Egy korábbi szóváltás Aranyvikivel:
big4:
"Ha úgy teszek, mintha hinnék az nem önámítás, önbecsapás, azaz (akármilyen csúnyán is hangzik) hazugság ?"
Aranyviktor:
"Az önámításhoz annyit, hogy nem csak az úgy teszek, minta hinnék önbecsapás, hanem maga a hit is, hiszen a hit lényege az, hogy nincs kétséget kizáró bizényítékom, mégis (!!!!) biztosnak veszek valamit!
Ezért fogalmaztam úgy, hogy a hit egy paradox dolog, persze más megközelítésből önbecsapás, önámítás hazugság is. Kérdés, hogy honnan közelítjük meg.
A pofon egyik megközelítésben durvaság, erőszak, más megközelítésben őszinteség, mert nem a háta mögött vartyog, és szembe mosolyog, hanem pofonvágja és azt mondja, szembe babám, ha szeretsz!
Az, hogy te akarsz hinni, vagy nem, attól függ, hogy elfogadod-e specifikus, tudatos paradox működésmódnak a hitet, vagy elitélően besorolod a hazugság kategóriába, és azt mondod, én nem hazudok, én nem áltatom magam.
Vagy hiszel a halál utáni életben, (áltatod önmagad) és emiatt nyugisabban élsz, akár van halál utáni élet, akár nincs, vagy emelt fővel menetelsz végig az életeden, nem áltatod magad, és közben nyomaszt a visszavonhatatlan vég tudata, bár ha jól meggondolom, az is hit, hiszen arra sincs kétséget kizáró bizonyíték.
Ha megnézed a természet világát, állatokat, növényeket, akkor felfedezheted, hogy a túlélés egyenlő az alkalmazkodással.
Az istenhit egy ilyen túlélési, alkalmazkodási lehetőség, mankó annak, akinek szüksége van rá.
Aki istenhit nélkül jól elvan, mert neki elég az önmagába vetett hite, annak felesleges az istenhit."
big4:
"Kipróbálom a módszert (hiszen a puding próbája az evés és gyümölcséről ismerszik meg a fa, meg ilyenek)
Fogom magam, és adott helyzetben úgy teszek mintha... (kérdés hogy elhiszem-e magamnak a saját füllentésemet...) "
és rinpoce hozzáfűzése:
"Avi!!
Sok dologban tévedsz, de legföképpen ott, hogy azt HISZED, a hivö ember olyan dologban hisz, ami bizonyithatatlan.
A hivö ember alapban nem hisz, hanem tudomása van!! Tudja, hogy van Isten, mert találkozott vele! Tudja, hogy amit mások hitnek gondolnak az maga a valoság, mert látta, valamilyen formában találkozott vele!
Tudja, hogy van egy másik világ, ahová megyünk a halál után..
Egyébként pedig: a hivö ember ugyanolyan, mint ti, csak valamiért tudomása van egy másik világrol. Tehát nem lehet egyszerüen a képzelet rabjának tekinteni..."
Big pedig most kérdi a kedves olvtársakat (persze nem először itt a fórumon...):
Akkor most hogy is van ez? Aki tud, az nem hisz, hanem ez a bizonyos tudás valami más, valami több? Vagy másképp hisz (de akkor azt, hogy nevezzük)? És egyáltalán mi az? Aki hisz, ahogy azt a szó köznapi értelmében használjuk, az önámító, aki olyan mélyen (ki jobban, ki kevésbé) "behazudta" magának hite tárgyát hogy immár teljesen elhiszi?
Tehát van, aki sejti (tudja), hogy hite valahol a mélyben egy ingatag (nem tudhatóan valós) alapon áll (azaz nem áll), de önmagának sem vallja be (képmutató?) és van aki már elfeledkezett erről, belefeledkezett hitébe (fanatikus?)? És vannak, akik biztosan tudják, hogy tudásuk (hisz itt nem írhatok hitet ugye?) tárgya biztos és létező és igaz (igaz hívő ill. tudó?)? De mi van ha ez utóbbiak az egyel előbbiek közé tartoznak, csak mivel elfeledték a kezdeti önbecsapást, azért gondolják azt, hogy tudnak...
Hmm?
;)
