Köszi, hogy szántál rá nem kevés időt és begépelted.
Egyébként ez a Hajnal János mennyire volt a maga korában híres betyár?
Küllős Imola könyve nem említi és a magyar nyelvű Google sem dobott fel rá találatot a te beírásodon kívül...
A leírás szerint számomra közönséges rablónak tűnik és nem aféle népi igazságosztó típusnak... bár a két típus között néha csak árnyalatnyi a különbség, néha még annyi sem:-)
Mahd megint sógoromhoz fordult, s kezdé ismét a többi pénzért zaklatni, mire én, hogy figyelmét sógoromtól elvonjam, ezt mondtam neki:
- Na jöjjön csak, én is odaadom a pénzemet, mely nem sok ugyan, de annyival is többje lesz.
Bementünk az én szobámba, ahol Hajnal körülnézve meglátja az én nagy fekete útiböröndömet.
- Mi ez? - kérdé.
- Úti bőröndöm, melyben a ruháim vannak.
- Az van benne? Azt hittem, ott vannak az aranyak és ezüstök.
- No, nézze csak meg.
Felnyitván a ládát a ruháimat darabonként kiraktam elébe, mire így szólt:
- Hagyja csak, ez úgysem nekünk való!
De egy bőrok tűnvén szemébe, ismét hevesen kérdé:
- Hát ebben mi van?
- Ebben - feleltem - egy értékes aranytoll van.
- De hát mire való ez? Lehet ezzel írni?
- Lehet, de nem szoktak - feleltem -, én sem írok vele; igen becses emlék ez előttem, melyet egy kitűnő honleány, gróf Batthyány Lajosné ajándékozott nekem.
- Nahát ezt csak tartsa meg - szólt -, mi úgysem tudunk írni, ugye Kulics? - fordult társához.
- Nem ám - felelte az zordon hangon.
Átadtam neki pénzemet, százharminc forintot bankóban, néhány forint aprópénz is volt nálam, de erre azt mondá:
- Azt csak hagyja. Úgyis kell magának útiköltségre, ha visszamegy Pestre.
- Nem tesz semmit, ha nem marad is, vigyék el, János, csak szegény sógoromnak hagyjanak békét, mert lássa, az ilyen öregembernek nagy ártalmára van ám az ilyen zaklatás.
Erre el is vette a pénzt mind, s tovább kutatván, meglátott az ágy mellett lévő éjjeliszekrényen egy kis üveget s felkapva kérdi:
- Hát ebben mi van?
- Fogfájás elleni csöppek.
- Fogfájás ellen? No nekem igen gyakran fáj a fogam, hát ezt elviszem.
- De nem tudja, hogy kell azt haszbnálni.
- Az igaz. Hogy kell hát használni?
- Néhány csöppet kell egy kis darab vattára csöppenteni, és a vattát a fájós fogra tenni.
- És használ?
- Használ bizony! Abban a percben kiállítja a fájdalmat.
- No, köszönöm - mondá erőtgeljes hangon, és vállamra ütve: - maga hát becsületes ember, Deák úr!
Kezét nyújtá, mit el kellett fogadnom. Megrázta és azt mondá:
- Nem hiába emlegetik mindenütt, de hát én sem felejtem el a jóságát.
De, mint a vért ízlelet vad, kapzsi dühhel riadt fel:
- Hát az arany és ezüst pénz merre van, öregúr?
- Arany és ezüst pénzem nincs nekem, de hol is volna?
- Hol? Hát itt a padló alá rejtve. Itt kell annak valahol lenni!
- Uram bocsá! - szólt erre Manci húgom bosszúsan - ugyan ki mondta ezt?
- Eb kérdi! - felelte Hajn al erre, ki ismét sógoromhoz fordult és ütni kezdé a bélyegzővassal, folyvást az arany és ezüstpénzt követelve, mert - úgymond - ő hallotta, hogy az itt sok van.
- De m ondom én - mint gondolhatja azt Hajn al, hogy sógorom aranx és ezüstpénzt tartson itthon? Hisz az effélét az ember azonnal beadja a takarékpénztárba.
- Igen ám - felet Hajnal - de másféle pénznek is többnek kéne lenni, mert úgy hallottam, hogy most adta el a gyapjút és a gabonát: hát annak az ára hol van?
- A gyapjú árát még nem vettem fel - felelt sógorom - a gabona árából pedig már mindenféle kiadásokat tettem, a boraim meg még mind a pincében vannak.
- Az ám! Ilyen háznál több pénznek kell lenni amúgy is!
- De ha volna - mondám - azt hiszi János, hogy inkább veretné magát a sógorom, mintsem odaadná?
- Dehogy adja - felelt erre Hajnal - ismerem én az ilyen öregurakat. Somogyban is volt eggyel dolgunk; ütöttük, vertük, és meégsem adta elő a pénzét, míg végre a hasára tüzes parazsat tettünk, akkor aztán előadott mindent.
- De lássa, János, az én sógorom egyszerre előadta minden pénzét, mit zaklatják m
még tovább?
- Igaza van, Deák úr! Eddig mindig csak zsidókkal meg kövér papokkal volt dolgunk, s ezek miond ragaszkodnak a pénzükhöz, csak erőszakkal lehetett tőlük kicsikarni. De hát ezüstféle, kanál, kés, gyertyatartó, és több ilyenféle, mégis csak van? S hol vannak?
Szóltunk a szobalánynak, hogy nyissa fel az ezüstös almáriumot és adja elő az ezüstöket. Ez rögtön felnyitá és kezdé kirakni a tárgyakat, miközben két értékes karos gyertyatartót meg akarván menteni, az egyi sötét szögletbe csúsztatá be, mit Hajn al észrevett és vad kapzsisággal kapott utána, meg akarván nézni, mi az. amit a szobalány meg akart menteni. Miután pedig a paparból kigöngyölve látta, hogy értékes ezüstnemű, úgy arcon ütötte szegény szobalányt, hogy annak orrán-száján megindult a vér.Aztán maga szedett össze mindent: 48 levese és kávés kanalat, ugyanannyi kést, villát és francia villát, továbbánagy merítő kanalakat, egy ezüst tejes lábast, kávés ibriket, ozsonna késeket, gyertyatartókat, cukorszelencét és csiptetőt, még 24 ozsonnakést is elvitt, aminek a nyele gyöngyházból lévén, én mondtam neki, hogy az nem ezüstből, hanem gyöngyházból van.
Ennek következtében Kulics mellettem haladva minden mozdulatomat figyelemmel kísérte. Így értünk be az ebédlőbe, hol a szobalány rettegve állott. Ennek megparancsolta a rabló, hogy gyújtson gyertyát, maga pedig az ablakdeszkákat tette be. Aztán a másik szobába akarván bemenni, midőn annak ajtaját zárva találtuk, megparancsolta a szobalánynak, hogy azonnal nyissa fel.
- Nem tudom - mondta a szobalány -, a ténsasszonyság bezárta.
Hajnal nekiveté vállát az ajtónak, s az recsegve nyílt fel előttünk. Belépve a sógorom "nappalijába", a rabló körülnézett, és senkit nem látván, kérdé:
Hát az öreg mama hová lett? Hová ment innét?
Sógorom félvén, hogy a rabló még ingerültebb lesz, bekiált nővéréhez:
- Manci húgom, nyisd ki az ajtót!
Szegény Manci húgom mukkanni sem mert, annál kevésbé az ajtót felnyitni. Hajnal azonban ennek az ajtónak is nekivetette a vállát, mire egyszerre felnyílt. Az égő gyertyát kezébe véve besietett a sötét szobába, honnét a zugból elévezette szegény Manci húgomat, s míg vonszolta kifelé, egyre kiabált neki:
Csak ki vele, mama, csak ki vele! És ide vele a sok túró, vaj és majorság árával!
- Uram bocsá! hol venném én azt a pénzt?
- No csak nem kell beszélni! Hol a pénz, mama! riadt rá a rabló, mire a szegény öreg megadó képpel szólt:
- Ott van a subláda fiókjában.
- Csak elő kell keresni! parancsolá Hajnal, miközben ismét sógoromhoz fordulva szólt: No öregúr, hol a pénz?
- Itt az asztalfiókban - felelte sógorom, s felém fordulva mondta: - nyisd ki édes Ferkóm a fiókot és vedd ki a nagy számadó könyvet, abban van a pénzem.
A könyvet elővéve, Hajnal kapzsin elkapta előlem, és elkezdvén azt lapozni, nem találta a pénzt és dühödten visszafordult.
- Hiszen itt nincs pénz! Hol van a pénze?
- Ott van, csak nézze meg jobban!+ De Hajnal erre nem hallgatva, a szobában villogó szemmel nézett körül és keresgélt valamit, végre a kályha mellett lévő juhbélyegző vasat felkapta és azzal erősen odasújtott sógorom vállára.
-Csak elő azzal pénzzel, öregúr!
Sógorom hozzám fordulva, kérő hangon mondá:
- Ugyan nézd meg Ferkó azt a könyvet, ott van a pénzem a lapok között.
Én egyet fordítván a lapokon ott találtam mindjárt három darab százast, ezeket Hajnal mindjárt zsebre dugta, mondván: - Ez nem elég! S elrántá tőlem a könyvet, maga kezdé azt lapozni. Csakhamar az összes benne lévő bankópénzt is, összesen ezer forintot, megtalálta és zsebre tette.
Van egy kis időm, folytatom, lassanként túlesünk rajta.
A szobalány eközben elsompolygott, mit a rabló beszéd közben nem vett észre, s bemenvén a belső szobába rémülten szólt Manci húgomhoz:
- Téns asszony, kérem! Rablók vannak itt! Az Istenre kérem, bújjon el!
- Uram bocsá'! Mit beszélsz? Hogy volnának rablók?
- De igenis kérem, azok, mert a Deák uraságot egy már felhúzott puskával őrzi.
De már erre Manci húgom is elhitte a dolgot és a hálószobájában lévő subláda fiókjából rögtön összeszedte összes pénzét, vagy hatszáz forintot bankóban, de úgy ötven forintnyi aprópénzt nem tudván félelmében hamarjában megtalálni, otthagyott. Amazzal azonban bement a hálószoba mellett levő sötét szobába, amit bodogult Klára nővérem kézi "spájznak" használt. Ott Manci elrejti a pénzt, maga pedig egy sötét zugba meghúzta magát s rettegéssel gondolt s nézett a történendők elé. Eközben jött meg sógorom, kit Hajnal a vendégszobába kísérvén, parancsoló hangon riadt reá:
- No, öreg úr, le kell ülni!
- Micsoda? - kiált fel haraggal sógorom, ki a sötétben még nem látta a másik rablót, aki előttem állt, és kalapját, botját letette az asztalra; Hajnal pedig odalépve, a botot ledobta a földre és szólt:
- Ennek földön a helye!
De erre sógorom dühbe jövén rakiált a rablóra:
- Micsoda vakmerőség ez?
- Csillapulj le, édes sógor - szóltam én hozzá, ezek szegény legények, egy kis segedelemre van szükségük.
- Vagy úgy, azok - viszonzá sógorom megrettenve - de hát mit akarnak éntőlem?
- Csak lassan, öreg úr, csak lassan! Ide vele a kezeit!
Hajnal összekötözé szegény sógorom kezeit erős zsineggel, melynek a helye még most is ugyancsak meglátszik rajta.
Aztán pedig elkezdé ismét:
- No most csak elő a pénzzel, gyorsan elő!
S egyet lökvén sógoromon, előre tuszkolta; én pedig mondám sógoromnak:
- Add át nekik a honn lévő pénzedet, Józsi, hadd menjenek aztán ezek a legények.
Sógorom erre bement az ebédlőbe, én pedig mozdulatlanul ülve maradtam. De Hajnal odaszólt hozzám:
- Jöjjön az úr is velünk! m- Társához fordulva peddig így szólt: - Kulics, a parancshoz tartsd magad!
Tovább már nem gyöztem leírni a helyszíni tudósítást. A továbbiakban megérkezik Oszterhuber, tőle elveszik a pénzét, kiürítik az ezüstös almáriumot. Nem akarták elhinni, hogy nincs több készpénz otthon, ezért jól összeverték Oszterhubert, majd némi fenyegetődzés után távoztak. Deáktól még a Batthyányinétól kapott aranytollat is elveszik, noha fogalmuk sincs, mihez kezdjenek vele. De ilyen kivonatosan egyáltalán nem olyan érdekes, mint a "helyszíni tudósításból."
Nagyon megköszönném, gondolom a többiek is, mert kézzel beírni kissé hosszúnak tűnik, főleg ilyen gyakorlatlan gépírónak, mint én.
A kezdetét azért leírom. A történetet Deák Ferenc beszéli el.
Késő estig kinn voltunk az udvaron, és csak amikor a levegőt hűsülni éreztem, jövök ide az ülőszobába. Alig ülök itt néhány percig, látom, hogy az ablak alatt holmi pandúrféle emberek beszélgetnek. (Ti. a rablók pandúrnak öltöztek.) Mindjárt rá hallom, amint valaki a folyosón erős, durva hangon kérdi a szobalánytól:
- Itthon az uraság?
- Nincs itthon. Tófejre ment, de mindjárt megjön. De a Deák uraság benn van a vendégszobában.
- Hol? Hát ki az a Deák uraság?
- Az a házi uraság sógora.
- Az? Hát vezessen hozzá.
Erre felnyílik az ajtó és belép két ember pandúrruhában. Első pillanatban rájuk lehetett ismerni, hogy rablók. Tekintetük, magatartásuk és minden mozdulatuk útonállóra vallott. Az első köztük parancsolólag szólt amannak:
- Kulics! Ide állj és húzd fel a fegyvert!Ha ez az úr itt megmozdul, lődd főbe rögtön!
A semmirevaló gonosz rögtön szót fogadott, két lépésnyire poziitúrába tette magát, és a fegyverét felhúzva a fejemnek szögezte. Ha csak véletlenül is megmozdulok, vagy a rabló fegyvere véletlenül elsül, egy perc alatt végem. Életem igazán csak egy hajszálon függött, mert a rabló szeszélye még ennél is bizonytalanabb.
Ültem ott hidegvérrel és rettegve gondoltam szegény sógoromra. Az első rabló közelebb lépve hozzám azt kérdezé:
- Hát maga az a híres Deák Ferenc, akit mindenki emleget?
- Deák Ferenc én vagyok, de híres-e, nem tudom.
- No, én meg Hajnal János vagyok Somogy megyéből, ha hallotta már a híremet.
- Nem biz én -feleltem neki.
- No hát, most majd megismerkedünk! mondta Hajnal kemény hangon. -Hát maga a háziúr sógora?
- Az vagyok.
- Hát mit csinál itt?
- Itt szoktam nyaralni. Élvezem a jó falusi levegőt, az időmet meg mindenféle esztergályos munkákkal töltöm.
- Attal? - kérdezte Hajnal - és mi m,indent csinál?
- Háűt nézze, itt van mindjárt egy alma az asztalon, ezt is én faragtam, szólék neki, csak hogy szóval tartsam.
- No biz ez szép - szólott a rabló és elnézegette a faragványt.
Az érdekesség miatt írom le. hogy egy Hajnal János nevű betyár 1863 nyarán kirabolta Oszterhuber Józsefet, és - ami fő - a sógorát, Deák Ferencet. Sajna, ez az érdekesség túl hosszú ahhoz, hogy idemásoljam, szkennerem viszont nincs.
Egy biztos, itt nagyon imponált nekem Deák Ferenc. Olyan nyugodtan és összeszedetten tárgyalt, hogy a mai túsztárgyaló előképének tekinthető. Hajnal mindenesetre nem volt valami udvarias, hogy finoman fogalmazzak.
Forrás: Ráth-Végh István: Hatalom és pénz, 1964-es kiadás 480-491 lap.
Szentesi Zöldi László: Rózsa Sándor, legenda és valóság.
Ez már a második kiadása, ezer példányban jelent meg, Méry Ratio, Somorja kiadásában. Úgy látszik, Szlovákiában nyomták. A könyvhéten, egy Móricz Zsigmond téri könyvsátorban vettem meg.
Most fejeztem be a Rózsa Sándorról szóló könyvet, és igen érdekesnek találtam. Sokszor elfogadom a szempontjait, hiszen nem vetíthetjük vissza a mi erkölcsi normáinkat egy XIX. századi ridegpásztorra, vagy szegénylegényre.
Megnéztem a hátlapot, és diszkréten mosolyogtam: a címlapon látható fotó Oszter Sándor gyűjteményéből való...
Sajna, csak ennyi, és az alább leírt könyvből. Érdekes viszont, hogy Petőfi alighanem jól ismerte a történetét, ha csak futólag is, de többször emlegeti a verseiben.
Bogár Imréről olyan balladákat költött az istenadta nép, hogy annak a végin már semmi köze nem volt az igazi Bogár Imréhez, akinek a tragikus véget ért rövid betyársága mindössze kb. másfél évig tartott (1861 tavasza - 1862. július.)
Küllős Imola könyve taglalja a Bogár Szabó banda működésének és bukásának rövid történetét is...
Érdekes, hogy Móricz Zsigmond sem nagyon nézett utána,hogy ki volt valóban Bogár Szabó Imre, mert Rózsa Sándorról szóló regényében Pisze Matyi szájába adja, hogy ő Bogár Imrénél tanulta volna a betyármesterséget.
1836-ban játszódik ez a regény, a Bogár Imre meg csak 1842-ben született.
Persze, elvileg elképzelhető, hogy több Bogár Imre is volt....
Elnézést, hogy belekottyantok, de a Néprajzi Lexikon szócikke :
"....Zöld Marci (? 1790–Fegyvernek, 1816)
alföldi betyár. Korabeli törvényszéki feljegyzések szerint a 19. sz. elején a többször szétszórt bihari zsiványok egyik vezére volt. A statáriális bíróság Zöld Marcit, Palatinszkit és társaikat a fegyverneki pusztán felakaszotta. A prózai hagyomány a fegyverneki harcot a zsandárok csúfos vereségeként emlegette. 1815–20 között nyomtatott → ponyva „A’ két híres Zsiványok, Zöld Martzi, Betskereki, ’s egyéb Társai életének rövid leírása” több → betyárballadában előforduló motívumot tartalmaz. A Zöld Marciról szóló balladák homályosan utalnak a valóságos történe...."
Kértem Marcit az egekre, Hogy ne menjen Fegyvernekre. De nem hajlott kérésemre, Bánatot hozott szívemre. Megengedjék, szép angyalom, Nem hibából cselekedtem. Megtámadt egy ellenségem, Elvesztettem reménységem.
Hihetetlen korrupció uralkodott akkoriban, elsősorban persze a Dél-Alföldön volt a legrosszabb a helyzet.
Rózsa Sándor orgazdája és bujtatója pl. sokáig a Veszelka-család volt, de Veszelkáék is sokszor megrendelésre dolgoztak.
Utólag kiderült, hogy a Szöged-vidéki bűnszövetkezetben nemesurak és egy sor magas rangú városi tisztségviselő is benne volt.
Egyes vélemények szerint Ráday is azért mondott le "betyárbiztosi" állásáról, mert bizonyos magas rangú körök érdekeltségeibe ütközött tevékenysége során.
Zöld Marci Biharban volt betyárfőnök. Szökött katona volt: azon való elkeseredésében ment betyárnak, hogy a szolgabíró nemesi származása ellenére besoroztatta.
A néphagyomány különösen ezt a kalandját szereti emlegetni.
Egyszer az erdő szélén meglátta, hogy egy Debrecen felől jövő szekéren négy vasasnémet ül. Vadászatra indultak, a fegyvereik a kas mellé voltak támasztva. A betyár rájuk ugrat, felvont pisztolyt szegez rájuk, és megparancsolja, hogy moccanni se merjenek. Nem is mertek, és némán tűrték, hogy a betyár nyergébe szedje a puskákat és elszedegesse órájukat, pénzüket. Aztán elköszönt és elnyargalt, de előbb odalökte a saját pisztolyát a szekérbe. Töltetlen volt!
Ezúttal közlöm a forrást, Ráth-Végh István: Hatalom és pénz c. könyvének 1964-es kiadása, 495 oldal. A további idézetek is tőle valók.
A borral való kínálgatás és a lopott csikó nyilvánvaló vesztegetésről tanúskodik. A korrupció szépen virulhatott a vármegyénél, erről nemcsak a nóta szól, hanem akta is. Rózsa Sándor három terhelő tanúról így nyilatkozott:
Ez a Kékes Imre, aki akkor pusztai kapitány volt, mindig biztatott, hogy semmitől ne féljek, mert majd ő hírt ad nekem, ha baj lenne. Azért is 300 forintot adtam neki. Ugyanennyit adtam Mihályffy városi perzekútornak. Egy harmadik komisszáriusnak szintén adtam 200 forintot, hogy tudósítsanak, ha veszedelem fenyeget.
