Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ismét elmúlt egy év, a fáról lehulló gyümölcs megrothadt, elszáradtak a levelek, és megdöglöttek a pillangók, ez a kísérlet sem sikerült, Istenem, valami hiba csúszott a számításokba, pedig milyen jól indult minden, sarjadt a fű, muzsikált a rét, szerelmesek voltunk, megfogant bennünk a remény, bogarak zümmögtek, gyíkok surrantak, jólesően nyújtózkodtak a bükkök, nyírek, égerek, kifogástalanul működött a csillagokkal feldíszített örökkévalóság, s ha forró meződön lehevertem, ha szeretőmbe kapaszkodtam, . hogy el ne röpítsen ez az ujjongó, zúgó süvítő szerkezet, hallottam, hogy dübörögnek odabent elpusztíthatatlan gépeid, éjszakánként nyugalmasan foszforeszkáltak műszereid, s most mégis összeomlik minden, hát hol vétetted el, Istenem? hol vétettük el? gyönyörű rajzaidat letörlöd, fújja a szél a fekete törmeléket: varjakat, ismét tabula rasa, s már hányadjára? Krisztus után az 2024. kísérlet következik!
a csönd mélyén vadon terem még a szeretet a csontokból már kiröppent a mész de ájulástól ájulásig komótosan dobban még a szív hallani is - visszhangzó földalatti tér a hulladékból bogár szalad a repedésbe hogy kipihenje rút vadászatát
és köröttünk a földerengő arcok serege
hová néznek meddig kristályosodnak hogy újra homályba lopja őket a szemünk? miért hisszük hogy két ránc között a fintor majd mosolyba vált? így vezeklünk - hittelenül vagy hittől rongyosan így szunnyad a csönd mélyén a megszelídült gyilkos indulat ---
Láttam a rajongó arcokat, mikor beszélt a bölcs vezér és mindenki elhitte, hogy boldog jövőt ígér És nem volt sehol egy apró betűs figyelmeztető hogy nem kell mindent bevenni, ami könnyen emészthető
Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető csak remélni lehet, hogy nem tesz tönkre a receptre felírt jövő
És jöttek a magukba szédültek, kiket elragadott a hév hogy az egyedül helyes gyógykezelést kötelezővé tegyék De ők sem tudták föltalálni a boldogság pirulát hiszen a szerelem ellen a házasság a legjobb orvosság
Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető csak remélni lehet, hogy nem tesz tönkre a receptre felírt jövő Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető a csalódás a legtöbb esetben nem megelőzhető
Hát gondold meg, hogy mit veszel be, mert veszélyes is lehet ha a régen lejárt szavatosságú gyógyszereket szeded Ne hagyd, hogy téged is megtévesszen a kiglancolt imázs ha rosszul választasz, nem segít majd az imádkozás
Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető csak remélni lehet, hogy nem tesz tönkre a receptre felírt jövő Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető a csalódás a legtöbb esetben nem megelőzhető
Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető csak remélni lehet, hogy nem tesz tönkre a receptre felírt jövő Kockázatok és mellékhatások nélkül az élet nem élhető hát ember küzdj és bízva bízzál, Lucifer legyőzhető
Az ablakból egy hegyre látok, engem nem lát a hegy; búvok, tollamból vers szivárog, bár minden egyre megy; s látom de nem tudom mivégre e régimódi kegy: mint hajdan, hold leng most az égre s virágot bont a meggy.
Sikerül-e a föld köré hálót feszíteni, vasúti csomópontok közé villanyvasutak drótjait, a légi útvonalakból hálózatot az ég kék rétjein, az óceánóriások zöld mezőin hálót a barázdákból?
A legtöbben otthon maradnak. Egyesek utaznak. Ezeket szél jege hajtja vagy a láz hajtja őket. Egyesek utaznak. Egyesek messzire utaznak. De a legtöbben inkább otthon maradnak, mondják.
Katedrálisokat és palotákat szeretnék látni, piszkos lebujokban sört inni a helybeliekkel, árujukat forgatni és méregetni kezemben, megérteni szavukat, használni szavaikat és mondani: közületek való vagyok, míg ők is azt mondják: olyan, mint aki közülünk való, nincs köztünk semmi különbség: jöjj velem, házam van, ki-bejárhatsz benne, kipihenheted ott magad és megéjjelezhetsz.
De a házak zárva maradnak. Csak ama nagy házakat, melyek mindenkinek nyitva állnak, látogatják az emberek, és nem állnak közel egymáshoz. De a kis házak közül egyik a tiéd, másik az enyém és egyik sem közösen mindkettőnké.
Szeretnék magamnak házat építeni, szép szobákkal, meghívni barátaimat s megkérdezni tőlük, hogy tetszik nektek? Vagy ha legalább lakásom lenne, szép szobákkal, meghívnám szomszédaimat s megkérdezném, mit szóltok hozzá? Vagy lenne legalább egy szobám, hol egymagamban lehetek, barátok, szomszédok nélkül, s a tetők fölött kupolákra látnék, tornyokra, messzi hegyekre, vagy legalább állapítaná meg jogosultságomat a lakáshivatal.
De mit ér egy tető négy fallal, ha elállják a kilátást, míg kintről nem szűnik meg a hívás: gyere ki, gyere ki!
Mit kezdjek egy házzal, mely útját állja az utcának? Hatóság vagyok és elrendelem: Ezt a házat le kell bontani.
Én ugyanis szeretnék még egy ideig továbbmenni. Szeretnék még néhány mérföldet magam mögött hagyni. Szeretnék beállni egy kórusba, egészen hátra a zenekar mögé s együtt énekelni ott az utolsó sorban. Szeretném, ha hirtelen mindenki kezet nyújtana egymásnak.
Hamu- és ködízűek voltak az évek rothadó lomb fölött. Nem sok bizony, ami megmaradt, hogy életem feléhez értem. Nem sok bizony, mit én hozok neked. De mindaz, ami nékem megadatott:
Félelem nélküli tekintet hosszú árnyak síkjain, néhány szó - homoknád között és mahorkavárosok szélén találtam-, fáradtság nélküli lépés és bánat nélküli szív, amellyel rád találtam.
Te pedig belépsz a hétköznapba. Lépted a lépcsőházban összekeveredik gyerekek tipegő lépteivel. A szomszéd gyerek lecsúszik a lépcsőkorláton a reggelbe. Mint diszkoszt lendíti közben a táskáját.
Az erkélyen ott áll a Kedves, gyerekkel a karján s integet. Te is még egyszer felemeled kezedet: A szerelem labdáját dobjátok mindennap egymás felé. Amíg elkapjátok, nem veszthetitek el egymást.
Aztán beszállsz a villamosba.
Most mindenki vagyunk, útban az otthon és a munkahely között. A szemben ülőt úgy látod hirtelen, mint magadat a tükörben. Szép ez így és mi vagyunk a világ.
Brightonnál vízbe fúlt egy kisgyerek; karambol volt a Crewe-i állomáson; bankóért aprót kapni nem lehet; mi a manót tegyünk, magam se látom... Kitört az állatkert bölénye, három; német flotta áll a Clyde-ban, nagy ég! Esküszöm, e szegény hon dögrováson! - Minden oldalról zajlik már a jég.
Hogy? Mi? Az árfolyam megint esett? Ó, Angliám! Való ez, vagy csak álom? Nem csalhatnánk fel tán a herceget? Mister Hooper nem segít túl e pácon? Az Angol Bankra is les már a zátony, öngyilkos lett a főpénztáros épp, s a Scotland Yard csak kotlik a talányon. - Minden oldalról zajlik már a jég.
A Waterloo-nál dúl a vad tömeg, mit Charley Brown tüzel föl mindenáron; parókásan, talárosan lebeg a lordkancellár s házelnök faágon! Rendőr! Rendőr! Kew útját hol találom? Zoknitartóm cserben hagy, itt a vég: a csőcselék szomjazza a halálom. - Minden oldalról zajlik már a jég.
AJÁNLÁS
Herceg, ki úr vagy Timbuktun s hazánkon, te körbe nyolc láb és széltébe négy, szaladj ez egyszer gyorsan bokron-árkon... - Minden oldalról zajlik már a jég.
Életünk csak álmodás, magas partok közt csodás, tovatűnő csobogás - meg sohasem állhat. A halandó elvakul, hogyha reá hazugul percnyi szépség árnya hull - s hasztalan a bánat.
Ettől lesz gyermek az agg, egyre vakabb, álmosabb, tovakerget napot, percet a kegyetlen fuvallat, Roskadoz a puszta ház, a csont-, hús- és bőr-lakás, éjen által a halállal a szem virraszt, semmi más.
Ha a must lefojtva moccan, sóhajt, forr, küzd napra nap, és már levegőt se kap, akkor kezd szökdelni gyorsan ; lám áthatja az egész padlót már az erjedés: bármily erős is a donga, s az abroncs, amely remek, szabad, nemes nedveket tart a szűk hordóba fogva - feszül, tágul, meghajol, oly nagyon erős a bor.
Ha egy király fennhéjázva országol a nép felett, s a szabad embereket túl keményen leigázza, akkor kétségtelenül kínos helyzetbe kerül: szoros abroncsaitokba fogva, ó zord hercegek, az ország mást nem tehet, mint hogy széthull darabokra. Mert a kényszert többnyire ellenerő töri le.
pedig volna még volna még valami mondanivalóm a nyíló nárciszmezőkről például az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről a hegyekről a folyókról égről és földről a tengerekről az óceánok alatt vergődő tűzhányókról a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről amikor az idő is ellankad mint a patak ha szomját oltja benne a szarvas egyszóval kettőnk dolgáról az emberiség nevében volna még talán volna még
A nemzetek kimerültek a sok háborúban, és békésen hevertek a nászi ágyakon – mind akkora, mint a Duna medencéje. Megkezdődött a tavasz, az első önkívület. A még csupasz faágakon balkáni gerlék turbékoltak. Senki nem tudta, mit kell tenni, gondolni. Árvák voltunk, hiszen a tél nem hagyott végrendeletet; egy újszülött lepke repülni tanult zavarodottan, a legelejétől. A lepkéknek nincsenek hagyományaik. Nekünk pedig meg kell halnunk. Ez kevéssé elegáns befejezés egy vershez, tiltakozik R. És hozzáteszi: A versnek jobban kell végződnie, mint az életnek. Azért van.
E perctől kezdve hallgatnunk kéne már mert a szavak ezentúl csak elválasztanak nem közvetítenek két romos szív között pedig a hajnal ma kivételesen szép A szőlőlevelek harmatosak A rózsák csendesek és a bogarak nyugodtan alszanak E perctől kezdve már hallgatnunk kellene mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül nem találkozik két szív akkor céltudatosan nem érdemes nem érdemes keresni egymást még akkor sem ha élni csak szeretve jó
A fák sátrai közt mászkáltam, s olykor megérintett egy-egy esőcsepp, mintha csak azt kérdezték volna: akarsz-e szenvedni? Akarsz-e sírni? A levegő nyirkos volt, a levelek csillogtak, illatozott a tavasz és a boldogtalanság.
Magunkra kell vennünk a világ teljes súlyát, és könnyűvé tenni, elviselhetővé. Vállunkra dobni, mint egy hátizsákot, és útnak indulni. A legjobb este, tavasszal, mikor nyugodtan lélegeznek a fák, s az éj békésnek ígérkezik, a kertben pattognak a szil ágai. A teljes súlyt? A vért és a rútságot? Ez lehetetlen. Mindig megmarad a bánat lepedéke a szánkban, és a ragályos kétségbeesése annak az öregasszonynak, akit tegnap láttál a villamoson. Miért kell hazudnunk? Hiszen az elragadtatás csakis a képzeletünkben létezik, és hamar elillan. Improvizáció – mindig csak az improvizáció, semmi egyebet nem ismerünk, legyen az kicsi vagy nagy, a zenében, mikor a dzsessztrombita boldogan sír, vagy mikor a fehér papírlapot nézed, és még akkor is, ha a szomorúság elől menekülsz, és felütöd a kedvenc verseskönyved; rendszerint abban a pillanatban csörren a telefon, és valaki megkérdi – érdeklik-e önt cégünk legújabb modelljei? Nem, köszönöm szépen. A fakóság marad és az egyhangúság; a gyász, melyet nem gyógyít a legkiválóbb elégia. De lehet, a dolgok rejtve vannak előttünk, és bennük a mélabúhoz lelkesedés társul, mindig, mindennap, mint például a fény születése a tengerparton, vagy nem is, várj csak, mint a boldog nevetése annak a két kis ministránsnak, fehér karingben, a Szent János és a Szent Márk sarkán, emlékszel?
Kirakom a kést, az órát, a vén naptárt, a sok súlyt, papirost, ülve magamban az ágy peremén nem bánom, nem fáj az se, most hogy nem az enyém, - hogy melléd nem én fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.
Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt nézem a hessenthetlen éjt, amely beszív majd és feloldja majd a szenvedést és szenvedélyt, lágy mosolyodat, mely napjaimat nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.
Sötét világ. A sírhoz szoktatom - elszoktatva tőled - magam? Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom hangosan száll, oly magasan járok kapkodón, zihálva nagyon, mint vénen majd a rideg kaptatón.
A lég voltál, a völgy, tavaszi szél? Hogy elmaradtál lágy világ! Barackfa-illatod utánam ér átfog, visszahúz, elbocsát, lassan, mint ki fél nézek vissza mély meredélyedbe, gyönyörű veszély.
Az óra, hol mint alvó csíz piheg hol mint... gyors lépteim után köveivel az ösvény megered lefoly egy vad hegy oldalán - Hullok, fölkelek, némán így megyek mind messzebb, meleg édes valóság, szép honod felett.
A rózsának, mely veled ébredt, hamuvá hűlt hó parazsa. A kristály tó, ahonnét ideszálltál tavaszi sár-pocsolya. Ég s föld közt leng cérnagyökéren életed pillanata.
Éveimet ne háborgasd karommal ne játszadozz hagyd békén ajkamat... Számodra legjobb lesz ha elmégy ha kitárod az ajtót otthagyod az együtt fogyasztott kávét becsukod a könyvet összeszeded a különböző korszakokban készült képeidet. Miért nézel rám ily pimaszul ilyen kedvesen és nyugtalanul a titkot neked, na, csak neked árulom el mert meg akarlak menteni magamtól, a csalódástól rossz szüret évében születtem és az amit tőlem kaphatsz a végén könnyek. Ezért mondom szedd össze gyengédségeidet vedd le ajkamról a csókokat ne hagyd a párnán illatodat mert így szeretlek de a rossz szüret évében születtem és tudom mindennek keserű vége lesz...
Hiszek mindabban, mit sose mondtak még, legszentebb érzéseim szállni hagyom. Minek akarását mások sose merték, kitárva önként odaadom.
S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz, Uram, nem gondolok másra: erőm legyen ösztön, mely egyre visz s nem tusakodik tétovázva. Mert így szeret téged a gyermek is.
Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad kitárt karokkal öntve özönét, jövök haza, egyre feléd, és vallani, téged hirdetni akarlak, mint más soha még.
S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban maradjon e gőg: komolyan és magányban felhőkbe burkolt arcod előtt.
