Keresés

Farkas Jenő

MA SZÉP NAPOM VOLT

Ma szép napom volt.

Annyi szeretettel telt meg a szívem,

hogy kicsurrant belőle a jóság,

és nyomában a könny.

Ma jóvá szeretném tenni minden vétkemet.

Higgyétek el:

Én voltam oka ősszel a lombhullásnak.

A hóviharnak, mely álmokat sodort el.

A fagynak, amely megdermesztette a patakot, a tavakat.

A haragnak, ködnek, köhögésnek.

S én voltam oka, hogy dér

lepte el kertemben az alvó orgonabokrot!

Ó, nem! Nem mondom el a Tavasznak, hogy milyen gyáván

hadakoztam a Téllel.

Hogy minden éjjel

mégis vezeklőn

véresre vertem

a lelkem.

Ma szép napom volt.

A szívem nőni kezdett,

nem ácsoltak számomra új keresztet,

szúrós tövisből koronát se fontak,

behegedt sebbel, tágra nyílt szemekkel,

simogatásra kisimult tenyeremmel

tapogatózva a temetőben jártam,

hadd ujjongjanak sírjukban a holtak!

De szép ez így!

Boldognak lenni, s hetykén

járni a szikkadó,

füvet álmodó mezsgyén!

Küzdeni, várni, örülni.

Nevetve

nézni az égre, a földre s az emberekre!

Ma szép napom volt.

Csillaghullás nélkül.

Haragtalanul s talán egy kissé mosolyogva

megsimogattam a száraz orgonabokrot,

melyen a rügyek virágról álmodoznak.

Meg akartam simogatni az eget,

mely már lassan-lassan kékül.

Örüljetek!

Virág, fű, fa, ember!

Ma szép napom volt.

Csitult hullám vagyok újra.

Az én szavamra pihen el

a megkorbácsolt tenger.

Valaki jár a nyomomban [8-9.]

Farkas Jenő

TAVASZI ÖRÖMÉNEK

Ó, Nap! Látod a két szememet?

                                                  Csodaszép így

visszanevetni terád! Sugaradba fogózva

lengeni ég és föld közt a kék levegőben,

hallgatni hólepedőn át a kankalinok nevetését,

lesni, mikor szakad el az eresz csepegőjén a jégcsap,

böjti szelek babonás meséit kuncogva kivárni…

Csoda ez!

                Csodaszép!

                                  Csudajó

                                               Bizsereg

bőröm, és csintalan gondolatoknak hangyaserege jár az agyamban.

Tegnap az erdő széle kihajolt szerelmes halk susogással

a lucskos útra. Rügyét mutogatva előbb csak

szólni akart, de ajkán a szó kivirágzott,

furcsa mesét mondott. Bolondos hangja kifeslett,

s ölelésre borultak a zengő dalban össze az ágak,

megteltek csevegéssel a fészkek a fákon,

őzikenyomban a víz ragyogón nevetett,

fenyők ága hegyén üde zöld pamacsok dudorodtak,

tobozok hullottak, jelezve, hogy fut a tél, s a tavasz

fenn a kék ég vizein a fellegek habpatyolatját kifeszítve repül.

Miként jó falatot várva a szájban a nyál összefut,

úgy fut a hólé a völgyek ölén a réti virágok elé,

ibolyák gyökerét táplálja tiszta erekkel,

kökénybokrok ölét szikkasztja, somfa aranyát serkenti,

és a mandula ágán

rózsaszínű csókok virággá tömörült ízét kelti csörögve.

Nyílj ki, hű madaram csőre!

                                             Cinke, beszélj!

Fenyves!

               Zúgd el a télen álmodott tarka mesédet.

Szép, szelíd szarvasaim!

                                       A fű már zöldül a völgyben.

Szűz nyírfa!

                    Az álmod vágy s szerelem volt,

most majd levelek milliárdja lep el,

s minden kis levél kicsi száj lesz,

minden szájra ezer csókot szór a vidám nap,

minden csóknak íze csiklandós, halk nevetés,

s csiklandós nevetésben sok ezernyi karnak

vérpezsdítő ölelése feszül majd.

Ó, Nap!

             Látod a két szememet?

                                                  Csudajó

lengeni ég és föld között hullámzó kék levegőben,

s elmondani százszor, ezerszer: fiatal vagyok én!

Fiatal!

           Mert:

                    hallom a cinke szavát.

Hallom a jégcsapot, mikor csengve törik szét.

Hallom a kankalinok halk esti kolompját.

S nem hunyorog a szemem, míg felnézek a kék tavú égre,

és kamasz kacsintással a Nappal összemosolygok.

Szélkiáltó, Tátraszéplak [93-95.]

Farkas Gábor

KÉK CALLUNA

Óh, gyönyörű szép Calluna,

homlokon csókolt Fortuna,

s rád gondolok.

Megbabonáz búzavirág szemed,

melyen, ha megcsillan a nyári nap fénye,

kiemelkedsz – mint trónusán ülő úrnő –

az embernyi, száradt kalászok közül.

Ha a házak előtt elmegyek,

a járdán egy akácbokor mellett

meghallom a csilingelő lila illatát.

De igazán mondom, fel nem ér hozzád…

A házad a kéklő ég alatt,

mintha tükör borítaná.

Tövéből sarjadnak az ibolyák,

melyek befestik a fehér orgonák virágát.

Kiáltom neved, kijössz nevetve házadból,

meglátom morajló kék ruhádat,

s őrjítő szél támad.

Tudom már, pompázó kék inged

hullámozván körülöleli a világot,

a világom…

Előhang, 2012.

[26-27.]

Farkas Éva

NYITOTT SZÍVVEL

Az embert keresem szüntelen,

Kiben az Isten képe ragyog.

Fénylő szemébe belenézve,

A földre szállnak a csillagok.

Nyitott szívvel szeretnék élni,

Hinni csodában, szépben, jóban.

Megérni, hogy bízni lehet még

A kimondott emberi szóban.

A békét keresem szüntelen,

Belefáradva minden harcba,

Szeretnék ébren is álmodni,

És mosolyt csalni minden arcra.

Letörölni egyetlen könnyet,

Néha-néha egy jó szót szólni.

Szeretetből elpazarolni,

Felém nyújtott kezet megfogni.

Egy embert szeretnék találni,

Aki megérzi, mire vágyom.

Felé nyújtott kezem megfogja,

Mert Ő az én igaz barátom.

2008. szeptember 24.

Farkas Boglárka

FOGARAS

Tétován állok a Világ tetején

A hűvös szélben testem lengedez

Büszkén nyújtom koronám az égre

A sugárzó fény karjába vesz

Emberek jönnek, s csodát látnak

Magányos fa áll a Világ tetején

Csendben néznek, szemükben bánat

Nem láthatják azt, amit én

Emberek mennek, csodát láttak

Gyönyörű fa áll a Világ tetején

Körötte néma társai fáznak

Nem talál rájuk az édes remény

Szelíden állok a Világ tetején

Mosolyom hintem szerte-szét

Köröttem büszke társaim állnak

S szemükben csillan az édes remény

2001

Farkas Boglárka

KERTI PIKNIK

A kertben a lombos fák között

Őszi szellő zizzen, hömpölyög

A fűben a puha pázsiton

Mint a felhő az égen, úgy oson.

Belekap drága szép hajába

S belefújja kedves homlokába

Ő meg csak kacag rendületlen

Minden ereje benne van a lendületben.

Bár ősz van,

Az ég mégis aranyfényben tündököl

S a nap meleg lehelete

Mint a fátyol, úgy leng körül.

A kertben a lombos fák között

A boldogság pilleszárnyon röpködött

S úgy itta be magát bőröm alá

Mintha nem látná ki az ki odaadja magát.

Mert én nem tiltakoztam volna

Szép ez az alkony, ne múlna el soha.

S lassan mintha nem szívesen tenné

Elküldi a Hold a Napot, de az nem veszíti kedvét.

Búcsút int utolsó aranykezével

Sok szerencsét kíván szép éji zenével.

2001

Farkas Árpád

MARADOK

Mintha rég nem látott fiát: fölkap,

szorít mellére a táj,

s telik meg orrom szúrós törekkel,

rothadó széna hónaljszagával,

tarló-borostás arca fölvérzi arcom,

gégémen járomcsontja,

ropognak, csikorognak ujjai alatt csigolyáim,

talpam s hajszálaim közt futkos az erő.

Percig, csak egy percig ne szeretne így engem!

Türemlenék fojtó öleléséből mennybe,

lúdbőrző földeken eláradnék,

susogatnék erdőket lepedősen,

tengerré csődítenék patakokat,

virágokkal csordába verődnék.

Annyi józan ragaszkodás,

áradozása és adakozó szerelemre pirkadó

hajlam már bennem,

hogy dübögő halántékkal is

várok még

és maradok –

Tűzkör [52.]

Farkas Árpád

HAZATÉRÉS

A Szülőföld ölébe felkap.

Csucsujgat: „Megjöttél, szentem”.

Zavartan kabátgombommal babrál,

s kicsit meglepetten

tapogatja ki azt az egykori

gyermeket bennem.

Neki ad enni. Nógatja: játsszék!

Kóré-muzsikával duruzsolgat.

Örök anyai kérelemmel

adná kezébe csörgőnek a Holdat.

Ó, hogy menne is a gyermek

játszani, játszani – végre!

Rajzosra söpört udvarokban

pitykét röpítni az égre,

hintázni vaskérgű fákon,

csengő füvekre leborulni,

„hunyóban”, titkos pincemélyen

pici lányokkal összebújni…

…késő. Elmúltak mind,

amik voltak.

Nagyapám féltő térdein is

nyirkos gyökerek lovagolnak.

S mégis, minden konok

    ködökön átég

valami nyugtalan,

    vékonycsontú játék.

Az űz és az hív megtérni rendre,

apró pofonokat osztó

    óvó szerelemre,

dérrel, derűvel

    mindig fényre állni,

szívdobogásnyi csöndben

    ismét eggyéválni,

ó, hogy csitítatlan nőne fel az égig,

ahol csak a szelek hűs csókjai érik.

Hazahív a hűség [290-291.]

Farkas Árpád

GYÖKÉR ÉS KORONA

Szétsugárzik a Föld pórusaiban, hatalmas!

Hiába mossák záporok róla a földet,

tövén a féreg hiába rág!

Fölfut a törzsön a vér,

s vihar ha rázza,

őrizi, tartja a lombkoronát!

Tűz fut az erdőn, serceg a gyanta,

gyökér a mélybe harap.

Fölszáll a lomb és kergeti, hajtja

a Nap-madarat.

Nedvek a mélyben. S csontok.

Fölöttük csörtet a szarvas, zerge szalad.

Zöld koronája lebben az éjben,

termi a csillagokat!

101 vers Brassóról [103.]

Farkas Árpád

FURULYASZÓ

Hogyha már szenderedőben a páfrányremegésű este,

felsír a havasi csendből

egy furulyaszó.

A harmat ezüst csapágyain síklik alá a tájra,

s jászolnyi falvak egén

bárányka béget, nyerít egy ló.

Legelik szépen a vékonyka vacsorák füstjét,

s cinterem-csöndes emberek álmát

zihálják szét.

Csak almavirág, ha csendül

a kihűlő falvak kertjeiből,

s törékeny fényét

messzi városokig

fújja a furulyaszó.

Már csak e dallam, e pentaton ének,

mi éltet. Arcot archoz szorít.

Föl-földerengéssel félti a föld

almavirág-törékeny

értékeit.

Maradok [56.]

Farkas Árpád

DÚDOLÓ ∞

Havazás lennék, lengőn áldó,

gyűrött arcokra, földre szálló,

csitítgató is ott, hol láz van,

méltóságos a pusztulásban.

Lennék mindenség ingecskéje,

öltözködnék a szegénységre,

ne üssön át az éjszakákon,

vacogó lélek, fázó álom.

Lassún, mint akit nem is kérnek,

lennék Föld felett lengő ének,

egy szál ingben is elringatnám,

elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,

öltözködnék a szegénységre,

ne üssön át az éjszakákon

vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, mintha volna

kedvem és pénzem annyi hóra,

mellyel ember ily hitvány bőrben

havazhat egész esztendőben.

Havazás lennék, lengőn áldó,

gyűrött arcokra, földre szálló,

vigasztaló-nagy csöndes ének,

lélegzete a mindenségnek.

Alagutak a hóban, (1979) [66.]

Farkas Árpád

∞ DÚDOLÓ

Havazás lennék, lengőn áldó,

gyűrött arcokra, földre szálló,

vigasztaló-nagy csöndes ének,

lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna

kedvem és pénzem annyi hóra,

mellyel ember ily hitvány bőrben

havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,

lennék Föld felett lengő ének,

egy szál ingben is elringatnám,

elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,

öltözködnék a szegénységre,

ne üssön át az éjszakákon

vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,

gyűrött arcokra, földre szálló,

csitítgató is ott, hol láz van.

Méltóságos a pusztulásban.

A befalazott szószék, (1979) [165.]

Farkas Árpád

TÁNC

Augusztus halk tisztásain,

   hol násza volt, a szél

hűs áramán a nyír s a nyár

   már lassú táncra kél.

Karjai közt kék lengeteg

   lebeg, s a szerelem

átszikrázik, még átremeg

   a levélréseken.

E ringásban még hinni kell,

   míg áll e néma bál –

a fák mögött, a tánc mögött

   már párolog a Nyár.

Szívzuhogás, (1979) [227.]

Farkas Árpád

SIMOGATÁS

Ha a szavak bennünk néha elégnek,

tovább süt,

                  simogat,

                                duruzsol

a kéz.

Halk áramlásában nyugalom lakik.

Kibontja ujjaim –

                          tenyerem szirmait,

s míg arcodat puhán

                          átlengi valami virág –

átveszi kezem minden hangulatát.

Az eddig tapintott dolgok

                          most bőröm alatt égnek,

az eddig simogatott arcok

                          most arcodhoz érnek,

s mert eddig embert is bántott már e kéz,

– most arcodhoz ér, s önmagába néz.

Ha már a szavak bennünk néha elégnek,

nagyon kell érezd,

                          hogy süt,

                                         simogat,

                                                       duruzsol

a kéz.

Maradok,

(1968) [36.]

Farkas Árpád

A NEVETÉSED

A pici ezüst harangokat ki rejtette el benned?

Mikor születik s meddig bolyonghat

bordáid alatt az a kicsi meleg szél,

mely csengve az ezüst harangokhoz ér?

Folyók is csoboghatnak benned.

Szemedben smaragd erdőkre, hegyekre látni.

De milyen derűvel lehetnek áldottak a mélyben a rétek,

honnan felém csordulnak most a nevetésed

fehér margarétái?

Mert féllábon ugráló, rövidnadrágos

víg kölyök vagyok én ilyenkor.

Belebokszolok a levegő puha gyomrába

és csilingelő vaskarikákat kergetek,

vagy biciglicsengővel csengetek –

Szétrebbentem a parkokban a szerelmeseket.

Mind, mind gyűljenek össze az öröm

porcelán ragyogású kupolái alatt,

igyák beláthatatlan tiszta mélyekből

felbuggyanó ezüst hangjaidat.

Kalászok csengését,

hegyek ébredését, erdők örvénylését

érezzék ők is, amikor nevetsz,

s a hangodból felzúgó

nagy, zöld vízeséseket.

Zuhogj, zuhogj, édes áradat.

Mosd le bőrömről a sót,

szemem alól sötét árnyékaimat.

Napi fáradtságok görcseit

oldd ki bennem, ha lehet –

Halálig őrzi tisztaságom

a nevetésedet.

Szép szerelmes sza-

vak, (1968) [335-336.]

Farkas Árpád

MAKACS JÁTÉK

Mint alvó gránátalma-bimbó,

kirobbant ez a szerelem.

Szétszálló szirmai vagyunk,

de simulunk a szelekben.

Talán az űrig szállanak,

de ez a város úgy szorít –

Makacs játék viharzik át

vérünkön, s föl is szabadít –

S a mezők ösvény-húrjai

valami új dalt pengenek,

amint mi csengve röppenünk,

mint kétnyolcados hangjegyek.

És megtorpan a délután,

és megtorpan a nappalunk…

mert alkony sehol sem lehet,

ahol mi ketten ott vagyunk.

Másnapos ének, (1968) [49.]

Farkas Árpád

A SZERELEMÉRT

Az ibolyák a tavaszokért vannak,

a mosolyokért, a szerelemért.

A tavasz fákat ültet

az öröm országútja mellé.

És lombosodnak a fák…

És virágzanak.

A fák közt a szerelem

két egymásra villant mosoly,

két egymásra talált hangulat,

ibolyák békés színe,

mit nem kell leszakítanod,

mert ott van a szemedben,

mosolyodban,

szerelmedben,

a kék kupolájú nappalokban.

A fák közt a szerelem:

te meg én,

       bomló levelek között is,

       hulló levelek között is

örök tavaszi hangulat vagyunk.

S ha fák közt ballagunk,

a szavak bennünk összesimulnak,

mint szerelemmel az őszinteség,

mint

        szemeddel a kékség,

mint

        kékséggel a béke,

s mint

        békével a végtelenség.

Az ibolyák a tavaszokért vannak,

a mosolyokért, a szerelemért.

Másnapos ének, (1968) [47-48.]

Farkas Árpád

HA MAJD JÖSSZ

Elédbe terítem hajnali vonatok füttyeit,

miket a várakozás lobogtat bennem,

a reggeli tojásrántották

nyitott ablakokon át

illanó illatát

terítem elébed, ha majd jössz.

És fellegléptű álmaim földreborulnak.

Letérdepelnek valahová az udvar

körtefái alatt s megmosolyognak,

hogy milyen suta is az az első csók,

mit annyit gyúrtam, simítgattam

párnám csücskén magányos borzas éjeken.

És félrébb állnak útadból

az ajtó előtt kucorgó tejesüvegek,

virradatok fehér menyasszonyai

félrébb állnak, ha majd jössz.

Végigbóklásszuk a kert ribizlibokrait,

a kisvárosok nagy-nagy örömeit elmesélem.

Másnapos ének, (1968) [46.]

Farkas Árpád

CSAK CSEND NE LEGYEN

Hallgatag hajnalok tömbjéből kipattanó

vékonyka hangok, áradjatok a rétek

csillám partjain, csendüljetek

margaréták tányérain a zümmögő virradatban;

hársak, hangoló utak xilofonjai,

szólaljatok, ha végighúzza rajtatok

rózsaszínű ujját a reggel.

Kutak, ó, kerekes, gémes kutak,

nyikorogjatok; vödrök, a mélység

csobbanó ingereinek bólogassatok:

cserepek, ti csip-csup cserepek

az álmaim felett,

csattogó szárnyak legyetek,

fölröpítsetek!

Harsogjatok leffegő fenőkövek a kaszaéleken,

tömpe üllők a kalapács alatt.

…embereim, ó, esengve kérlek,

adjatok nekem egy cséplőgépet,

zümmögjön nekem,

vonítson nekem!

csak csend ne legyen!

csak csend ne legyen!

Mert itt a csendnek csönd az ára,

mint boglyák alján a nyirok: sárga,

a gondolat benne illó, vékony,

mint futóhomokon a keréknyom.

Aki itt él, az mind így éljen:

lobos idegekkel fogózva a szélben,

ne hagyja, hogy a lomha nyugság

gyapjas juhai elringassák.

Legyen fenséges kínnal boldog,

álmait tartsa vaskenyéren,

ne várja, míg a hullafoltok

kiütköznek rajtuk kéken.

Hát így élek. Én ébresztem a hajnali

szelet, én röptetem szét a csillagok

piros katicabogárkáit, küldöm morajos,

hosszú útjára a hangot.

Delejes, vad zuhogást akarok,

a munka robajló ritmusai ropogtassanak,

ők vegyék ormós tenyerükre

ormótlan álmaimat.

Másnapos ének,

(1968) [38-39.]

Farkas Árpád

ILYEN FORRADALOM

Deletvivő lányok

lépnek így a sarjúrendeken,

ahogy ő áramlik, szilajon, csendesen.

Homlokok izzadnak olyan harmatot,

milyen csillogással mindig fölragyog

virradatkor – s többé nem pihen.

Ingünk alatt dobog szelíden.

Ilyen forradalom nem volt még soha.

Kenyérré gömbölyödik széles mosolya.

Puskaportalan, s ha van is fegyvere –

karjainkban ropog minden „sortüze”,

mikor falat rakunk, vagy ha ölelünk.

S vasárnaponként dúdolgat nekünk.

A dúdolgatás, persze, mit sem ér,

ha nem belőlünk bontja ki a szél;

a máglyán égők füstje tovaszáll –,

orra bukik, aki kiabál, –

Forradalmam, kicsim, csendesem,

villogj tisztán itt a szememen!

Másnapos ének, (1968) [32.]

Farkas Árpád

NAPPALODÁS

       Szivacsként issza fel

       a fényt az éjt.

       Párát ásít a Szamos,

       homályt göngyöl a szél;

       pár mélyet szusszanó

       pillanat,

       s mint hűs pohárban

       kristály-tiszta víz,

       gyöngyözik a reggel.

       A frissen mosdott város

       frissen mosdott kedvvel

       dúdolni kezd.

       Gyárdudák hasítják

       a gépek éj-meleg álmát,

       s megmozdul a csend –,

       menekül

       a frissen mosdott zaj elől.

S elindul az utca – s elindul a part,

s elindul a folyó – lopja a zajt,

elindul a város – elindul a vers.

Elindul az ember.

       Felhő-ablakon át

       a sovány Nap lenyúl

       sugár-ujjaival mérni

       a kipirult arcú város

       lüktető pulzusát.

       Mosolyog, megérti:

       – munkaláz.

A zaj érdes bőre mögé nem lát a Nap.

A város melegéhez fűtőzni búvik.

Másnapos ének, (1968) [24-25.]

Farkas Árpád

ŐSZI SZÉL

Bűvölő

Fújj, szél! – indulj most át a kerten,

sziszegve, napraforgók lámpái alatt.

Kúszik felém az éjben a krumpliinda szára,

ne hagyd, hogy megkötözzön nyíló álmokat.

S kihűlt nyarak tüzével a csipkebokrot gyújtsd fel,

a kökényízű éjben izzon már föl a som,

csattogó vadvizeknek magánya égre keljen,

belőlem nyíló csöndes, denevér-szárnyakon.

És simogassa az öklöt, amelyen álla nyugszik

a tűnődő parasztnak, – eres, megfáradott.

Mint magvaváló szilvát, úgy bontsa ki most is

a hajnalok gyomrából a lüktető napot.

Szél, ó, szél, ne hagyd, hogy puha kóca

a nyugalomnak befonjon mindent, ami él –

Süvíts át rajtam s röpíts fel a Holdba

te puha-vad és szelíd őszi szél.

Áramlások

Mozdulnak a kihűlő kertek, sápadt

paprikák, karfiol-gyöngyök úsznak az

őszi huzatban; érzik a fák is, a bokrok

a giz-gazok csípős füstjét, mélyre

lenyúlnak a sótlan földben a csontos,

nagy gyökerek, – s tova leng, tova leng

koronájuk. Szállnak a magvak a szélben:

a bőség szapora holdjai szállnak,

a csipkebokor kivilágló csöppnyi

bolygórendszere éjbe kering; – árad az

ősz, áramlik a szélben, magvak és álmok

               gyomírtó lángok

elmúlást hessentő hite szerint.

Szőlőszem

Egy szőlőszemet itt felejt a szél is.

Áttetsző-könnyű szőlőszem vagyok.

Bőrömön fény gyúl, legbelülről mégis

arcomat mossák hűvös záporok.

S borzongó, szomjas ujjak jönnek értem,

nyirkos magányon szétfoszlik, ahol

kiforr a némán erjedő nagy éjben

a csönd, a szó, a béke és a bor.

Másnapos ének, (1968) [22-23.]

Farkas Árpád

DÉL

A zörgőfűben elheversz és – ennyi.

                Arcodra ég hull,

lélegzeted egy kicsit meglebbenti

sarkát, hogy érezd, milyen súlytalan.

Fejednél ejtőernyőt nyit a vadkapor,

               beléfogódzik a Föld

                      s már lebeg,

                       nem zuhan.

Másnapos ének, (1968) [16.]

Farkas Antal

KIS SZERELMES VERS

Mártának

ha elfelejtenéd is hangom

szemem barnáját

üstököm baglyát

ha elfelejtenéd is ajkam

férfiasságom vágyát

ha elfelejtenéd is mindazt

mi földi és égi

mik rám emlékeztetnének

mikor már te sem vagy a régi

megmarad e vers

szálka a szemben

mikor ha könnyezel

ott vagyok minden cseppben

2003

Farkas Antal

DELELŐ

negyvenöt éves koromról

verset faragni magamról

ma már szinte negyvenhat

van kinek se kevés se nagy

hajam szakállam dérmező

görbe tükörben őszelő

beérik lassan annyi jaj

köszvény vakság derékbaj

asszonnyal osztom takaróm

két leány fűzi mosolyom

nyájnyi juh hallgatja szám

vagyok köztük bojtár és szamár

s ha rak még rám gazdám púpokat

ízlelek zengő szavakat

negyvenhat évnek kenyerét

fekszem az Isten kebelén

2002

Farkas András

A PARKON ÁT…

A parkon át, amíg munkába érek,

Elnézem ezt a tarka díszletet:

Patak felett a párás nap lebeg,

A felhők álmosak még s hófehérek.

A lomb között nem lankadó madárraj

Forró szerelmet vall, s bár nem nekem

Kínálja lázát, ám az éneken

Az én szívem is a magasba szárnyal.

A vénült gesztenyék szomszédi sorja

Bólintja rám virága özönét,

Minden rügy pattan, mint tüzes sörét,

Ahogy szűz csókjait elősorolja.

A fák odvában mélyre csúszva horkol

Az unt bagoly és vaksi szemei

Nem állhatják a fényt, nem kell neki

Az ízes kép a vaskos bronzszoborról.

A bokrok mélyén fűből és mohából

Szerényen izzik a szelíd tavasz,

Minden illatban minden ugyanaz,

S a zsongás minden élőt átnyalábol.

De hetet üt, s bár én is énekelnék,

És napbahullva süttetném szemem,

A parkon át munkámig élvezem

Virágok, fák erőt adó szerelmét.

Végeknek tüköri [297.]

Farkas András        

A ZSIDÓ ÉS MAGYAR NEMZETRŐL (részlet)

         III.

  14.  De immár hagyjuk el ah zsidó népeket,

         Vegyük elő az régi magyarokat,

         Ingyen majd megértjük, hogy az Isten őket

         Ilyetén bő földre, magyarrá el-kihozá,

         Mint régen kihozá ah zsidó népeket

         Egyiptom országból ah megígért bő földre.

  15.  Mind a scythiai hatalmas magyarok

         Származának két jeles férfiaktól,

         Egyik férfiúnak Hunor vala neve,

         És az másodiknak nagy Magor vala neve,

         Kiktől ah magyarok felneveztetínek,

         Hunorról hunnusnak, Magortól magyaroknak.

  16.  Eh két emberektől annye nép származék,

         Hogy Scythiát űk mind széjjel bétölték,

         Ah Scythia vagyon naptámadat felé,

         Erdélyen, Moldován, Oroszországon belöl,

         Túl Tatárországon, ah fejér kunokon,

         Pogán országokon, sok havasokon belöl.

  17.  Jóllehet magyarok el-benn Scythiában

         Hatalmasok és nagy sokan valának,

         De maga az Istent nem esmerik vala,

         Sem az ű szent Fiát, mi édes Megváltónkat,

         Azért barom módra nagy vak pogányságban

         Űk is élnek vala, bálvánt imádnak vala.

  18.  Ah kegyelmes Isten rajtok könyöröle,

         Ű közikbe ada oly gondolatot,

         Hogy űk keresnének ah napnyugat felé

         Országot magoknak, hol letelepednének,

         Azért indulának mind feleségestül,

         Tíz száz és ezeren először kijövének.

  19.  Másodszor mikoron nyolcszáznyolcvannyolcban

         Írnak vala Úr születése után,

         Ah kétszáz ezeren és három ezeren,

         Szolgától kiválván esmétlen kijövének,

         Sok havasok által pogán országokban

         Ah nagy Isten őket békességgel viselé.

  20.  Mikor juttak vala ah Tanais vízre,

         Ott hajójok űnékik nem vala,

         Azért két-két lónak egyikét-egyikét

         Ah Tanais parton ők mind megnyózák vala,

         Lóbőrből magoknak önnön hasok alá

         Hólyagot varrának, vízen által kelének.

  21.  Hét kapitánokat köztök emelének,

         Béjövének ah jó Magyarországban,

         Kit neveznek vala bő Pannóniának,

         Mert, ím, az kenyérnek deákol neve: panis,

         Ah panistól híják jó Magyarországot

         Bő Pannóniának, bő kenyerő országnak.

  22.  Azért ez országot mind nevezik vala

         Tejjel, mézzel folyó, az kövér földnek,

         Mert ő bővölködik arannyal, ezüsttel,

         Ónnal, vassal, érccel, sóval, öreg barmokkal,

         Ah Szerém borával, ah Somogy borával,

         Ah Makra borával, ah felföldi jó borval.

  23.  Ah Duna vizível, ah Tisza vizível,

         Száva, Dráva, Szamos, Maros vizível,

         Erdőkkel, mezőkkel, szép zsíros fűekkel,

         Johokkal, lovakval, tikval, lúdval, disznóval,

         Őket ah nagy Isten itt mind megszállítá,

         Mind ah zsidó népet Kánaánnak földében.

         – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

         VII.

  51.  Mostan is az Isten közinkbe bocsátott

         Sok bölcseket és jámbor tanítókat,

         Kik az ige által hérdetik minekönk

         Áldott Jézus Krisztust egy üdvösségnek lenni,

         Ki az Atyaistent nékönk engesztelte

         Drága szent vérével, ártatlan halálával.

  52.  De jaj mindazoknak, kik nem elégesznek

         Egy Krisztussal az ő üdvösségekre,

         Kik egyebek által várnak üdvösséget,

         Vagy önnön magoknak érdemeknek őáltala,

         Ezek megtagadják az Krisztusnak vérét,

         És az ő szent Atyját káromlással illetik.

  55.  Inkább adjon hálát az nagy Úristennek,

         Hogy közinkbe szent igéjét bocsátá,

         És minket vigasztal az ő igéjével,

         Nagy veszedelmünkben és nyomorúságunkban

         Akarja az Isten szemünket felnyitni,

         Hogy mi el ne vesszünk régi nagy bűneinkben.

  56.  Azért mi es vegyük jó kedvvel őtőle,

         És hallgassuk az Istennek igéjét,

         Esmerjük magonkat bűnösöknek lenni,

         Kövessük az Istent, nekönk ő megbocsátja,

         És annak felette jó Magyarországot

         Esmét feltámasztja, és esmét hatalmat ad.

  57.  Bölcs Salamon írja, hogy az keráloknak

         Ő szűvöket csak Isten igazgatja,

         Ő markában tartja, és nagy hamarsággal

         Mely felé akarja, ottan oda hajthatja,

         Hatalmas uraknak pártoló szűvöket

         Nagy hirtelenséggel öszvöegyenesíti.

  58.  Azért mi es kérjük Istent, mint Atyánkat,

         Igazgassa az kerált miközöttönk,

         Magyari uraknak pártoló szűvöket

         Igazgassa immár ah jámbor kerál mellé,

         Adjon békességet minden népek között,

         Hogy mi ő felségét egyemben dicsírhessük.

  59.  Farkas András szerzé ezeket énekbe,

         Keserölvén az nyomorult országon,

         Igen szánja vala, hogy az hitetlenek

         Istennek híveit széjjel üldözik vala,

         Kiskarácson után immár írnak vala

         Az ezerötszázban, harmincnyolc esztendőben.

   „Bízd az jövendőkre érdemed jutalmát“, 1538 [184-189.]

Farcádi Sándor

HUN HEGYEK FÖLÖTT

Ott álltam fenn a Hargitán,

Kis népem mondás szent hegyén:

Alulról apró gyémánt gyöngyszemek:

Székely falucskák csillogtak felém.

Közöttük, mintha gyöngyfüzérré

Fűzné fel őket, négy ezüst szalag,

Négy ősi szent folyónk: az Olt, Maros,

S a gyors Küküllő-pár szaladt.

Vetésidő volt épp: tavasz suhant

Végig a mély völgyek felett,

S hol elhaladt, virágmezők

Tarkázták lenn a zöld gyepet.

Moccant a bérc is: jól látszott, amint

Itt-ott a barna oldalak

Hupás hátán barázdáló tinók:

Fehér pontocskák mozganak.

És bércet, völgyet, magvetőt

S mindent, mi lenn van, él, örül,

– Mintha a szellőtől is óvták volna –

hegyóriások láncoltak körül.

Kéktestű vén hegyóriások,

Melyeknek dárdás, hófehér fején

A napsugaras délverőben

Ragyogva szikrázott a fény.

Lelkem megfogta ennyi szépség,

Szívem föltelt gyönyörrel, és

Hitem magasba ívelt, mint egy

Örömtől ittas szárnyverés.

S már nem féltettem kis hazámat

– Megtorpan itt minden vihar! –

S e rögszegő népem, ki ím

A sziklából is életet csikar.

S míg csordult lelkem áldva szállott

Népem s csodás szép földjén szerteszét:

Magamban megcsókoltam érte, hogy

Én is székely vagyok – a Jóisten kezét!

Hazahív a hűség [306-307.]

Fanta Mária

MEGHATÁROZHATATLAN NAP

Egy reggel amikor megindul a csorda

a lábak huppanása mögött felsír a föld

nehéz harmatot ölel a parti füzes és a nád

gyöngykoszorú üli meg a hegy ölét

míg lassan tíz óra lesz

és a harmat felszárad álmos kórók

és fáradt napraforgók törölköznek a gyenge szélben

kivirul a part mögött a hegy

zöld láncot akaszt rá

a csavargó ősz kalandor

a harmincfokos pár-órányi gőz lehellet

Kezemet tördelve béna biztonságban várom

hogy valaki ablakomat megkoppantsa

s áthívjon a hirtelen estében

a venyige mellé

hallgatni

amíg ropnak a száraz ágak s a hegy fölött

karját kiterjesztve szórja kegyeit az ég

képzelőerőmet hevítve a tűznél

riasszon csillagért futni

mert az utolsó is lehull nemsokára

s egy reggelen többé nem kél fel a köd

a hegy alatti puha ágyból.

Ostor és üdvözülés [84.]

Fanta Mária

HÁRFA A FALAKON TÚL

Ha felszállnál velem a lengőhintára

és elhagynád magad a víz felett

arcoddal ha megmerülnél a zöld végtelenben

puha őszi füvön a letiport ölelések helyén

ha mellémbújnál csak

vagy vigasztalásra jutna örökre zárt ajkadról

soha nem látható fény szemedből

ha rámvethetnéd még tekinteted

elrepülnék veled

oda fel

a vizek fölé

nádasok fátylaiba burkolt lidércek fölé

ahol már a tiszta levegő langyossága borítana

felülnénk a lengőhintára

elhagynám veled a földet

egy percre

kettőre

míg megkapaszkodnék

belédvájhatnám fájdalmas körmeimet

fájdalmam fájdalmait

az elégett szavakat

a nádnak elszavalt hangtalan szavaimat

ha hozzámérnél

és én feltámadnék

szavakra tanítanál újból

és ölelésekre

az ölelések szavaira

szótlan kínokra

megfogalmazhatatlan zsoltárokra

ha tanítanál

megbocsátani és feledni

visszahoznál a partról

ha alattam a mély vizeket újra félném

talán ittmaradnék

Ostor és üdvö-

zülés, 1968 [8.]