Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
És te igent mondtál, pedig mindketten tudjuk, hogy nem fogsz hozzám jönni, hogy nem én veszlek el, hogy bonyolult kötésminta szerint vagyunk elrendezve, és hogy kezdettől fogva vagyunk egymás anyagában ősi motívum, hogy te utazhatsz délre, én pedig északra, mert tudom, hogy nem egyedül az enyém vagy, hogy csak az önzetlenség van, vagy semmi, és viszont, mert ugye a lovakat mindig lelövik, a madarak pedig egyszercsak kirepülnek, de mi akkor is maradunk egymásba kötött sormintája az örök szívszövetnek.
Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok, a részletek halkan zúgtak odalent, idefenn most egyik se hiányzott. Kérdezni jöttem fel, de a jósnő hazament a lázas kisfiához.
A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba, pattogva tűnt el, pedig nagy volt: a törhetetlen üveg maradéka. Csak a szívem kérdezgette halkan: kedves vérem, hova lesz a séta?
Azelőtt ilyenkor kétségbeestem, mert innen már csak lefelé van út, és idáig nem jár le az Isten. De most itt volt, és ő kísért le később: egy szó nélkül ballagtunk le ketten.
De ez a végén lesz, itt még csak állok, és érzem, ahogy elkezdek nevetni: hogy lettem én ennyire magányos, és hogy teljes képtelenség, félreértés, de ez mégse lesz már soha máshogy.
Én látom benne azt amit Isten is lát megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
pár tollas patkány: kékes vadgalamb csipeget morzsát, mikor a nagyharang telefonomban kongat kettőt: életemről a víz már elfőtt. reggelimről és vacsorámról – ha nem is gyógyít az idő, de ápol.
nem érinthetlek, de legalább látom, hogy a hiányod kitölti álmom. közben úgy mész el, hogy itt maradsz, együtt szimatoljuk a télből lett tavaszt. közben úgy maradsz itt, hogy elmész, dalolni, s közben nem-táncolni felkérsz.
telet és tavaszt, melyikük hol van? most hason fekszem a sárban, a hóban. tudod: sokféle börtön létezik, börtön a szerelem és börtön a hit, szenvedély mind, mint a cigaretta, mint a töltött Colt, netán Beretta.
sírtam párszor – több könnyet nem ejtek, estéimből inkább elfelejtlek, s reggeleimben sem várlak többé. régebb egész volt – átalakult törtté.
tollas patkány, morzsa, nagyharang. mi: aranyszem és leples bitang.
az idő nem gyógyít, de ápol: lassan szemünkre terülő fátyol.
A gyerekkor tavaiban elburjánzott a békalencse. A hínár már nem kiirtható. Beleakad a lábfejem, és görcsbe rándul az izom. Elsüllyedek, akár a kavics.
Mint asztronauták az űrben, halak lebegnek mindenütt. Távoli, idegen bolygókra gondolok, olyanokra, amiknek még nem adtak nevet. Talán tudnánk ott is élni.
Mert nem lehet, hogy tényleg ennyire egyedül legyünk. Agyonnyom a sötétség, a hideg, táguló anyag.
Egyszer téged is elveszítelek. És akkor tényleg semmi sem marad.
Azt hiszed drágám, az a régi dallam elnémulhat? Többé nem énekel? Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó, Nincs hatalom, mivel ne bírna el. Kettőnk testéből két szép fa eredt. ők mindketten megjegyezték a dalt. Nem szállt tova, mint langyos fellegek, s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt. Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass! Fiaim, rátok nézek holdsugárból, s nevetek, ha köröz a réti sas. Amíg szerettek, akárhol kerestek, én ott leszek: megleltek, így ígérem, búvár vagyok, elbújtam bú elől, s nevetésem felcseng, mint egy érem. Amíg szerettek, ahányszor kerestek szólítotok, annyiszor nézek vissza, felelek is az állatok szavával, a sose múló szeretet szavával, míg érintésem könnyetek felissza. Olyan nehéz még nélkületek élnem, nem ízlelni édeset meg keserűt. De ott leszek a házban. Láttok engem? Én szólok, ha a tücsök hegedül.
látod-e esteledik és nincs már sem szögesdrót sem tölgykerítés sem semmi sem sem minden sincs csak az van amit itt hagytál én de azt is inkább vitted volna magaddal föld alá ég fölé mindegy hová csak el mert kifordultam önmagamból a beleim vannak kint a bőröm bent s láthatnád ahogy dobog a szívem egyenletesen hiszen semmi sem zavarja semmi sem izgatja fel semmi sem szomorítja és nem is örül nem is repes hiába röpködnek itt nyomorult kis puttók lövöldözik csámpás nyilaikat mind elsuhan a levegőben aztán úgy állnak bele a földbe mint az elrontott dobáskor a gerely himbálóznak még egy picit végül vízszintesen dőlnek el a füvön de a csámpás nyilakon és a nyomorult kis puttókon kívül nem repül senki sehová főleg haza nem hiszen éppen te nem vagy itthon 1752 kilométerre vagyis 16 órára és 17 percre vagy hegységek alföldek folyók és tenger választ el tőlem ettől a hatalmas nehéz fejű bazsarózsától és a szirmok alól üzenem neked innen Kelet-Európa legnyugatibb csücskéből hogy itt van a tavasz lásd itt van a nyakamon de messze még a nyárvég és csak siránkozom jaj hogy elhullnak szirmaim mire hazaérsz útra kellene kelnem azt hiszem legalább elindulni feléd mint ahogy a nap teszi reggel felkel keleten azonban sohasem ér oda hozzád ehelyett itthon ülök várlak a sötét konyhában és üres előttem az asztal mert úgy tűntél el mint forró leves fölül a gőz
látod, felejtek én is, a telefonszámodat már régóta nem tudom, és a kedvenc színedet sem, de van, amire emlékszem még, a lassú esőkre például, amikor ernyőd alatt bújtunk össze, vagy az ébredésre melletted, a reggelekre az ágyunkban, mutasd az arcodat, súgta a tükör a fürdőszobából vagy amikor sétálni mentünk, és hiába a sötét, nem féltünk semmitől, talán mert nem hallottuk, hogyan roppantak körülöttünk a fák, hűvös volt, hogy ne fázzam annyira, megszámoltam hányszor koppan a cipőd sarka az aszfalton amíg hazaérünk, látod, vannak ilyen emlékeim, előkerülnek néha, akár az elveszettnek hitt dolgok, most is ilyenek jutnak eszembe, ahogyan ülünk itt egymás mellett a buszon, mint az a régi, nyári éjszaka, de hiába, te félúton leszállsz én a végállomásig megyek
Mitől old el a mai est mihez köt majd a reggel s a közti vízből rád mi les éjszaka mondd mi veszt el lesz-e átvinni még hajó láncot csörgetni révész partot ér-e a korhadó vagy majd keresse régész s ha csónakodnak bérlete lejár újítni hol kell mondd tudod-e mi köt ide tudod-e majd mi old el?
nem igazán mertünk rálépni pedig már tiszta vizet öntöttünk a pohárba, mindent megígértünk hogy küzdeni fogunk a félelmeink ellen meghagyjuk a borostyánt is a házon, hiába vizesedik a fal és akkor idáig utaztunk, ahol zajlik mert az élet része a zajlás rianással a szemeinkben.
Fürtösre ért a bodza; kék barlangja homályán aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen, ahol rőten suttog a vad fű, most tűnődik az ág. A lombsusogás
úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán. Szelíd a rigó szava. Hallgatagon megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.
Egy kék pillanat már csak a lélek. Félénk vad bukkan elő a fák közül és távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.
Most hívőbben ismered a homályos évek titkát, a magános őszt, szobák hüvössét; és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.
Csöndesen zörren egy tárt ablak; könnyekig meghat az omladozó temető, ha látod a dombon, legendák érintik szíved; de néha felderül a lélek, hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.
Kilenc perccel nyolc óra múlt, kigyúlt a víz alatt a tűz és sűrűbb lett a parti fűz, hogy az árnyék közészorúlt. Az este jő s a Tisza csak locsog a nagy tutajjal itt, mert úszni véle rest s akit figyelget: a bujdosó nap búvik a magas füvek között, pihen a lejtős földeken, majd szerteszáll és hirtelen sötétebb lesz az út fölött. Híven tüntet két pipacs, nem bánja, hogy őket látni még, de büntet is rögtön az ég: szuronyos szellővel üzen; s mosolyg a szálldosó sötét, hogy nem törik, csak hajlik a virág s könnyedén aligha hagyhatja el piros hitét. (Így öregszik az alkonyat, estének is mondhatni már, feketén pillant a Tiszán s beleheli a partokat.)
Jönnek a hunok karcfirka a falon aguileiai kőbe róva vagy nagykörúti homlokzatra a bicegő betű más és más jelentést tudathat én ős acsarkodásnak olvasom garázdák rablók gyülevész hordája fenyeget vakogó eszelős csupa kés igék borítják az eget óvj meg Uram ne csak a barbár fegyverétől de farkasbíró uralomtól ne kelljen kalapot emelnem körömnek agyarnak add aki adhatsz énemnek megmaradjak a többit megteszi a szó mert meghalhat a pillanat ám ha mégis újra csírázhat hombárból mag a lappangó bürök azt is túléli egyszeri ellenmérge a tiltakozásnak
A kertre kell, a kertre mindig, emlékezni. Vagy inkább a mintha-most-is, mintha-volna mellől eltörölni a minthát.
Tulajdonképpen azt hihetné az ember, hogy a múlt lecseng. De nem, eltűnik, aztán visszatér, a földet megkerülve visszatér, akár az évszakok, melyek hol maggá tömörülnek, hol kinőnek, pontatlan útjain a téridőnek statisztikai átlagban újranőnek, pontatlan törvények szerint.
Ott járnak ők, az épp megint kinőtt kertben, szórt fényben, fasorokban, szelíd faóriások alján s a lentibb szintek sorfala között, a cirmos-arcú árvácskák között, tigris-pofácskák voltaképp, de még kicsik, még serdületlenek. Kábeltekercs egy sziklakőre téve; egy villanyszerelés emléke vagy jövője.
Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők, körvonalakban, sétájuk hossza által többnyire háttal, de néha visszafordulnak felénk, arcukkal megvilágosulva, mint egy tisztás a rengetegben, mint áram, ázott kábelekben kigyúlva, elhomályosulva, az idő spiráltekercsei mentén el-, visszakanyarulva, el, vissza, jönnek: Újra, újra, újra.
Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet terem- teni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen to- jáshéjéletet a Földre, és abba — felfoghatatlan bünte- tésként — tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mérték- tévesztés, Uram. Miért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gye- rekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöl- jünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, melybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél? Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te ve- lem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelen- ség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia. Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdá- ba. Ne csináltál volna felhőt, hálót, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram! Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tu- dod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja nö- vőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tün- döklik a gyilkos? Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e kör- zőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni vele, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van oda- föntöd? Van neked fölötted? Egy szót se szóltam.
Marx halott Nietzsche utoljára Kopogtatott a kapukon Lenin fölszállt egy gyorsuló vonatra A szomszédasszonyom nyirkos Lábközzel ébred mindazonáltal Azt állítja hogy álmai Cáfolják Freudot Végül Mao is átúszta A Sárga-folyót Rockefeller gyanús Körülmények között kiszenvedett Hamarosan elmegy Sartre Hamarosan Krleža is befordul A sarkon Az őszi szél hamarosan Besöpri avarral Az utolsó fiákert. Én meg az ágyban reggelizem A Playa Mazatlan hotelban És hallgatom hogy csordogál A langyos szubtrópusi Eső az ablakon A kaktuszok kövér húsán Bejön a szobalány és zavartan nevetgél Úgy tűnik akar valamit Azt mondja Rosa Albának hívják Én hermanitának szólítom Eszem a reggelimet Lábát életkorát mellét latolgatom És azon vívódom magamban Tegyek Vagy Ne tegyek Neki ajánlatot
Az éj minden színt kifakít Az asztalt bár körülülik A kupicát a kandallóra téve Kiürült szív a lámpa Év jön az évre Új ránc a ráncra Gondoltad-e vajon Kék négyszöget önt ki az ablak Bizalmasod az ajtó Egy búcsúzás A vétek bűnbánatba hajló Zuhanok isten áldjon Barátságos karok most öblükbe fogadnak Szemvillanás alatt látom ki poharazgat Moccanni sem merek Ott üldögél Kerek az asztal S mind emlékemben él Mindenkit itt marasztal Útra hiába kél
