Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A csata eldőlt. Kis, puha füstök Pettyezik még a hegyet. A völgyekből a síkvidékre Özönlenek a vesztesek. Toprongyos, tántori népség – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak, Gönceik elkoszosodnak, Korcukban tetű terem? Ugyan mért nyű a vereség Több csizmát, mint a győzelem?
Miféle belső bomlás Oldja le róluk a szíjat, Rágja a vásznat, a posztót, Ütközik át a ruhán? Bekötött fejjel, felkötött karral Mennek az ágyúk után.
Kialudt lávafolyam, Gördülő kőzuhatag – özönölnek. Rendetlen, sűrű tömegben Okádják őket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van?
Hogy lehet az, Hogy a vesztes egéből Mindig esik? Apró szemű, ólmos eső veri őket, Hüllőhideg szél lökdösi őket, Képükbe öklöz az este.
Szótlanul mennek, kétségbeesve, A lószagban, verejtékszagban, Pörkszagban, puskaporszagban, Csúszkálva lépnek egymás nyomába A sárba – Cuppog a, szörcsög a csizma –, Mennek az ágyúk után.
Csak most, ez az éjszaka rossz – azután Már könnyű feladni a harcot. Rájuk villan a lámpa: Izzadt, pelyhes kamaszarc, Borostás, torz, öreg arc, Gyönyörű, gyönyörű arcok.
Mért ütközik ki a vesztesek arcán Azonnal a serte? Miféle szurkot izzad a bőrük? Szemük miféle kútba merül? Elhagyták felszerelésük, Elhányják rendre a fegyvert, Vonulnak védtelenül.
Némelyik térdre esik. Földbe tapossák. Fogát vicsorítja. Elesik még egy. Húsába vág a kerék, Vérében cuppog a csizma. Ágyú, szekér akad el: Szétválnak, S összezárkóznak a háta megett, Ahogy egy folyó kerülne meg Valamely szigetet.
Mennek, ömölnek hátrafelé, Értenek hozzá, Csontjukban hordják ezt a tudást. Apáik, apáik apái, Ükapáik is mindig visszavonultak, Nem láttak ők soha mást.
Vereségre termett nép, Évezredek óta verik, Egyébre se jó: Ez a sorsa. Vonul sorsába beletörődve, S talán még büszke is Erre a sorsra. Mert ki tudja, igaza volt-e A csata előtt?
De most már igaza van.
Ki tudja, jogos ügyért Szállt-e csatába?
De most már jogos az ügye.
Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba, Vonul a tájba merülve.
Nem válogat a győzelem, Mindegy neki, Egyformán felemel Hamisat és igazat. Ám a vereség, Tönkrejutás, megalázás Jogot ad, igazat ad.
A győztes igaza meghal. A vesztesnek igaza lesz. Mióta világ a világ, Az nyer igazán, aki veszt.
Mennek a lószagú éjben, a sárban, Kirokkan alóluk a szürke, Fogatuk sáncba suvad. De ők keblükben rejtegetik, Görnyedve, zihálva hátukon cipelik Újszülött igazukat. Elhányták a Fegyvert, A Sáncot feladták, Rétjüket új kasza nyírja. De igazuktól Nem tudnak megszabadulni, Azt örökül Hagyják fiaikra.
Okádják, egyre okádják Őket a völgyek, Áradnak a síkon, Mennek az ágyúk után. Ezeknek olyan rossz, hogy csak Jobb lehet már ezután. Sohasem adja tetézve magát, Valamit megtagad tőlünk Mindig az élet. Ezeknek azonban Annyira semmijük sincs, hogy Minden övék lett.
Aritmikusan ollózik a lábuk, Füst csap utánuk, Szörcsög alattuk a lé.
Mennek szegények Új ezerévek Ezer új veresége felé.
az édenkertnek hét kapuja van a legkülső a hebroni makpela barlangból nyílik ádám akkor fedezte fel amikor ott temette el évát sírásás közben isteni illat hatolt az orrába s remélve hogy visszanyerheti elveszett otthonát még mélyebbre ásott de egy mennydörgő hang megálljt parancsolt neki
ádám is a barlangban van eltemetve szelleme most is őrzi az éden kapuját melyen égi fény világít kifelé egyszer izsák is imádkozott a szomszédos mezőn amit az éden illata áthatott az illat még vagy húsz nemzedéken át érződött ama bőrökön mit isten ádámnak ruházatul adott s mit férfileszármazottai elsőszülött ágon örökölnek
a többi ember ki asszonytól származik ezért szimatolja körbe a nőket ezért vágyik vissza ölük kapuján át az édenkertbe
ötvenről indult az alku(;) tíz igaz maradt / annyi sem a szám majdnem mínuszba fordult / megszűnt az ellenállás(:) fortyogó iszapba mártózott a város
este olívaolajjal kent csupasz asszonyok gyújtottak tüzet / lihegtek az olajfák / kamaszként fetrengtek felhúzott szemöldökű hétszáz évesek
hiába imádkozott pár »igaz« összegörnyedve mély-barnára ázott gyékényen / mindhiába testtel éltek / testtel haltak a rendíthetetlenek / az indulat Uram / jaj az indulat(!)
Lót idáig futott s dermedten nézi ahogy egy Váci utcai kirakat mögött városából ismerős lányok helyettesítenek próbababákat(;) lágy zene szól / karcos üveg zokog
Utólszor raktak katonákat, Pandúrt s vérebeket nyakunkba: Végig-kacag vidám testünkön Győzedelmes tervünk: a Munka. Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek, Rabságok, sebek, búk és keservek Izzadtságos, rossz magyar földjét S ha most támadunk, le nem vernek.
A csúf Halált itt vetették el Soha-soha ki-nem-kelésre És ma mégis a Duna-tájon Legbujább a harag vetése S itt liheg a Halál virradatban, Mint szabadulás hite a rabban, Ez a legkülömb élet-sejtő Ma nálunk jár-kél legvigabban.
Néztek bármerre, sorsot láttok És isteni robbantó kedvet, Élettel-kináltak aggódnak S buta haldoklók lelkesednek: Nép készül az ó selejtes bűnre S mielőtt a régi mód letűnne, Már összefogva az új itt áll Glóriásan és fölkészülve.
Minden a Sorsé, szeressétek, Őt is, a vad, geszti bolondot, A gyujtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is az Idők kiküldöttje S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közösse.
Bécs, babona, gróf-gőg, irigység, Keletiség, zsandár, alázat, Egy Isten se tudná lefogni Ereinkben ma már a lázat. Ma még tán egymást összetévesztjük, Holnap egy leszünk, észre se vesszük, Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt, Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.
Hallgassátok az esték zümjét S friss sóhaját a reggeleknek: Budapestnek futós utcáin S falvak csöndjén dühök remegnek. Süpped a föld, ha súlyosat hágunk, Olyat látunk, amit sohse láttunk: Oldódik a nyári melegben Fagyos, keserves magyar átkunk.
Eljött hát végre a pusztánkba Isten szent küldöttje: a Sátán. Szüzek voltunk a forradalmak Magas, piros, hős nászi-ágyán. De bőrünk alól kisüt lobogva Már vérünk, e bús, mindeddig lomha. Csönd van, mintha nem is rezzennénk S rohanunk a forradalomba.
A munkást kihasználni jó. A munkást éhkoppon tartani hasznos. A munkást pokolra vinni jó lélekre vall. A munkáshatalmat elképzelni is szörnyűség. A munkáshatalom maga a gonosz birodalma, A munkáshatalom a természet törvényei ellen való, mert nem biztosítja az „erősebb kutya baszik” elvét.
Ezen okoknál fogva kihirdetem: a világ úgy jó, ahogy van. Ha erős vagy, vedd el mások életlehetőségét. Csavaros eszeddel kerekedj a többiek fölé. Inkább te uralkodj másokon, semhogy feletted uralkodjanak. Legyen több vagyonod, pénzed a többinél, mert azokból soha semennyi nem elég. A pénz, amint tapasztalhatod, hatalom. A becsület is a pénz mennyiségével mérhető. Ne tégy úgy, mintha erkölcsi megfontolásból nem tennél semmit azért, hogy meggazdagodj. Ismerd el, gyáva és haszontalan vagy. Alantas munkára vagy csak képes. Ezért ne kérkedj a tisztességeddel. Mert nem vagy az, Tudatlannak születtél, ennél fogva mások kiszolgálására vagy csak jó. Te általad dicsőül meg, aki gazdag s kizsákmányol téged. Ne ugrálj, maradj nyugton s örvendj, hogy lyuk van a seggeden, hiszen minden mozdulatod gonoszságot sugall. Minél előbb kérjed az Istent, hogy szólítson magához. Imádkozz, te boldogtalan!
A szegény ember olyan szikkadt és sovány, mint a mezőn átívelő gyalogút, amelyen kenyérért, lisztért és cukorért jár a boltba, miközben a kukoricaföldek mellett haladva azon töpreng, hogy századok óta újból s újból ki kell irtania a gazt a növény körül kétrét görnyedve a kapanyéllel, mielőtt még meg nem nő magasabbra, erősebbre, mert akkor már a kasza sem bír majd vele.
Így vagyunk mi, emberek mindennel. A munka, a társadalom haszonélvezőivel szemben is. Készülünk, készülünk pallós nélkül kivágni még a gyökerét is az élősködő televénynek, zsombéknak és paréjnak, dudvának s a gyökereivel összefonódó taracknak, e kiirthatatlan évelő növénynek, mert haszna nincs, és olyan szapora eső után, mint a nyű. De csak gondolkodunk, gondolkodunk. Vajon meddig?
Az olvasásban megfáradva, olykor a valóság felszínére evickélek, s a feketén nyüzsgő hangyabetűk és a fehér könyvoldalak helyébe hirtelen távoli, gyerekkori nyarak égető napja vág a szemembe s gabonatáblák aranylanak felém, mint egykor valaha valamelyik dűlőnkben, ahol arattunk s én a kévéket hordtam egybe „kepékbe”, vagy dobáltam favillával a szekerekre a nehéz kévéket napestig, fáradtságot alig-alig érezve, mert sürgetett az is: az elvégzendő munka, de még inkább talán az ég alján gyanúsan magasra feltorlódó felhők sötét fenyegetése. Versenyfutás volt ez az idővel, igazi, s a nyertese mi lettünk, mert villámaival kaszálva az eső egyre inkább távolodott. Szerettem az asztagrakást s szerettem dobálni az arany búzaszemektől súlyos kévéket a cséplőgép dobjára, az „etető” keze ügyébe. Aranyidő volt ez az életemben, réteken és szőlőkben töltött, aranyidő, mit a kor táblájáról, mint tanító szivacsával a felírt betűket, itt a sors egy életformát törölt le irgalom nélkül örökre.
Mi is a lét? Érzelmes színdarab. A kedv: közzene, olykor elmarad. Az anyaméh: öltöző, hol hiányos jelmezt húzunk a gyors komédiához. Bíránk, közönségünk a kerek ég, jegyzi, hogy ki nem tudja szerepét. A sír, amely egykor majd eltemet, a függöny; zárókép után lemegy. Sorunk a sír felé mókázva lábol, s a legvégén – meghalunk igazából.
Hiányzott, de most már eltemetem. (Szerintem ebben is megelőzött.) Mi lett volna ez, ha nem szerelem? Frissen sült rozskiflit hozott nekem, és mogyoróízű kávét főzött.
Ölbe kapott. Vitt a zuhany alá. Vagy inkább be az erdőbe, igen. A kádban aztán megint megtalált, pajzán ritmusra billegett a kád, csúszott a kő, és habzott a szívem.
Megterített az ágyán a filmhez, jól tudta, hogy érte odavagyok, én meg nem, hogy neki játék mindez. Megszereltem egy eldugult csapot, és vak voltam rá, hogy velem mit tesz.
Hogy meddig játszhatom még a lúzert, nem érdekelt, hogy őszinte legyek. Aztán azt mondta: kisanyám, húzz el, nekem inkább egy fiatal hús kell, vonszold most már arrébb a beled.
Viszonylag gyorsan túltettem rajta magam, egy húsz évvel idősebbel kezdtem járni, és ő is akarta. Jó, azért nem volt ő sem ősember. De én sem voltam már többé marha.
Mikor szélvész veri el a megfülledt meleget S a világra hirtelen rámordulnak az egek, A riadt fák föld alá dugnák cifra ágaik S már pergő jég öldösi a fáknak virágait, Higgy a csodában!
Mikor tikkadt éjszaka fú csöndet a falura, A szérűn asztagban áll és álmodik a búza, S álmában a láng piros kísértetként föllobog, Döng a harang s locsogó hordóval szekér robog, Higgy a csodában!
Mikor megzajdul a föld, repedeznek a falak És a padlót ingani érzed lábaid alatt, Halálra vált asszonyod fut az alvó gyermekért S emberhangon sír lovad, mert fél és nem tudja mért, Higgy a csodában!
Mikor baljós üstökös gyúl az égen s ránk mutat, A küzdők kettétörik és eldobják kardjukat, Ürgelyukba súgja a költő utolsó dalát És nyögi a régi nép új urak diadalát, Higgy a csodában!
Ez az egyetlen, amit kívánok neked: tudás. Hogy értsd, minden vágynak éle van, hogy tudd, felelősek vagyunk az életért, amit megváltoztatunk. A hitnek ára van, haldoklás nélkül senki sem hisz. Most, először tisztán látom kitervelt utad, a vesztébe nyíló földet, bár vagyon és virág volt álmod. Nincsenek átkok – tükrök vannak istenek és halandók lelkéhez szorítva. Így feladom ezt a sorsot is. Higgy magadban, menj – lásd, merre visz.
Julius Caesar (i.e. 44/MMXIV. ikt. számú döglött akta)
Kribus Ignác főtörzsőrmester zárójelentése
Legfelsőbb utasításra átvizsgálás és végleges lezárás végett, valamint a később felmerült nyomozati adatoknak és bizonyítékoknak a fennforgó ügyhöz való csatolásának következményeképpen én, azaz Kribus Ignác főtörzsőrmester, az esetet újra átvizsgáltam, s az akkori események lefolyása körüli vitás és ellentmondásos kérdéseket immár végleg tisztáztam. Az áldozat, Julius Caesar római lakos, civilben császár és diktátor, abban az időszakban kezdett igen népszerűtlen lenni a polgárok és a nemesi származásúak körében hangsúlyosan indecens viselkedése végett. Tanúk: Flavius és Marullus néptribunusok. Az elégedetlenség az áldozat irányába – amikor az még életben volt – igen magas értelmiségi és vezető politikai körökig is feljutott. Megdönthetetlen, különleges nyomozati eljárás eredményeképpen bizonyítékunk van arra, hogy fentnevezett Julius Caesar ellen merénylet volt kialakulóban. Cassius, Cinna, Casca, Trebonius, Decius, Metellus, illetve Brutus gyanúsítottak találkozása és konspirálása ez utolsónak a kertjében bizonyítékát szolgáltatja a fenti állításnak. Azt is tudjuk, hogy Brutus gyanúsított, ha nehezen is, de végül beadta a derekát. Az áldozat, aki akkor még, mint már említettük, császár és diktátor volt, egy Antonius nevezetű egyénnel folytatott magánbeszélgetés során terét is adta ebbéli aggodalmának. A merényletre f. év március tizenötödikén kerítettek sort a Theatrum Pompeium épületében. Az áldozat neje, Calpurnia igyekezett lebeszélni férjét a szenátus előtti megjelenésről, mivel igen rossz előérzete támadt. A nyomozás során bizonyítottá vált, hogy az ő személye nem kapcsolható az összeesküvők táborához. A ránk maradt jegyzőkönyvek szerint, a tetthelyre érvén, Julius Caesart az összeesküvők egy csoportja erősen provokálta, körbeállta, hogy annak ne legyen menekülési útvonala, s más se siethessen a segítségére, majd több késszúrással meggyilkolta. Megbízható, hivatalos halottkémi jelentés hiányában nem állítható biztonsággal, hogy az áldozatot 23 vagy 35 késszúrás érte-e. Azt sem lehet teljes biztonsággal megállapítani, hogy melyik késszúrás volt halált okozó. Julius Caesar temetésén jelentős számú római polgár gyűlt össze, s rendfenntartói szempontból tartani lehetett incidensektől, ám Antonius nevezetű patrícius beszéde az áldozat irányába fordította a tömeg szimpátiáját. Arról ma is megoszlanak a szakvélemények, hogy fentnevezett Julius Caesar meggyilkolása szükséges volt-e vagy sem. A márciusi eseményeket követő időszak a vizsgálat szempontjából kevésbé releváns. Főleg a Brutus nevezetű merénylőt – ők magukat konzekvensen zsarnokölőnek titulálták – érinti. Kiderült, hogy felesége, Portia időközben elhalálozott, s az is, hogy e bűnügy szereplői előtt az áldozat szelleme többször is megjelent. Ezt a tényt a vizsgálat nem találta megalapozottnak. Egy Shakespeare Vilmos nevű angol polgár utalásain kívül erre nem akadt egyéb bizonyíték. Philippi nevű helység környékén Brutus, Cassius illetve Antonius és Octavius háború céljából találkoztak, s e találkozó folyamán előbb Cassius, egy szolgájának keze által, majd pedig Brutus saját keze által lett öngyilkos. Az események mindenképpen beillenek egy átlagos római császár életébe. Különös okot arra, hogy az adatokat több évszázadra titkosítsuk, nem találtam. Ezért én, Kribus Ignác főtörzsőrmester az i. e. 44/MMXIV ikt. számú aktát véglegesen lezártnak tekintem.
a sánták üldözték ortopéd cipőikkel a nyomorékok rózsaszín csonka végtagjaikkal két szenátor leleplezte a parlament előtt
a hírnevén mely bádogdobozba lett zárva csavargók tapodtak a foghíjas telkeken a horgászok mint egy gilisztát horogra tűzték a professzorok vele töröltek táblát szivacs helyett
az árnyéka – az esti nyugtalanságok részeként – be volt tiltva az egész városban a járdán emlékét kimetszették az agyakból az aláírását kifordították és úgy húzták keresztre
négy (még életben levő) versét a halottasházba szállították boncolásra – hogy megbizonyosodjanak a fájdalom a szöveteikben nem árulás-e
az Akadémia ünnepi ülésén életművét egy macska farkához kötötték majd a macskát felgyújtották
a jópipák a heréltek a bányászok és a cukrászok mindig a hét közepe táján álmodnak vele azon a napon amikor a piacon a bódék között kiáltotta: Ez a nép tunya és nemtörődöm!... azóta mindig leköpve látni ahogy az Igazság Szerdáját is…
Be szép, ha nem is igaz, hogy ment: Virágosan, szamárháton és sírva. A Biblia írja, Hogy Nagypéntekre nem is gondolt, Csak ment, ment és a szive szomj volt.
Ilyen szomjas szivekkel járják Azóta is és pálmák nélkül Gyorsult kálváriáját Az Életnek s mit tőle kapni, Szamárháton annyi, de annyi Vitéze a Jónak. Be szép: pálmák napja holnap S e vén legenda megderül: Tán kerül Ezután is szamaras ember Másokért küzdő szerelemmel. Hiszen úgy kell, kell a szamárság.
Jézus, Tavasz és Jeruzsálem: Be régi-régi történet ez, Ámen, ámen.
Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem: "Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?" "Lámpagyújtogató"-feleltem én. A gyermek együgyű feleletén Nevettek akkor szülők, ismerősök.
Mért volt, mért nem volt, én azt nem tudom. Nekem a csendes ember imponált, Ki ballagott a bús utcák során, S amerre ment, Világosság támadt a nyomdokán.
Csak felnyújtott egy lángvégű botot,- Egy lobbanás- s az ember főlehajtva Az esti csendben tovább baktatott. Csak ment tovább a sötétség fele. Ámde mögötte diadallal égtek A lámpák, miket meggyújtott keze.
Egyszer volt, rég volt, hogy kérdezték tőlem: "Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?" Azóta sokat vívtam, verekedtem, Azóta sűrűbb lett az éjszaka. És végül-lámpagyújtogató lettem.
Egyszer majd szép lesz minden, a telet s az őszi félelmet, hidd el, szerelmünk levetkőzi. Úgy állunk majd a fényben, mint a virágzó ágak, büszkén viseljük szégyen nélküli koronánkat. Sötétben sem kell félnünk, útjaink beragyogja hajdani szenvedésünk virrasztó teleholdja.
Megfoghatatlan: még s még csak zendítitek bennünk a verset, fekete kiskakasok, lapos tetőink sarkairól ontva a szívet, az észt nekünk mi halló hárfáinkon át az őrjöngő tavaszban, a élet koncertjein – így volt ez, így az évmilliókban, mikor még ember sehol s mikor a véres velőt szürcsöltük már kéjes makogással a recsegő, hosszú csövesekből –, és így van ez versengő századunkban, midőn a körbeérő bérgyilok mocsarából ég fele tör a nagytőkés osztálytudat szuperkemény térplasztikája, mintha, mintha örökké – fekete kiskakasok, zendítitek, ugye, a versünk még s még…
Mélyalom, mélyalmon tyúk, a tyúk alatt tojás, mi kikelne már, de nem tud, mert tocsog, lotyog, zápul ebben az áztató lé bűzös sűrűjében, hiszen alig melegíti toll, emberi kéz, csak poshad, mint a láb körül futkosó trópusi szél mint mikor megadja magát egy nép és visítva zúgja-sírja: minden reménytelen, reménytelen, mégis adjon reményt a küzdelem, a lélek mardosó ivadéka, az úgynevezett jövő ebben a tocsogó szemű falánk ebihal mámorban.
Olyan ez, mint a repülni vágyó madár, mely fölszállni kész, de érzi, tudja, törött a szárnya s ezért hazugság lehet csak a lebegése, hazugság, nem lehet az más!
Mint a vízparton bólogató jegenyék alá települt bokrokon ványadt gyümölcsöt termő törékeny ág, mi a viharban földig hajolva recseg, ropog, elhal, kivész, mint emberben az erő, ha magába fojtja a szót és hallgat, hallgat, mert úgy hiszi hallgatni arany, még akkor is, ha a hóna alól kibúvó ifjúság tátott szájjal bámul erre a szép „aranykorra”, míg a gerincükig legyalulja őket a tőkés kizsákmányolás.
S amikor az elrablott pénz a zsebek mélyéről kiesik, megszólal majd a nép, ki annyi éven át húzta, vonta, fájdalmát sírva zokogta, mire végre megtanulta: nem lehet többé pszt! csönd a nóta! hiszen ennél több a jussa, (De nagyon régi ez a kotta!) Urak! Urak! tiétek az ország, a hatalom. Miénk a munka, ha volna, meg a szemétben turkáló kéz, az elfásult szív, az eltompult ész, a pirézek országában a széttöredezett egész. Látjátok, így élünk mi, s velünk együtt mind, aki szegény s boldogtalan az éjszaka mélyén zokogva, sötétben vigasztalanul.
A pimasz ért hozzá, hogy különböző eszközökkel felrobbantsa annak a tömbháznak a nyugalmát, amelyben él. Láttuk, hogyan porolja a szőnyeget reggel hétkor. Hallottuk a csendórában ütvefúróval falat lyukasztani. Húsvét másodnapján, amikor csempét cserélt, összezúztak a kalapácsütései. Akaratunk ellenére részt vettünk a falbontás és a konyhaszélesítés műveleténél néhány órával szilveszter után. Olyan időpontban ébresztett fel az autója bekapcsolásával, amikor egyetlen lélek volt ébren az egész negyedben – a rigó a fák hegyén. Dudája áramütésként futott végig rajtunk az éjszaka közepén, és rákényszerített, hogy az ablakhoz lopakodjunk. Csapta nekünk a szelet a miccsek1 gyalázatosan befurakodó szaga, mert a pimasz éppen az ablakunk alatt sütötte őket a roston. Tanúi voltunk, hogyan őrjöngött, amikor maximumra felhúzott hanggal meccset nézett a tömbház előtti füvön. Láttuk, miként fogadja a decibeles szelídségű kéréseket, és milyen kockázattal jár párbeszédet kezdeményezni olyasvalakivel, akinek minden tettét az ingerek és az ösztönök mozgatják, valamint saját kénye-kedvének filozófiája. Sokat megtudtunk már a pimaszról. Itt az ideje tehát, hogy kipuhatoljuk egy másik alapvető oldalát. Más szóval, térjünk most rá az ünneplő pimaszra. Aki megosztja szomszédaival – legtöbbször azok akarata ellenére – személyes életének emlékezetes alkalmait: a születésnapját, az esküvőjét vagy a keresztelőjét.
A tömbházbeli mulatság halálközeli élmény mindenki számára, aki gyakorolta az együttélést a betonodúban. Az ember rájön, hogy ebben a jelenségben már akkor ott lüktet a féktelen tombolás, amikor azon gondolkozik, hogy milyen szógúnyába öltöztetheti az eseményt. A tömbházbeli mulatság nem egyszerűen csak egy mulatság a tömbházban. Legjobb meghatározása a „tivornya” vagy a „dínomdánom” lehetne. E szavak megidéző hangzása fájdalmas emlékeket kavar fel. A seb, melyet a tömbházbeli mulatságok vájnak a gondolat húsába, nehezen heged. Történetük heteken, hónapokon vagy akár éveken keresztül is üldözi az embert. Az emlékezet görcsösen rángatózik, és már-már méltatlanul viselkedik a nyomással szemben. Nincsen olyan higgadt lélek, akit a tömbházbeli mulatság kifejezés hallatán egy tőr hegye ne csiklintana fenyegetően a lapockái között.
Az esemény műfaja nem ír elő semmilyen öltözködési stílust, és nem szükséges erőltetni az alkalmazkodást. Egy kivétellel. Ha a buli szervezője és résztvevői fiatalok, kötelesek kiscsizmában vagy bakancsban megjelenni. Így aztán amikor megkezdődik a tánc, az alsó és felső szomszédok azonnal bekapcsolódnak a tombolásba. A fiatalok rendszerint akkor mulatnak, amikor a házigazda szülei nincsenek otthon. Vagy szabadságra mentek, vagy jószántukból utaztak el, menekülve az előző tivornya emléke elől, hogy legalább ezúttal ússzák meg depresszió nélkül. A gátlások teljes feloldódásának zászlaja alatt összeverődött fiúk és lányok a tömbház tartószerkezetét ostromolják a megsemmisítően dübörgő zene ritmusára. Három perc múlva azt érzi az ember, hogy egy páncélos hadosztály vészesen közeledik a konyha falához. További öt perc, és átéli az 1977-es földrengést. Az első óra végén visszamenőleg is együttérez a kobe-i földmozgás áldozataival. Az asztal felett a mennyezeten kábultan imbolyog a csillár. A parkett rosszat sejtetően nyicorog. Aggasztóan meghajlanak a falak. Fenyegető balsors szele üti meg a szomszédokat. A ruhásszekrény ajtaját kétségbeesetten karmolják a lakásban élő macskák, keresve a menedéket. A sétáról nemrég hazatért selyempincsi megszállottan ugat, és a sokk hatása alatt a szőnyeg közepére csinál. A papagáj mindenáron szökni akar a kalitkából, és ahogy fejével nekicsapódik a rácsnak, fülsértő kiáltásokat hallat. A hálószobában tanyázó békés teknősök teljesen behúzódnak teknőikbe. A szomszédokat fojtogatja a felháborodás, a rémület, vagy mindkettő. Nincsen kiút a falakból lövellő bábeli metállal szemben. Az ember a Rammstein vezette ostromban találja magát, Napalm Death offenzívájának tüzében, a lázadás kellős közepében, amelynek hangszerelését az Anthrax, a Sepultura, Urge Overkill, Concrete Blonde, Screaming Trees, Nash Kato, Meat Puppets vagy más pokolgyárak biztosítják. A bakancsok dühödten csapódnak a padlóhoz. A vendégek pszihedelikus forgásai áthallatszanak a sohasem eléggé vastag falakon. Az üvöltésektől megreped a vakolat. Az embernek az a kellemetlen érzése támad, hogy véreső hull, és emberi agy darabjaival havaz. A szomszéd lakásokban lévő ártatlanok koponyája kegyetlenül szét van zúzva, de senki sem gondol ellenkezésre. Teljesen felesleges volna. A tivornya résztvevői azt sem hallanák meg, ha egy faltörő kos beszakítaná a bejárati ajtót.
Változnak egy kicsit a dolgok, ha a szülinapot a szülők jelenlétében ünneplik meg, és a gyerek még kamasz. A magyarázat a napnál világosabb. Az apa azért nem választotta a távozást, mert tudja, hogy drága fiacskája ugyanazt a zenét hallgatja, mint ő. S mi légyen ez a zene? Bob Dylan? Puah. Moody Blues? Pfuj! Jefferson Airplane? Távozz tőlem, sátán. Buli van, nem irodalmi kör vagy tor. A közös nevezőt, amely a vonalrendszeren egyesíti a nemzedékeket, a manelisták2 hadában kell keresni, akik nem hiányozhatnak egyetlen magára valamit is adó mulatságról sem. Akik a pop-rock nosztalgikus rabságában rekedtek, szánalmas torzlények. Persze, nem gázolhatjuk el éppen az autóval őket, mert ez nem keresztényi cselekedet. De azért nem ártana nekik egy kis lecke a blokkneurózis rendszergazdáitól.
Az időbeosztás vagy a munkahét megkötései ezen emberek számára olyan szeszély, amit magasról le kell ejteni. Ha a csemete születésnapja csütörtökre esik, a dínomdánom is aznap van. Hülyeség megvárni a hétvégét, amikor fennáll a veszélye, hogy a meghívottak fele elmegy halászni a tóra, vagy elutazik falura vagy a hegyekbe. Micsoda? Hogy másnap az emberek munkába mennek? S? Nem hagyjuk, mi? Tőlünk menjenek Isten hírével, lóval, kötőfékkel. Ja, hogy a zene túl hangos? Hát buli van, tata. Mit akar, hangtompítót? Ott a patika, menjen szépen, s vegyen olyan harmincötezer lejes dugókat, aszt dugja a fülébe.
A forgatókönyv rendszerint nem sokat változik egyik tivornyáról a másikra. Az ünnepelt haverei kettesével-hármasával jönnek, csengetnek, és egy-egy üveggel a kezükben, csendben várnak. Hol a családfő nyit nekik ajtót, hol a felesége. Abban a pillanatban, amikor az ajtó a falnak vágódik, belülről óbégató lálálázás hallatszik ki, és vele együtt egy patetikusan lármázó harmonika, amelyen hozzáértő ujjak táncolnak, meg a nélkülözhetetlen bőgők, ők adják meg rendszerint a nyivákolás ritmusát és ütemét. Amint a vendégek belépnek a lakásba, az ajtó becsukódik, és a zaj megint elhalkul. Fülelni kell ahhoz, hogy hallatsszék. Az ember megkönnyebbülten fellélegzik, hálát ad a fennvalónak, és azt mondja, hogy végső soron mindenkinek jogában áll szórakozni. Elragadtatja a kilátás, hogy éjjel nem kell majd disztonokalmot bevenni, és meg sem fordul a fejében, hogy a házigazdák egyelőre nem használták ki teljesen a CD-lejátszós rádiómagnót, mivel még nem érkezett meg mindenki.
A szomszéd, aki éppen gyanútlanul néz egy régi filmet, egyszer csak rémülten ugrik fel. Néhány lépésre tőle valami iszonyatosan búg. A bőgősök azok, akik bejelentik, hogy kezdődik a szórakozás. E felhíváskor a csapat már teljes, indulhat az őrület. Néhány másodpercnyi rezgés múlva feláll a szőr az ember hátán, és valaki, egy férfihang, amelyen áttör a gigája mélyéről jövő tremoló, elsírja csalódását. Azt hinnénk, hogy a búskomor kitörések csendben, a világtól távol esnek meg. Hát nem. Mert a csalódott lélek nem akárki, hanem maga Florin Peşte. Szavai átszivárognak a falon, megtámadják, eltiporják, leigázzák az embert, és arra kényszerítik, hogy részt vegyen a szerelem nyomasztó kínjában. Azt mondta mindenki rólad, / Kihasználod jóságomat. / Hülyére szerettelek, / Nem hittem el senkinek.
Ebben a pillanatban a film kellős közepéről kirángatott szomszéd fejében két egyaránt jogos kérdés fogalmazódik meg. Egy: miért vagyok én hibás a más szenvedéséért? Kettő: mi értelme ilyen szomorú dallamokkal sallangozni a születésnapi mulatságot? Polgárunk kötelességtudóan siet megbeszélni a dolog e két vonatkozását azzal a szomszéddal, akinek a gyermeke produkálja a ricsajt a lépcsőházban. Ki tudja, hátha jókedvében találja, és az lehalkítja a zenét. Ez a megközelítés azonban hamis, mint a háromdolláros. Az ötödik kopogtatásra ajtót nyit az apaformájú pimasz, izzadtan, pohárral a kezében, az ingerlékenység rabjaként, és vörös szemeit a hívatlan vendégre mereszti. Aki egyből megsejti, hogy a kezdeményezett párbeszédben nem fog olyan udvarias és folyékony lenni, mint eredetileg szerette volna.
Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre, fákra a zöld haj, a lomb; újul a föld színe és békén megapadva özönlik partjai közt a folyó.
Gyönyörű húgaival körtáncát járni a tündér meztelen is meri már, s hogy ne felejtsd a halált, int folyton az ég, meg a perc, mely elviszi szép napodat.
Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt tovaűzi a tűnő nyár, s ha az almahozó ősz kiteríti gyümölcsei kincsét, újra betoppan lomha ködével a tél.
Csakhogy az ég kárát folyton kijavítja a gyors hold; míg ha te buksz oda, hol régi halottak, apák, dús hősök várnak, örökre por leszel és üres árny.
Tudjuk-e, adnak-e a mai naphoz az égiek újat, adnak-e holnapot is? Az nem jut csak a kapzsi utódra, amit magad élsz fel, te magad és feleid.
Hogyha elér a halál s megmértek az isteni bíró mérlege és szavai, nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza- hozna a földre, ide,
mert a sötét mélyből nem menti Diana a szűzi Hippolytost soha ki s drága Pirithousáról törni a Léthe bilincsét nincs Theseusban erő.
