B. Anikó válasz | 2009.03.27 14:51:46 © (
14578)
(Nálam ilyen például az Esterházyra reflektáló írása: próbálkozott erősen, de nem talált igazán fogást rajta.)
Előzmény: Heden (14555)
Azt hiszem, ettől van, hogy nehezen viselhető a közélet. Mindenki „fogást keres” a másikon, vagy pediglen nyalja a másikat, gyakorta nyalva keresi a fogást, mindenesetre a nép (B. Anikó) fogáskeresést orront szinte mindenütt, ott is, ahol nincsen fogáskeresés.
Vagyis az igazi beszélgetés, az igazi vita egyáltalán nem praktikus, nem célorientált. Hanem alanyi. Mondhatnám: nárcisztikus. Esterházy tulajdonképpen jó helyen matat, amikor Babarczy könyve kapcsán ezt írja:
„Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő áll a tanszékek közti nagy üvegajtóban (Duchamp), és könnyedén nekidőlve az ajtófélfának.
Könnyedén nekidőlve az ajtófélfának: sétál. Kart karba ölt. Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre derűs, elegáns, régimódi. Az angol klubok pörlekednének érte. Dír szőr, susognák neki. Virginia Woolf titokban beleszeretne, nyilvánosan molesztálná, majd hivatalosan neki ajándékozná a szivardobozát.
A séta természeténél fogva nem célra tartott, nem is céltalan (természetesen), célja maga a séta, ezredszerre citálva ifjabb Pliniust: Ez nem kitérés, ez maga a mű, valamint célunk majd megtalál minket (Weöres). Irodalom, filozófia, képzőművészet, kritika: ahogy mászkál az ember (ez az ember), eléje kerül ez-az. »Titokban persze azt reméli, hogy ez a békés sodródás igazi
út, valahonnét valahová vezető…« Van, aki szerint gyanús ez a sokféleség, vagy zavarbeejtő. Egyáltalán nem hiszem, hogy sokat akarna a szarka, de nem bírja a farka. Nem, mert nem kell az
akarásra gondolnom, baj is volna, ha kéne, oda volna a sétálás, s volna helyébe menés és caplatás. Legjobb esetben osztálykirándulás, kötelező élménybeszámolóval. Semmi ilyesmi: bír, amennyit bír, majd elválik; sokat bír.”
Nagyjából erre gondolok élvezetileg, csak hát meglehetősen egybeélveződött itt egy rakás minden. Pedig a túlélvezés sem üdvözítő. Esetleg akkor, ha flekkre sarjad a kéj.
Egyébként Esterházy pontosan tudja, hogy süketel, mondták néki, s ő önként dalolva idézi egyik kritikusát (ugyanott):
„Nemrégiben kicsit, tényleg kicsit, és nem is
azért említem, hanem mert igaz, a szememre lobbantották, hogy az efféle írásaim »néha mellé beszélnek tárgyuknak, előfordul, hogy mindössze szellemes fecsegéssel, ügyes szövegszerkesztéssel kenyerezik le (egyébként első olvasásra sikerrel) a tárgyról valamiféle komolyabb állításokat remélő olvasót, néhány rosszabb esetben meg csupán rámutatnak egy fontosnak vélt dologra, személyre, műre, eseményre ahelyett, hogy arról különösebben érdemlegeset állítanának«.
A számból vette ki, uram. Akár mottó is lehetne itt. Engem zavar, ha látok valami jót, és annak nincs örülve. Ez engem kellemetlenül érint, főfájást kapok, enyhe szédülést, akárha holdórám jőne, belevaló magyar kan. Úgyhogy valóban előfordul, hogy csak a heves mutogatás marad – 1 könyv –, miközben az érdemlegesség: a rövidebbet húzza.”
Esterházynak tehát a szájából vették ki Marton Frigyest. És vissza se rakták oda. Marton ugyanis ezt mondta az akkoriban még szintén arisztokratikus Verebesnek: „nem lebaszni kell a közönséget, hanem megbaszni”.
Na most mutatis mutandis: nem az a kérdés, hogy főfájása van-e a szerzőnek az öröm hiányától, hanem hogy az olvasó a tárgyat kapja-
e (ha a tárgy iránt érdeklődik), vagy a szerzőjét kapja
be. Esterházy nem tud recenziót írni. Ezért örömének ad hangot ügyesen (kapják be!), sőt meg is ideologizálja privát örülvését. Mert, ha nincsen örülve, az
őt kellemetlenül érinti. Igen?! És?! Ki nem kakilja le, hogy szerzőnek mi az, ami kellemetlen főfájásilag?
Szerző lát valami jót az életben,
induljunk ki ebből! Szerző nemigen tudja elmondani, hogy a jó
miért jó,
mennyiben jó, csupán ennen örömét bírja közölni – „kenyerezéssel”.
Ám ifj. Pilnius nem erről beszél. És ami az igazán vicces, Esterházy sem erről beszél. Esterházy nem érti Esterházyt. „
A séta természeténél fogva nem célra tartott, nem is céltalan (természetesen), célja maga a séta, ezredszerre citálva ifjabb Pliniust: Ez nem kitérés, ez maga a mű, valamint célunk majd megtalál minket (Weöres).”
Tehát a sétánk (mint cél) majd megtalál minket. Megtalál minket a sétánk.
Elképzelhető. Miközben a séta nem cél. Soha nem is volt cél. A séta séta. Ezt úgy mondja a művelt francia, hogy l’art pour l’art. A franciánál is műveltebb magyar pedig így mondja: „Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.
Nem szükséges, hogy én sétáljak, de úgy látszik, szükséges, hogy sétálassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.
Minden legalább közepes stílérzékkel megnyúzott ember tudja, hogy még a gyémánttengely egyenesben tartása sem par excellence cél. Merthogy nincsen művészi cél. Erről beszélnek ifjabb Pilniusék is.
És ezt nem érti itt B. Anikó fórumtárs: a fülem rojtja keressen fogást Esterházy Péteren! És bizony, pont ezért találok rajta fogást. Merthogy nem keresem azt.
Az ember úgy ír, hogy élvezi már az első mondatát is. Ennen mondatát élvezi. Majd tovább élvez görögve és még tovább… Mindvégig sajátmagát élvezi az ember, nincs ezen röstellnivaló, Esterházy is így cselekszik, csak a morális hozzáállásban van a különbség. Én nem írok tárgyi flekkeket az ÉS-nek (magyarán: nem verem át az olvasót), hanem csak itten szórakozgatom.
Szórakozhatnám. Vagy éppen másutt.
Ha tudnék tárgyi flekket írni l’art pour l’art élvezettel, tárgyi flekket is írnék l’art pour l’art élvezettel. Míg Esterházy úgy ír tárgyi flekket, hogy nem tud írni tárgyi flekket. Ámde megfizetik.
L’art pour l’art. Ez a dolog céltalanságának lényege. Az öncél nem cél. Aki ezt érti, képes arra, hogy jól írjon. Én is ezért írok jól. És ezért érzi Babarczy Eszter, hogy
üldözöm őt. Azért érzi így, merthogy nem üldözöm őt. Másként: azért üldözöm objektíve, mert nem üldözöm szubjektíve. Ha üldözni akarnám, nem üldözném, merthogy az esetben nem tudnám üldözni. Csak erőlködni tudnék. Vergődni. Vicsorogni. Átkozódni, fogást keresgélni…
Hogyan is van? „Ez nem kitérés, ez maga a mű, valamint célunk majd megtalál minket”.
Engem már megtalált a célom. Babarczy Eszter, mint sétám célja, megtalált. Sőt megtalálta a farkamat is. Ident nicken. Megállapította, hogy nékem „nem áll föl”. Ident nicken állapította meg. Majd azt írta, hogy
ezért is én vagyok a hibás, mert olyasmit közöltem (egyébként nem közöltem), amelyre ő muszáj volt rápattannia. Ident nicken nagyon muszáj volt rápattannia. Merthogy én miért írtam olyasmit?! Könyörgöm! Felnőtt emberek vagyunk! Ha ugorj a kútba…? (ráadásul nem is mondtam, hogy ugorjon a kútba, senkinek sem mondtam, míg Babarczy Eszter eszembe se jutott – ő Básti Juliról sohasem jutna eszembe).
Nos, erről beszélek. Ez a l’art pour l’art. A séta, mint öncél. A séta, mint
nem cél. Az ember élvezéssel ír le egy mondatot
egészen másról, és általa – váratlanul – fogás találtatik Babarczy Eszteren.
Semmit nem kell tenned érte. Csak pilniusilag élvezni, majd kajánul vigyorogni. Mint minden ügyes élvezés után. Ha még van hozzá erőd.
