Nyári fényt a szörp gyűjt önmagába,
szikrázik benn múlt napok sugára,
érződik benn az értelem szendergése,
mit felkavar egy vízsugár tompa kése,
mely higítja őtet vad dac-közönnyel,
nem törődve örvénylő gyanta-könnyel,
könnyed, fogyasztható ital el is készül,
így verseink is hígak lesznek végül...
Ne hagyd, vándor, vidd hírül a spártaiaknak,
sírnak-é,ha gyönge mű-művet ideraknak.
Társaim, elveinkhez ragaszkodni kéne,
szemérmesen, mert volt egy város, Mükéne,
lakói fulladtak saját szégyenükbe,
szaporás kis patkánnyi énekükbe...
... ahogy a napsugár a lomb-réseken átmen,
úgy csillanjon át a "mív" e verseken. Amen.
Bátor egy alak Allen is, a Woody:
nem rettenti az sem, ha hideg a budi -
hanem csak úgy leül rája,
a fagyos szél befúj alája,
s répája máris csak Túró Rudi...
és már itt volna az ideje, hogy 1x egy igazán jól sikerüljön. Lesz itt még egy-két sikertelen kísérletem. Majd kínlódok... majd csak történik valami...
:-)
Legyek zabálták Gergoyle fáradt lelkét,
noha keze izzadt, mint patak partján a moha,
és a kis szöszi, bár elvégezte az ELTÉ-t,
későn akarta, hogy lekerüljön róla a ruha,
Gergoyle csak intett fáradtan, húzz innen, bige,
én most magamnak fájok itten csak csendbe',
zavarsz, nem látod, hát hiába a rideg ige?
S a csajszi bánatában, és savhiányban szenvedve
erős parfümöt borított magára egy üveggel,
hogy kerülte mindenki, oly felfordulást okozott
az utcán karambol, dugó lett kora reggel,
Gúnynevet is kapott: Leila,A Leillatozott.
Adeptus verse,
midőn Ámor nyila szívét sebezte
táplálékbeszerzés közben
Rám emelte két szemét:
Ó mély Óceán !
Partrasodort reggelim,
két kakaóscsigám
papírzacskóban nyújtja át...
Míly fennkölt pillanat !
S ahogy néztem Őt,
bent is kisütött a Nap.
megtetszett egy leányzó egy nyári este
haja szöke (vagy vörös) mindegy, jó a teste
azt hittem képzös, megkérdeztem fest-e
de csak nevetett a beste
randit kértem, elhívtam egy kávézóba
de aszonta, nem ér rá csak hébe-hóba
hát most mi legyen, izzad a tenyerem
ha rágondolok bezsongok
a többi nöröl lemondok
megszerzem mert nem mehet ez így tovább
bár tudom, hogy elmúlnak a nagy csodák
jön a mozi, színház, kirándulás,
kiábrándulás
jobban esik egy kis sör meg egy kis
birkagulyás
megkérdezed magadtól, hogy mivé lett...
az érdeklödés kihalt, a barack túlérett
a felhöröl lepottyansz,
jó nagyot koppansz
észreveszed, hogy már észre se veszed
ha melletted nem nedves a kedves
ö meg rá akar beszélni, vesztére
egy unott szexel füszerezett estére
áh, kell a francnak ez az egész tortúra
hazamegyek, jönnek a legyek
felzabálják gyönyörü lelkem
mert ugyan kerestem de semmi jót nem leltem
Messze a nagy fővárostól, (Kairo a neve),
Bent a sárga sivatagban, hol szomjas a teve,
Hol csillogó homokhalmok esnek folyton útba,
És a széles látóhatár dimbes-dombos bucka,
Hol az élet rég kiszáradt, egy mag élt magába,
Nem volt vize sem árnyéka s megélt a pusztába.
Nap, mint nap a Nappal dacolt, a hőséget állta,
Hogy nőjön fel egymagában - szépen kitalálta.
Forró homokszemek közé gyökeret eresztett,
Napellenző ernyőjéül zöld lombot meresztett,
Sudár törzse, bár csavart volt, úgy állt, mint egy szálfa,
Mire felnőtt lett belőle egy nagy kókuszpálma.
S ahogy fának adni illik, nyújtott kis árnyékot,
Nem volt túl hűs, de ismerni el kell a szándékot,
És aki arra vetődött fennen áldotta mind e jót,
Az enyhet adó árnyékot és a szőrös kókuszdiót,
A nagy sárga sivatagban megpillantva hamvas zöldet,
Messziről látván tevéről, kezdte áldani a földet.
Nagy a hőség és ettől csak szomjaznak a tuaregek,
Nem pihennek oázisnál napközben, hogy: Én bemegyek!
Könnyíteni az élőkön megállt itt már pár karaván,
Lekerült a tevehátról egy-egy sátor és paraván,
Előkerültek a zsákból sátortartó lécek,
Alig egy-két ima után készen állt a fészek.
Könnyed lak az, amelynek egy arab a lakója,
Nem kell szekrény, nem kell vállfa, mert nincsen zakója.
Nem kell vasaló és állvány, burnusz nem gyűrődik,
Sátornak falán át napfény, s homok nem szűrődik.
Esténként az öreg arab teríti ki a szőnyegét,
Térdre bukván az árnyékban keresi léte lényegét,
Nem láthatja őt ilyenkor a csadoros asszony állat,
Takarásban tart a sátor szőnyeget, turbánt és vállat,
Buzgón mélyed imájába (ravasz arab) görnyed s térdel,
- Mohamed neked ajánlom feleségem! Kérlek, kérd el!
Vagy érted én feláldozom mind a száz derék tevémet,
Csak az egyet teljesítsd hisz, pár csepp az mit Tőled kérek!
Közben kiállt, s hajladozik, könnyedén ring, mint a nádszál,
Neje és a száz tevéje a kókuszpálmán túl mászkál.
Nyújtott rikácsoló hangja ég felé száll énekének,
Miközben a földön matat, vén kezei ébredének,
A puha, s könnyű talajban szőnyeg alatt kezd kutatni,
A napi betevő lével kéne torkát elkapatni.
Kókuszpálma gyökere közt megleli kedves üvegét,
De nem mondja már imáját, sőt elfelejti a szövegét.
Arca kékül, bősz Mohamed íme most lesújtott rája,
Üres az üveg mit talált, megitta a pálmafája,
A hetedik mennyországba repíti fel őt imája,
Nem telik bele egy-két perc és a Próféta bírálja,
Színe elé a vén csalót parancsolja, invitálja,
Így tovább él száz tevéje, s élve maradt vén arája.
Ki tekert arab táncával, ím lejteni kezdett,
Könnyedén ment neki hiszen, a Szudánban edzett,
Ott maradt a pálmafánál színes sátorával,
Esténként találkozgatott szomjas táborával,
Csillagfényes arab éjen titkon összebújva,
Ezeregy arabbal ivott e „gyászos” lebujba.
És sorban, akik arra jártak, mind a vezeklőket,
Egytől-egyig szomjas volt mind, hát behívta őket,
Járkáltak a karavánok fel- s alá baktatva,
Volt aki a Korán miatt indult fel Bagdadba,
Vagy csak egész egyszerűen szomjas volt és kába,
Nem látta már az értelmét, miért indult Mekkába,
De végül is itt ihatott, ment a heje-huja,
Egyre bővült, s így lett híres Leila lebuja.
És ha a sok kókuszlikőr, ami persze ártott,
Megzavarta a fejeket, s ütött köztük pártot,
Repültek a zöld üvegek estek száz darabra,
Ilyenkor a gyengébbet kitették a napra.
Ott a napon kókadozott, vagy fetrengte álmát,
Ha felébredt, körbenézve kereste a pálmát,
A teve ugyan leköpte, s megrugta a lábát,
Visszatért zsongó fejével hallgatni a lármát.
Sűrű füstben tekintette meg Leila táncát,
Aki eddig nem járt ott, az még ne törjön pálcát!
:-)
Az abroszon még ott a déli köröm-
pörkölt maradéka: már a söröm
sem a régi, már inni sem öröm -
káromkodnék, de hasztalan pöröm:
fáradok, már a magyart is töröm;
az ajtón egy szőrös ököl döröm -
lövés hallik, aztán üvegcsöröm.
Dörmögök:
Hideg van. Fázom. Ejnye. Brrr, de rossz ez így.
A szökevény ősz, mint neve is mutatja:
elszökött.
És honnan? A költő szája szegletéről.
Hát persze, hogy nem így mondta ezt a költő!
Mert lökött.
És hová szökött el az ősz? Hát ide hozzánk,
Budapestre, mert nem szökött túl messzire.
Dörmögök:
Hideg van. Fázom. Ejnye. Brrr, de rossz ez így.
A szökevény ősz, mint neve is mutatja: elszökött.
És honnan? A költő szája szegletéről.
Hát persze, hogy nem így mondta ezt a költő!
Mert lökött.
És hová szökött el az ősz? Hát ide hozzánk,
Budapestre, mert nem szökött túl messzire.
Tegnap Budapestre beszökött az osz.
Tudom, nem így mondta ezt a költo,
De ilyen halvány idot emberölto
óta nem láttunk: csoda hát, ha bosz
hangon ordítozom, alig állok
a lábamon, s csúnyán plagizálok?
S a mai reggel újdonsága mi volt?
Az eso ma már alapbeállítás (=default).
Csak néhány másodpercre hagyja néha abba,
csak addig, amíg kitekintesz a szabadba,
hogy lásd, milyen jó volna nélküle.
Hát így fest ez a mi kretén (vagy félhülye),
búval bélelt, majdnem kvázi-nyarunk -
szerintem legjobb, ha rá se rántunk.
A FOGATLAN HALAT NEM FOGÓ HORGÁSZ TRAGÉDIÁJA
TEJÓ NYOMÁN
MInt felhő a sápadt reggel egén
horgász pihenne elült seggén,
körülötte hullámzik a páca,
melyben fő, (mint bűntudatban apáca,
ki gondolt egy nagyot, merészet, furcsát,
nagyböjt idején enni májas hurkát,
vagy véreset, habzsolni, hogy teljen a száj,
legyen ez böjti morál-aszály!!!,
kéjesen e borzongás nem hagyja,
míg magát lelkiismeretének odaadja,
és miután húny képzelt kéje fénye,
győz a bűntudat önkénye,
e sötét megszorongattatásba omlik)
hát a horgász kedve is így szétbomlik,
mint hagyott-felejtett emlék-kendő,
foszló, idő szelében kerengő
selyem, ahogy múltját és állapotát
terveivel összevetvén, e nagy despotát:
élete célját végleg eltemeti magába,
hallgat a nagy folyó, a Duna. (Vagy a Rába?)
És hallgat ott lenn a nagy hal állva
mély vizek mentiben,
szegény horgász sebtiben
menekül: az agyhalálba.
Hétfo reggeli melodráma heki és Szulamit lenti muveitol ihletetten
Imhol megint egy hétfo. Súlyos testi sértés
már felkelni is, nemhogy a holnapi
vacsit elorefozni, amely tett már vért és
verítéket kívánna bosszúképpen
ha a kecses szavú Szulamit éppen
ilyesmit találna mondani.
Lehámozom magam az ágyról.
Nyögve válunk el, mint hús a vágytól,
vagy akár, mint ágytól az ágytál -
seském, nem ilyen reggelre vágytál.
Szemem térszukíto pillantásokat vetne
a homályosan felsejlo kerevetre.
Bal karfája fél zoknimmal borítva.
A másik fél még heki agyát szorítja.
A konyhában bús, pepita mintás járókövek
fogadnak: árnyékom a székre is követ.
Reggeli gyanánt zsírjába fagyott,
hideg, pénteki kelkáposztát hagyok
az asztalon. Mérhetetlen iszony
önt el tole: ma inkább csak iszom.
Mindeközben pedig egy másik város
megint csak egy másikkal határos
végén heki épp lóhússal enyeleg -
a gondolattól félrenyelek.
Tüdomben a falat, mint ezernyi vasszeg:
jól kezdodik a hét - basszeg!
