFERT im Gespräch mit Georg Kehren
Mit uns gehet, mehr als mit irgend einem Zeitalter, seitdem es eine Weltgeschichte gab, die Zeit Riesenschritte.
Innerhalb der drei Jahre, welche seit dieser meiner Deutung des laufenden Zeitabschnittes verflossen sind, ist irgendwo dieser Abschnitt vollkommen abgelaufen und beschlossen. Irgendwo hat die Selbstsucht durch ihre vollständige Entwickelung sich selbst vernichtet, indem sie darüber ihr Selbst, und dessen Selbständigkeit, verloren; und ihr, da sie gutwillig keinen andern Zweck, denn sich selbst, sich setzen wollte, durch äußerliche Gewalt ein solcher anderer und fremder Zweck aufgedrungen worden. Wer es einmal unternommen hat, seine Zeit zu deuten, der muß mit seiner Deutung auch ihren Fortgang begleiten, falls sie einen solchen Fortgang gewinnt; und so wird es mir denn zur Pflicht, vor demselben Publikum, vor welchem ich etwas als Gegenwart bezeichnete, dasselbe als vergangen anzuerkennen, nachdem es aufgehört hat, die Gegenwart zu sein.
