"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
tágasan nyugodt bőséggel ahogy egykoron a valahai békeidőkben is így tél közepén van ebben a fehérségben valami felemelő tisztaság az a különös kegyelem amely sietség nélkül takarja be ezt a megroppant eltorzított megvetemedett embercsinálta tájat s varázsol belőle ismét szépséget tüll-ragyogást épít csodálatos hó-hegyeket kicsi himalájákat csúcsokkal hegygerincekkel fennsíkokkal amelyek felett áteveznek fekete árnyakként a varjak az összesereglett cinkék sármányok s a stiglicek is s ahogy az ember elindul ebben a fehérségben és kinyíltságban szinte hallja a leszálló csendet amelyet a hópihék hoznak a magasból s kísérnek madárárnyak...
Unom a zárt, meleg szobát, szabad levegőt akarok, járnom kell egyet odakünn, a tél akárhogy csikorog. Legjobb mégis az a meleg, mit lüktető szívünk terem. Mint egy kényeztetett kutya, úgy elpuhúlok idebenn.
Kislányom, öltözz fel hamar, egy kis pirosítót veszünk, Tél apótól, érte csupán egy kis fáradságot teszünk. Ki tudja: mi vár még reád? Jó lesz magadat edzeni, meg kell szokni a szenvedést, jó lesz korán elkezdeni...
Nem és nem fú, nem csikorog, vékony köd leng és hull a dér, deres a föld, a fű, deres a rég lehullt barna levél. Nincs sár, se hó, járni gyalog nem is kell ennél jobb idő. Üdít ez a körmét-fogát éreztető, vad levegő.
A hegyoldal szőlői közt bokrospartu mélyút vezet, ilyen szép úton menni még sivár télen is élvezet. Nincs lomb, virág, dal, dísztelen a sok szőlőkaró mered, ha nap süt is, olyan a táj, mint egy üres arany keret.
Télen tudjuk meg: mi a ház, mi a ruha, milyen kötél köt minden embert együvé. - Mogorva tanitó a tél, vesszősuhogtató öreg, őszhaju vándortanitó, de amit mond, olyan igaz, olyan szép, mint a tiszta hó...
Tetőn vagyunk, nézzünk körül... A nap korán, jócskán lement, nehéz köd ül köröskörül a zúzmarás erdők felett. Nyugat felé vörös az ég, - kemény fagy lesz az éjszaka, fénylik a hold, ragyog az éj első-utolsó csillaga.
Menjünk haza... Most lehajol s a keréknyomról, Bözsike, feltör egy kis jégcserepet, el is hajítja izibe. - Nyomot akarok hagyni, - szól, - hogy itt voltam... Én hallgatok, nézem az alvó bokrokon a sűrüdő hóharmatot.
Hull a hó, s hogyha hull, mire jó? Hógolyó ingyen kapható. Varázslat is látható, a varázsszó „halihó." Locspocs helyén csillogó ezüstkígyó fogható, csússz át rajta oda-vissza, és még kétszer, nosza rajta. Halihó, hull a hó, s hogyha hull, még mire jó? Hóból ember gyúrható. És még tudok egyről-másról, hozd le szánkód a padlásról, hópehely száll, te is vele, pont mesevilág közepibe
Ősz van, korán sötétül és künn esik. Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek. Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg, S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó, Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem, Idegen szellem közeleg s tengerzöld Szőlőfürtöt tart bús arca elé.
Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik. Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek. Ó mily boldogság is esős időkbe’ aludni! Zúghat a szél most távol temetőknek Nedves sirjai közt és távoli erdők Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik. S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül,
S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas… S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény, Karcsú égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé: Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!…
…Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre, S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék: Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán… De jaj halaványan, Sírván jön elém lelkemnek alázata újból… S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya, Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik…
Csanádi ImreVárosi madárErdők fuvolása? nagyváros-lakó, hagyománytörő vagy, feketerigó. Sürögsz bérházak közt, sarkos tereken, aranycsőrű ágrólszakadt, madárszerecsen: kedves éhenkórász, hetykén lődörögsz, nyírott füvön cserregsz, padokon gügyögsz. Mit neked géplárma! Mit gyerekzsivaj! Nem törődsz a környék kutyusaival. Ugrálsz-tipegsz bátran, majdhogy eltapos valaki, te erdei híres óvatos. Lám, aszfaltra kaptál, jövőt itt remélsz, jöttment verebekkel egy-kenyéren élsz. Városban húzod ki a fukar telet, városi tetőkön ér a kikelet. Fenyő ormán hajdan, harmatgyöngyösön, fürösztött hajnali fehér fényözön - most, ha tavasz jöttén nyílnak az egek: kormos tűzfalakról kezded éneked, bele a világba, hogy - tililió, lilió, lilió, lió, lilió!
Csanádi ImreTéli füttyösCserreg, forgolódik, mint a labda, fölpattan, előbb a bokrok ágán, máris ül az ablakban. Bujkál egérmódra farakásba, tüskésbe: zsákmányért besandít minden falrepedésbe. Didereg a többi, halvány, első fényre vár, - ő, csak ő beszélget, a legkisebb madár. Csendülőn és hosszan, harsány-frissen füttyöget: haljon a kopár föld legalább egy éneket. Hadd tudja mindenki: fúj bár, fagy bár erősen, nem halt meg a tavasz,
1 Köd-fényben áll a budai vidék; legyen enyém az ősz, akár a lelkem, pipámban száz levél hullája ég, miket finom dohánnyá szeleteltem. Egyharmada diófa levele, másik harmad édeskés hárslevélke, a többit naspolya hullatta le, vagy a szomszédunk szelíd gesztenyéje.
2 Miket a lomb szűrőjén felfogott, nyári napok, szívódjatok belém! Bódítsatok vad szirom-illatok, villó fények az asszony-fák csecsén, melyek alatt tátott szájjal hevertem, s egy cseppentett-csepp mézet könyörögtem – Szép fák, kik álltok most kopott-leverten, borultok még virágba körülöttem?
3 Kígyó-lélek, kék pipafüst, mennybefutó selyemkötél! Bár csimpajkodhatnék beléd: mi lesz, ha itt-talál a tél? Maholnap dérvert ez a rét, Fáink szél-hóhér öklözi – Emelj, emelj, varázs-kötél, rózsálló, langy felhők közé!
4 A vadszőlő leveleit a szélvész elvitte, de száz karja itt maradt: a tűzfalon most óriási térkép, erek, folyók, ösvények és utak. Nézik-nézik az árva madarak, drótlábu pintyek, kurtaröptü cinkék, találgatják száz közt a jó utat – de végül ittmaradnak télre mindég.
5 Utamra sok-sok levelet rakott a szél – ez a megtért vandál épitész, ki rombolás után alkotni kész – s most lábam alatt tündér terrakotta, mely az első új szélre szerteszéled, akár a füst, ha a pipám kiég, akár a hajnali, bátor remények. S egy hajnalon én is némán kiégek.
Csontra vetkőzik a világ Sárgás nedveket szív a lomb a fából S a holdba száll. A dombon csontok nőnek a házak Alapjaiban akár a csecsemők Ínyében a tejfogak. Leváltak a mutatók Az idő számlapjáról S az Úristen Hátába fúródtak.
Könnyeink leperegnek s akadályokká Kövesednek az úton. Az este még mellettem Fekvő testedből mára Koponyámba vésett Égi edény Körvonala maradt, Melyben maréknyi Hamu pislákol.
