Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44657

Megyeri Ábel

 

 

FONYÓDI NYÁR

 

1

 

Jelentem magam

 

Jelentem magam jó házigazda,

meghivásodra jöttem, mihaszna

vendég, ki alvást, csöndet kiván

a szemlélődés gyógyitó taván,

s ki most lusta, nem sercentő gyufa,

Lázár kényelmű, beteg kalifa;

nem kérne mást, csak egyetlen zugot

naponta, mint a leghivebb tuszod,

önkéntes foglyod, mindent tenni kész

házi cseléd, nyugdijas tengerész.

 

2

 

A szél ha gyengéd is

 

A szél, ha gyengéd is, de a fuvalma

mint a jó vadász kószál; hogy suhanna

örömest, megjárva partot, hegyet,

ám nem ő ostromolja az eget;

csak hüs cirógatás a tisztes dolga,

belső munkát ellátó fürge szolga,

mákonyos illatot sürögve hord szét;

világa bokoralj, fonott karosszék;

bátyja – főuri szolgálattevő:

mennyet ráz s villáma emberre lő.

 

3

 

Tul nézegetek

 

Tul nézegetek a köd függönyén,

kék dongók nesze lopózik mögém.

Erős párák s langy lég ád kimenőt

a partlakóknak egész délelőtt.

Szállongnak a beszélők szavai,

madárfütty harsan rá; beh tavaszi!

Valaki jön, érzem, jön hangtalan,

s feltünik. Egy táskát lóbál vigan.

Nó, ide mellém! – Ám amint ülök,

tréfából vizbe lök egy vig kölyök.

 

4

 

Egy hajó dudál

 

Egy hajó dudál, lassit és kiköt.

Badacsony alá uszik el a köd.

Ablakot nyit a napi forgalom,

egy darab élet most a birtokom.

Egy darab élet kenyerét szelem

úgy, mint tegnap, a meghitt Kecelen;

csak más kasban járva érzem meg azt

a zsibongást, mi létemnek malaszt:

az együttes erőt, melyet Illés

az Urral élvezett s az enyhülést.

 

5

 

Apró zugok

 

Apró zugok, játékos csobogás

kötik le szememet, hol mindig más

a viz a napfény örvényeitől;

ahány kő, annyi zátony és öböl.

Ez vagy Balaton: az ég homlokán

kéklő tükrözés, habzó óceán,

távlat, tágasság, lelket oldozó.

Tudja-e ezt a vizedben uszó,

és ez a két – cimeres nylon-ing-

s szalmakalap-tulajdonos – viking?!

 

6

 

Hány száz utast

 

Hány száz utast hozott vonat, hajó,

s a gépkocsik? – tudni se volna jó.

A fő, hogy mind biztos cimet talál,

s nem „Isten szabad ege alatt” hál.

Este van; valahol szól a zene,

rám pillant a Hullám üvegszeme.

Riadt neszek bújdokolnak a csendben,

szivemre a tűnt nap varázsa hessen.

Harang kondul, Urangyalára hi;

Uram, noctem quietam da mihi!

 

 

Tiszta kút [177-179.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44656

Megyeri Ábel

 

 

VÉGTELEN HATÁR

 

Széthordta a szél a jóbarátokat,

        már alig egy-kettő.

Kérded: a mulás még mit tartogat,

        hogy mivel lép elő?

 

Éltél s dolgoztál, s ami tőled tellett,

        jól elvégezted.

Kell hát több ennél? Ki kiván emellett

        még egy keresztet?

 

Ha vagyonod lenne s halomnyi pénz,

        mindez csak kártyavár.

Az önzetlenség tökéletes egész:

        végtelen határ.

 

Minden szó, lépés, serény irgalom,

        szives és atyás:

már nem-muló-létü, nem sulytalan, potom

        parázs-ragyogás.

 

Ha megőriz néped, egy sziv, egy barát,

        – mind jól ismered –

áldják örök-ember-voltodat a tárt

        csillag-tengerek!

 

 

Tiszta kút [175.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44655

Megyeri Ábel

 

 

SZÉP A VILÁG

 

Hegyek, fatornyok fenyvesek,

égett sziklák, szerpentinek,

széljárta csucsok, kék ködök

hazája fenn, zengés, dörej,

– Szép a világ! – mondjátok el,

hirdessétek mindenkinek!

 

Fazsindelyes kis házikók,

csend, játékos zerge-gidák,

hulló fény bibor-alkonyon,

medrek iszapja, kvarc-homok,

szinek, a szem amerre lát,

mondjátok el: – Szép a világ!

 

 

Tiszta kút [175.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44654

Medgyes Lajos

 

 

MIATYÁNK

 

Miatyánk! ki a mennyben vagy,

Dics és örök fény székhelyed;

Kihez minden lény felkönyörg,

Megszenteltessék nagy neved.

 

Jöjjön el a te országod,

Hogy legyen áldás itt alatt;

Tűnjék el szolgaság, nyomor,

Száradjon fel a könnypatak.

 

Legyen meg szent akaratod,

Bűn ne ossza parancsszavát;

Önkény s ármány némuljon el,

Neked hódoljon a világ.

 

Mint a mennyben, a földön is

Erény álljon a főhelyen,

Ez tegye a törvényeket,

Hogy a föld mennyország legyen.

 

Add meg napi kenyerünket,

Nem kívánunk tőled sokat;

Édessé teszi a kevést

A vádtól szabad öntudat.

 

És bocsásd meg bűneinket,

Oh, mert Atyánk, gyengék vagyunk!

Meging a legerősebb is,

Irgalmadra támaszkodunk.

 

Megbocsátunk mi is, ha kik

Vétettek olykor ellenünk,

A világot beöleli

Önzéstelen szeretetünk.

 

Ne vígy minket kísértetbe,

Hol álnokul béfonatunk,

S észrevétlen, félenhajol

Állhatatos akaratunk.

 

Szabadíts meg a gonosztól!

Hatalma hulljon szerteszét,

Ne legyen menhelye sehol,

Ne fogadja be semmi nép.

 

Mert tiéd, Uram, az ország,

A dicsőség s a hatalom,

Neked hajlik meg minden térd,

Neked zeng minden ajakon!

 

 

A bátrakhoz leszáll az Isten [46-47.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44653

Medgyes Lajos

 

 

TEMPLOMBAN

 

Zeng az ének,

A szívek feléd repesnek,

Oh nagy Isten!

S élő hitben

Hálaimát zengedeznek.

 

Összegyűltünk

A világtól elszakadva,

          Áhitattal,

          Buzgalommal

Összegyűltünk templomodba.

 

Hány titkos könny

Száll feléd némán remegve!

          Hány szív dobban

          Fájdalomban,

Emberektől megsebezve!

 

          Benned keres

A megtört szív menedéket;

          Tőled várhat

          Szent oltalmat

A méltatlan bántott lélek.

 

          Az igazság

Barátai téged kérnek:

          Adj világot,

          Szabadságot,

Boldogságot minden népnek!

 

          És te Isten:

Meghallgatod imádságunk,

          Könnyebbíted

          Terheinket,

Benned nyugalmat találunk.

 

 

A bátrakhoz leszáll az Isten [45-46.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44652

Medgyes Lajos

 

 

KARÁCSONYI HIMNUSZ

 

Föl, hívek! szent ima szálljon

Az égre az úr nevének!

Messze zengjen ajkainkról

A buzgalmas hálaének!

Kiről tőn Isten ígéretet,

Az idvezítő ma született.

 

Új nap jött benne a földre,

Melynek mennyei sugára

Változatlan fényt derített

Az elébb zord éjszakára.

Eltűnt a babona s szolgaság,

Új arcot vőn a korhadt világ!

 

Az emberiség a bűnnek

Zsoldjából megváltatott már,

Reá jobb jövő, szebb dicsőség,

Idvezítőbb pályaút vár.

Az ember az ég polgára lett,

A kígyó feje megtöretett.

 

Istenhez vagyunk hasonlók,

Az ő lelke él mibennünk

Őt kell áldásban, tökélyben

És szeretetben követnünk.

Keblünk úgyis az ő tempoma,

Ne lakozzék vétek ott soha.

 

Hála! hála! oh nagy Isten!

Hogy szent fiadat elküldéd!

Hogy általa eszközölted

A világnak idvezültét!

Boldog, aki benne hisz s remél,

Az, ha meghal, még akkor is él!

 

 

A bátrakhoz leszáll az Isten [44-45.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44651

Medgyes Lajos

 

 

ESTVE

 

Mi megható! mi szép az estve!

        Mily ünnepi a föld s az ég!

Az elhaladó nap végsugára

        Búcsúfényben reszketve ég.

 

Az alkony fátylát elteríti

        Lassan a mély völgyek ölén.

Elvész a végső napsugár is

        A távol bércek tetején.

 

Egyszerre néma csönd terűl el,

        A föld sötét árnyékba hull.

Csak távol hallik egy-egy dalhang,

        A fülemilék ajkirul.

 

Most az égbolt nyugoti alján

        Az esti csillag felragyog,

És keleten a reszkető hold

        Lágy olvadásban mosolyog.

 

A csillagok rendre meggyúlnak,

        A tejút elfut az egen.

A természet e fénypompája

        Téged hirdet, oh Végtelen!

 

Leborúlok a néma csöndben,

        Szívem, lelkem megolvadoz,

És felküldöm buzgó imámat

        A csillagok sugárihoz.

 

Téged kereslek a magasban!

        Dícsőséged ott olvasom,

Azokban a fénylő betűkben

        A széles égboltozaton!

 

 

A bátrakhoz leszáll az Isten [44.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44650

Medgyes Lajos

 

 

A TERMÉSZET

 

Oh szent természet! szent természet!

Hozzád vonz lelkem egyedül;

Fönségedben az istenséget

Szemlélem leplezetlenül;

Templom a völgy, oltár minden halom,

Letérdelek s némán imádkozom.

 

Jósige szól a kakukk-szóban,

Bűvös dalt zeng a fülmile,

Versenyre kél fűben, bokorban

A szárnyasok ezer neme.

Ám a pacsirta túltesz mindenen,

Búzgó dallal a felhőkig megyen.

 

A lombok inganak a széltől

S titokszerűn susoglanak;

A virágok üde kelyhéből

Illatsóhajok szállanak.

A forrás vize halkan csörgedez:

A természet néma imája ez.

 

Kéklő ívén a nagy templomnak

A nap fönségben tündököl:

Életet, áldást tőle kapnak

A milliók mindenfelől.

Fénytengerben fürdik a világ,

Ő tartja fenn a földnek oszlopát.

 

Éjjel virraszt a halovány hold

S a fejér fényű csillagok,

Varázsvilágban úsz az égbolt,

A mennyország lemosolyog;

Titkos szózat érinti lelkemet:

Érzem létem a csillagok felett.

 

Kebledre dűlök, szent természet!

Fogadj, fogadj el engemet!

Égő szívem hiába vérzett,

Nem értettek az emberek!

Végnapjaim körödben töltöm el,

Írt s enyhet vár e zaklatott kebel.

 

 

A bátrakhoz leszáll az Isten [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44649

Medgyes Lajos

 

 

AZ ÉV UTOLSÓ ESTÉJÉN

 

Oh, mint rohannak az évek!

Mint jár le minden itt alant!

Öröm, kedv, játszi remények,

És az élet egy pillanat;

Csak te vagy végtelen, oh Isten!

Benned semmi változás nincsen.

 

Elmúlt egy esztendő ismét;

Mi jó volt benne: oda van!

De mik a szivet megvérzik,

Ég a seb dobbanásiban!

Az enyhület csak tőled szállhat.

Szerető lelke a világnak!

 

Előtted állok remegve

Az évnek végső alkonyán,

Könnyek szöknek fel szemembe

S imádlak téged jó Atyám,

Örökléted mély tengerének

Csöppeiből hullnak az évek.

 

Ki tudja, élek-e még én

Több esztendőt a nap alatt?!

Vagy tán ez évnek eltüntén

Éltem napja is elhalad!

Oh, kétes sors! oh, titkos végzet!

Oh, változó, oh tünő élet!

 

De bár ha összedől a föld

És megroppannak az egek,

S a rémület mindent eltölt –

Én még akkor sem rettegek.

Lelkem a dült romokon által

Hozzád örök honába szárnyal.

 

 

Új aranyhárfa [62.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44648

Medgyes Lajos

 

 

AZ IDŐK JELE

 

Forr a világ, nagy napok jőnek,

Mint villámtelt fölleg ha jő.

Oszlopai a vén időnek

A rázkódástól összedőlnek,

Uj fénylőbb korszak áll elő.

 

A zsarnokok hiába vágynak

Elnyomni a közszellemet.

A nap, ha már egyszer föltámad,

Fényárját az éji homálynak

Kioltani többé nem lehet.

 

Átfolyta már a vér a földet

Napkelettől enyészetig;

Miktől milliók porba döltek,

Az ágyuk végkép elmenydörgtek,

A számadás következik!

 

Fejök büszkén emelik égre

Mindenfelől a nemzetek;

A cél, mért küzdtek, el van érve,

Kezet fogtak szent szövetségre

Nagyok, megdönthetetlenek.

 

Munka, müveltség, szűzerényben

Versenyre szállnak szabadon,

Mézgyűjtő méhek seregében

A heréknek helye nem lészen,

Vész a rest, él a szorgalom.

 

Létfáján az emberiségnek

Lemetszik a töviseket,

Az űzérek háttérbe lépnek,

Nem lesz nyoma vad üldözésnek,

Áthat mindent a szeretet.

 

Mely zárva volt, megnyilt a pálya,

Önkény s ármány pusztulni fog.

A testvérszivek Miatyánkja

Az ég kupját keresztül járja

S alá néznek az angyalok.

 

 

Magyar költők 19. század. 1.,

1872. április 18. [538-539.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44647

Medgyes Lajos

 

 

TÉLEN

 

(Allegória)

 

Nem szeretem én a telet,

Rabság színét hordja a föld,

Folyam, csermely, erdő, mező

Jégből, hóból rabláncot ölt.

 

A természet föl-fölsikolt

A rabság vad fájdalmiban;

A vészben, mely ordítva sír,

A természet panasza van.

 

Jön nemsoká a szép tavasz,

S kitűzi fényes zászlaját,

S folyam, csermely, erdő, mező

Levetkezi a rabigát.

 

S a természet meglelkesül,

A vészből örömdal leszen,

A szabadság örömdala,

Mely összezeng völgyön, hegyen.

 

Oh ekkor én is elhagyom

Szobám, hová a sors vetett.

S imádom a szabad tavaszt

És a dicső természetet!

 

 

A bátrakhoz leszáll az Isten,

1853. január 13. [29-30.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44646

Medgyes Lajos

 

 

NEMZETI DAL

 

Föl, nemzetem! Föl szebb jövőre!

Föl, nemzetem! föl, élni kell!

Elég volt immár sindevésznünk;

A rút halált kerüljük el.

 

Múltunk vesztén mért búslakodnánk?!

A tett koránya virradoz;

Fönnen kiált a szent szabadság

Ezüst színű zászlóihoz.

 

(. . .)

 

Mennyi bennünk az ész hatalma!

A büszkeség! a becsület!

Az égnek válna szégyenére

Elhagyni egy ily nemzetet.

 

Föl! dobbanjon hangos verésre

Szívünk, mint régen vert vala;

Üljön méltóság homlokunkon,

Legyen parancs a nép szava.

 

Ősének lelkét híja vissza,

S forrjon eggyé minden magyar:

A bátrakhoz leszáll az Isten,

S meglesz a dicső diadal.

 

Föl! küzdjünk egy szív-, egy lélekkel

Egyért! a nemzetéletért.

Rettentők leszünk egybeforrva;

Megnyerjük a szép pályabért.

 

S fényben ragyog fel Budavára,

Bámulják a föld népei,

S kül- s belviszály nem fogja többé

A hős magyart megdönteni.

 

 

A bátrakhoz leszáll az Isten, 1846 [22.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44645

Mécs László

 

 

NYÍRFÁK

 

Ismerjük őket jól: mindég izlésesek,

fehérek, finomak, átszellemültek,

akár az üdvözültek.

Isten vidám, midőn ily fákat ültet.

 

Ismerjük őket jól: hegyek lakói ők,

lapjára az angyalkék ég-papírnak

szép szőke rajzot írnak

s ha jő az ősz, aranyló könnyet sírnak.

 

Ismerjük őket jól: bűntől borzonganak,

az álmot is már szinte-szinte zajnak

veszik s egy cinkefajnak

fészkét tűrik csak hónalján a gallynak.

 

Ismerjük őket jól: mily halk zene remeg,

midőn ezernyi fény-húrú levélnek

kis hangszerén zenélnek

a fény-vonócskák s hegedűt cserélnek.

 

Ismerjük őket jól: s örök rejtély nekünk,

hogyan kerül mocsárba kettő-három

s gyökérzetük a sáron

alulról szentséget szí mindenáron!

 

Mi éjjel álmodunk s a Hold felhők felett

magához csalja megsemmisült szivünket.

Piros szivek repülnek

és megpihenni e nyírfákra ülnek!

 

Kolibri-szíveket vadászni vérívó,

bagolyszemü vámpír-rajok suhannak.

Szegény szivek! Jaj annak,

kit e vadorzó rémek megrohannak!

 

Én tisztelem a tiszta nyirfa-lelkeket,

kik lombhajukba csillag-fésűt tűztek.

Beléjük száll a Szűznek

hatalma és boszorkányt, rémet űznek.

 

Varázsuk: a piszok-iszony! Izlésesek,

fehérek, fínomak, átszellemültek,

akár az üdvözültek.

Isten boldog, midőn ily fákat ültet.

 

 

Az erdő poézise [140-141.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44644

Mécs László

 

 

VISSZA A CSENDBE!

 

Úgy voltam az örök Csendben

mint a káosz az Istenben,

melyből aztán Ő teremtett

csodákkal telt csillagrendet:

köztük a kis Föld-bolygónak

Napos-Holdas menetrendet.

 

Sok milliárd évig forgott

Földünk ember nélkül: boldog

csendben – később megrakottan

bűnnel, bajjal. Kihullottam

a Nemlétből, mint fészkéből

a fióka s ordítottam.

 

Kik hallották vad sírásom,

mint új, apró messiáson

mosolyogtak mind egy szálig;

s igaz volt, mit Madách állít:

az újszülött mind messiás

s pimasszá csak később válik.

 

Nőttem. Vitt a vágyak lába

Hiúságok vásárába.

Tilalomfák kiabáltak:

„Vigyázz, mert itt Sátán bált ad:

Szerelem, Pénz, Hatalomvágy

bokáz s bóvli bájjal áltat.”

 

Jártam, mintha minden lárma,

zene mélyén a Csend várna

legendává tömörülten:

én a lármát túlfütyültem

– s bábbá, mint a hernyó selyme,

a csend mégse vált körültem!

 

Azt fütyültem, hogy mily jó itt!

Virág bájolt, szárnyas ló vitt,

Dávid hárfázott a Holdban;

egyet-kettőt kurjantottam

s kinyíltak a szívek, lelkek:

mindjárt tudták, hogy én voltam.

 

…Most a Föld: bolondok háza.

Lovam lassít, nem cifrázza.

Jajt kiáltok. Itt a vége

minden zajnak. Örök béke

Ős-csendjébe készülődöm.

Vár az Isten Csendessége.

 

 

Vissza a csendbe, (1976 előtt) [175-176.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44643

Mécs László

 

 

FEBRUÁR VÉGÉN

 

Halálos halkan hull a hó.

– De belerikkant egy rigó:

„Ébredj, sok lustán álmodó

rügy, bimbó, fütty-, szín-dáridó!”

 

Meghallja a téltemető

virág; elsőnek ébred ő,

bimbót sodrintva szúr fel ő

s lyukas lesz a hószemfedő.

 

Utána a víg hóvirág

csöpp hagymából szökkent csírát,

szárat, míg a hóból kilát

s fehéren szól: „Vivát világ!”

 

Mátyás a nép-naptár szerint

jégtáblát lelt s tört szét megint;

Zsuzsanna hóseprővel int

s pacsirtát égre penderint.

 

A cinke cin-cin-cin-t fütyül;

száguld a szél a domb mögül,

fákon rügy-kottát hegedül,

– de csak a som nyit egyedül.

 

Sötét sürüben egymaga

a somfa! Arany ballada:

vér-termést rejt, mint garmada

bajok közt skót bárdok hada.

 

Ily arany-balladás talány

lehetett rég bakfiska-lány

korában álmodó anyám

bokros bajok hegyoldalán.

 

Lejtőn arany som-folt… Alant

szívem: tört szárnyú vadgalamb.

Gubbaszt, mert mint más csintalant,

nem hívja már Tavasz, kaland…

 

 

Vissza a csendbe, 1971 [174.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44642

Mécs László

 

 

AZ ISTEN ÖSVÉNYEI

 

Az Őskaoszban szundikált

a Mindenség: csillag-csírák,

Tejút, Nap, Hold, ember, virág,

minden mi létre, fényre várt.

…S az Isten Lelke egyszer intett,

s a fényre kezdett hívni mindent.

 

Azóta minden menekül

mindentől, ami zűrzavar,

mi zsarnokság, mi éjt kavar,

csírát öl, mint rothadt avar,

mi kételyt kormoz és Miértet,

mert a Kaosz még itt kísértget.

 

Azóta minden fényre tör.

Az éji lepke látja: láng

lobog bent, s mint legény a lányt,

tudós titkát, világtalányt:

bámulja és boldog körökben

bolondosan feléje röppen.

 

A zsarnok tél dühöngne még:

haragja tart! – S egy hajnalon

erdők mélyén, hegyoldalon

a Számpó, a csodás malom

fényt őröl, és a hóvirágszál,

som nyitni kezd, s egy lepke rászáll.

 

Szép az Ezeregyéjszaka

– de a legtündéribb Mese,

ha a Mágnesek Mágnese,

a Fény vonz, mint Isten keze:

s kicsalja emberből a Szentet,

földből a tücsök-regimentet.

 

Sokfélék Isten útjai.

Lehet nagy, vagy tenyérnyi út,

míg egy virág a fényre jut,

vagy barlangból forráska-kút

világba fut Niagarának:

szivárványos világcsodának!

 

A Menetrend zord és kemény:

az Úr sziklás ösvényein,

a kétkedés örvényein,

lápon, bűn-piszkon át megy ím,

ki fényt vár, mit nem adnak ingyen:

féltékeny fény-bankár az Isten!

 

Pált Damaszkuszban dobta le

a gőg s a ló: feküdt vakon,

– de új hitén, mint ablakon

át fény zúdult rá egy napon!

S míg fényt habzsolt: miféle koszton

élt Norbert s tévelygő Ágoston?

 

S hol járhatott a Jobb Lator,

Magdolna, Krisztust éhező

Papini, s későn érkező

sok más: Babits, Szabó Dezső,

végpercben gyónó Kosztolányi,

míg égi fényt tudott találni?

 

És én? Hányszor fogott a Bűn

ösvényén eszme-zűrzavar,

szirom-farsangból lett avar,

bengáli lángból lett badar

borongás! Csak a Fények Atyja

tudhatja, ki mind számontartja!

 

Ó Istenem, te Hármas-Egy!

Talán végső ösvényemen

megyek most: kérlek, kegyelem

ragyogjon rám, hogy végtelen

Fényedbe mágnesezze lábom,

ha nem vár több út a világon!

 

 

Aranygyapjú, 1968 [381-382.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44641

Mécs László

 

 

TAVASZI TANÁCS

 

„A mennyek országa

Bennetek van.”          (Biblia)

 

Tündérhonért nem kell messze menned.

A mennyország is közel van: benned.

Mozdulnod sem kell, hogy csodát láss ott,

hol csodátlan éltél. Jöjj ma vélem,

megmutatom, hogy csinálják mások.

 

Nézd a hernyót: falta a nyers lombot.

Remete lett s ekkor szárnyat bontott

belőle szebb énje: a szép lepke.

Más lett étke: nektár, méz és illat,

mert fölszárnyalt szebbik énje: lelke.

 

Nézd a nagyfát: Téli fagyok tüntén

most lép ki a bennerejlő Tündér!

Honnan vette? Csak magából! Szépen

kibontja a bennerejlő Májust

s ott áll Tündérország közepében.

 

Éppúgy van az emberben a lelke,

mint fában szín, hernyóban a lepke.

A túlvilág nem más világ! Itten,

benned van! Más állapot kell s lelke

étke más lesz szeretetben, hitben.

 

A mennyország benned van. Őszintén

hidd s az Isten is benned lesz szintén.

S ahol ő van, percek alatt bent is,

kint is tavaszodhatsz mint fa, hernyó.

Másvilágba csöppensz s lehetsz szent is.

 

 

Vissza a csendbe, 1962 [120.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44640

Mécs László

 

 

LEVÉL A MEZŐK LILIOMAIHOZ

 

Boldog húgocskák, bájos mezei

liliomok, Jézus kedvencei!

Egész világ előtt a hegytetőn

szépségtekről beszélt becézgetőn.

 

Nem volt királynőn, tündéren soha

ruhátokhoz hasonló szép ruha.

Műkertész mégse tenne titeket

kirakatába mint legszebbeket.

 

Jézus megtette. Földből vétetett,

de fényre éhezett szép testetek,

s Nap, Hold emlőjét jó volt szopnia.

Fénytől fogantok, mint Szűz Mária.

 

Ti mosolyogtok, ha világvihar

tipor meg, vagy bivaly patáival;

holt bájatokra bőg a szörnyeteg,

míg égbe illan illat-lelketek.

 

Húgocskáim, tudjátok hol lakom?

Pokolra nyílik három ablakom,

s mégis: a hit, remény s a szeretet

tárt ablakán át látom mennyetek.

 

Meghalt apám-anyám: Holdam-Napom,

fény-kosztom pár csillag-szívtől kapom,

s az elmúlás hull, mint éjszín homok.

Imádkozzatok értem, liljomok!

 

 

Aranygyapjú, 1962 [363.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44639

Mécs László

 

 

BESZÉLGETÉS A TÉLI FÁKKAL

 

Kószáltam kerten, berken át.

A hó csikorgott. Téli fák

mormoltak víg litániát.

Megkérdeztem: „Ti téli fák,

mit zengtek? Nincsen ok panaszra?”

– „Nincs: készülünk az új tavaszra!”

 

„Napisten holt: A testetek

csupasz: kilátszik rengeteg

görcsös golyvátok, sebetek:

reszkettek, mint a lázbeteg

s nem vágytok mégse seb-tapaszra?”

– „Nem. Készülünk az új tavaszra!”

 

Fagyott a gyökér-kamara.

Hó hull reátok és dara.

Rügyet gyilkol jég, zúzmara.

Bosszant szél-ördögök kara:

mi ád okot mégis vigaszra?

– „Hogy készülünk az új tavaszra!”

 

„Nagyböjt van most: hát böjtölünk.

Zsoltárral unalmat ölünk.

Rügy-embriókat rejt ölünk.

Minden bút, bajt kiböjtölünk,

fütyülve minden szél-kamaszra:

így készülünk az új tavaszra.

 

A Nap föltámad s megmarad.

Megesszük a napsugarat,

és lesz belőle kék, smaragd,

bíbor báj: diadalt arat

az életvágy, ha nincs kiaszva!

Így készülünk az új tavaszra.

 

Nemcsak bámuljuk a Napot,

mint Istent hívek és papok,

de meg is esszük a kapott

malasztban!! Vontatott

jeremiádnak semmi haszna!

Te is így készülj a Tavaszra!

 

Sebes bár főnk, lábunk, fülünk,

– megváltó-rügyet rejt ölünk.

Szépségversenyre készülünk.

Tavasz jöttén szűzen szülünk.

Csöpp messiás-rügyek malasztja

csodákat csókol a tavaszra!”

 

 

Aranygyapjú, 1961 [345-346.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44638

Mécs László

 

 

MÉG SÜT A NAP

 

Még süt a Nap. Ki itt marad,

még sok szívből kap sugarat.

Még sok virágból süt a báj.

Mégis, miért hogy fáj a lét,

s a dolgok mélyén fáj a táj?

 

Az ég egy nagy váróterem.

Elszáguldott nagyhirtelen

a tavasz-expressz és a nyár,

s az ősz is már befűtve vár:

köd füstöl s fanyar krumpliszár.

 

A zengő sürgönydrótokon

sürgönyt kapott a sok rokon:

sok fecske, csíz – s nagyhirtelen

eltűnt akár az ifjúság

s az ifjúkori szerelem.

 

S ott ült apám, anyám szíve,

és elrepültek messzire.

Panaszra nincsen épp okom,

de szívem sokszor nyugtalan,

s megül a sürgönydrótokon.

 

S most készülök, bár nincs okom,

mint annyi millió rokon.

Bár süt a Nap, s még int a báj,

a dolgok mélyén fáj a táj,

a Menetrend s a nagy Muszáj.

 

 

Aranygyapjú, 1960 [343.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44637

Mécs László

 

 

ŐSZI ALKONY

 

Agyvérzése van a Napnak,

némán búcsút int a tájra.

Arany sugár-trombitája

nem harsogja már a fényt.

 

A Föld-vulkán lárva kérgén

felbűvölte, megérlelte,

mi jót rejtett a Föld lelke:

almát, búzát, bort, mesét.

 

Nyugodtan megy. Lent a földben

tavasz-álmot hagyott hátra:

gumót, hagymát; fent a fákra

rügyet csókolt és reményt.

 

Így volna jó egyszer némán:

titok-rügy, tulipán-hagyma

mélyén tavaszt, reményt hagyva,

áldó csendben tünni el.

 

 

Vissza a csendbe, 1958 [95.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44636

Mécs László

 

 

EMLÉKEZZÜNK AZ ÉLŐKRŐL

 

Nem születtünk e világra csak-magunkért egyedül.

Bolond az, ki boldogságról csak-magának hegedül.

Az önzőnek boldogsága, mint eltévedt napsugár,

megfagy a nagy világűrben, ha egy bolygót nem talál.

Hollószárnyon száll a sóhaj egy szeretett szív felé

s csodamadárszárnyon tér meg a sóhajtó szív felé.

Ha van kivel koccintanunk, jobb a bor mit lenyelünk.

Ha van kivel paroláznunk, melegebb a tenyerünk.

A szeretet nem tormába szorult féreg: örökebb,

istenibb, ha fodrozni tud mennél messzibb köröket.

Tündértóba dobták szívünk, kört vet: ez a kis család;

ehhez küldjük először az emlékezés angyalát.

Senki sem tud úgy szeretni végig, mint a vérrokon:

mert az Isten cimbalmoz a vér-hálózta húrokon.

A második szeretetkör, zengő hullám a Haza.

Minden magyart boldogítson bora, csókja, igaza!

Minden magyar egymást féltő egypásztorú nyáj legyen,

mint a Hegyi Beszéd népe Jézus körül a hegyen.

A harmadik szeretetkör a világnyi nagy család.

Küldjük hozzá a testvéri emlékezés angyalát.

Minden népnek úgy lehet csak egy-családdá válnia,

ha naptárja, menetrendje egy lesz: a szent Biblia.

De a nagykör nagyban kell csak, mint szép Álom, Délibáb,

mely, ha megvan, szebb lesz tőle a hazányi kis világ.

Szívünk nem Nap! Zseblámpányi fényszórója kis teret

csókol össze egy-fénykúpba. Napként csak Isten szeret!

Vissza hát az álomkörből a Tiszához, vissza hát,

hol tokaji borral koccint a boldogság vissza rád.

Kinek anyja Hungária, legyen féltett rokonunk!

Amióta megszülettünk, halál felé rohanunk

s a fekete rohanásban legpirosabb perceink

azok, mikor meg-megállunk, hol egy rokon szíve int.

Gondoljunk rá nemcsak akkor, ha adója, voksa kell;

vagy robotkor, hol csak karja s Olcsó-János-volta kell;

vagy hajtónak, ha vadásznak mindenkori nagyurak

s az emberek millióit hajtatják mint a nyulat.

Gondoljunk rá áldomáskor, kedvvel, mely forr s forral is;

érdemrend és bók-osztáskor: dicsfény-érlelt borral is!

Koccints borral, bajjal, bájjal: ökör iszik egyedül

s bolond az ki boldogságról csak-magának hegedül.

 

 

Magyarok misekönyve [51-52.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44635

Mécs László

 

 

A VÍZCSEPP ÉNEKE

 

Miséző kisvirágnak kelyhébe harmat is hull,

míg mézzé változandó fényt tölt belé a Nap.

Így tölt a szentmisében borbő arany kehelybe

egy harmatcseppnyi tiszta vízcseppecskét a pap.

 

Így tölté Isten itt a Titkos értelmű Rózsa

kelyhében istensége borába, égi íz

közé vízhez hasonló értékű emberségünk:

Jézus Krisztusban Isten vérévé vált a víz!

 

Uram, mint ember, én csak könnycsepp vagyok, mely illan

a vén idő szakállán; – de vágyom az örök

életre, mint a népem, mely tudja, hogy mivé lett

a Bábel-nép, az asszír, a hun, az ógörög!!

 

Azért, Uram, keverj be véreddé változandó

borodba s én, a semmi, könnycseppnyi csöpp elem,

megistenülve együtt a borral a kehelyben,

megkezdem életem, mely véredben végtelen.

 

S Uram, keverd be népem vízcseppnyi életét is

örök, szent lényegedbe, melyet véred jelent,

hogy általad, tebenned, tevéled élje eztán

új életét: a békés, a boldog végtelent.

 

 

Magyarok misekönyve, 1953. február [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44634

Mécs László

 

 

AZ UTOLSÓ AJTÓ

 

Schalom Asch A Názáreti című regényében

ezt mondatja Jézussal: „Az utolsó ajtó vagyok

én, és ha ezt is elrekesztik (a szegények, bűnö-

sök elől), vajon hol kopogtassanak?”

 

Midőn a földön megjelentünk,

mesébe csöppent játszi lelkünk;

Valaki küldte e világba,

kopogtasson kíváncsisága

kilenc s kilencszer kilenc ajtón

Titokvárban csodát óhajtón.

 

Minden napunk: új rébusz-ajtó;

minden csók: kulcs, új zárt pattantó;

minden siker, könyv, társ, pohár bor:

kilincs egy új ajtónyitáskor.

Balek szívünk boldog csodát vár

minden újabb ajtónyitásnál.

 

Ajtók mögött meg vár a Semmi

szemfényvesztése: meg kell enni

a terüljasztal látszat-kosztját,

ahogy látszat-kezek kiosztják.

Boldogság nincs, csak boldog láz van

ajtónyitó borzongatásban.

 

Így kell ezerszer pórul járni,

mint kis korunkban a vásári

üres bódéban, hol a vásárt

vidámító két felírás várt.

Kint: „MAGYAROK BEVONULÁSA.”

Bent: „MAGYAROK KIVONULÁSA.”

 

Mégis szép volt borzongni, félni,

csalódni, vagy kacagni: élni!

– De fogynak az ajtók, az élet

fogy, s egyre éhesebb a lélek,

s éhenhal az, kinek utolsó

ajtója csak: sírbolt s koporsó.

 

Én átrohantam sok-sok ajtón,

minden éhségben Őt óhajtón,

mert minden megszomorítottak

reménye Krisztuson kopogtat.

Utolsó ajtó Ő: mögötte

vár a Boldogság. Mindörökre.

 

 

Aranygyapjú, 1951 [333-334.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44633

Mécs László

 

 

ŐSZI ROZSDAFARK

 

Magas szobámból nézve le:

nagy perzsaszőnyeg most a park.

Szép nap van dérvert éj után.

Lapos tetőn lepkét, legyet

vadászgat egy kis rozsdafark.

 

Az elkésett vándormadárt

anyás csókokkal fürdeti

a Napból jött vad ős-elem,

a tűz, mely fénnyé finomult

formában vígaszt hoz neki.

 

Elolvadt épp a hártyajég

a tócsa-tarka pléhtetőn.

Kedvet kap. Fürdik. Szárnyait

széttárva guggint boldogan,

veres farkát billegtetőn.

 

A káoszból lett elemek:

a fény, a lég, a víz remek

rokonságában fürdeni,

elkeveredni jó nekünk

kicsiny madár, míg elmegyünk!

 

Ó apasággá finomult

teremtő férfiakarat!

Ó anyasággá finomult

földízű csókos szerelem!

Fürdettetek egy madarat.

 

Fürdettetek egy kis szívet

s eltűntetek! Most ősz, derek

fagyasztják, öröm-étke fogy,

nagy útja van nagy Cél felé

– s nem bír búcsúzni. Ténfereg.

 

Vadászik még pár kései

lepkét, Édenből szöktetett

ábrándot – bár vár rá az ég,

s Istenné tágult, végtelen

finom szülői szeretet.

 

 

Aranygyapjú, 1951 [327-328.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44632

Mécs László

 

 

ADOK, HOGY ADJ!

 

Adok, adok, földem neked

kéklő pacsirta-éneket,

jó megmunkálást, jó magot,

aszályban ima-harmatot,

jó zsíros trágyát, jó gyökért,

jó csemetét, s tudod miért?

 

        – Hogy adj nekem pacsirta-ének-

        locsolt vetést vidám kenyérnek,

        hogy add meg fán, tőkén a kölcsön

        adott szeretetért gyümölcsöm,

        pajzán borom, s hogy adj a végzett

        munkáért boldog békességet.

 

Adom neked, kicsiny család

s hazám, a vér közös dalát,

adok szabadság, szeretet

feles-földjébe elvetett

lemondást, munkát, fürge vért,

életritmust, s tudod miért?

 

        – Legyen ki szívem tartsa számon

        a hangyabolyban, mint kívánom;

        hogy el ne vesszek a viharban,

        mint lepke-szárnyú, lenge dallam;

        s ha tél jön: a közös emlékek

        csókolják rám a békességet.

 

Adok Neked, jó Istenem,

Alfám, Omegám, Mindenem,

gyermekhitet, alázatot,

bevallott bűnt, gyalázatot,

s a szívem, mint örök hűbért,

legyen tiéd! Tudod miért?

 

        – Hogy add nekem, mint terüljasztalt,

        mely már sok lelket megvigasztalt,

        melyen sok testi jóegészség

        terült és lelki lakni-tessék:

        add a malasztot, add a Téged

        jelentő örök békességet!

 

 

Aranygyapjú, 1951 [325-326.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44631

Mécs László

 

 

JÁTÉK A HOLDDAL

 

Száz-színű már a parki hegyoldal.

Járok a fák közt, mint a lesen

rég a Bakonyban. Játszom a Holddal,

mely ki-be bujkál őz-kecsesen.

 

Most a fa mind, mind tarka kulissza.

Nem tologatja kezem, se karom,

– én megyek, én jobb, bal fele, vissza

s mind „odaáll”, ahová akarom!

 

Így igazítva újra, meg újra:

más fa regényén más lesz a Hold.

Most van a tölgyön: jól belebújva

kúszik, akár sunyi, sanda kobold.

 

Hársi fasorban összehajolnak

fent a tar ágak csúcsívesen:

dómi laterna-fénye a Holdnak

hull az avarra üveg-színesen.

 

Majd a fenyőfán mint papírangyal,

Betlehem egyszerű hírnöke, leng

és a szívemben gyermeki hanggal

régi karácsonyok éneke zeng.

 

Mint a Hubertusz szarvasa, fent áll

százados és csupasz ággal a bükk,

szarvai közt a Hold, ez a Szent Grál,

mint lovagok csoda-mágnese csügg.

 

A jegenyén a Hold merev és vén

réz-sisak: így szalutálgat egy őr;

a szomorúfűz könny-vízesésén

túl: anyaszív, lám, vérzi a tőr.

 

Mint aranyálom, rebben a szűzi

nyírre, amelynek a pendelye tüll.

Percnyi a csókja, s már tovaűzi

sorsa, s a nyír-fejen árny feketül.

 

Végül a Hold csak furcsa lidérc-szem:

hipnotizálja szemem, s egyedül

nézem, amint hull, túlmegy a bércen,

és a világ szíve elfeketül.

 

 

Aranygyapjú, 1951 [323-324.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44630

Mécs László

 

 

AKI SZERET…

 

Aki szeret, az mint az őrült,

semmit se lát a hegytetőrül,

sem a szép, sem a csúf világot,

csak egy titkos értelmű Rózsát

mérföldeken túl, s érte fut.

 

Aki szeret, annak nagy éhe

már boldogság, és mint a méhek

virágmenetrend-vándorútján:

csalánból is csapol ki mézet,

s lakása-lelke csupa méz!

 

Aki szeret, az mint a kagyló,

remete lesz a vad, morajló

vagy napsütötte élet alján

mindent kizáró szent magányban,

s minden álma drágagyöngy.

 

Aki szeret, az csuda színt lát

holtában is, s mint ifjú Szindbád

szirom-csolnakká vált koporsón,

kalandos vágy vitorla-szárnyán

repül a Boldogság felé!

 

Uram, segíts, hogy méhe-éhhel,

vagy mély, kagylós remete-léttel,

vagy misztikus szent őrülettel,

vagy megszentült színdbádi vággyal

szeresselek, szeresselek!

 

 

Üzenet, 1949 [203.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44629

Mécs László

 

 

ISTEN CSŐSZE

 

Három napja hull a víz

az egekből, s bár a zápor

zúdul – fészkén ül a bátor

stiglic, sármány, cinke, csíz.

 

Kotlik a sok kismama,

ki bokorban, ki ereszben,

ki odúban: ki ne vesszen

Isten játék-dallama.

 

Nincsen házam, tűzhelyem,

kertem sincsen. Az a tisztem,

hogy mint vén csősz: a jó Isten

játékait figyelem.

 

Késsel rovom botra fel

mint tücsök-csősz, lepke-pásztor,

mi történik tücsök-nászkor,

s ha egy bábnak bába kell.

 

Följegyzem, hogy a szelek

mit fütyülnek, mit suttognak,

mit zenélnek a bokroknak

hárfáin s a fák felett.

 

Bár május van, nagy a köd.

Bolygok benne mint köd-fantom,

itt is, ott is megpillantom

egy-egy titkát s örülök.

 

Víg balladák köde ez:

itt egy fa mint virág-ara

tűnt fel, ott csöpp Niagara

gyanánt csízdal csörgedez.

 

Lelkem is ily garmada

búbánatba, köd-kaoszba

bebörtönzött, virágozva

borongó víg ballada.

 

Így élek. Se tűzhelyem,

sem otthonom. Az a tisztem,

hogy mint vén csősz: a jó Isten

játék-nyáját figyelem.

 

 

Aranygyapjú, 1949 [317-318.]

Bozsikzf Creative Commons License 6 napja 0 0 44628

Mécs László

 

 

A MESE CÍME: MÁJUS

 

Nemrég itt szív, madár didergett,

– most bűvöletben él a kerted.

 

Ma Jézus is mosolyog keresztjén

s kicsit pogány minden keresztény.

 

Minden magban vár egy csoda,

megnyílt a csirke-óvoda.

 

Fény hull, mindent csókkal fürösztvén.

Ma minden út szerelmi ösvény.

 

A szív ma égi csókot éhez,

vagy földit s futna kedveséhez.

 

A legfurcsább lény, a csiga,

ki egyszemélyben talyiga,

 

kocsis, ló, ház és házigazda,

veszettül vágtat a tavaszba.

 

Óránként másfél méteres

iramban fut, mert párt keres!

 

Az almafák a részeg földnek

bolond álmától tündökölnek!

 

A legnagyobb előtt maradva,

felnézek rá mint vén arabra.

 

Sebforradásos, barna, durván

görcsös törzsén tündéri turbán:

 

csúcsán egy stiglic tarka, ritka

ékkővel élő mozaikja;

 

a vén arab mesél: a nyelve

illattal, színnel, fénnyel telve;

 

meséje tünde, mint az álom,

és fogy vaskos valóra válón.

 

Az Ige test lesz, ízes élet

lesz a bűbájból míg mesélget;

 

mert méz lesz itt a méh-zenéből,

gyümölcs a szirmok színeséből

 

és ember lesz a szerelemből!

Egy nő bukkan fel épp a csendből.

 

Szerelmi ösvény lett ma csacska

szívétől a kopott utacska,

 

arany tallért kacag körötte

a gyermekláncfű – ám mögötte

 

kaszattá érett bóbitája

száll s új magot visz szét a tájra.

 

Ez magja minden szép mesének,

a Májusban is ez a lényeg.

 

Az Ige test lesz és a tünde

báj nyers jóízt hoz életünkbe.

 

 

Vissza a csendbe, 1949 [52-53.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!