Gyakran úgy ébredek, mint halálom után. Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása annak, amit a hétköznapi nyelv úgy mond: Valósággal újjászülettem. Keskeny derengés ujjnyi bor felett, kétséges élfény egy távoli fémtárgyon: mindez artikulált – mint egy mondat, noha csupán egy mondat benyomása. Felirattöredék egy likacsos kövön, melyet bizonnyal elhengeríteni kéne. Véget nem érő reggelben próbálok következtetni a körülvevő dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek ténykedésre késztetnek, persze: ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek. S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar, előnyei is vannak. Egy fogkefe segít körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal); a kusza jelek, amit egy papíron találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor: nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően, hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul tudó személytől származik (de ez még nem igazít el a helyet illetően).Aztán csöngetnek és – megérkezel. S én, tehetnék-e mást, elhalasztom a kérdés végleges, megnyugtató tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok (hiszen valaki, nemde, biztosan), ösztöneimre bízva magam, odateszem a kávét, s megkérdezem: Mi van? Bár, tudom, erre se lehet felelni.
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsuztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben, Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzám tartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. – Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül – mily furcsa, hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak – Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.
Egyre várlak. Harmatos a gyep, Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketeg is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.
Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, – ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli: úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Én emlékszem, már játszottunk együtt mi Nagyon régen és nagyon messze, messze. Nem Anna voltál, nem is volt neved még És akkor is a végén szomorúan
Elváltam tőled és e földre jöttem.
És gondolom, fogok még játszani Aranyhajaddal, bársony vállaiddal, De akkor is, a végtelen ködén át Egy régi válás rémlik majd felém még, Egy régi név, egy régi szomorúság.
Egyre várlak. Harmatos a gyep. Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketek is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beleolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.
Nem írom meg az alkonyokat, félek újrateremteni őket. Bár érdekesek, ahogy összemézezik a bamba, vaksi tetőket. Ahogy befolyik a fény, elém, a falra. Aznapi gondjait kirajzolja, s kamaszlánggal felmaszatolja, mit ő tett.
Nem írom meg a kormos kályhát, a konyha közepén megálló hideget. A padlásport csiklandó fénycsóvát, s ahogy figyeltük, álmos gyerekek. Nem írom meg anyámat. Ő se akarná. Ahogy leült a székre, a zöldre, a falnál. Megírtam már. Ahogy hallgatott, ahogy nevetett.
Nem írom meg a szájakat. Arcok nélkül véstem agyamba a húsosat, a nyitottat, az alvót, s a fehéret, mi megremegett minden szavamra. A kis pihéket, az ívek lágy hídjait, ami, ha sokáig nézed, hallgatni tanít. Nem! Minden száj lángoló szavanna.
Nem írom meg a véletlent. Időmet, ahogyan össze és visszakavarta. Istent se írom meg. Nem pazarlom a szavaim minden avarhalomra. Az elhallgatást írom. A hiányban ragyogó pompát. Ami megvan, elmúlik: felépítik és lebontják. Őrzöm szavaim. Valami félkész alkalomra.
Engem ne emeljen a magasba senki, ha nem tud addig tartani, míg tényleg megnövök. Guggoljon ide mellém, ki nem csak hallani, de érteni akar, hogy közel legyen a szívdobogásunk.
Szép lenne: ha a költőnek lenne egy homályos kertje, melyet nem fog körül semmilyen kerítés, szürke ködökben foszlanék négy határa… és a közepén állna egy sokablakos kastély.
A nagy kertben sétálna a költő széles, nagykarimájú kalapjában és széltől lobogtatott, kerek, fekete köpenyében, számolva a két keze ujján, hogy meddig élt.
Ősszel, mikor puha szőnyeget szőnek a suttogó fák zizegve-hulló sárga levelei, kampós botjával maga előtt kaparászna, hogy előtte, utána zörögjön a süppedő avar.
Megállna az alkonyati hűvösben. Rádőlne a tóparti szomorufűzfák hallgató törzsére: kilesni a mélységes csend titkát és ritmustalan sorokba dalolná másnap, harmadnap egyedül, csendesen, egymagának…
A kastély ablakából pedig örökkön-örökké két tágranyílt szem kisérné minden léptét, s ha nagyon messzire talál elkalandozni, mindig lenne, aki könnyezve félti: hátha elmegy és nem tér többé vissza!…
Haragszik és dul-fúl az Isten vagy csak talán alszik az égben, aluszik vagy halott is épen – ki költi őt föl, emberek? Anyák, sírjatok hangosabban: akit föl nem ver annyi ágyú, rezzenti-é gyenge sírástok? És ne is könnyel sírjatok, mert a könny mind csak földre hull: hanggal sírjatok föl az égre, sírjatok irgalmatlanul: ne oly édessen mint a forrás, ne oly zenével mint a zápor, ne mint a régi Niobék: hanem parttalan mint az árvíz, sírjatok vagy a görgeteg lavina, sírjatok jeget, tüzet sírjatok mint a láva! A drága fiúk hullanak vérben a hóra napra-nap. Ne hagyjatok aludni senkit: ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva, de érdemes-e félni még? és érdemes-e élni még? Ó, mért nem hallani hangotok? Menjetek a piacra sírni, sikoltsatok a templomokban vadak asszonyai, vadakká simuljatok őrjítő, őrült imában!
És ha hasztalan ima, sírás: – mi káromolni tudunk még, férfiak! Ma már hiszünk káromlani-érdemes alvó magasságot a Sorsban. Hányjuk álmára kopogó bestemmiáknak jégesőjét! Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? Tagadjuk őt, talán fölébred! Cibáljuk őt, verjük a szókkal! mint aki gazda horkol égő házban – a süket Istenét!
Süket! Süket!…
Ó ma milyen jó volna süketnek mint az Isten! Süket a föld, nem érzi hátán hadak alázó dobogását. Jó volna süketen csirázni mint virághagyma föld alatt: minden süket földben, Istenben csak az ember szakadt ki a süket Istenből iszonyokra kikelt belőle féreg-módon, Isten férgének, viszkető nyüzsgésre, fájni – mert, ami nem süket Isten: fájdalom, míg az Istenbe visszahal!
Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy, a gyilkos nem latolgat, akárhogy is történhetett, te mindenkép halott vagy, heversz, akár a föld alatt, elárvult szürke hajjal, kihamvadt sejtjeim között az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán tünődve, míg ma éjjel gyanútlan melléd nem sodort egy hirtelen jött kényszer, az oldaladra fektetett, eggyévetett az álom, mint összebújt szegényeket a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött ha megzavarja párja, együtt merűltem el veled alá az alvilágba, vesztemre is követtelek, remegve önfeledten mit elrabolt az öntudat most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsu mását, zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogycsak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc, s vajjon miféle vér ez, mitől szememnek szöglete ma hajnal óta véres? A zűrzavar csak egyre nő. A szenvedély kegyetlen. Hittem, hogy eltemettelek, s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz, ha álmom újra fölvet? Kivánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet. A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újraépül, – s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.
