Alapinformációk elérhetők a Kinizsi Százas hivatalos honlapjáról: www.kinizsi.org. További információ: bakancsos-szurikata.hu/kinizsi/ - Az eddigi Kinizsik áttekintő táblázata A következő, 42. Kinizsi időpontja 2024. május 25. (szombat).
Valószínű, de végülis mindegy.
A szőlőcukorról jut eszembe: azt én is vettem egy adaggal, aztán sok eszemmel otthonhagytam. Pedig szükségem lett volna rá néhány helyen. :-(
Re: 853
>Er?sítsd meg, hogy az árok mellett volt egy forrás is!
Ezt magamat megnevezni nem kívánó forrás sem megcáfolni, sem megerősíteni nem vagyok halandó. Ugyanis épp azon a részen nem voltam szellemi és fizikai képességeim maximális birtokában, ami magyarul azt jelenti, hogy bizony teljesen ráhagytam Zolira a navigálást, és mentem utána, mint az agyatlan birka. Fenn a Pilis-nyeregben már jobban nyeregben éreztem magam, mert addigra hatni kezdett a szőlőcukkoló, de odalent még inkább csak Pilisben. Amúgy se voltam nagyon érzékeny a forrásokra, mert tele volt az összes palackom. Persze azért még nem muszáj csukott szemmel járni. :-( De kétségtelenül ugyanarról a helyről beszélünk.
> A legfontosabb dolog kimaradt SK beszamolojabol: A SÖÖÖÖÖR!
:-)))))
Sejtettem, hogy valaki majd kitér erre is. :-) Természetesen olyan, aki nem alkoholista. Még csak nem is láncolt lista.1
Szóval, ha figyelmesen olvasod, nem maradt ki, csak olyan súllyal szerepel, amilyent én tulajdonítottam neki. :-) (Azaz 1 szó.) Ha többet írtam volna, soha nem születik meg ez a csodás vers, ezért fogtam vissza magam előre megdollár... megfontolt szándékkal.
Pataporc! El vagyok ájulva tőled! Nagyszerű a vers! Nem t'om, hova lettek az ékezeteid, de én szívesen visszaraknám őket. Most akkor megleplezem a lelepetést, amit ígértem nektek: egy Sánta Kutya-féle teljesítménytúra-honlapon dolgozom, ahol fenn lesznek egyebek között a beszámolóim is, meg másféle anyagok, és az egész természetesen ehhez a topichoz kötődik.
Szóval, kedves Pataporc, hozzájárulsz-e, hogy a forrás megjelölésével és az ékezetek újrainstallálásával kitegyem az Eötvös 50-leírásom mellé a versedet? Légy szíves, sürgősen válaszolj, mert estére publikálni akarom az első verziót!
Ami Kassákot illeti, szerintem egyetlen értelmes mondata volt életében, az a bizonyos nikkelszamováros. Ezért nem érdemes megvenni a kötetét. :-)
1Bocsánat a szójátékért, a láncolt lista egy adatszerkezet a programozásban, amelyből nekem szigorlatoznom kellett egyszer. Szóval semmi köze a láncos Kutyához. (Most jól kiadtam magam!)
:-))))
Köszönöm! Még remélhetőleg elkészül az első két fejezet is, ha még emlékszem valamire, és talán a 4., ha eljutok a Tortúrára. Ha nem akarok kétszer tornateremben aludni, akkor necces lesz a dolog.
Hangsulyos magyaros verseles, felezo kabe nyolc. Ha mindenkeppen kivancsi vagy a verstani hatterre... De meg mindig nem jottem ra, hogy tetszik-e. Ilyen egy jo kritikus!
Megjegyzes: Kassak bena volt. Nagyon ruhellem a grafikait.
Pedig bizony megér egy elemzést. Egyértelműen kiderül ugyanis, hogy Pati még csak Vonnegutot vallotta be, de nagy hatással van rá Kassák Lajos is, konkrétan "A ló meghal, a madarak kirepülnek" c vers. Hasonlítsátok ezt össze:
"Porporosan nyikorognak a táblák,
Körkörös írás: SOPRONI SÖR, "
"Kábán koröz fenn suta sólyom, "
és:
"..és fejünk fölött elrepül a nikkelszamovár."
Minden összevág, ráadásként néhány Babits ihlette alliteráció is megjelenik.
Fantasztikus!
Ja igen, Kassák grafikával is foglalkozott, nemde, Pati?
Porporosan nyikorognak a táblák,
Körkörös írás: SOPRONI SÖR,
Ne gyötörj, ó bús felirat,
Mer' mingyár nem megyek arra a rohadványosan magas Pilisre föl!
Hehe. :) Ez király. Nem akarom elemezni, de király.
>Puhany lovak. A legfontosabb dolog kimaradt SK beszamolojabol: A SÖÖÖÖÖR! Ugyhogy megverseltem (bar
Ja kérem, azok a lovak biztos nem kaptak sööört!
Más részről, ha engem 50 km-en keresztül *hajtanának*, akakor lehet, hogy én is megpurcannék.
Harmadrészt, hogy a lovasokat is védjem: rendes utakon tényleg nem nagy cucc, de el tudok képzelni olyan tereplovaglást, ahol ez a táv tényleg durva.
Tényleg:
Ha egy tt-n nem rögzítik, hogy csak gyalog teljesíthető, és lóval állok rajthoz (nyugi, gondolatkísérlet!), akkor mi történik? Amit viszont tényleg láttam: nagydarab pasi a Budai 50-en a dobermannjával jött, a kutyán hám, így a pórázt fogó gazdát emelkedőkön húzta, továbbá a cucc egy része két kis táskában a kutya oldalán volt rögzítve. Ilyen esetben ki kapja az oklevelet? (A tag mentségére legyen mondva, hogy aztán találkoztunk a Százason is: kulya nélkül jött, sajnálta volna elhozni.)
Puhany lovak. A legfontosabb dolog kimaradt SK beszamolojabol: A SÖÖÖÖÖR! Ugyhogy megverseltem (bar skandalva: nem vagyok edzett rimfarago)
A PILIS ES A SÖR
avagy
A SÖR ES A PILIS
Szomorún szikkad a szikla,
Roten fonnyad a zsom-
béka üget a patakba
(De jaj! Hova tunt el a csermely?)
S elmereng nedves alkonyokon.
Töpped a tegnapi zsömle,
Izzad a rúd, (a la Pick),
Zsákomban aszalódnak
Dzsemmé érett rút valamikk.
De jaj, nem viccel a sziksó,
A réten itt-ott jo s kicsapong,
Némán veszi ezt tudomásul
A szirmát (s kedvét) vesztett kis pityapong*.
Porporosan nyikorognak a táblák,
Körkörös írás: SOPRONI SÖR,
Ne gyötörj, ó bús felirat,
Mer' mingyár nem megyek arra a rohadványosan magas Pilisre föl!
Kábán koröz fenn suta sólyom,
Csore a szomjtól összeragad,
(már távoli kép csak a sör-felirat),
Ennek örülve nyúl fut a fure,
Leül, relaxál, holead.
Porzik az út
És Korzika torkom,
Szögként karcol a lellei rost,
Sört ide pincér,
Sört ide nékem,
Sört ide gyorsan,
Sört ide MOST!
* pityapong=pitypang (kaszásduloi nyelvjaras) a kiado megjegyzese
Eddig elfelejtettem megírni.
Vasárnap estefele valamelyik tévében volt egy riport, ami egy 2x100km-es lovastúráról szólt. Hogy az milyen nehéz. Mennyire emberpróbáló. Milyen edzettség kell hozzá. Meg hogy már 50-et meg is csináltak.
Huhh - mondom - ez nem igaz! Ilyen nincs is! 50 kilométert lovon! A mindenit!
Megemlítették, hogy van olyan ló, amelyik belehal. Ritkán, de előfordul.
Egy betonoszlopon még látom a jelzést, aztán csak utólag rekonstruálom magamban, hogy figyelmen kívül hagytam egy fontost tényt: az oszlop a sarkon volt. Alighanem a kanyart jelezte volna, de mi egyenesen vágunk neki az erdőnek. Szerencsére Zolinak hamar gyanús lesz a dolog, megállítja a csapatot, aztán egy mély árkon átmászva keresi a jelet.
Ezek szerint ti is elmentetek a faluban az Y elágazásnál jobbra. Mi is. Az árkot mi is átmásztuk. :) Erősítsd meg, hogy az árok mellett volt egy forrás is!
Meg.
Mondjuk eléggé sokan vagyunk és nem ismerek mindenkit, de az ismertek közül életkor és stílus alapján egy kollégára tudnék gondolni - ő viszont a teljesítők listáján nem szerepel.
Ermak: Persze még azt se tudhatod nem vagyunk-e kollágák, és egyszer ha arra járok, megpillantom a Kinizsi oklevelet a falon, és akkor derül ki: ki-ki, vagyis az eddig ismert XY bemutatkozik Neked: alias ALTVIZSLA vagyok...
Meglepődnél ????????????????
Lejtmenetben Áthatolunk a műúton, épp a túloldali büfé területén vágnánk át, mikor Pataporc megszólal mögöttem, hogy Outcyber. Nehezen esik le a tantusz, tényleg ül ott egy srác indexes pólóban és nikotinban, de nem felel meg a definíciónak, mert nincs a fején walkmanfigyelő készülék. Pataporc azonban nem adja fel, újból megszólítja. Szédületes ez a nő, hogy tud örülni minden embernek. Most már Outcyber is megtörik és beismeri, hogy csakugyan ő az, csak kifogyott az elem a magnójából. Éppen tett egy körsétát a kék jelzésen, s most egy staubbal meg egy koffeinnel piheni ki a tévelygés fáradalmait, de mikor megtudja, hogy már mozgásban vagyunk, akkor feladja ülő pozícióját, és velünk tart.
Lefelé nincs gond, beszélgetünk, bár én nem vagyok megelégedve a tempóval, lenne még mit fejleszteni itt (igaz, az emelkedőn nem voltam ilyen nagyfiú, de most pihentünk egy csomót). De nincs mit tenni, négyen vagyunk, a társaság a fontosabb. Pilisszentkeresztig majdnem eseménytelen az út, a falu határában azonban beszédtéma lesz a foci EB, s a nagy izgalomban, hogy jobban menjen a vita, néhányan majdnem leállnak. Aztán eljutunk a pontig, kérdezzük az embert, hány kilométer van mögöttünk, mire ő látványosan a szájába dugja az ujját, aztán mond egy számot.
A Szurdok az Szurdok, szép és izgalmas, pont olyan, amilyennek emlékeimben láttam, pedig van már hat hete is, hogy itt jártam. Ez volt ma az utolsó egzotikum, most már a kevésbé jó részek vannak hátra a túrából, s nem csupán azért, mert már figyelni kell az órát is. A kijáratnál kis pihenő, cipőfűzés, de balga módon elfelejtem kirázni a kavicsot. Hosszasan megyünk lefelé egy széles sétaúton, s a társaság tagjai egymás után kezdenek arra az álláspontra jutni, hogy ez tulajdonképpen nagyon unalmas. Csendben szenvedek, mert az egyik hátsómon a talpam eredt fájásnak, a másikon meg a kavics dolgozik, s az unalom csakugyan nem segít. Csobánkán megállok kavicsrázni, s ekkor jön a hideg zuhany, hogy biz’ a zokni varrása volt az, ami a lábomat nyomta, nem kő, s azt pedig nehezen tudnám kirázni. Csak mégis jó lett volna zoknit váltani odafent! Mindegy most már, ez mára így marad. Nekiveselkedem az Oszolynak, az utolsó erőpróba, már egyre idegesebb vagyok az idő múlása miatt, de a lelkierőmből kevés maradt, fáradt is vagyok a mászáshoz, jól lemaradok. A csúcs közelében érem utol Pataporcot és Outcybert, akik a jelzést keresik; Zoli közben az órájára nézhetett, mert faképnél hagyott minket. Hol máshol hiányozna a jelzés, mint egy ötös elágazásban? Előttünk mások is járnak, valami kiabálás zajlik, de merről jön? Végre rátalálunk az útra (a térkép alapján nem pont erre tippeltem volna, de lehet, hogy egy helyre vezetnek). Megvan az utolsó pecsét, a pontőr biztat, hogy mindjárt jön utánunk; én nem szeretem az ilyesmit, mert nem azt jelzi, hogy jó időben vagyunk. Pedig az elején még... Még egy kis érdekes rész van, amíg leérünk a cigánytelepig (ennek a nevét a legújabb térképről törölték, mintha ettől nem lenne ott), onnan Pomáz utcáin haladunk az aszfalton, tömény unalom az egész. Ez a pomázi túrák fő baja, hogy minden irányban olyan messze vannak az értelmes helyek a központtól, és mindig az aszfalton köpöd ki a lelkedet. Az Oszoly után már nem beszélünk egymással, csak az órát nézzük, próbálunk beérni, mindenki küzd a fáradtságával.
A végén utolsó erőfeszítéssel még elveszítjük a jelzést (nem is csoda, ahogy itt festve van, a hatályos térkép szerint egyébként egyáltalán nem kellene itt útnak lennie, még az előző verzió idejéből maradtak a nyomok). Pataporc megkérdez valakit, de az út egy mezőre terelődik, és megint nincs nyom, aztán némi tanakodás után megvan a művház, órával a kezemben masírozok be a célba, tizenkettő óra nullanulla perc. Megvan! Utólag elárulják a résztávokat is, kiderül, hogy 52 kilométert nyomtunk le a tévelygések nélkül, de nagy elkeverést szerencsére nem csináltunk.
Jó érzés ilyenkor, hogy áll egy autó a célban, és nem kell újabb nyolcszáz métert letalpalni Pomáz főutcáján a HÉV-ig. Szerencsére megint úgy érzem, hogy ha kellene, tudnék még menni, most már jól vagyok, nem omlottam össze a célban, mint az első túráimon. 52 kilométer után napsütésben érek haza, ez nem semmi! Otthon még vár egy feladat: saját hagyományom szerint, mint minden teljesítménytúra és minden futóedzés után, most is gyalog megyek fel a kilencedikre. A két combom egyszerre fájdul meg a gondolatra, de nem engedek nekik, és felsétálok. Egész könnyen megy. Aztán jöhet a fürdőkád és a talpmasszás a körömkefével...
Ermak: Én meg úgy jártam a kollégákkal még 1997-ben (kezdőként), hogy páran tudták járok teljesítménytűrázni. Épp a Vértes 50-et teljesítettem, és utána hétfőn "dicsekedtem" a sikeres teljesítéssel. A kollégák ámultak, bámultak: 50km azért nem semmi, kemény gyerek vagy, ... Épp jött egy új srác a céghez, akkor volt ott 2 hete, és ő is hallotta miről beszélünk. Mivel elég "jókat" kérdezett a túrákkal kapcsolatban, megkérdeztem tőle: Te is jársz teljesítménytúrázni ? Erre a válasz: igen, 1-szer a Kinizsit, 2-szer a Beac Maxi-t teljesítette :-(( Ezzel be is fejeztük a Vértes 50-ről való eszmecserét... :-)) Szóval vigyázni kell a még nem felfedett 10-szeres "Maratoni Menet a Mátrában 115" győztes kollégákkal !!!
Akkor tehát a topicgazda szíves hozzájárulásával folytatódik a történet. :-)
SK összes elektronban, 3/2. fejezet
A Rám-szakadék és a Szakó-nyereg Most jön a nap fénypontja, a Rám-szakadék. Enyhe emelkedőn visz az utunk a forrásig, ahol feltorlódik a jónép, és a palacktöltögetéssel sok időnk elmegy. A két hónapja tomboló nyárnak köszönhetően nem az a kifejezett özönvíz a forrás, igaz, a patak sem, s ez hasznunkra lesz. Itt a legnehezebb a vászonfedelű futócipőben. Jól kiélvezek minden métert, s csak a táj szépségére és az előrehaladás nehézségére koncentrálok, talán ezért nem tűnik fel a szemét, mint Pataporcnak. A láncoknál természetesen dugó van. A mászás küzdelmes, de így jó; ezt az érzést hívja Csíkszentmihályi áramlatnak. És persze kiránduló siserehad is szembejön, de szerencsére nem a láncnál, hamar átjutunk rajtuk. Egy hajtűkanyarban végképp nem találok száraz helyet, ahova lépni lehetne, így sziklamászóleckét adok magamnak. Hosszasan keresem a rücsköket a sziklafalon, hogy átjussak a kanyar fölött. Biztosítás nincs, a kockázat csak annyi, hogy beletoccsanok a patakba. Végül sikeresen átjutok, de elég nagy időveszteség árán, társaim már messze elöl járnak. Mikor túljutok a legnehezebb részen, és úgy túnik, hogy már csak mászni kell, akkor sikerül végre belelépnem a vízbe. A felső részen van egy hely, ahol a csúszós, ferde ösvényen csak nehezen jutok át egy pár méteres szakaszon, itt hiányzik igazán a bakancs.
A kijáratnál leülünk, ez az első igazi pihenő ma. A zoknimat igazgatom, kezdi felmondani a szolgálatot, nem túrára való. Továbbhaladva a Szakó-nyeregig eseménytelen az út, csak hosszabb, mint az emlékeimben, s fárasztó is már a kaptatás. A nyeregben egy családot igazítunk útba, akik a Lukács-árok felé vezető utat keresik; kiderül, hogy már a műúttól másztak vissza idáig.
Mindjárt fenn vagyunk! Azt hinné az ember, hogy a nyeregben csak balra kell fordulni Dobogókő felé, de nem. A túra kiagyalója túljárt az eszünkön, s csak elhúzta előttünk a rövid út mézesmadzagját. Bizony nagy kerülő vár még ránk. A zöld kereszten hamar lejutunk a Hoffmann-házig. Annak a helynek a közelében vagyunk, ahol a zöld négyszöget kellett keresgélni a bozótban a Pilis 50-en, s a terep most sem fogja meghazudtolni magát. A Pilisszentlélek és Szakó-nyereg közötti vidék nem a jól jelzett útjairól híres! A Hoffmann-fogadó alatt eltöltünk egy kis időt a jelzés keresésével, amíg belátjuk, hogy ez az út bizony nem olvasta a térképet. Elindulunk hát a műúton, s kevéssel lejjebb megleljük a zöld kereszt bejáratát. Vesztünkre. Innen az út cserjés-bozótos terepen halad, többször elágazik, máshol bújj-bújj zöld ágat játszunk, jelzés egy szál se, karcolás annál több; érzésre haladunk, és nem is rosszul. Izgalmas percek után megérkezünk az Égett hárshoz, majd elhaladunk a pálos kolostor romjainál, ahol egy nagy autós társaság éppen összkomfortos pikniket tart, még műanyag székeket is kimálháztak maguknak. El kell ismerni, tényleg kínálja magát a hely.
Szemünk előtt közben kibontakozik a Pilis, lassan előkerül a nyereg is, és feltűnik a Fekete-kő, melyet megmászandók vagyunk. Ijesztően magasodik fölénk sziklás oldalával, és semmi jót nem ígér. Egyszerűen brutális. Még lefelé tartunk a faluba, de mindjárt hozzá kell fognunk, nincs mese. E pillanatban az jut eszembe, hogy tulajdonképpen én még nem is igazán döntöttem el, hogy szeretnék-e indulni ezen a túrán... Még meggondolhatom magam...
Pilisszentlélek kicsike falu, de több kocsmahivatal is sorakozik a főutcán, mindegyik ugyanannak a sörnek a reklámjával. A társaság nagyobbik része még többet beszél a nedűről, de nem tűnik jó ötletnek most megállni a mászás előtt, hiszen mindjárt fent leszünk Dobokókőn. Zoli közben úgy találja, hogy tulajdonképpen szemtelenül rövid ideig van nyitva az ellenőrző pont, de főleg nagyon közeledik ennek a rövid időnek a vége. Felnézünk a sziklára, valahol biztos ott integet a pontőr, és mutogatja az óráját. Sör halasztva, keressük az utat. Egy betonoszlopon még látom a jelzést, aztán csak utólag rekonstruálom magamban, hogy figyelmen kívül hagytam egy fontost tényt: az oszlop a sarkon volt. Alighanem a kanyart jelezte volna, de mi egyenesen vágunk neki az erdőnek. Szerencsére Zolinak hamar gyanús lesz a dolog, megállítja a csapatot, aztán egy mély árkon átmászva keresi a jelet. Közben én egy marék szőlőcukorral edzem magam a mászáshoz. Megvan a jel, Zoli után mászunk, s hosszú, kemény emelkedőbe kezdünk. A szőlőcukor azonban hat, egyszerre feléledek, s szaporázni kezdem.
Hirtelen kitárul a táj, nagy lapos pihenőhely, valami kő is van itt, olyan ismerős az egész, de honnan? Végre leesik a papírtantusz. Hiszen ez a Pilis-nyereg, három héttel ezelőtti megaláztatásom színhelye, csak most más irányból érkeztünk, s másfele is megyünk tovább, mint akkor. Itt döglöttem az éppen rámtörő vírusfertőzéstől elgyengülten háromnegyed órát a Kinizsin, miután nagy nehezen bevonszoltam magam, s itt ittam meg a liter paradicsomlét, amitől egy óráig fájt a hasam aztán. Nem szívesen emlékszem vissza, szerencsére nincs is idő merengeni, újabb kemény mászás következik, végül nagy lihegés közepette felérek a Fekete-kőre. Pecsételünk, majdnem négy órája szereztük az utolsó pecsétet a Prédikálószéken. Igen, és a pontőr nyakában ott a binokli, csakugyan vigyorog, és előadja, hogy bámulja innen fentről a közeledő embereket, de a többség nem hagyja ki a krimókat, mint mi. Beolvasom a meghajtóról az operatív tárba a maradék szőlőzucker nagy részét, megfogadom, hogy Dobogókőn leváltom a zoknit és kinevezek egy másikat, aztán menet, most nincs pihenés. Kis mászás után laza sétaút következik, majd megérkezünk a Kétbükkfa-nyereghez. Szeretem az ilyen ismerős helyeket.
Itt aztán mégis meg kell állnunk, mert a résztvevők egyikének a nadrágján elöl érdekesen megadta magát a varrás. Azonban, hogy Douglas Adamst idézzem, a feszültség fenntartása végett nem árulom el, hogy kinek a nadrágjával történt az eset. De nehogy a túl nagy feszültség káros pszichoszomatikus tüneteket gerjesszen a kedves olvasóban, annyit azért elmondok, hogy a károsult egy tartalék nadrágot húzott elő a zsákjából.
Nagy energiát ad a tudat, hogy Dobogókőn pihenünk és táplálkozunk, s hogy utána Csobánkáig lejtő következik. Hamar fel is érünk, a piros jelzéstől már behunyt szemmel is betalálok az állomásra. A teraszról behajt a pincér a zárt étterembe, mert pofátlan módon csak sörözni akarunk, nem ebédelni. Sör, pogácsa, szendvics, döglés. A zoknicserére nem marad idő, most már nem is tűnik olyan izgalmatosnak, így is huszonöt percet dekkoltunk.
A pontosítási ötletek remekek, azzal a korlátozással, hogy 40-50 km után és 30 fok felett bekövetkezik a "mindegy, csak legyen" állapot...
Egyébként - bár Gödény mintha korábban elvetette volna az ötletet - szerintem érdemes lenne megkeresni a Kinizsi sört gyártó soproni sörgyárat (Brau Union Rt.?) szponzorálás ügyben. Nem gondolok nagy dologra, pl. ingyen póló elöl K100, hátul Kinizsi sör felirattal, csak valami poénos apróságra - a Soproni Ászokat elnézve lennének ötleteik, ha (bár ezt kétlem) az Encián TE - eseteg a topic közreműködésével - nem tudna kitalálni semmit.
