Kíváncsi vagyok, hogy MAGYAR ill. HUNGARIAN szónak mi is az eredete / etimologiaja. Egy barátom szerint a Magyarországon élő magyarok, a Hungarians-ok és az összes magát magyarnak gondoló a Magyar. Én kérdezem: ok-ok, de mégis csak vannak nyelvek, melyek a mi népünk megnevezésére azt mondják, hogy magyar (ilyen az arab vagy a román); míg más (főleg latin) nyelvekben csak a Hungarian forma létezik. No szóval: Hogy is van ez? Honnan ered ez a két forma? Van hozzá köze Hunor és Magor-nak? Van-e köze annak, hogy kivel mikor találkoztak a vándorló törzsek? Mit tudsz a témáról? Köszi előre is a kimerítő válaszod :-).
Utánanéztem egy-két függőben hagytam dolognak. Tamás Lajos nem írja, hogy a sp. j, ill. g ejtése /(d)Z/ lett volna valaha is. Ő annyiban ad más analízist, hogy szerinte a g előbb /j/-vé lett, ami aztán együtt fejlődött a j-vel. Ugyanilyen eredményt adott a hangzóközi -di- is, csak itt az eredmény hosszú /jj/, ami aztán rendszerint meg is maradt mai rövid /j/-ként, vö. lat. hodie > sp. hoy. A hangzóközi eredeti j is megnyúlhatott hangzóközi helyzetben, vö. lat. maius > sp. mayo. Van azonban, amikor a /j/ < /jj/ elnémul (ill. hiátussá válik), mintha rövid /j/ lett volna: lat. corrigia > sp. correa, de p. correia.
A /j/-nek egyébként több sorsa van a spanyolban. Szó elején magas mgh. előtt eltűnik, vö. lat. ianuarius > n. lat ienuario > sp. enero; lat. genuculum > ósp. inojo(s) ’térd’; ugyanígy –germ.-lat. germanus > sp. hermano (ahol a h- csak tudós helyesírási csinálmány) stb. A /x/ folytatás – legalábbis szó elején – mély mgh. előtt tapasztalható, vö. lat. iocus > sp. juego. Van azonban, hogy megmarad /j/-nek, vö. lat iacere > sp. yacer.
Végezetül tehát /j/ > /G’/ > /x’/ változás lehetett, amely mély mgh.-k előtt /x/-vá történő depalatalizálódással járt, míg palatális mgh. előtt /h/ > Ø volt a fejlődés.
Ugyanakkor van egy másik folyamat, az ún. kasztíliai zöngétlenülés. Ez pl. a szóközepi -cl-, -gl- hangcsoportot érinti, és a spanyol -j- /x/ eredmény portugál párja -lh- /L/. Vö. lat. auricula > n. lat. oricla > sp. oreja, p. orelha; lat. coagulum > n. lat. coaglu > sp. cuajo, p. coalho. Tamás Lajos szerint itt a zöngétlenülés előtti állapot a spanyolban a /Z/ volt. Ugyanide jön a hangzóközi -li- is, pl. lat. folia > sp. hoja, p. folha. Itt vlsz. palatális oldalhang /L/ > alveopalatális oldalréshang /K\/ > alveopalatális réshang /Z/ volt a fejlődés menete. (Hasonló a szláv lágy ŕ > cseh ř > lengyel rz /Z/ alakulása.) Ez aztán zöngétlenedett /S/, majd képzése /C/ > /x’/-n keresztül hátrébbtolódott /x/-vá. Az, hogy a zöngétlenülés lehetett az első lépés, abból látható, hogy az eredeti zöngétlen /S/ is így változik: n. lat *bassiare > ósp. /baSar/ > sp. bajar ~ p. baixar /baisar/.
Úgy tűnik tehát, hogy két külön folyamat eredménye esett egybe. Ezek talán nem voltak függetlenek egymástól, és azt, hogy ez utóbbi eredménye éppen az lett ami, azt befolyásolhatta az előbbi mintája.
---
Ad szókezdő lat. pl-, fl- > sp. ll-. Ugyanezt az eredményt adja a lat. szókezdő cl-, vö. lat. clamare > sp. llamar és a bl-, vö. lat. blasphemare > n. lat. blastimare > (depalatizálódás után) sp. lastimar. A gl- szókezdetnek is ide kellene esnie, de nem találtam népi spanyol folytatót. (Érdekes, hogy itt a portugál alternál a spanyollal: utóbbi szó elején ad lágy /L/-et, az utóbbi szó belsejében, vö. korábbi példák. Míg a spanyol esetén a szó belsejében volt régen susogóhang /Z/ [a -cl- helyén], addig a portugálban szó elején áll susogó /S/, vö. lat. clamare > sp. llamar ~ p. chamar; lat. plenum > sp. lleno ~ p. cheio stb.)
------------------
> Az előbb céloztam a ladínó nyelvre (a zsidó-spanyol, nem a ladin), az szerintem elég jó bizonyíték, mert a 15. sz.-ban veszette el a kapcsolatot a spanyolla.
Persze lehet, hogy az első folymatnál -- lat. iocus > sp. juego -- is volt az /Z/ stádium, de lehet, hogy nem. A ladino nem feltétlenül mérvadó, mivel lehetnek portugál, ill. katalán sajátosságai, vö. a Wikipedia szócikkből: "The distictive Ladino - s : like in buscar, cosquillas, mascar, pescar or after is endings like in séis , favláis or sois could be reflected through writing by the x." Ez nem éppen kasztíliai sajátosság...
> A Debrecen-környéki nyelvjárásban jellemző a "csézés", vagyis /t/, /tt/ helyett valami ty vagy cs-szerűséget mondanak (durván szólva: accsau fogva = attól fogva), ezt így kell elképzelni?
Ezt úgy kell elképzelini, hogy a magyar palatális ty, macedón ќ, szerb-horvát alveopalatális ć is "közbeesik" a k > cs palatalizálódás során. A konkrét hangszínt nem tudjuk meghatározni, de talán volt egy ilyen köztes állapot (és ezek a magyar fülnek inkább ty-nek imponálnak). Ezt a hipotetikus hangot általában k' (k + aposztróf)-ként szokták jelölni. Ez teszi egyébként a rétoromán tg (kb. /ts/) és tsch (/tS/) különbségét.
Don Quixote: Az 1)-es a franciában is megtörtént, csak ők később az /s/-t is kiejtették.
LvT Köszönöm a részletes választ! Igyekszem beleélni magamat a hangváltozásokba, nem minden világos még...
Érdekes hogy a két felvetésem közt van párhuzam, méghozzá pont ellentétes irányú változások egy-egy hang(csoport)ra.
a /t/-t palatalizálta ty-szerű hangon keresztül /tS/-vé. A Debrecen-környéki nyelvjárásban jellemző a "csézés", vagyis /t/, /tt/ helyett valami ty vagy cs-szerűséget mondanak (durván szólva: accsau fogva = attól fogva), ezt így kell elképzelni?
Az első magyarázat szerint tehát az érintett területen ez sosem hangzott volna /Z/-ként vagy /dZ/-ként. ... A kérdés tisztázásához bele kell még bújnom a spanyol (kasztíliai) történelmébe, hogy van-e utalás a /(d)Z/ állapot valamikori létére. Az előbb céloztam a ladínó nyelvre (a zsidó-spanyol, nem a ladin), az szerintem elég jó bizonyíték, mert a 15. sz.-ban veszette el a kapcsolatot a spanyolla. A j /x/ helyett /Z/ vagy /S/-ként hangzik. Vagy ez más úton is magyarázható az 1. lehetőségből?
---- Ez a 2-at támasztja alá: http://en.wikipedia.org/wiki/Ladino_language És egy kis ladínó beszéd: http://www.sephardicstudies.org/quickladino.html
> 2)Latin szókezdő pl hangcsoport a spanyolban ll lett (pl. plovere > llover)
A szókezdő fl- is, vö. sp. llama < lat. flamma. Nyilvánvalóan egy /pl/ > /fl/ > /xl/ változás történt. És itt a /kt/ > /xt/ változáshoz hasonlóan a /x/ palatalizálódott és palatalizálta a követő msh.-t is.
> A latin kt [...] máshol j (kemény h.)
Ez eseti változás, ahol a /xt/ fokon álló hangkapcsolatban a /x/ nem palatalizálódott, hanem megmaradt keménynek és így nem a palatalizáltsága hanem a réshangú állapota hasonlított a /t/-t (a /xθ/ hipotetikus fokon keresztül).
> 4) A latin lt hangcsoport ch lett pl. a lat. multum - sp. mucho szóban.
Ez párhuzamos a /kt/ > /tS/-val, csak itt nem a /k/, hanem az /l/ hasonult palatalizálódva.
> 6) Latin d > sp. 0, pl. lat. vedere - sp. ver 7) Latin t > sp. d, lat. statum > sp. estado
A kettő összefügg, mivel egy asszociatív „zöngülési” eltolódást alkot t > d (> δ) > Ø. A magyarban Ilyen volt a [kk >] k > g (> γ) > Ø, ill. [pp >] p > b (> β) > Ø; a [tt >] t > d (> δ) csak azért nem, mert elnémulás helyett z-vel ért véget.
Ugyankkor a fenti, vagyis a hangzóközi zárhangok zöngésülése (nem csak az alveolárisoké), a pireneo-alpesi zónában eléggé általános, még az olaszban is, ahol az észak-olasz alak nyert teret,vö. olasz strada, más zárhangok zöngésülésére pl. velencia doge (~ ol. duce), ol. lago.
A dolog, különösen az elnémulásig való „zöngésülés” egyébként a franciában nyerte el a legnagyobb kiterjedését.
> Tudnál valamit mondani a latin kt > spanyol cs, illetve a j > kemény h átmenetről?
A latin /kt/ sorsa a változatossága miatt igen érdekes. Érdekes még a magyarral kapcsolatos párhuzama miatt is, valamint a spanyol esetén azért, mert a /j/ > /h/ fonetikailag az inverze.
Köztudott, hogy a fgr. *k a magyarban mély hangrendű szavak elején a német ch-val (ach-Lauttal) azonos hangot adott (jelöljük ezt IPA/APhI-módra /x/ jellel), amely idővel „rendes” /h/-vá lett. Ugyanez a változás történt a szóbelseji *k-val is, csak ott zöngés pár /G/ hang lett (mint a holland g), amely tovább zöngésült, félhangzóvá lett és a megelőző mgh.-val kettőshangzót alkotott.
További magyar analógia, hogy a h betűvel írt hangunk nem mindig /h/, hanem mássalhangzó előtt (vö. ihlet) a német ich-Lauthoz hasonló palatalizált, „lágy” /x’/, igen közel van ahhoz a /C/ hanghoz, amit a kapj szó végén ejtünk.
A latin /kt/ sorsa közös sorsa az, hogy a két viszonylag egymáshoz közeli zárhang jelentette fonetikai nehézség feloldódott azzal, hogy közeledtek egymáshoz. A közeledés változatos volt: az olasz nyelvjárásokban teljes hasonlás lépett fel (vö. olasz latte, lombard latt ~ lacc), a románban pedig kiküszöbölődött a gyors alveoláris > veláris nyelvmozgás azzal, hogy az első zárhangból ajakhang lett: lapte.
A többi nyelvben a közeledés úgy történt, hogy a veláris /k/ réshang lett, tehát nem két zárat kellett egymás után képezni, hanem a /k/ helyébe lépő /x/ réshang képzése folyamatosan során mozdulhatott el a nyelv az alveoláris régió felé. További könnyebbség volt az, hogy maga a réshang centruma is elmozdult a veláris réstől a palatális részre, vagyis /x’/ v. /C/ lett belőle (mint a magyarban a /h/-ból msh. előtt). Tehát /kt/ > /x’t/ v. /Ct/. A /C/ (ill. /x’/) igen közel van a zöngétlen /j/-hez, ill. a zárt, rövid, félhangzós /i_^/-hez. Nem véletlen, hogy az is lett belőle: /kt/ > /x’t/ v. /Ct/ > /i_^t/. A francia, okcitán lait íráskép még őrzi ezt az állapotot, csak itt az /ai_^/ kettőshangzó /e/-vé fejlődött. Egy másik utat a portugál mutatja: leite. Itt az /i_^/ ugyanúgy palatalizálta az előtte álló magánhangzót, mint a franciában, de önmaga is megmaradt. Egy további variáció a katalán llet, ahol /lei_^t/ > /li_^et/ átrendeződés történt a kettőshangzóban, amely palatalizálta az /l/-et.
A kasztíliai leche előzménye szintén /lei_^t/, csak itt az /i_^/ hátrafelé hatott és a /t/-t palatalizálta ty-szerű hangon keresztül /tS/-vé. A leóni lleche szinte szótagharmóniát mutat, ui. a /i_^/ palatalizáló hatása előre és hátrafelé is érvényesült.
---
A j > h ezzel ellentétes folyamat. A nyelv a palatoalveoláris területről hátrahúzódik a veláris területre. A dologra két teoretikus magyarázat lehetséges. Az egyik szerint /j/ > /j\/ > /C/ > /x’/ > /x/ változás történt, nyilván nem függetlenül a /g/ > /G/ > /x/ változástól: itt a g folytatói hasonlították volna magukhoz a j folytatóit. A másik szerint /j/ > /j\/ > (? /dZ/ >) /Z/, ill. /g/ > /G/ > /G’/ > /j\/ > (? /dZ/ >) /Z/ (itt tehát a j lett volna a változás „vezére”), majd ez a /Z/ változott volna vissza /Z/ > /j\/ > /C/ > /x’/ > /x/-ként, vagy még egy /dZ/ állapotból gy-szerűségen keresztül /dZ/ > /J\/ > /j\/ > /C/ > /x’/ > /x/. Az első magyarázat szerint tehát az érintett területen ez sosem hangzott volna /Z/-ként vagy /dZ/-ként.
Az első magyarázat azért valószínűbb, mert ritkán fordulnak meg a dolgok. Ráadásul tekintve a y msh. lehetséges /(d)Z/ ejtését, a folyamat visszafordulása is visszafordult azóta. Ugyanakkor a /(d)Z/ feltételezésével nem szakítanánk el a portugált a galloromán-appenini területtől. A kérdés tisztázásához bele kell még bújnom a spanyol (kasztíliai) történelmébe, hogy van-e utalás a /(d)Z/ állapot valamikori létére.
Most olvasom egy Spanyolország történelmével foglalkozó könyvben, hogy a rögzített nyelvtanú, renszerbe foglalt spanyol nyelv, a lengua castellanaviszonylag kései fejlemény.
A kasztíliai spanyol nyelv első grammatikáját 1492-ben - Granada elfoglalásának és Amerika felfedezésének évében - publikálta a híres spanyol humanista, Elio Antonio de Nebrija (1444-1522). Művének címe: Arte de la lengua castellana
Izabella királynő állítólag nem ismerte föl a mű jelentőségét és szkeptikusan azt kérdezte: "Mire lehet ezt használni?".
Nebrija helyett Ávila jelenlévő püspöke válaszolt az uralkodónőnek:
"A birodalomnak a nyelv mindig társa".
Ez a mondás aztán bele is került a könyv első kiadásába.
Köszönöm szépen a fáradozásaidat, sokat segítettél! Egyébként az, hogy a nap és a tűz ua. az a szó, más nyelvekben is előfordul, hirtelenjében a japán jut eszembe; "hi". Gondolom ennek azonban logikus magyarázata van, központi égitestünk "tüzes, lángoló vagy izzó golyónak, égitestnek látszik. Mint ahogy az is.
A spanyolban van még egy-két érdekes hangváltozás. Tudnál valamit mondani a latin kt > spanyol cs, illetve a j > kemény h átmenetről?
Ez utóbbinál felteszem, nem a j-ből kell kiindulni, hanem a zs-ből (a környéki latin nyelvekben az szerepel), vagy esetleg s? Ezt azért gondolom, mert a ladinóban így ejtik, és végülis a kemény h > s változásra néhény német nyelvjárás analógia.
Utánajártam egy kissé a spanyol /f/ > /h/ változásnak. Szó belsejében a pireneo-alpesi zónában az /f/ zöngésül /v/-vé, amely a franciában később eltűnhet, a spanyolban pedig pozícionálisan bilabiális /β/-vé válhat. Erre a jelenségre Hispániában a VII. sz. óta vannak adatok, pl. PONTIVICATUS (< kl. lat. pontificatus ’főpapság’).
Az arab hódítás korára ez a jelenség kifulladt, és az /f/ a szó belsejében is szóeleji módra változott, vö. arab kafiz > sp. cahiz ’véka’.
A szóeleji /f/ > /h/ (> Ø) változásra az irodalmi nyelvben a XV. sz. óta vannak adatok és a XVI. sz.-ra lett általános (ill. csatlakoztak hozzá az új szóközepi /f/-ek). A jelenség az észak-spanyol nyelvterületről terjedhetett szét, mivel itt ennek a XI. sz. óta vannak nyomai. Mivel a baszkban nincs /f/ és a jelenség észak-spanyol centrumú, az /f/ > /h/ változást sokan baszk kontaktusjelenségnek tartják; bár igen kérdéses hogy ennek kifejlődése akkor miért váratott magára a XV–XVI. sz.-ig. Személyesen továbbra is úgy vélem, hogy a generalizáláshoz belső spanyol nyelvi folyamat: a labiodentálisok bilabiálissá válása vezetett, amely esetleg egybeeshetett az északi marginális baszk hatású nyelvjárási jelenséggel.
A szoszvai nyelvjárást feldolgozó Chrestomathia Vogulica szójegyzéke szerint a nāj csak ’tűz’ (valamint ’úrnő’) jelentésű, ’nap’ értelme nincs [ami persze nem jelenti azt, hogy egyes nyelvjárásokban esetleg ne lehetne].
A megfelelő lemma itt χōtal ~ petimi vogul kåtəl ’nap; Sonne, Tag’, tehát itt is közös etimonja van az égitestnek és a 24 órának. Az etimológiára nincs tippem (hangtanilag egyedül a m. ho- [hol, hová stb.] névmási tő megfelelői lennének idevonhatók, azonban ez szemantikailag kizárt), van viszont egy χōtalāli ’csillog; glänzen’ igei származéka. Hogy ez őrzi-e az elsődleges jelentést, vagy szemantikai másodlagos fejleménnyel van-e dolgunk, nem tudom.
Utánanéztem a m. nap ~ vog. nāj kapcsolatnak: az EWUng. ennek lehetőségét nem említi, ugyanígy csak egy ? szerepel a ÉKsz.2-ben. Valószínű tehát, hogy a korábbi ilyen etimológiai kísérleteket elvetették.
Ebben a pillanatban rendelkezésre álló, kevésbé megbízható forrásom szerint: obdorszki hanti naĭ, szoszvai manysi nāĭ, tavdai manysi nääĭi ’tűz, nap’, és az ezekben lővő na- tő azonos lenne a m. nap szó na- tövével. Megpróbálok utána nézni megbízhatóbb forrásokban is.
> Az, hogy a latin szókezdő f > néma h hangváltozás mely ibero-román nyelvekben következett be és melyekben nem, nincs összefüggésben azzal, hogy a provinciális latin nyelv átvételekor milyen szubsztrátumnyelvek voltak használatban a félsziget egyes részein?
Tekintve, hogy sokáig nincs nyoma ennek a változásnak, szerintem illuzórikus dolog korai szubsztrárumra visszavezetni. Vlsz. ez egy későbbi újítás, és nem független a zöngés hangpárt érintő labidentális /v/ > bilabiális /β/ változástól. Ezzel párhuzamosan vlsz. labiodentális /f/ > bilabiális /φ/ történt, az utóbbi pedig gyakorlatilag egybeesett a labiális mgh. környezetében ejtett labializált /h/-val, így nem különböztették meg a két hangot, hanem idővel mindkettő elhalkult.
A jelenség párhuzama egyébként megvan a japánban is, csak ott a rövid /p/ lett /h/-vá (ill. /u/ előtt /φ/ fokon maradt, ehhez vö. sp. fuego).
> A Cortéz alak szerintem élből hibás
Ezt jeleztem a [sic!]-kel. Ennek ellenére ez is adalék az eredeti kérdéshez (N.B. a filológus javítja a tollhibákat, mielőtt elemzésre adná a fejét).
A Fernando - Hernando alakváltozatokról jut eszembe:
Az, hogy a latin szókezdő f > néma h hangváltozás mely ibero-román nyelvekben következett be és melyekben nem, nincs összefüggésben azzal, hogy a provinciális latin nyelv átvételekor milyen szubsztrátumnyelvek voltak használatban a félsziget egyes részein?
A keltibérek egykori szállásterületén például bekövetkezett, de az egykori ibér területeken csak a déli ibéreknél, a levantei csoportnál nem.
A luzitán és caellaci törzseknél úgy tűnik, hogy szintén nem.
A Cortéz alak szerintem élből hibás, hiszen a spanyol helyesírás szabályai szerint a -z-re végződő szavaknál a hangsúly általában az utolsó szótagra esik, ebben az esetben viszont a hangsúlyt nem jelöljük.
Ha nem az utolsó szótagra esik a hangsúly a z-re végződő szóban, csak akkor kell jelölni , tehát az általad hozott példa durván megszegi a fenti szabályt.
Az általában úgy van, hogy csak az utolsó 100 év fejleménye az, hogy a személyek nevének egy meghatározott írásképpel kell rendelkeznie. Nálunk pl. irodalom történész döntötte el, hogy Balassi Bálint vagy Balassa Bálint, holott az illető felváltva használta mindkettőt kb. azonos arányban. Az is mesterséges dolog, hog ymelyik /szécsényi/-t írjuk két é-vel és melyiket csak eggyel. Szóval válaszom az, hogy vlsz. mindkettő jó.
A részletesebb elemzéskor életbe léphet az a filológiai elv, hogy a kevésbé kézenfekvő az eredetibb. Mivel a cortés ilyenformán a mai spanyol lexikon része, a Hernando Cortez lehet az eredetibb alak, a Hernán Cortés pedig modernizált spanyol. Ezt megerősíti a Pallas nagylexikona (1893-1897), ahol Cortez (Fernando v. Hernando) szerepel <http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/022/pc002231.html#2>.
A magam részéről és Cortezt használok, mert -- mint a Pallas mutatja -- a magyarban ez a hagyományosabb, az iskolában is így tanultam, és közép-európaiként a spanyol nyelvszokás változása nem érint. Sőt, még /cortez/-t is ejtek, magyarosodott névnek tekintve.
Az Osiris Helyesírás (2004) viszont Hernán Cortés alakot vett fel (ha rumci erre jár, talán magyarázatát is kapjuk). A Nagy magyar helyesírási szótár (Szalay Könyvkiadó, 2002) ugyanakkor Hernando Cortez formát hoz.
Szóval mindenki azt választhatja, amelyik neki szimpatikusabb.
Galgadio kérdezte a spanyol topikon: "Szerintetek melyik a helyes írásmód Mexikó "főkonkvisztádorának" (Nueva España első főkapitányának) nevét illetően: Hernando Cortez vagy Hernán Cortés?
Különböző forrásokban mindkettővel lehet találkozni, a frisebb kiadványokban főleg az utóbbival."
Igen, de hangtörvényről, meg hasonlókról mégiscsak az indoeurópai nyelvekről kapcsolatban szóltak először, nem? Ilyen Sajnovics-féle szószedetek voltak már korábban is.
Nem ismerek senkit, aki ott volt. Amszterdamban nem vagyok ismerős. Viszont Rómában igen: áprilisban ott leszek, és bemehetek a Sapienza egyetemre, ahol a tanárnő működik. Addig is olasz honlapokon kereshetem (az angol és holland nyelvű amszterdami honlapokat másra hagyom.)
„A tanárnö kifejtette, hogy az igazi probléma az összehasonlító módszerben rejlik, amit elöször az indo-európai nyelvcsaládra alkalmaztak.” Tudtommal Sajnovics Demonstratiója (1770), melyben a lapp és a magyar nyelvet hasonlítja össze, épphogy megelőzi a történeti-összehasonlító nyelvészet indoeuropisztikai vonulatát. (Biztos lehet korábbi adalékokat találni az indoeurópai nyelvészet előzményeihez is, de azt semmiképp sem lehet állítani, hogy a történeti-összehasoníltó nyelvészetet legyártották az indoeurópai nyelvekre, majd honosították az uráli nyelvcsaládra.)
„Az olasz professzorno kifejtette, hogy szerinte a finn-ugor nyelvrokonság kitalált hagyomány.”
Mint minden hagyomány.
„Véleménye szerint a magyar lényegesen eltér a többi finnségi nyelvektol.”
Ezt senki sem tagadja.
„A tanárnö kifejtette, hogy az igazi probléma az összehasonlító módszerben rejlik, amit elöször az indo-európai nyelvcsaládra alkalmaztak. Túl sok hangszabályra, túl sok kivételre van szükség ahhoz, hogy csak néhány szópárhuzamot lehessen levezetni.”
Pl. kota > ház?
De nem tudom, miért erre reagálok, amikor ezt a szöveget olyasvalaki írta, aki elemi fogalmakkal nincs tisztában („hangszabály”) Inkább belinkelném az előadást beharangozó szöveget, abban kevesebb sületlenség áll.
