A hunok és avarok között is lehettek, s bizonyára voltak is török és mongol nyelvű és rassztípusú egyének, bár egyes nyelvészek (Magyar Nyelv 59 /1963/, 53–66.) a hunok török nyelvűségét kereken elutasítják. A Priszkosznál, illetve Jordanesnél megmarad három szó (sztrava, kamosz, medosz) pedig biztosan nem török eredetű, amint az l, r és v hangokkal kezdődő nevek sem. Az ázsiai hsziung-nuk is az európai nagyrasszhoz tartoztak, ám eddig ismert kisszámú nyelvemlékük, a kínai átírás erős torzítása miatt, egyelőre alig értékelhetők.
Függetlenül attól, hogy a csernyahovi kultúrát érhették kulturális hatások a Visztula mellékéről a zarubinci periódusban, ez egy alapjaiban szarmata-szkíta kultúra, és ezt te is jól tudod. Ezért nem tesz különbséget a két időszak között némely kutatók.
"Chernyakhov is the type site for the Chernyakhov culture, between the 2nd century BC and the 5th century AD throughout Poland, Ukraine, and Moldavia."
Marha nagy szüksége volt a szkítáknak arra, hogy a Kr. e. II. századtól fennálló kultúrájukat egy északi fagyos tájakról származó germán civilizációs hatás a Kr. u. évszázadokban hirtelen életre keltse...
A csernyahovi kultúrát senki nem teszi kre 2 - kru 5. sz. közé ez tévedés. Még ha az egyébként régészetileg bizonyított germán beáramlástól el si tkintünk akkor is elválik a zarubinci és a csernyahovi kultúra. Különben miért kéne új nevet adni neki.
Kiszely odaírta az alsó képhez, hogy mit akar vele szemléltetni? Hogy hun specialitásról van-e szó, vagy csak egyszerűen képet közöl egy annivard településről?
Nem tévedtem, és a régésznő se, attól, hogy egyesek a zarubinci és a csernyahovi kultúrát nem különítik el élesen egymástól. Azok húznak itt éles cezúrát, akik erőnek erejével valami vérfagyasztó jelentőségű osztrogót (germán) bevándorlással akarnak számolni ennek a műveltségnek a területén. Vagyis az indogermán kultúrprioritás hívei elsősorban.
A beszúrásra vonatkozó javaslat meg arra vonatkozott, hogy ha szted ezek az épületek alpesi típusúak, akkor rakj be ilyen épületekről képeket, és majd összehasonlíthatja őket, aki akarja.
Emlékszem egy a googleból előkapart ellenőrizetlen elírást másoltál be. Nagyon lelkiismeretes. Bocsánatot kértem a hamisítás vádjáért de ettől ott és akkor tévedtél.
Az Európába nyomuló hunok legfélelmetesebb fegyvereként az íjat emlegetik a források, bár karddal, harci késsel, lándzsával is harcoltak, esetenként vértet is hordtak. A hun fegyverzetet a sajátos hun temetkezési szokások következtében többnyire csak töredékesen vagy éppen a peremterületekről ismerjük. A hun lovas fő, távolra ható fegyvere a végein, markolatán csontlemezekkel merevített, mintegy 130 cm hosszú, rendkívül erős aszimmetrikus reflexíj, a hozzá tartozó vashegyű nyílvesszőkkel. A legtöbbször igen töredékes csontlemezeket Volga-vidéki leleteken kívül – Pokrovsk, Rovnoe, Verhnee Pogromnoe (Oroszország) – kercsi katakombákban, a Wien-Simmering-i sírban, kivételesen germán vezérsírban (Blucina) találták meg. Az íj a hun hatalom jelképévé vált (Marcianus álma). Ennek régészeti bizonyítékaként arany íjborítások kerültek elő hun temetési áldozatokból (Pécs-Üszög, Bátaszék, Pannonhalma) és egykorú temetkezésből (Jakuszowice, Lengyelország). A háromélű, 5 cm hosszú vas nyílcsúcsokat mintegy 20 lelőhelyről ismerjük, előfordulnak az egész hun szállásterületen és a peremvidékeken is. Tegezmaradványokat Európában még nem sikerült feltárni, lehetséges, hogy a pécs-üszögi, szeged-nagyszéksósi leletek egyes aranyveretei tegezről származnak. A közelharc fő fegyvere a keresztvassal felszerelt hosszú, viszonylag karcsú kétélű kard (hossza 100 cm körüli, a penge szélessége 4-5 cm). Jelentőségét illusztrálja a „Hadisten (Mars) kardja” motívum. A kelet-európai puszták szinte valamennyi 5. századi leletében utal valami – pengetöredék, veret – kard egykori jelenlétére, a Duna-vidékről jó állapotban megmaradt kardokat idézhetünk: Pannonhalma, Szirmabesenyő, Bátaszék, Lengyeltóti, Wien-Leopoldan stb. Az Azovi-tenger vidékén csoportosulnak azok a rekeszes díszű keresztvassal ellátott példányok – Pokrovsk-Voshod, Taman’ (Oroszország), Dmitrievka (Ukrajna) –, amelyek kaukázusi alán és nyugati-germán kardok előzményének tekinthetők, és amelyekhez a pannonhalmi díszkard is tartozik. Az előkelők kardhüvelyét (ritkábban a markolatot) aranylemezek díszítették. A felerősítés nemegyszer féldrágakő kardfüggesztővel (Altlussheim, Pokrovsk-Voshod) vagy veretes tartófülekkel – (Novogrigor’evka (Ukrajna), VIII. kurgán – történt. A kard mellett gyakran második fegyverként keleti eredetű keskeny, egyélű, 40-60 cm hosszú harci késeket használtak. Jelenlétükre hüvelyveretek alapján ott is következtetni lehetett, ahol a vaspenge nem maradt ránk (pl. Szeged-Nagyszéksós). Nem sokat tudunk a kétségtelenül meglévő hun lándzsáról (Pokrovsk-Voshod, Pécs-Üszög), páncélról – Fedorovka, Pokrovsk-Voshod (Oroszország) –, ezek általában nem kerültek sem sírba, sem a halotti áldozat eltemetett tárgyai közé. Pányvának, pajzsnak régészeti nyomát eddig nem találták, nem azonosították. A hun fegyverzetben az ázsiai hun és iráni örökséghez a kelet-európai puszták hagyományai ötvöződtek. A hun mozgalom messze nyugatra közvetítette ezeket, belőlük a germán népek egyes, harcmodoruknak megfelelő elemeket átvettek, mások csak a keleti steppéken éltek tovább.
A beszúrásra vonatkozó javaslat meg arra vonatkozott, hogy ha szted ezek az épületek alpesi típusúak, akkor rakj be ilyen épületekről képeket, és majd összehasonlíthatja őket, aki akarja.
Leközöltem itt Kiszely könyvét elejétől a végéig, képekkel együtt. Kifogásoltad a könyvben szereplő fotókat. Bár a képek nem tőlem származtak (hiszen csak közvetítettem őket), válaszoltam neked. Erre ez a reakció.
"...meglehetősen céltalannak tartom, hogy a googleból töltsek fel képeket, majd majd a népnevek mögé tetszés szerint, magyarázat és bizonyíték nélkül odaírjam hogy avar, hun, hatti, vagy magyar."
Csak azt szoktam odaírni mögé, ami eredetileg is ott szerepel. Ezenkívül a hattit felcserélem a szkítával, a parthust is az avarral, de olyan zagyva módon egyiket a másikkal, ahogy te szeretnéd beállítani, soha.
Emlékezz, hogy már egyszer (hasonlóan alattomos módon) megpróbáltad rámhúzni a hamisítás vádját a hatti topikban, akkor bocsánatkérésre kényszerültél. Ennyire tellik csupán?
Ha úgy érzem egy fotónak jelentősége van , alátámaszt valamit akkor be is szúrom. Azt viszont meglehetősen céltalannak tartom, hogy a googleból töltsek fel képeket, majd majd a népnevek mögé tetszés szerint, magyarázat és bizonyíték nélkül odaírjam hogy avar, hun, hatti, vagy magyar.
Neked nem tűnik fel hogy ezzel olyan szinten hiteltelenné tetted magad, hogy már az összes fórumon hetek óta csak magaddal beszélgetsz?
Az épületeket ábrázoló képek Kiszely munkájának 27–29., 39–42. oldaláról valók. Nem tudom, akart-e ezekkel valami magyar–hun vagy székely–hun párhuzamot bizonyítani, vagy csak egyszerű illusztrációként, netán az oldalszám növelése érdekében rakta-e be őket. Mindenesetre ti is szúrhattok be ábrákat, fotókat, ha úgy gondoljátok.
svajci hunok es svajci negerek, ez mar kesz kabare
kicsit sem tunik fel hogy ezek ezek a falvak koszonoviszonyban sincsenek a jurtakulturaval es hatrafelele nyilazassal, annal inkabb hasonlitanak az archaikus alpesi roman stilusra?
Az emberben önkéntelenül felvetődik, hogy amíg a távoli Szibériába, az ottani őserdők primitív népei közé volt pénze expedíciók felszerelésére az MTA-nak, Regulyval kezdődően, addig a közeli kis svájci hegyi falvakba ugyanerre miért nem tellett...
Véletlenek nincsenek, csak nem ismert szükségszerűségek. Bernard Savioz zürichi kollégája, a Zürichi Városi Kórház gazdasági vezetője dr. Csihák György. Ő hozott össze minket Saviozzal, első útjainkat együtt tettük meg a völgyben. A „fordulatot” a Val d'Anniviers kutatásában az a vizsgálat jelentette, aminek során dr. Jean-Marc Caloz vissoie-i körzeti orvos a völgy legősibb lakóitól vérmintákat vett, és azokat elküldtük Osakába, Hideo Matsumoto professzorhoz. A vérminták tanúsága szerint az őslakók egy része belső-ázsiai markerű, azaz vérsavójuk olyan speciális immunanyag-megosztást mutat, amely Európa népeire nem jellemző, viszont megtalálható azon területeken, ahonnan a hunok jöttek, ugyanakkor kimutatható az avar lakosság és a honfoglaló magyarság ősi szállásterületein is. Ebből arra a következtetésre kellett jutni, hogy az anniviardok valóban nem ősi európaiak, hanem vagy a hunok, vagy az avarok vagy a honfoglaló magyarok Svájcban élő maradványai.
A Val d'Anniviers kutatásában nem kis szerepe volt a magyarországi Salamin családnak. Salamin Márton a völgy aljában fekvő Chippis községben született, ahol 1829–1835-ig tanácselnök volt. 1831-ben vette feleségül Rossier Magdolnát. 1834-ben a Val d'Anniviers-t súlyos természeti csapás érte; óriási mennyiségű víz és lavina zúdult a völgybe. Chippis községben a házak 90 százaléka összedőlt. Ennek hatására Salamin Márton – akinek eredeti származási helye Grimentz vagy St. Luc volt – családjával együtt Magyarországra költözött. A Salamin (régi ejtése szerint ugyanaz, mint ma magyarul, a völgyben ma már Szalamennek ejtik) név különösen Grimentzben és St. Luc-ban igen gyakori.
Érdekes, hogy a Salamin név a XII. században már szerepelt Magyarországon. 1138. szeptember 3-án II. Béla király összeírta a dömösi prépostság birtokait és az ott élő szolganépeket, és az utóbbiak között Salaminok is szerepelnek, azok „a szolga-háznépek, akiket Álmos herceg adományozott az ő nagyon kedvelt dömösi egyházának, hogy benne éjjel és nappal [Istennek] szolgáló kanonokoknak a mindennapi élelmet biztosítsák”. Három Tolna és Somogy megyei akkori faluban, Döröcskén, Szanácson és Huston is szerepel a Salamin név. A Salamin család sok kiváló nyelvészt és mérnököt adott az országnak, jelenleg 48 leszármazottjuk él, és 23-an viselik a Salamin nevet. (A Salaminok tanították báró Eötvös Lorándot és Madách Imrét francia nyelvre, és ők kísérletezték ki az első magyar telefont is).
Ilyen előzmények után indult a magyar forgatócsoport a Val d'Anniviers-be, ahol Bernard Savioz kalauzolt. A völgy lakóinak eredetkutatását illetően a 24. óra után vagyunk, már csak morzsákat lehet itt-ott összecsipegetni e kétségtelenül érdekes kapcsolatokat mutató emberekről. A mai napig egyetlen néprajzkutató, családkutató, antropológus, nyelvész, történész vagy bármilyen „hivatásos” kutató nem dolgozott köztük. A legújabb szerológiai és fizikai antropológiai vizsgálatok (az ősi lakóknál erőteljes „mongolid” jellegek figyelhetők meg, a gyermekek egy része mongolfolttal születik, jelentős részüknek ma is van mongolredője, mások a „klasszikus” vércsoport-tulajdonságaik, mint környezetüké, stb.) azt mutatják, hogy az ősi hagyományoknak és a homályba vesző forrásoknak – ahogy a modern történettudomány egyre inkább megállapítja – az eddigieknél nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Mivel pedig a helvét svájciakat nem igen érdekli déli tartományuk e maroknyi idegen népessége, azért nekünk magyaroknak kell számba venni népünk minden távoli töredékét és esetleges rokonát.
Ma Vissoie, Pinsec, St. Luc, St. Jean és Grimentz lakóinak egy része vallja magát a hunok leszármazottainak, számuk már csak mintegy kétezer. E században ők is jelentős mértékben keveredtek környékbeliekkel és az ide költözött idegenekkel, hiszen Grimentz ismert síparadicsom lett, így egyre több a betelepülők száma.
Illyés Gyula gondolatai idéződnek fel bennem. Hasonló helyzetben – amikor ellátogatott egy provence-i „magyar” faluba – ő is megkérdezte: és mi van, ha mégis legenda az egész? (Megállapította, hogy az ottaniak ősei a török által megszállt Magyarországról elhurcolt foglyok lehettek). „A nemzeti érzés hajszálgyökerei” című tanulmányában így ír: „De hisz a kérdésnek épp a legendabeli része foglalkoztat a valótényeknél jobban. A léleknek az a különös szomja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön. Mi ez a szomj, ez érdekel ...Azért jöttünk ide, mert hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni. Ők pedig azért fogadtak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk.”
8. kép: Tulipánmintás útmenti kápolna Missionból. Lent: Ugyanennek a kápolnának a virágmintái és (jobboldalt) mayeaux-i ugyanilyen kápolna hasonló virágmintái. Az edény kárminpiros, a virág szára zöld, a tulipánok tűzpirosak, a kis csillag alakú virágok közepe sárga, a szirmai kékek.
Tomka Péter a hunok fegyverzetéről:
19. kép: Cuimey (Külmez) – A kápolna (1929)
18. kép: Pinsec (Penszék) – Pásztorkunyhó (1915)
17. kép: Vissoie (Viszój) – Visszatérés a piacról (1929)
16. kép: Chandolin (Sandolin) – A kápolna (1900)
15. kép: Zinal (Szinál) – A régi kápolna a falu elején (1910)
14. kép: Grimentz (Grimenc) – Az imaház és a falu (1910)
13. kép: Pinceablak-fedők. Fent: a Val d'Anniviers-ből; lent: a Székelyföldről
12. kép: Sargatának nevezett ostor a Val d'Anniviers-ből, amelyet Guigoz professzor nagyapjától szerzett 1880-ban
11. kép: Sajátos, szív alakú, fából készült gyertyaminta-nyomó lapocskák 1891-ből Val d'Anniviersből
10. kép: Fent: tulipános virágmotívum a mayeaux-i kápolna mögötti falról; lent: a templom mögötti városháza homlokfalán levő tulipánminta Grementz-ben
9. kép: Fent: szimmetrikus kapudíszítés Csekefalváról (Székelyudvarhely mellett); középen: ugyancsak csekefalvai oromdísz; lent: virágdíszítések a mayeaux-i kápolna oltár mögötti boltívről.
8. kép: Tulipánmintás útmenti kápolna Missionból. Lent: Ugyanennek a kápolnának a virágmintái és (jobboldalt) mayeaux-i ugyanilyen kápolna hasonló virágmintái. Az edény kárminpiros, a virág szára zöld, a tulipánok tűzpirosak, a kis csillag alakú virágok közepe sárga, a szirmai kékek.