Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
barátom te mire vártál megváltásra békére tőlem ilyet ne kérj mert nekem sincs ha van is ha kéred elfogy elszáll harmattá vál’ semmivé köddé láthatatlanná add azt amid van ne mást ne többet tudnál-e többet annál amit tudsz amid van adni ne félj
Tudod, engem szarrá lapít ez a szar állapot, ami összeköt engem, téged meg ezt a szar államot. Van ez a késztetés nem is olyan mélyen bennem, hogy ez a Magyarország nem jó, tehát el kell innen mennem. Nyaggat a nyugat, hogy lehet, hogy csak nekem ilyen homályos az elmém, de a nyugatiaknak ez a majdnemkelet-Európa csak egy vicces mém, és, ha az isten ezért meg is ver; felőlük lehetne akár anywhere. Szóval tanulj meg jól angolul, vagy spanyolul, vagy elég, ha beszélsz simán bonyolul- tan, hogy senki se értse! Amúgy tudtad, hogy a Parlament épületén fészkelni szokott a vércse? És hogy csak azért nem élünk itt egyhangúan, mert onnan minden guanó pont a fejünkre guan? Itt csak azt láthatod a kulcslyukon, hogy a dj-k is csak a szart keverik a pultjukon. Abból is látszik, hogy mennyire nem menny ez, hogy tudod, itthon még a fény is szennyez. Na jó, hogy ott is, de itt még az oktatási rendszer, meg a közlekedés, meg a személyiség sem egységes, a politika pedig teljesen nevetséges. Meg nyugaton a fanta sárgább, mint az itthoni fanta, én meg ezeken a dolgokon ki vagyok akadva. Nekem olyan ország kell lehetőleg, ahol nem veszik meg plázának a temetőket, meg a legelőket, meg az ügetőket, nem lopják el az igetőket, az igeidőket, az igeneket, meg mindent, ami mozdítható. Meg leginkább azt, ami eszmei, vagyis ami mozdíthatatlan. Ahol úgy jár a nyugdíjashoz a nyugdíj, ahogy a párnához jár a paplan. Ahol a templom nem paptalan, de a pap nem hittelen és főleg nem hiteltelen, az út nem úttalan és én nem vagyok te-len.
Ahol a hajléktalanok rendben túljutnak a legzimankósabb telen, mert igazából a hajléktalan sem hajléktalan. Ahol jó sorsot szőnek nekem a moirák, olyat, amit aztán szét-szarrá legfeljebb a moly rág, de nem a kormány. Mert a hazafiatlan forradalmi szenvedélyed neked is egyből föléled, amint a harminc százalékot csökkent fizetésed minden hónap végére föléled. Jó, hogy neked még nincs fizetésed, de föléled a szüleidét, a nagyszüleidét, a dédszüleidét. És függő vagy te is, de a te kábítószered a kényszer. Hogy már megint el kell mondanod, hogy mennyire elbasztak valamit keresztbe-kasul vagy négyszer. És mivel az életem itt nem fasza már, hát én inkább eltűnök, mint ködben a szürke szamár, mert már nem elég a pálinka a bennem lévő kulturális pánikra! Meg egyéb pánikra sem, például, hogy egyre többen teszik a facebook-posztjaik tárgyává, hogy hogyan válik ez az ország szépen lassan trágyává. Meg a híreket is onnan tudom meg, mert kábé annyit ér a sajtó, mint egy enyhe hányingernek napok múlva a hashajtó. Csak a hashajtó legalább szabad. Szóval el fogok menni, de nyugi, addig még majd hívlak! De hát hogy is hívhattalak volna, mikor vidéken lennragadtam, és sms-eztem volna, akár egy szeriőz vadkan, de lemerült a telefonom is. Az utamat állta egy csapat ovis, mikor mentem volna a netkávézóba, de amúgyis mondták, hogy az meg tiltott zóna, mert az összes kávézót és McDonaldsot felrobbantották, a facebook meg amúgyis totál meghalt, sőt aki meghalt, az maga a Zuckerberg, én komolyan nem láttam még embert, aki ennyire próbált volna felhívni téged, aki mást mond, az kurvára, de kurvára téved. Jó, a Zuckerberg él, de mindenki más meghalt, így nem tudtalak hívni, de majd írok neked egy dalt… Illetve bocs, de mégse írok, meg amúgyis hagyjuk már ezt az egészet! Van nekem kifogásokból egy egész szett! Vagy írhatok neked verset is, tudod, költői képek meg minden; szinekdoché, ami oké, hogy rész-egész, de sajnos nem fogja fel a részeg ész,
tehát vagy nem iszom többet, vagy nem írok verset mégsem, mert inni muszáj. Búcsúbulik, ilyesmik, érted. Az egészet el se mondanám, ha nem lennék ennyire egyenes, mert nem akarom, hogy fájjon neked ez a helyzet, ami csak ilyen köztes, és látod, hogy egyből én vagyok a kibaszott erkölcsi győztes! Vagy fájhat is akár, akkor meg az a vicces ebben, hogy mérhetem az időt, míg az ebcsont beforr az ebben. Javasolok neked egy jobbat a módszerednél, keress hibát rajtam, amitől nem szeretnél, vagy maradhatsz az itthagyott-csajom szerepnél. A koszos kis Magyarországnak utoljára beintek, majd emailben küldöm haza a közös emlékeinket. Húzok, iszkolok, takarodom, téged képzeltelek el a karomon, csak nem bírta az akaratom, de még lehetsz a barátom, mint ahogy Jerrynek haver a Tom.
megszabadulni valamitől ami csak ellibbent lepkék gubóin létezik és onnan tekeredik le mint csillogó ökörnyál és száll-száll megszabadulni valamitől ami tiszta-szép-fehér hópehely ég és föld között és szállt-szállt megszabadulni valamitől ami szivarfüst a szívem körül árnyék egy beomlott éjszakában célkereszt a tegnap halántékán
Döntöttem — nem vagy. Hogy voltál? Ki tudná azt mi történt meg a földtörténet hajnalán? — hisz a dinoszauruszok is eltűntek, pedig mekkorának érezhették magukat. Döntöttem — nem vagy. Hogy leszel? Ki tudná megmondani mi történik holnap, most, a következő percben, másod- percben, pillanatnyi időben? Az idő — lerágja azt a kis zománcot ami véd még. Mi marad? Döntöttem — nem vagy. Mert fényes reggelt akarok és sima napot és éjsötétet amikor kell, árnyékok nélkül. Döntöttem — nem vagy. Belopózkodó árnyékod átruházom arra aki még mindig fénysávnak nézi, hunyorogjon Ő egy életen át miattad.
amikor kifullad a szerelem, elhibázott reflex levegő után kapkodni. elég, ha tudod: megint gyáva voltál! éjjel, ha forgolódsz is, úgy tűnhet, minden rendezett. új szokások, régi munka, szaladhatsz időre, le ne késs magadról. fogyatkozásodra nincs, ki rámutatna. eltelik néhány hónap, egy-két évszak, megszabadulsz közös mámorotoktól.
végül egy délután odakuporodsz lecserélt bútoraid közé, hiába. nem érted, mitől lett egyszerre minden megmásíthatatlanul érvénytelen.
Enyém volt s mégse enyém ma, enyém ma is, és idegen, ha eszembe jut, újra hajnal ragyog az életemen. Nézem s nem látom. Az arca csupa fény, felhő, remegés; virágzene: szóba fogni túl sok és túl kevés. Virágzene, érthetetlen. Ki tudja, nem álom-e? Tűnt évek titka, merengő fény- és illat-zene. Enyém volt s mégse enyém ma, nem enyém, s örökre az, neki üzenek, a szíve tudja, s megdobban: úgy van, igaz! Enyém volt és mégse enyém ma, enyém ma is, és idegen, ha eszembe jut, újra hajnal ragyog az életemen.
Nem tudom mi az, mi megmarad belőlem, s azt sem, vajon meddig gondolnak reám, csak azt tudom, én elviszem magammal mindazt, mit a sors méltán szabott rám.
Elviszem majd gyermekeim óvó szeretetét, bársonyos hangjuknak nyugtató szavát, s azokat a derűvel telt boldogságos perceket, mit a szív és a lélek jól magába zárt.
Elviszem a nyárvirágok fenséges színeit, a selymes zöld füveknek ezüst-harmatát, és elviszem, azokat a szél-por lepte lépteket, melyeknek a szálló idő már befedte nyomát.
Elviszem még a szerelem szépérzéseit, azokat az érzéseket mikben mindig felleltem azt a kitartásra buzdító céltudatos erőt, amely által egy emberöltőt veled élhettem.
Lágy, puha sorokat szeretnék rólunk írni, hóba süppedt lábnyomokat a csendben, akár január első hajnalán, mikor a pelyhes utcán hazafelé tartva csupán ketten vagyunk.
Ujjaink kesztyűtlen kapaszkodnak össze, érzem sorsod lenyomatát tenyeremben a többi kusza vonal között, és én is ott lüktetek már végleg kézfejeden húzódó ér kék boltíve mögött.
És te igent mondtál, pedig mindketten tudjuk, hogy nem fogsz hozzám jönni, hogy nem én veszlek el, hogy bonyolult kötésminta szerint vagyunk elrendezve, és hogy kezdettől fogva vagyunk egymás anyagában ősi motívum, hogy te utazhatsz délre, én pedig északra, mert tudom, hogy nem egyedül az enyém vagy, hogy csak az önzetlenség van, vagy semmi, és viszont, mert ugye a lovakat mindig lelövik, a madarak pedig egyszercsak kirepülnek, de mi akkor is maradunk egymásba kötött sormintája az örök szívszövetnek.
Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok, a részletek halkan zúgtak odalent, idefenn most egyik se hiányzott. Kérdezni jöttem fel, de a jósnő hazament a lázas kisfiához.
A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba, pattogva tűnt el, pedig nagy volt: a törhetetlen üveg maradéka. Csak a szívem kérdezgette halkan: kedves vérem, hova lesz a séta?
Azelőtt ilyenkor kétségbeestem, mert innen már csak lefelé van út, és idáig nem jár le az Isten. De most itt volt, és ő kísért le később: egy szó nélkül ballagtunk le ketten.
De ez a végén lesz, itt még csak állok, és érzem, ahogy elkezdek nevetni: hogy lettem én ennyire magányos, és hogy teljes képtelenség, félreértés, de ez mégse lesz már soha máshogy.
Én látom benne azt amit Isten is lát megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
pár tollas patkány: kékes vadgalamb csipeget morzsát, mikor a nagyharang telefonomban kongat kettőt: életemről a víz már elfőtt. reggelimről és vacsorámról – ha nem is gyógyít az idő, de ápol.
nem érinthetlek, de legalább látom, hogy a hiányod kitölti álmom. közben úgy mész el, hogy itt maradsz, együtt szimatoljuk a télből lett tavaszt. közben úgy maradsz itt, hogy elmész, dalolni, s közben nem-táncolni felkérsz.
telet és tavaszt, melyikük hol van? most hason fekszem a sárban, a hóban. tudod: sokféle börtön létezik, börtön a szerelem és börtön a hit, szenvedély mind, mint a cigaretta, mint a töltött Colt, netán Beretta.
sírtam párszor – több könnyet nem ejtek, estéimből inkább elfelejtlek, s reggeleimben sem várlak többé. régebb egész volt – átalakult törtté.
tollas patkány, morzsa, nagyharang. mi: aranyszem és leples bitang.
az idő nem gyógyít, de ápol: lassan szemünkre terülő fátyol.
A gyerekkor tavaiban elburjánzott a békalencse. A hínár már nem kiirtható. Beleakad a lábfejem, és görcsbe rándul az izom. Elsüllyedek, akár a kavics.
Mint asztronauták az űrben, halak lebegnek mindenütt. Távoli, idegen bolygókra gondolok, olyanokra, amiknek még nem adtak nevet. Talán tudnánk ott is élni.
Mert nem lehet, hogy tényleg ennyire egyedül legyünk. Agyonnyom a sötétség, a hideg, táguló anyag.
Egyszer téged is elveszítelek. És akkor tényleg semmi sem marad.
Azt hiszed drágám, az a régi dallam elnémulhat? Többé nem énekel? Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó, Nincs hatalom, mivel ne bírna el. Kettőnk testéből két szép fa eredt. ők mindketten megjegyezték a dalt. Nem szállt tova, mint langyos fellegek, s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt. Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass! Fiaim, rátok nézek holdsugárból, s nevetek, ha köröz a réti sas. Amíg szerettek, akárhol kerestek, én ott leszek: megleltek, így ígérem, búvár vagyok, elbújtam bú elől, s nevetésem felcseng, mint egy érem. Amíg szerettek, ahányszor kerestek szólítotok, annyiszor nézek vissza, felelek is az állatok szavával, a sose múló szeretet szavával, míg érintésem könnyetek felissza. Olyan nehéz még nélkületek élnem, nem ízlelni édeset meg keserűt. De ott leszek a házban. Láttok engem? Én szólok, ha a tücsök hegedül.
látod-e esteledik és nincs már sem szögesdrót sem tölgykerítés sem semmi sem sem minden sincs csak az van amit itt hagytál én de azt is inkább vitted volna magaddal föld alá ég fölé mindegy hová csak el mert kifordultam önmagamból a beleim vannak kint a bőröm bent s láthatnád ahogy dobog a szívem egyenletesen hiszen semmi sem zavarja semmi sem izgatja fel semmi sem szomorítja és nem is örül nem is repes hiába röpködnek itt nyomorult kis puttók lövöldözik csámpás nyilaikat mind elsuhan a levegőben aztán úgy állnak bele a földbe mint az elrontott dobáskor a gerely himbálóznak még egy picit végül vízszintesen dőlnek el a füvön de a csámpás nyilakon és a nyomorult kis puttókon kívül nem repül senki sehová főleg haza nem hiszen éppen te nem vagy itthon 1752 kilométerre vagyis 16 órára és 17 percre vagy hegységek alföldek folyók és tenger választ el tőlem ettől a hatalmas nehéz fejű bazsarózsától és a szirmok alól üzenem neked innen Kelet-Európa legnyugatibb csücskéből hogy itt van a tavasz lásd itt van a nyakamon de messze még a nyárvég és csak siránkozom jaj hogy elhullnak szirmaim mire hazaérsz útra kellene kelnem azt hiszem legalább elindulni feléd mint ahogy a nap teszi reggel felkel keleten azonban sohasem ér oda hozzád ehelyett itthon ülök várlak a sötét konyhában és üres előttem az asztal mert úgy tűntél el mint forró leves fölül a gőz
látod, felejtek én is, a telefonszámodat már régóta nem tudom, és a kedvenc színedet sem, de van, amire emlékszem még, a lassú esőkre például, amikor ernyőd alatt bújtunk össze, vagy az ébredésre melletted, a reggelekre az ágyunkban, mutasd az arcodat, súgta a tükör a fürdőszobából vagy amikor sétálni mentünk, és hiába a sötét, nem féltünk semmitől, talán mert nem hallottuk, hogyan roppantak körülöttünk a fák, hűvös volt, hogy ne fázzam annyira, megszámoltam hányszor koppan a cipőd sarka az aszfalton amíg hazaérünk, látod, vannak ilyen emlékeim, előkerülnek néha, akár az elveszettnek hitt dolgok, most is ilyenek jutnak eszembe, ahogyan ülünk itt egymás mellett a buszon, mint az a régi, nyári éjszaka, de hiába, te félúton leszállsz én a végállomásig megyek
