Szép karácsonyi ünnepeket łívánok minden idelátogatónak!
Volt egy vers, amit régen emlegettem egy jó érzés miatt, kerestem a neten, de nem találtam, így most felteszem, hogy, ha valaki keresné megtalálja..
LÁNYNÉZŐBEN ÖCSÉMMEL Simon István
Laci öcsém nősülni készül - s bár tudom még a jó szokást, ő beszél mégis rá, hogy végül nézzem meg a menyasszonyát. Fölkészültünk az útra négyen. Van pokróc s forró tégla is, Ringatódzunk a két ülésen, anyánk, öcsém, én s a kocsis.
Szitál a hó - nyomunk is elvész. Falun, hegyen kocogunk át. Köszön s viszi vállán az erdész a duplacsövű nagy puskát. Fönt várromok, lent fagyos berkek, betyársíron havas a rög. Felénk int ős tornyával Egregy, messzebbre Hévíz gőzölög.
Ballag a ló – a postaútnál öregebb, megáll százszor is. A gyeplő hulló hó közt úszkál, de rápipál a víg kocsis. Kiszámíthatatlanok, látom, a nősülés szép útjai. Leng a kék pára fagyos szánkon, s mindennek az oka - Laci.
Így utazunk két-három órát, - végre megállunk: itt a cél. Kis veranda előtt a rózsák tar ágain játszik a szél. Fut a ház népe. Anyánk száll le elsőnek, s hull a csók, a szó. (Akár egy modern Rosinante, hátranéz erre már a ló.)
Beszél a kedves sógorasszony: „Úgy várta már a lányom is. Kifogni gyorsan, mindent hagyjon; kivül az idő oly komisz." Lépcsőn anyánk a havat verve nagykendőjét bogozza ki. „Rossz volt az út?" Nevetünk, s persze mindennek az oka - Laci.
Szalad végül leendő ángyom, szemérmes, szép, kinyílt virág. Két karjával boldog anyánkon pirulva, gyengén hajlik át. Öcsémre néz, eláll a szó is, két szeme mint a tűz ragyog, dolgos kezén mosogatóvíz csöppjei égő csillagok.
Nézem irígyen, s mintha látnám, öcsémben mi a gondolat: „Hát ide figyelj, kedves bátyám, látod, hogy lepipáltalak." Forgat az öröm, mint szétáradt folyót a szél, a tavaszi. Ha gyorsan követném példádat, te leszel az oka - Laci.
Szép napot mindenkinek! Ragyog a nap, enyhe szél fújdogál, alkalmas a nap arra is, hogy emlékezzünk e napra, s az előtte levőkre is... Szekszárdon van egy Baka Múzeum. Ott voltam a napokban, ha beleveti magát az ember a kirakott tárgyak sokaságába, bizony hamar elszalad az idő... Közben ha egy kicsit ismeri a történelmet is, akkor még jobban... Ajánlom, ha arra jártok nézzétek meg! Elgondolkodtató és egyben figyelmeztető momentó is: Soha többé háborút!
Délutáni sétám alkalmával - a táj szépségén kívül - ezen dolgokon spekuláltam:
Mikor öreg leszek Szeretném, ha ráncaim lennének. Nagyon sok ráncom A nevetéstől A mosolygástól A jóságtól A másokért vállalt gondoktól Szeretném, ha egész életem Az arcomon lenne És mindenki, aki olvassa azt mondaná Ez egy szép történet. Az arcom táj legyen Hegyekkel és völgyekkel Ahol az emberek elveszítik, de újra Megtalálják az utat. Barázdáikban tréfa bujkáljon, Szögleteiben jóság és vigasztalás Legyenek síkok, ahol megpihenhetnek Árkok, amelyekben elrejtőzhetnek. És szeretném, ha mindenki azt mondaná: - Ez egy szép táj - Ez egy EMBER.
Sajnos, hallottam, hogy sok a megfázásos, lázas beteg napjainkban. Javaslom nekik a vitaminok szedését, tabletta és folyékony állapotban, egészségük megőrzése érdekében!
Falevelet sodor az őszi szél - reccsenve repül, fáradt, rőt teste összetörve szikár földre kerül. Idézi a tavaszt, mikor rügyező ágon fakadt, akkor őrá boldogságtól, sok ragyogó szem tapadt.
Fának széles lombja, zölden vidáman mosolygott, mikor még felette, sötét felhő sem gomolygott. Napsütötte tavaszi és nyári kacagással, alatta vidám gyerekek játszottak egymással.
Most már hideg őszi eső, mossa száraz testét, bánattal telt rőt szívében, hordja most a terhét. Ám lelke olykor ismét, vidám boldogságra derül, ha a sétálók tekintetébe, csodálat vegyül.
Már azt se bánja, hogy őszi piros ruhát kapott, csillogó napfényben, orcája most felragyogott. Örömmel tölti el a gyerekzsivaj, lárma, amint hemperegnek a piros ruhájába'
Férfi a borbélynál ülve átszól a manikűrös lánynak: -Te,szépségem, nem vacsoráznál velem ma este? Gyertyafény,halk zene,a többi meg majd kialakul... - Nem lehet,férjnél vagyok. - Hát mondd azt neki,hogy egy barátnőddel mész moziba! - Mond meg neki te! Épp téged borotvál.
Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél. Összel, mikor a hervadás leszáll, s az árva fák közt zúgni kezd a szél. És tavasszal, mikor a holt mezökre az élet lüktetése visszatér. Nálunk akkor is hull a falevél. Nálunk akkor is búsak a lelkek, mikor a rónán pacsirta dalol, úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak, az a kevés is mind, mind lepereg.. Erdélyi fák között, én nem tudom miért, de kétszer hullanak a falevelek...
A híres fotóst vendégségbe hívják. A vacsora után a háziasszony beszélgetésbe elegyedik vele: - Gratulálok a képeihez, nagyon szépek! Biztosan jó gépe van. Erre a fotós: - Gratulálok a vacsorához. Biztosan nagyon jó fazekai vannak!
Várjuk a napsütést, a csodaszép őszt, a hulló leveleket, a színpompás fák öltözetének csodálását. Én is e szándékkal indultam el délután egy kis sétára. De megtréfált az időjárás és e kedves ibolya! Vele találkoztam az egyik kiskertben... Ő tavaszt érzett! Megosztom veletek kedves látványát!
Viruljál még ameddig lehet kedves, októberi ibolya!
Kedveseim!
és jó egészséget kívánok, János!
