Nem is a kérdések felére válaszoltam, szerintem csak egy-kettőre a kb. 10-ből. Régen volt, rossz erre visszagondolni. Nekem soha nem volt képben semmilyen vágy családra, gyerekre, talán ezért sem tudom annyira megérteni, miért akarsz egy rossz helyzetben benne ragadni, csak a gyerekek miatt, ráadásul 2-3. Csak nem CSOK-ot vettél fel?
Nekem is van az életemben olyan időszak, amit elbaszottként tudnék jellemezni. Fölöslegesnek azért nem, mert nincs az az ember, aki ne tanulna valamennyit az életéből, akkor is, ha fölöslegesnek érzi. Mindig "történik velünk valami". Én is kb. 15 évre tenném, ami ugye más életszakaszra esik, és más témát ölel fel, kb. a pályaválasztás, az arra való felkészülés, és az azt követő elindulás egy irányba, "jövőépítés". Életem egyik legrosszabb élménye az volt kb. 10 éve, amikor anatómiából röpzh-t írtunk, semmit nem tanultam rá (addig szinte mindig), úgy kb. a kérdések felére válaszoltam valamit kínomban, és amikor felnéztem, ott állt, engem nézett, láttam rajta a csalódottságot, láttam, hogy most valami nagyon nagy gáz van. (Amit a szüleimnél soha nem éreztem, ezt a "nem megfelelési fájdalmat" ennyire, mert komolytalannak gondoltam őket.) Nagyon jó tanárnő volt, érthetően, jegyzetelhetően, logikusan felépítve, nem össze-vissza csapongva adott elő, szinte az órán megjegyezted, amit hallottál. És mindig tisztelettel beszélt, néha úgy mondta, hogy "a Jóisten azt a csepleszt azért teremtette oda, hogy..." Egyébként szerintem ő is Perszephoné típus így visszagondolva, kis, törékeny, de ahogy ránéztem, éreztem benne valamilyen erőt, szívósságot. Utána már nem is nagyon jártam be, először csak tesire nem, aztán a többire. Ha nem is folytattam volna a főiskolát (nem érdekeltek azok a szakmák, csak a tárgyak), valahogy máshogy is abbahagyhattam volna, és másfele indulhattam volna. Az én defektem az emberi kapcsolatokban való elégtelenség volt, iszonyatos szorongásaim voltak közösségben, ami végül a tanulásra is kihatott.
Nem tudom azt hazudni, hogy amit csinálsz, az jó, miközben távol áll tőlem. Amikor még le is írod, hogy ezzel kapcsolatosan jött elő a kényszered. Ráadásul az, hogy ebben az állapotban próbálnak meg tartani... én részben azért nem akartam bekerülni a pszichiátria gépezetbe, mert az első kórház után olyan szinten rám nyomultak anyámék, mintha súlyos elmebeteg lennék. Csak vegyem be a gyógyszert, egyébként meg le vagyok szarva, hogy miért alakultak ki a problémáim, minden. Végre egy betegség, amire rá lehet húzni az összes problémát. Ez a két véglet volt, vagy elmebeteg, vagy totálisan egészséges. Egyik sem fedte a valóságot. Az anyád és a férjed okozta, majd utána vissza is él a betegségeddel, most ehhez tapsoljak? Nem hiszem, hogy kellene. :( Szoktál Feldmárt hallgatni? Én mindig arra gondolok, hogy neki is sikerült elmenekülnie az anyja elől.
Az a baj, hogy amit mondasz, a gondoskodás elfogadása... a legtöbb ember nem gondoskodik, hanem gondoskodásnak álcázza a vérszívást. Nincs értelme a gondoskodásuknak, mert olyan dolgot adnak, amire nincs igazán szükségem, vagy túl nagy ára lenne (pl. kegyelemkenyérként odavetett elhívás valahova, miközben nem kértem alamizsnát, és fölényeskedik az illető, nem is kedvel annyira), nem érzem, hogy önmagam lennék, amikor velük vagyok.
Az engem idegesít, mikor egyesek csókolgatják a kis, szatyorban hordott kutyájukat meg gügyögnek neki. Illetve a hagyományos kutyafajtákat, amiket nem szobakutyának tenyésztenek, kínzás nem a szükségleteiknek megfelelően tartani. Nem a kényeztetést várják el a gazditól, hanem hogy ott legyen az életükben, és minden nap foglalkozzon velük valamennyit.
A Démétér-dolgot azért kérdeztem, mert mintha látnék nálad egy ilyen menekülést, hogy menekülsz a gondoskodás elől. A túlgondoskodás tényleg nem jó, de az intim, személyes kapcsolat nagyon fontos (lenne) az életben. Ideig-óráig nagyon jó sodródni az eseményekkel, és nem elmélyedni a lelkizésben. De közben nem töltekezel föl azokkal az élményekkel, amiket egy tartós családi vagy baráti kapcsolat ad. Ez fiatalon nem látszik, de negyven felé bizony elmaradnak a barátok, akik kiépítették a családi fészküket. Negyven fölött már csak az alkoholisták vagy a totál lúzerek maradnak az ember mellett, és elkezdesz rájuk hasonlítani.
Biztos van benne egy ilyen is, hogy puszta érdek. De a 15 év alatt sok mindent végigcsináltunk. Pl. ez a ház is úgy lett meg, hogy ő egyáltalán nem akart a városból kiköltözni. Aztán mikor látta, hogy én a telekvásárlásig eljutottam, akkor már ő segített a kis házat rendbehozni. Sajnos neki sincs anyagi tartaléka a saját keresményéből, ez részben az ő hibája. De ha akarna, akkor a vagyon megosztás után vehetne magának egy másik kis házat, minimális hitellel.
Inkább a magánytól fél nagyon, a társtalanságtól. A családomba két kézzel kapaszkodik, mert az övé egy csődtömegnek látszik néha. Szerintem nem csalt meg soha, nekem viszont sok mindent elnézett, csak hogy megtartson. Most kissé igyekszik megváltozni, mert megijedt, hogy én találok magamnak valakit.
Nekem az nem tetszene, ha megakadályozná három ember boldogságát azzal, hogy nem akar válni. De így, hogy nekem a nagy szerelmem valószínű örökre plátói marad, azért én sem szeretnék csukott szemmel a válásba rohanni (ismered a mondást, két szék között a padlóra esni). Egyelőre ebben maradtunk, hogy ha nem változik semmi, akkor január elején megyünk az ügyvédhez, megbeszélni a lehetőségeket. Nagyon nehéz ám még ez mellett is kitartani, mikor még anyám is a fülembe karattyolja állandóan a kétségeit.
A gyerekkérdést azért tartom állandóan ébren, mert én már eléggé benne vagyok a korban, de azért még a negyvenen innen. Így talán lenne lehetőségem két vagy három gyerekre, ha most kezdeném. Ha a szerelmem nem csinál föl erdésznének, ahogy a nóta mondja, akkor azért csak kell keresnem valaki normális apajelöltet. És akkor jobb a rossz, mint ha valaki még rosszabbat találnék.
"Nem sznobériából, nem gőgből, hanem mert ott kapod meg azt a szellemi-lelki táplálékot, amire szükséged van. Nem gondolod, hogy így lenne? A doktornőddel nem beszélgettek ezekről?"
Igen, egyszer beszélgettünk. Ő azt mondta, hogy az tisztán látható, hogy nem mentem le a férjem "szintjére", tehát nem adtam föl a személyiségemet. De meg kell mondjam őszintén, egy ideig próbáltam eljátszani, hogy én abba a közegbe tartozom, annyira nem éreztem magaménak a másikat. Tudod, ez a szüleim és tanáraim álma volt, hogy én továbbtanuljak, és bennem soha ilyen ambíció nem volt. De mára beláttam, hogy valószínű ők láttak bennem valamiféle tehetséget, és talán ezért is erőltették (és nemcsak az álmaik miatt). Nem vagyok rá büszke, hogy így gondolkodtam, de ma már belátom, hogy tévedtem.
Valóban kissé visszahúzó a közeg, amiben élek (ez nem vonatkozik a nővéremre!). De vannak ilyen önsegítő csoportok (sajnos legtöbbször a neten), az nekem sok pozitív visszajelzést hozott az életembe. Azt tapasztalom, hogy végzettségtől függetlenül, az az ember a vonzó a többiek számára, aki tisztában van önmagával. Ezért nem zavar, hogy mindenféle iskolázottságú ember van az ismeretségi körömben, mert köztük is sok az értékes ember. Viszont azt elismerem, hogy a jó párkapcsolathoz több kell.
"akik eddig kis visszahúzódónak, kiszolgáltatottnak gondoltak, azok támadni fognak, de ezt bele kell kalkulálni,"
Tényleg nem direkt ellenkezek veled, és amit most leírok, az úgy is van. Nálam fordítva volt, én gyerekkoromban védtem meg magam nehezen. Nekem a házasság adott egy olyan hátteret, hogy nem egy száraz ökörfarkkórónak érzem magam, amit fúj a szél ide-oda. Múltkor is kóstolgatott a nyakig kifestett csaj a munkahelyemen, aztán eszembe jutott egy jó beszólás, és meg is mondtam neki. Kissé zavarba jött, és igaz, hogy azóta köszönés nélkül elnéz a fejem mellett, de legalább nem is csesztet.
Igazából már meggondolta magát, és nem akar válni vagy vagyonmegosztást csinálni. Sőt, beárult anyámnak a hátam mögött, és most ketten próbálnak lebeszélni, hogy milyen hülyeséget találtam ki megint. Mert egyedül nem tudnék megélni, amiben van igazság, de szerintük a gyerek sem nekem való, mert még mindig súlyos betegnek kezelnek. Ugyanez volt 8 évvel ezelőtt, mikor kategorikusan lebeszéltek a válásról a szüleim. Utána tört ki rajtam a kényszerbetegség, bár a hajlam már előtte is megvolt bennem. Történetesen akkor meg kézzel-lábbal próbáltak lebeszélni arról, hogy dokihoz menjek. Természetesen meghallgatom őket, de ez engem még igazából egyszer se tartott vissza, ha nagyon akartam valamit. Végül elmentem az orvoshoz, és regisztráltam a társasági oldalra, és szereztem új barátokat. A munkahelyem úgy lett meg, hogy egy uniós program keretében egy nagyon kedves hölgy talált nekem egy nagyon jó helyet.
Nagyon jólesik, hogy meghallgattad a problémámat, sőt gondolkodtál is rajta. Ugyanakkor én nem látom olyan sötétnek a helyzetemet, mint ahogy te kívülről látod. Úgy érzem, hogy egy kicsit sematikusan látod azoknak a nőknek a helyzetét, akiknek fontosabb a család és az otthon, mint akiknek a munkájuk és a saját életük az előbbre való. Hidd el, bennem semmiféle olyan ambíció nem volt soha, hogy én jómódú legyek vagy valamiféle karrierem legyen. A munkahelyem is olyan, hogy hozzám hasonló "defektes" nőkből áll a csapat, és nekem ez sokkal jobban tetszik, mint az a társaság, ahol jól kifestett feleségek dolgoznak. Mi elismerjük a bénaságunkat, és nem akarunk többnek látszani, mint amik vagyunk.
Én ebben a házasságban váltam nővé, ami másképp nem adatott volna meg nekem. Sajnos vannak olyan kényszeresek, akik nem jutnak el idáig, és felnőtt korukban is a szülői házban élnek. Sajnos ők kerülnek be a hírekbe azzal, hogy halálra mosakodták magukat vagy a szüleik halála után tele van a lakásuk szeméttel (mert felhalmozzák).
Ha azt mondanád, hogy most ne ragadjak bele ebbe a helyzetbe, akkor talán igazat tudnék neked adni. De szeretném, ha nem látnád olyan szörnyűnek az elmúlt 15 évemet, és elhinnéd, hogy tényleg nem volt fölösleges.
Te valami nagyon lehúzó közegben élhetsz, ez valami kis falu? (ettől önmagában még nem kellene lehúzó közegnek lennie, csak tudjuk, amit tudunk, pláne Kelet-Magyarországon) Szerintem én azt tenném, hogy keresnék egy teljes idejű állást valamelyik közelemben lévő nagyvárosban, esetleg megyeszékhelyen, fővárosban, ha az agglomerációban élnék. Szerintem a munka mellett is kiélheted ezeket a romantikus vágyakat, a feleség szerepet, nem kell kiszolgáltatottnak is lenni. Nagyobb esélyed is lenne megismerni valakit egy mozgalmasabb közegben. Nem szólnék anyámnak, a férjemnek, egyszerűen csak csinálnám, amit akarok. Lennének akadályok, mert akik eddig kis visszahúzódónak, kiszolgáltatottnak gondoltak, azok támadni fognak, de ezt bele kell kalkulálni, mert a kiszolgáltatottság sokkal rosszabb hosszú távon. Szerintem. Amiről hallani lehet, hogy nők hogyan élnek, mit engednek meg a családjuknak magukkal szemben. Ezek apránként kialakuló dolgok, észre sem veszed, és már benne vagy a pácban. Nem iszik? Ez nem egy alapkövetelmény? Te egy egyetemet végzett nő vagy, többet érdemelnél annál, mint, hogy "nem iszik, nem verekszik". Mert amikor pár éve belekerültem egy ilyen közegbe, láttam, honnan jönnek nők, mi történt velük, még érettségije sincs némelyiknek, és akkor legyintek, hogy oké, "nem iszik, nem verekszik", ez számára egy realitás, valódi boldogság. De te tartozhatnál "polgári középosztályhoz" (ami maradt belőle) az álmaid, a műveltséged alapján. Nem sznobériából, nem gőgből, hanem mert ott kapod meg azt a szellemi-lelki táplálékot, amire szükséged van. Nem gondolod, hogy így lenne? A doktornőddel nem beszélgettek ezekről?
Nem emlékszem erre az ügyvédesre. :)) Jó, de azért Mirandánál sokkal nagyobb volt a.. "szórás", vagy hogy' fejezzem ki, nem? Lehet, hogy újra kéne néznem. Más egy tartós párkapcsolat, és más egy egyéjszakás, ahol tökmindegy, mert könnyebb kirakni az életedből.
Nekem ez a szex cél-összetartozás cél nagyon homályos. Szerintem a jó szex a cél mindkét fél számára, legfeljebb mindenféle blőd magyarázatot pakolnak rá az emberek, férfi-női szerepelvárás szerint.
Ja, persze, azért nem igyekszik, mert te sem keresel annyit. Azért nem értem ezt, mert már korábban megbeszéltétek, hogy ő kivárja, amíg neked lesz valakid, gondolom te sem raknád ki csak úgy, ezek után éles váltás közös érdeklődésről, gyerekekről beszélni.
Örül, hogy a házadban lakhat, és húzza az időt. Szerintem ennyi, így kívülről nézve. Teljesen mindegy, mit kérdezel tőle, egy idő után egyre jobb válaszokat ad esetleg, mert megtanulja, mit akarsz hallani. De elég szar válaszokat ad, ahogy érzékelem, még csak nem is nagyon igyekszik. Tőled teszi függővé, mi lesz vele, kibaszod vagy sem. Teljesen felesleges olyan kérdést feltenni, amire amúgy is tudod a választ, például, hogy nincs sok közös témátok. Ha igazán érdekelte volna, akkor igyekezett volna megoldást keresni, de inkább elütötte néhány hülye válasszal. Te tudod, mit akarsz egy ilyen embertől.
Az én nagymamámnál, de a nagyapámnál is az állandó etetés, ami ilyen nagyszülői tulajdonság. A féltés, hogy nem lesz rájuk szükség, ezek hasonlóak. Ismeretségi körből az ilyen "nagy", legalább molett, de általában kövér nők, persze ez nagy általánosítás, de egy ilyet ismerek, aki nagyon ez a tápláló anya, süt-főz, mondok valamit, de nem azért, hogy tőle bármit is kérjek, és másnap behozza. Ugye ez igazából a Bikának feleltethető meg szerintem. Bika, esetleg Rák kombinációval. Amikor megtetszik valami az ilyen ember cuccaiban, vagy csak beszélgettek bármiről, eszedbe sem jut, hogy a tied legyen, nem birtokolni akarod, hanem megcsodálni azt a gyertyát, színes tollat, ruhadarabot, akármit, neki rögtön van otthon egy másik, amit be akar hozni neked, úgy kell lebeszélni róla, de többnyire annyira szívesen ajánlja, hogy otthon jössz rá egy idő után, hogy már megint egy olyan dologgal gazdagodtál, amit valszleg soha nem fogsz használni. :) Szerintem ez is Démétér.
Most hirtelen nem igazán jut eszembe, nincs nagyon terítéken semmi... majd ha eszembe jut, leírom.
Ez inkább egy szubjektív benyomás volt, milyennek tűnnek néha bizonyos emberek. Vannak, akik annyira kutyabolondok, hogy az emberekkel is úgy bánnak, azért állnak közel a kutyához, mert hasonló a szeretetnyelvük. Számomra ez sokszor már idegesítő, de legalább jobban megértem, hogy az adott személy nem feltétlenül ellenem tesz dolgokat, hanem olyan a személyisége, azt hiszi, így kell az emberekkel bánni, és ő is igényli ezt a fajta szeretetnyelvet. Nem tudja elviselni, ha nem mész valahova vele, ahová el akar cipelni, állandóan zaklat, gügyörészik, hangoskodik, ami egy idő után ugyanazt az élményt váltja ki, mintha egy kutya folyamatosan rád ugrálna, és összenyálazná-sározná a ruhád, persze, nagyon aranyos, meg minden, de... én most próbálok kicsit távolságtartóbbá tenni egy ilyen kapcsolatomat.
Mondanék egy példát arra, hogy az én anyám Démétér-típus. Mikor összeköltöztem a még nem férjemmel, akkor mondogatta, hogy ő most már fölöslegesnek érzi magát. A házasságkötés után aztán magára talált.
Én ugye a bankhitellel indokoltam neki a házasságot, így persze elmaradt a lánykérés meg hasonló formaságok. Nem volt alkalma kifejteni, hogy a férjem nem illik hozzám, ahogy később mástól visszahallottam.
Neked esetleg vannak ilyen konkrét példáid, amikor egy cselekvésből nagyon látszik az illető fő személyiségjegye?
"Állandó foglalkoztatást, gügyörészést, kiszolgálást igényelnek, és cserébe rám nyálzanak, összemocskolják a lakásomat, ha hosszabb időre ott felejtem őket, ugatnak, megjelölik a lakásomat, mintha az övék lenne."
A kutya olyan, mintha lenne egy gyereked, aki feltétel nélkül szeret téged. Az udvaron tartott kutyáknál ráadásul nincs annyi takarítási munka. Lakásban én se tartanék, és nem öltöztetném őket divatos ruhákba. A férjem egy vizsla kiskutyát hozott haza kb. tíz éve, akit gyakorlatilag én gondozok, és nélküle már rég bediliztem volna. Végtelenül barátságos zsemleszínű kutya. Az én kutyám egy kóbor foxikeverék volt, akit a szomszédok utáltak, mert különlegesen ragaszkodott hozzám, és nagyon védte a házunkat. Az úton találtam kiskorában, és hazajött velem. Fura ezt mondani, de nagyon öntudatos kutya volt, magabiztos. De közben megmaradt egy kis félénkség és betegségre való hajlam a kidobott korából.
A macskákat a kisbabákhoz hasonlítanám, már elnézést a hasonlatért. Olyan bújósak és puhák, és szeretik, ha dajkálják őket. Férjem a saját cicánk mellé még kettőt ideszoktatott a házhoz, és nem is tudom, honnan van pénze annyi macskakajára. De azért nagyon aranyosak.
Bárcsak a lottó ötösöm lenne ilyen biztos. Férjemnek próbálom folyamatosan adagolni, amikről itt beszélgetünk. Ma este munka után megkérdeztem, hogy hogy érzi, volt-e értelme annak, amit eddig a házasságunk megmentése érdekében tettünk? (Decemberig adtunk ultimátumot egymásnak. Ő leáll a piálással, én meg kiszeretek a másikból. Ha nem sikerül valamelyikünknek, akkor valamiféle külön élet, pl. külön vagyonnal vagy ilyesmi). Ó, hát szerinte a legjobb úton haladunk. Mondom neki, mondjál egy közös témát, ami mindkettőnket érdekel. Aszongya, hogy az én családom. Na ez nagyon igaz, mert jobban szereti az én rokonaimat, mint az ő elcseszett, családinak alig nevezhető kapcsolatát a saját rokonaival.
Mondom neki, azért a gyerekvállaláshoz több kell, pl. azonos vagy hasonló értékrenden kéne lenni a két szülőnek. Hát nekünk azonos az értékrendünk, mert egyikünk se lop, csal, hazudik. Ez igaz is, de pl. a szülőknek olyan kérdésekben kéne egyetérteni, hogy pl. mikor van a lefekvés ideje vagy melyik iskolába írassák a gyereket? Beadassák-e harmincezer forintért a nem kötelező védőoltásokat? Vigyék- e babaúszásra a gyereket, főleg ha az uszoda a város másik felén van, és egyiknek sincs se jogsija, se kocsija?
Aztán olyanról még nem is beszéltünk, hogy a gyerek hogyan éli meg, ha nincs szerelem a szülők között, ami átlendítené őket a problémákon? Főleg, ha még a tisztelet sincs meg mindig egyikben a másik iránt. Vagy ha teljesen különbözőképpen gondolkoznak arról, hogy hogyan kell köszönni, a munkahelyen viselkedni vagy a szabadidőt eltölteni? Neki csak költséges hobbijai vannak (pénze nem nagyon), és nem tudja úgy lekötni magát egy könyvvel vagy egy érdekes beszélgetéssel, ami nem kerül pénzbe. Mire ezeket leírtam, már be is aludt, úgyhogy ez a holnapi beszélgetés témája lesz.
Én nem éreztem meg a közelségét, de a cuccai közelében éreztem valamit. Ez azért érdekes, mert akkor még nem tudtam, hogy az ő cucca.
A pszichológia portálokon általában azt írják a plátói szerelemről, hogy menekülés a való élet elől. Csakhogy ezek a pszichológusok valszeg még nem voltak olyan helyzetben, mint te vagy én. Gondolok itt családi helyzetre és más problémákra. Szerintem olyan emberek iránt érzem ezt, aki valami hiányt pótol az életemből. Vele teljesebbnek érzem magam (mármint gondolatban). Ez egy ideig viszi előre az embert, főleg ha rendes embereket választottam kiszemeltnek, és nem valami zűrös alakot. Én pl. ilyenkor jobban összeszedem magam, mert nem szeretnék beégni. Amúgy kényelmesebb lenne XXL-es pólóban járni, és körömmel kipiszkálni a morzsát a fogam közül, ahogy A férfi a legjobb orvosság c. filmben láttam.:)
Nálam olyan nem volt, hogy egy idő után ne léptem volna kapcsolatba az illetővel. Majdnem mindenkiről kellemes emlékeket őrzök, de soha nem lett barátság a dologból. Sajnos volt egy-két tévedés, és kevésbé visszafogott viselkedés részemről, de komolyabb bajba nem keveredtem ezmiatt.
De ez már a múlt részemről, és teljesen megváltozott a hozzáállásom. Továbbra is a kapcsolataimmal határozom meg magam, mint a Héra és Démétér típusú nők. De tudom, hogy közben nekem is van egy saját életem, neki is és a férjemnek is. Azt még nem tudom elképzelni, hogy valaha is teljesen ki tudnám zárni a gondolataimból. Nála vannak erre utaló jelek, ami mondjuk az ő baja.:) Ugyanis, ha nem tud barátságba átmenni, az azt is jelentheti, hogy vagy bennem vagy magában nem bízik.
Na, hát ezt akár én is írhattam volna. Ma is emlékszem milyen volt, mikor először megláttam vagy fölfigyeltem rá, és ez kb. egy éve volt. Soha nem éreztem még ilyet, és mondhatom úgy kellett utána magamat fölmosnom a padlóról. Néha inkább kerültem, mert nem bírtam a közelében maradni, mintha mágnesként vonzott volna hozzá valami. De akkor meg az idegesített, hogy miért nem mentem oda?
Biztos vagyok benne, hogy ő soha nem vett észre. Aztán egy nap úgy alakult, hogy melléje kerülhettem volna egy percre. De hirtelen elhatározásból úgy döntöttem, hogy most nem, de ha még negyedóra múlva visszamegyek és ott van, akkor megszólítom. És láss csodát, éppen menni készült, de a kedvemért maradt még pár percet.
Aztán is történtek hasonló, nehezen megmagyarázható dolgok, és én célozgattam erre. Szerencsére nem utál vagy ilyesmi, de iszonyú volt szembesülni azzal, hogy ő nem ugyanazt érzi. Hogy ő könnyedén túltette magát azon, ami nekem egy nagy találkozás volt az életemben.
Én igyekszem úgy fölfogni, hogy ez is egy olyan eset volt, amiből tanulhatok, ami által fejlődhetek. De nagyon nehéz földolgozni, hogy vele volt eddig a legtöbb közös téma a férfiak között, akik iránt éreztem valamit. Még a hibáit is el tudnám nézni, ami tőlem nagy szó. Talán megértettem, amit lentebb írtál, hogy a botlása azért szép, mert "ő" botlik el.
Amúgy a plátói viszony soha nem viselt meg, és érdekes embereket ismerhettem meg általa. És még azt is elhiszem, hogy van, akinek ez ijesztő, mert fél a zaklatóktól.
Szex és New Yorkból megvan neked az a jelenet, hogy Miranda tanítja a szemorvost, hogy hol van a csikló? A pasi véletlenül se találja el, de olyan büszke magára, hogy Mirandának nincs szíve megmondani, hogy még a közelében se volt.
Tényleg egy idő után belefáradok abba, hogy próbálok valamit megértetni, mondom szépen, mondom csúnyán. És ő meg bólogat meg lelkes, és meg van róla győződve, hogy ő mindent megtett. Még haragudni se lehet rá, mert akkor én vagyok a házisárkány, aki mindenért tüzet fúj.
Az a baj, hogy másképp gondolkodunk. Neki a szex a cél, de nekem az lenne fontos, hogy a szex erősítse az összetartozásunkat. Erre ő azt mondaná, hogy mi összetartozunk. Ebben az a tény cseppet sem zavarja, hogy nincs bennünk semmi közös az elmúlt tizenvalahány éven kívül. Ő macskás, én kutyás, ő szeret a városban sörözni a haverokkal, én szeretek sétálni a természetben. Ő egész nap képes a netről leszedni az új zenéket, én meg elolvasok közben néhány regényt. De ha ezt így mondanád neki, akkor rávágná, hogy ő szeret olvasni és kirándulni, szóval nincs itt semmi baj, csak én fújom föl ....
Még az is lehet, hogy néhány dolgot megtenne, ha kérném. De van, amit vele nem szeretnék megosztani, mert tudom, hogy unná vagy elcseszné, mert csak nekem akarna megfelelni.
B és b. Sokáig nekem is ez volt a véleményem, mint neked. Ha egy ártatlan, naiv lány úgy fogja föl, hogy ez valami útmutató a házassághoz, akkor tényleg nem sok köze van a valósághoz.
De ha úgy fogod föl, mint egy lélektani regényt, akkor rejtett értékek bukkannak föl benne. Kiváló megfigyelő lehetett az írónő, és a látszólag érdektelen párbeszédek tele vannak fontos utalásokkal.
Párhuzamos karakterek vannak benne, amik valójában egy-egy ember különböző oldalait mutatják be. Darcy nem azért gazdag és Eliza szép, mert ilyen a valós ember. Hanem mert minden embernek van szép és jó oldala. De a csúnyácska Charlotte és az idióta Collins meg a sunyi Wickham azt mutatja be, ahogyan vannak a való életben is a mániákusok, kényszeresek vagy szociopaták, vagy akár mindenkiben megvan ez valamilyen mértékben.
Perszephoné egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy szinte várja, hogy elrabolja a szeretett férfi. Mert akkor mondhatja az anyjának, hogy hát a másik akarta, és ő nem tehetett ellene semmit. A Démétér-szerű anyák imádnak mindenbe belefolyni, és szinte meg vannak sértődve, ha az embernek van magánélete (ezt egyébként a kényszeresek szüleinél is megfigyelték).
Soha nem volt olyan értelmiségi fiú, aki kiállt volna mellettem, és "elrabolt" volna az anyámtól. A férjem viszont komoly kapcsolatra vágyott, mikor összeismerkedtünk, és szakmunkás lévén nem bonyolította a dolgokat. Éppen válófélben volt, és nem akart egyedül maradni, de állítólag tetszettem is neki.:) De ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy én házasodjak. Mivel nekem az élettársi kapcsolat is megfelelő lett volna, mert nem szerettem volna egy esküvővel járó cécót. Végül a lakáshitel előnyösebb volt házasoknak, aztán megbeszéltük, hogy bevállaljuk. Menyasszonyi ruhám se volt, a ballagási kosztümömben esküdtem, és a szüleimtől ballagásra kapott aranygyűrű volt a jegygyűrűm. Mai napig az, de sajnos folyamatosan fölsebzi a kisujjamat a rajta lévő kő. Már bánom, hogy megtartottam a lánykori nevemet, mert így nem tudják rólam egyből, hogy férjnél vagyok.
Engem mindig iszonyúan kikészített, hogy randira jól kell kinézni, és mi lesz, ha a csokis süti szétkenődik a fogamon, miközben bájolgok a kiszemelt fiúval? A férjemmel mindez egyszerű volt, mert átugrottuk az udvarlási időszakot, és nem volt időm agyalni a dolgokon.
De persze ez olyan kamaszos gondolkodás volt, és talán menekülés is a valós szerelmi kapcsolatok elől. Mai szemmel visszatekintve ez olyan faék-egyszerűségű gondolkodás volt egy gyermek asszonytól.
Ma iszonyú nehéz napom volt. Legalább ötször eszembe jutott, hogy ő a barátnőjével van és boldogok. Ilyenkor legszívesebben egy jeges folyóba ugrottam volna. De egy szakadék is jó lett volna, amibe beleugrok. Mindennap várom, hogy mikor találkozom vele, és mikor közli végre, hogy a barátnője terhes vagy eljegyezték egymást. Akkor talán el tudnám felejteni, mert tudom, hogy boldog. De az én érzéseim változatlanok, és ezért az agy folyton reménykedik, amíg nincs meg a bizonyosság.
A férjemmel bármit megbeszélni olyan, mint annak a német nőnek, aki egy maszáj harcoshoz ment feleségül a hetvenes években. Afrikai szeretők a könyv címe vagy ilyesmi. A német nő angolul beszélt a férjével, aki még népviseletben járt, és alig pár szót tudott angolul. A férjem beszélni se hajlandó semmiről, mert szerinte minden tökéletes. Ha rámutatok valami hibára, akkor az szerinte nem létezik vagy csak én fújom föl. Mikor a féltékennyé tevés volt, akkor is kitalált valamit, hogy az nem úgy volt, és utána jó lesz megint a házasságunk. De ezeket ne úgy képzeld, hogy ezek értelmes, összefüggő beszélgetések két egyenrangú fél között. Olyan, mintha egy gyereket próbálnék faggatni a csínyről, hogy megette a baracklekvárt.
Nem az a baj, hogy szakmunkás. Az a baj, hogy a gondolkodása teljesen el van cseszve. Kezdődött ez ott, hogy az apja más emberek szerint is csapnivaló apa volt. Aztán az iskolában a tanárok láttak benne valami tehetséget, de nem tudták fölzárkóztatni valamiért, és úgy került ki a suliból, hogy még a szakmáját se tanulta meg rendesen. Kifolyik a pénz a kezéből, a gyárban összeveszik a főnökkel vagy baleset éri, a családi életünk meg a nullával egyenlő.
Az az érdekes, hogy mindenkivel elhitette sokáig (nem tudatosan!), hogy ő egy rendes mesterember, férj stb. Csak egy idő után tűnt föl másoknak is, amit én már mondogattam a szüleimnek, hogy a munkahelyen csak annyit dolgozik, amennyit muszáj, otthon meg még annyit se. Gyereket nem akar, de a jövőnkről semmi elképzelése.
"a nő úgy csinál, mintha nem is számítana neki a pasi"
Ez tényleg hatásos... :) Vagy amikor szimplán csak nem veszed észre, mással vagy elfoglalva, visz a lendület. Nincs idő a szerelmes, bénult, nyálcsorgatós fázis eléréséhez.
Igen, hát ez olyan volt (pár éve történt már egyébként), hogy előtte és utána is azért voltak kisebb dolgok, később, amikor ugyanúgy bejött a felesége, már nem érintett meg annyira. Én még 15 percet sem beszéltem vele, annyira plátói. Csak a közelében érdekes anomáliákat tapasztaltam a testemben, hol szívtájéki melegedést, hol lejjebbit. :P Amikor először tapasztaltam ilyet, azt hittem, szívinfarktusom van, csak aztán a fájdalom elmaradt, és egy lassan növekvő, aztán lassan lecsengő hőmérséklet változás volt a mellkasomban, úgy, hogy először nem is láttam, hogy jön, tehát nem az én pszichés ráhatásomra történt. Nem tudom, hogy' csinálta. :))
Szerintem én valamikor elkezdtem nézni a B és B-et, ha már olvasni nem olvastam, és Colin Firth persze szexi, meg minden, de egy idő után egyszerűen nem éreztem, hogy történne valami. Hogy csak ezekről a társasági, szerelmi dolgokról szól az egész. Ennek egy érdekes mellékszálnak kellene lennie szerintem, miközben a szereplőkkel egyébként mindenféle más, fontos dolog is történik. De tudom, hogy sokan azt élvezik, hogy töményen kapják ezt a szerelmi szálat. De akkor te ezt Aphroditéból tolod biztos. :)
Anyám lehet, hogy tényleg Artemisz és Perszephoné, és ahogy haladtunk az időben, egyre inkább Perszephoné lett, talán most kezd el megint jobban Artemisz lenni. Nagyanyám szerintem Héra, van benne valami uralkodónős, eléggé autoriter személyiség, egy matriarcha, de a házasságot nem feladó nőtípus, és mellette igen, ez a tápláló anya, de inkább idősebb korára lett ilyen. De megkockáztatom, hogy nagyanyám fiatal korában Perszephoné volt, mert mindig nagyon fiatalnak nézett ki, és eléggé naiv is volt bizonyos kérdésekben a beszámolók szerint. :)
Miért nem beszéled meg a férjeddel, hogyan jó neked? Vagytok olyan viszonyban, nem? Amikor olvaslak, néha olyan, mintha visszamennénk a 19. századba. :) Nekem ott lett vége a se veled-se nélküled kapcsolatomnak, amikor már az ágyban is olyan önző volt, hogy azt mondtam, akkor köszönöm, ennyi elég volt. (mert addig megtettem azt, hogy időnként felugrottam hozzá, és amíg nem eszmélt fel, hogy neki önzőnek kell lennie, egész jókat szeretkeztünk)
A féltékennyé tevés nálad működik? (vagy másoknál működött?) Mert engem is próbált már, ez a plátói is, meg az előző párom is, és egyszerűen még jobban elmegy a kedvem ilyenkor tőlük, hosszú idő kell, mire újra kiváltják belőlem azt az érzést, amit korábban. Ha valaki el akar riasztani, ez tényleg hatásos. Ugye ez arról szól, hogy ha jobb neki a másikkal, akkor legyen a másikkal, én biztos nem fogok küzdeni az ő érzései ellen. Csak ne legyen ez a méltatlan helyzet. Nem akarom azt érezni, amikor vele vagyok, hogy ő legszívesebben egy másikkal lenne, akkor inkább legyen a másikkal, engem meg felejtsen el egy jó időre, legalább addig, amíg ki nem megy belőlem a sértettség. (pár hónap...pár év?) Ha meg velem akar lenni, azt versenyeztetés nélkül is tudnia kellene. Nem a másik nő fáj, hanem az, hogy meg akar bántani, hogy kínozni akar ezzel... ha választhatnék, hogy soha ne tudjam meg, hogy lefeküdt valaki mással, miközben engem ugyanúgy szeret, és ne tudódjon ki a külvilág számára, vagy nyilvánosan féltékennyé akarva tenni flörtölgessen másokkal, azt éreztesse, hogy lám, ez itt jobb nő nálad, miközben talán meg sem akarja fektetni, akkor az előbbit választanám, mert az utóbbi sokkal toxikusabb a lélekre nézve. Nem azért, mert ne lennének jobb nők nálam, szerintem szinte csak azok vannak...XD De ha már az akar leértékelni ez alapján, akit szeretek, akkor megkérdőjelezem az ő szeretetét, szerelmét, ami nélkül nincs értelme egy kapcsolatnak, még szexuális kapcsolatnak sincs értelme egymás tisztelete nélkül, mert örömöt is csak úgy tudunk okozni egymásnak.
Illetve még ez egy nagyon jó összeállítás a testbeszédről és a tekintetről. Ő nem hinné el, de képes volt a városi közlekedésről úgy beszélni, hogy közben majd felfalt a szemével. Vagy én vagyok teljesen hülye és vak, vagy ő így néz a 70 éves takarító nénire is, más lehetőség nincs.
Persze a szerelmes birka nézés egy idő után nagyon fárasztó és erőltetett, és nem is szexi hosszú távon. Sokkal szexisebb ha a szeme villámlik a férfinak a haragtól vagy ha a nő úgy csinál, mintha nem is számítana neki a pasi.
Nagyon jó ötletnek tartom, hogy kimentél sírni. Ne lássa a nyomorodat, és ne érezzen elégtételt. De legközelebb próbálj meg a helyeden maradni, és képzeld el, hogy az illető helyén a szomszédasszonyod vagy a nagymamád ül. Velük hogyan viselkednél ilyen helyzetben? Nyilván kipréselnél magadból valami társalgás félét, mégha csak az időjárásról is, mint az angolok.:) Azt másnak nem kell tudni, hogy belül olyan, mintha farkasok ki akarnák tépni a szívedet.
Még annyit, hogy mint régebben írtam, én nem voltam "hűséges" a plátói szerelmeimhez a mostaniig. Ő az első, akinél megértettem, hogy milyen a hűség, a kitartás. Vagy az intim kapcsolat. Mondom ezt úgy, hogy összesen kb. 15 percet beszéltem vele életemben, és lehet, hogy ez így is marad.
Ez utóbbi nagyon elkeserített, de megtanultam bízni magamban és az isteni beavatkozásban. Az elsőben sokat segített a kognitív viselkedésterápia. A másodikat már nehezebb volt elismernem, hogy létezik, de olyan dolgok történtek, hogy el se hinnéd, ha elmondanám. Persze Jung az ilyen jeleket nem egy istenségnek, hanem valami rejtélyes fizikai kapcsolatnak tulajdonította. Ilyen a szinkronicitás, pl. valakire gondolsz, és ő váratlanul megjelenik egy olyan helyen és időben, ahol egyáltalán nem számítottál rá. Mint a Büszkeség és balítéletben, amikor Mr. Darcy kimászik a békanyálas tóból, és összefut Elizával.
Tehát bízok abban, hogy vagy összejövök vele vagy ha nem, akkor a férjemmel helyreáll a kapcsolatunk (ami nem lesz tökéletes.)
Én azt tapasztaltam, hogy a plátói szerelemben a másik fél is érez valamit, csak éppen nem meri bevallani. Lehet, hogy csak egy percnyi fellobbanást, de akkor is. Abban nem vagy hibás, hogy te ezt felfogod, akár tudattalanul is. Lehet, hogy a szájával mond valamit, de a szemek másról beszélnek. Akkor van baj, ha ez köré valami mesét kerekítesz, hogy holnap már meg is kéri a kezedet vagy ilyesmi.
Egyébként a plátói kapcsolatok nélkül már rég bedilizett volna az emberiség. Egy kommentben olvastam, hogy a matek szabályai szerint képtelenség azt feltételezni, hogy a házasságok nagyobb része tökéletesen egymáshoz illő emberek között köttetik. Épp ellenkezőleg, legritkább esetben van meg az asztal mind a négy lába egy átlagos (normális) kapcsolatban. Azt már én teszem hozzá, hogy soha nem tudnánk kiteljesedni, ha 1. tökéletes lenne a kapcsolatunk 2. ha a tökéletlen kapcsolatunk mellett nem lennének más emberi kapcsolataink.
Ezt nem azért mondom, hogy bárkit is plátóira biztatnék. Ezt inkább azoknak mondom, akik elvi megfontolásból teljesen elzárják magukat az ilyen lehetőségtől vagy megbélyegzik azokat, akik ebbe esnek. Ilyenek pl. a bigott katolikusok vagy azok a női magazinok, akik mindenkinek a fejére olvassák, hogy ha nem jó a szex, akkor az nem is igazi házasság.
Néhány esetben a válás csodákat tehet, pl. a második házasságban kibontakoznak egyesek. Mások meg csak menekülnek, és az új házasságban ugyanazokat a hibákat fogják elkövetni.
Történetesen anyám tökéletes Démétér típus, sokszor szinte megfojt a gondoskodásával. Amióta az unokái kinőttek az ovis korból, hirtelen összeomlott testileg is. Szerintem feleslegesnek érzi magát. Remélem, ha összejön nekem a gyerek, akkor újra életre kel. Én igazából 3 fiút szeretnék, már a nevüket is kitaláltam. Férjemnek persze egyik se tetszett, és olyan neveket mondott, ami nekem véletlenül se tetszik. Na de ha a férjemen múlott volna, ez se lenne. Életemben egyszer éreztem azt, hogy egy férfinak szívesen szülnék gyereket. Ennek a mostani plátóinak, és szerintem nem is lesz más ilyen, esetleg a férjem.
Érdekes, amit az idősödő férfiakról mondasz. Bennem volt egy szabály, hogy a férfi csak idősebb lehet, persze ne valami vén csont. Szerintem ez a polgári társadalom találmánya, és nem indokolja semmilyen fizikai ok. Mikor még nem volt anyakönyvvezetés, akkor az emberek a ruhájukkal jelezték az életkorukat. Mást hordott a parasztoknál a leány, az asszony, az öregasszony. Gondolom nem kérték el a pasitól a születési évét és a dátumát. Inkább generációkban gondolkodtak. Pl. fiatal lány nem jó, mert nem bírja el a gyermekágyat. A jó erőben lévő fiatalasszony volt a szexis, a kívánatos. Manapság az érett nőket leárazzák, csökkent képességűnek bélyegzik.
Régebben az idősebb férfi fiatal feleséget hozott a házhoz, ha elhasználta az elsőt (bizony a gyerekszülésben és munkában megrokkantak az asszonyok). Ezek a lányok néha egyenesen megőrültek, mindenféle elmebaj megtámadta őket (mai szóval mentális betegségek). Szerintem az egyazon generációkhoz tartozó emberek házassága a kívánatos, mert hasonlóak a céljaik, az érettségük. Egy időben akarnak gyereket, és építik a házukat, a karrierjüket. De ezen belül mindegy, hogy a pasi 8 évvel öregebb vagy ha a nő hét évvel fiatalabb (vagy fordítva).
Természetesen ettől lehetnek kivételek, de ez inkább a házasságon kívüli kapcsolatokban gyakori.
