Nagy Attila
Ezüst csend
Csillagos éjjelen, ragyogott a márvány, a holdfényben körülöttük. Csak csodálták egymás szemében a világot, amit az évek varázsoltak belőlük. Egyek voltak, és mégsem adatott meg még nekik ez a perc, ez a legszebb óra, amikor a harc végre véget ér, és álmok kelnek útra.
Lágy szellő borzolta végig az ezüst pillanatot. És ő úgy állt ott, mint akinek nem fájt még, mint aki egy sebet sem kapott.
Ezüst holdfény dúdolta a szellőt álomba. És ő úgy állt ott, mint aki egyedül sosem volt, mint akinek soha egy csepp könnye se folyt.
Csillagos éjjelen ragyogott az erkély körülöttük. A selyem csendesen lobogott, szégyelte zaját közébük. És megdobbant a világ szíve, ahogy a lány keze a fiú arcához ért. Könnybe lábadt kettejük szeme, felsóhajott a mindenség. Szellőlovas tincsek ölelték körbe a csókot. Ezüst csendben... végre tényleg megváltották a világot.
Csukódó szirmokat néztem az este: pára szállt s kézzel fogható volt a csönd, éreztem: szinte megmozdul a teste, annak, ki lát, hall, ítél, teremt és dönt.
Csontos, földi dolgok vesztek a ködbe. A leveleken fénylett ezernyi gyöngy. Ágakat hintáztatott a szél: föl-le, s nem tudtam, hol, merre ér véget a föld.
És hol kezdődik a láthatatlan ég? Mély csönd és sötétség öleltek engem, valami indult, valami véget ért?
Még ma sem tudom, mit kellene tennem: túllépni csak minden sárba hullt álmon, vagy daccal tűrni, hogy a sárban állok?
Ecsedi Éva
Maradj itt
Vágyom hogy magadhoz ölelj Ne engedj fogd meg kezem Csillogó vízbe merült testem Érintsd s ha lágy csókod Forrón követeli szám Hagyom engedem tovább Érezem harmatcsepp Hullását bőröm bársonyán Mint nyári hajnalon Kéklőn vibráló szirmokon Megnyugvást hozol Ájult vágyainkat ringatja Hűs szellő vigyázva simítja Arcunkra öröm mosolyát Egymásban gyönyörködő Szemünk tükör-tisztán vetíti Ragyogó szerelmünk Oly jó veled Oly jó veled Maradj itt örökre
Kovács-Cohner Róbert
Fény
Sugara mindent fénybe von. Honnan jön? Nem tudom. Olyan közelről és olyan messziről. Nevét nem ismerem. Száz néma estén hiába kérdezem A sorsról, vagy tűnő fellegekről: Ő csak ragyog felettem fényesen. Isten vagy ördög? Már nem érdekel. Kihűlt magányban ő fogja kezem. Fentről széppé fúj vézna vágyakat, Távoli pont csak, de bágyadt hajnalon Életté varázsol kihűlt ágyakat. Arcom, ha vág az űr jéglehelete, Egy közös, sápadt, tiszta arccá súgja. Soha ki nem mondott ígéreteket Ír fényével a végtelen-jelet formázó Örökké hallgató türkiz tejútra. Mikor minden néma már, És a csendben hinni is felejtek, Ránézek, csak egy könnycseppet ejtek, S már indulok tovább. Követ halkan furcsa pírba vonva arcom, Ha mindent feledve vándorlok egyedül. Érte vívom meg száz meg száz szélmalomharcom, S ha mindennek vége, tudom: Majd álomba hegedül. Hinni benne annyi, mint szeretni, S szeretni annyi, mint embernek lenni. Sodródom dideregve, és melegen Sárga fénybe vonja létem, Ragyog képzelt türkizkéken Fentről, Közelről, s messziről. Isten vagy ördög? Nevét nem ismerem. Bárhonnan sütsz az ég felől, Ragyogj, kis csillag, fényesen!
A boldogság olyan, mint egy pillangó - mondta a Mester. - Ha űzőbe veszed, elillan előled. De ha csendben leülsz, a válladra röppen. - Mit kell hát akkor tennem a boldogságért? - Ne vadássz rá! - De van-e valami, amit tehetnék? - Megpróbálhatsz csendben leülni, ha van hozzá merszed! (Anthony de Mello)
Vajda JánosTalálkozó előtt
Nekem ragyog csak a nap az égen Ez a föld nekem fizet adót. Nevezzetek bár akárhogy éngem, Én is király, de boldog vagyok.
Nekem zöldülnek ki a vetések, Nekem nyílik ki a rózsa mind; Nekem költ apróságot a fészek; A hold is fényt csak utamra hint.
Forrás a réten nekem fakad föl, A csalogány is nekem dalol; Víg esztendőket nekem jövendöl Bujós kakukk a lomb alól.
Nekem sötétül be a zöld erdő, Arcomra ömleszt dus illatot. Engem legyezve szolgál a szellő, Rám mosolyognak a csillagok.
Kedves hírt hoznak nekem galambok, Alattam délceg a paripa. Örömkönnyeznek fübársonyos partok Fürödve a nap sugáriba’.
Mindent, mi édes, ami szép, jó, mindent Nekem növeszt ez az áldott föld; Elveszi tőle de mind az Isten, Hogy nekem adja, mivel (mi több!):
Csak egy szép lány van e kerek világon, És ez az egy is olyan remek: Az ég neki kedvez, szereti, látom; Ő meg azért is - engem szeret!
Hajdú Bernadett - Nerina
nem mond/hat/tam el
(Neked)
mit tudod Te,
milyen az,
a fájdalomtól a földre rogyván
tépni a pillanat-festette ősz-hajad
mit tudhatod,
milyen az,
mikor
(még a madarak is)
menekülnek előled
…csak néhány dögkeselyű
követ
- kitartóan -
hogy falatozza
majd
a belőled-rothadást
mit tudod Te,
milyen az,
mikor
az arcodra-nyíló éjszaka csöndje
üvölti
füledbe
a nappalok elzárt kínját
mit tudhatod,
milyen az,
mikor
táguló pupillád
sikítja
a torkodra
forrt undort
mit tudhatod Te,
hogy az az apró forradás
- a szám szélén -
milyen rémekről mesél
nekem
mikor
tükröm
(az átkozott!)
kezembe veszem
mit tudhatod,
milyen az,
kifeszítve, tehetetlen
várni
a megváltó halált
- de csak az Élet jön -
(nem is köszön,
csak belép
- mint egy küszöbön, át -
miután
- ahogy a lábtörlon szokás -
rajtad hagyta
gyűlöletes nyomát)
mit tudod Te,
milyen az,
mikor
idegen emberek
térdelnek
tested fölé
(s Istent tagadva
- imákat mormolva -
torzul arcodra a kétségbeesés)
- és a combjaid közé
erővel hatoló
szenvedély
/meg/aláz
- örökre -
bűnjeleket rajzol
köréd
a kiszolgáltatottság
mit tudhatod,
milyen az,
mikor
benned
él
- mozog -
majd belédhal
…s futsz,
magad elol
(vértől mocskos
kezed
könnycseppet morzsol)
- és sírni
…azt nem tudsz…
mit tudhatod,
milyen az,
úgy tenni,
mintha…
(semmi sem történt volna)
- s ha jön a reggel,
gyalázatot tüntetni,
vegyszerekkel -
(de a lelkedből nem lehet)
és csak magadban /s/írva
a sor/s/odat
hagyni, hogy
boldognak lássanak
mit tudod Te,
milyen az,
- félni
a magánytól
a társtól
az éjszakától
az ébredéstől
- égni
karokban
pokolban
dalokban
fényben
…
(mit tudod Te,
hogyan
’éltem’
régen)
Te nem tudhatod
mi ad erőt
mikor
- oly’ gyenge vagyok! -
szűkölve szívom
tüdőmbe
az éltető levegőt
…
(próbáltam nem-lélegezni
sokszor
hiába
minden
túlélni
tanít
rendíthetetlen)
Te nem tudhatod,
mit jelent
- nekem -
a szó
(az olcsó)
szerelem
- s hogy én hogyan
szeret/l/ek
s hogy szeretni
lehet
mitől hiszem
még mindig
(gyermeteg’)
Te nem tudhatod,
milyen az,
mikor
/ál/arcod
szél tépi
nap perzseli
eső veri
(savas)
minden szavad
elcserélnéd
- de kinek kellene?! -
Te-él/et/ed
Te nem tudhatod,
hogyan
fáj
rajtam
a mosoly
és hogyan
lett semmivé
a hit
s hogy
mit mondok
- hogyan is érthetnéd?! -
hisz’:
Te nem tudod
amit (még) én (sem) tudok
hogy miért
fordultam Feléd
- s el,
Tőled is -
…
Te nem tudhatod
(nem, még Te sem!)
hogy
mit hordozok
magamban
- s magamon -
hogy a bársohaseszülettemvolna!-napok
szörnyű gondolatai
hogyan
tettek azzá
akit (nem) látsz
Te nem tudhatod
mit rejt/eget/ek
- vagyok -
s hogy dörömböl
benn/em/
a vágy,
hogy mégis láss!
(olyannak, mint
bárki
más/t/)
…
mert
nem értheted,
csak ha hasonlót terhelt Rád a világ
(de akkor sem -sosem!- úgy)
hogy élni
márpedig muszáj
…
…s most, hogy elmondtam Neked….
(még mindig nem tud/hat/od)
- de ha értenéd is…
ne félj!
(többet nem mutatok)
többé nem mutatom
Farkas István
Tündértánc
A bálterem feldíszítve várta már, a falakon virágok, festmények, az egyik sarokban szökőkút vize csobbant csendesen, az emberek zajától alig észrevehetően. A zenekar már játszott, halk, kellemes dallamot. Még senki nem táncolt, a vendégek maguk sem tudták, mire, vagy kire várnak, csupán kisebb csoportokban beszélgettek.
Aztán hirtelen megjelent Ő. Mindenki megdöbbenve kapta a fejét a bejárat felé, hiszen az előbb még senki sem volt ott, ajtó nem nyílott, nem csukódott, de mégis itt van egy új vendég, egy magányos Nő. Senki nem lépett közelebb. A látványtól leragadtak ott, ahol éppen voltak. Ekkor a Hölgy beljebb lépett. Valahonnan fény ragyogott fel körülötte, senki sem látta, honnan vetül rá, nem a terem megvilágítása volt. Gyönyörű alakján fekete bársony ruha, derekán fekete bársony öv, ezüst hímzéssel, lábain fekete, szarvasbőrből készült tűsarkú cipő, füleiben ezüst fülbevaló csillogott, nyakában vékony ezüstszálakból font nyaklánc, szőkésbarna haja a vállára, nyakába omlott. Barnászöld szemei kutatva néztek körül a teremben, mintha keresne valakit. Még beljebb lépett, s ekkor vele együtt mozdult a fény is, amely körülötte izzott. Most látszott csak, hogy az valójában belőle árad. Az emberek önkéntelenül távolabb léptek, mert perzselte őket a fény heve. Még mindig nem tudták, ki ez a csodálatos Nő, ki ily hirtelen megjelent. Nem szólt, csak körbefordult. A zenekar is hallgatott, az emberek is csendben voltak, csak a szökőkút lehulló cseppjeinek koppanásai hallatszottak. Mindenki magában tanakodott, ki lehet ez a vendég? Megjelenéséből egyesek arra is gondoltak, tán valami mesei Tündér vált valósággá szemük előtt, egy láthatatlan, jó Tündér, aki most láthatóvá vált, kinek kezéből csak a varázspálca hiányzott. Úgy látszik, nem találta, akit keresett. Szemeit lehunyta egy pillanatra, ekkor a körülötte izzó fény elhalványult, szinte nem is látszott. Arcán csak két könnycsepp gördült le, s mire ruháján leértek, gyémántokká változtak. A két gyémánt a fekete szarvasbőr cipők orrára pottyant, s ott maradt, díszítve azokat. A Tündér felemelte fejét, a bejáratra nézett és azt mondta: - Akarom, hogy itt legyél! Közben teste körül újra felragyogott a fény, szinte lángolt. A bejáratnál abban a pillanatban egy új vendég jelent meg, éppen úgy, ahogyan a Lány is jött. A Tündér feléje nyújtotta karjait, a jövevény közelebb lépett. Egy Férfi volt, fekete bársony öltönyben, fekete bőr cipőben, fekete selyem ingén egyetlen hímzett fehér orchidea. A Tündért látva az ő teste körül is felragyogott a fény, miközben megfogták egymás kezét. Ragyogásuk felerősödött, eggyé vált, bevilágították az egész termet. Táncra perdültek a néma emberek előtt, s mintha erre történne, megszólalt a szívfájdítóan szép, lassú zene, de nem a zenészek játszottak, nem az ő hangszereik szóltak, a hangok a levegőből, a falakból áradtak. A táncos pár a terem közepén ragyogott, összesimultak, táncoltak. Úgy tűnt, tán már nem is érinti lábuk a földet, hanem szinte lebegtek. Rajtuk kívül más nem táncolt, csak nézték a Tündérpárt megdöbbenve, némán. Aztán a Férfi megcsókolta a Nőt, s fényükből két narancsvörös lángcsóva lett.
Testük nem látszott már, csak izzásuk nőtt tovább, a közelükben meggyulladtak a tárgyak, az emberek ijedten hátráltak. A két lángcsóva összefonódott, még hatalmasabbra csapott, majd váratlanul kihunyt. Elhallgatott a zene, sötétség borult a teremre. A két tűzoszlop helyén két ragyogó gyémánt maradt a földön.
Pej Erika
Szirmok
Elnézem az ágakat, ahogy a napfényre nyílnak, S minden kicsi szellőre hajolva sírnak. Szirmuk hullajtják, mintha nyárban havazna… Gyönyörű ideje van most a tavasznak.
Jó, hogy a természet tudja, mit kell tennie, hogy érzi mi a helyes, mikor kell vennie életerőt, sóhajt, vizet vagy napfényt. Én meg nem látom meg a reményt.
Merjek-e szeretni, újra remegve ölelni? Merjek-e másnál boldogságot lelni? Bár tudnám a választ, mennyivel könnyebb lenne, ha az ész szólna, s nem a szív felelne.
Elnézem az eget, amint kéklőn hívogat. „Hát Te nem látsz már szebb napokat? Ne mondd, hogy nincs már bodorfelhő, mert van! Egy nap a tied is el jő! Vagy már itt is van, csak nem engeded be! Nyisd ki az ablakod, öleld kebledre! Zárd le a múltat, élj a mának! ne sírasd az emlékeket, mert fájnak!”
Hullnak a szirmok, s én nézem őket, ahogy ellepik körben a völgyet. Egy a tenyerembe megpihen, kicsit mereng ott, majd tovalibben. Követem, ahogy táncol az égben, majd elvész a messzeségben.
Lassan én is elindulok… Talán várnak rám új, kalandok. Talán még nem késő, hogy szeressek, Hogy a szirmok közt, boldogságot keressek.
Reményik Sándor
"Tündérfok"
Az életednek van egy titkos csúcsa, Mely rejtve őrzi boldogságod, Egy sziklafok, ahonnan Te az élet Töretlen teljességét látod, Hol imádkoznál hosszan, térdenállva, Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa Köröskörül őserdő, ősbozót - Keresztül-kasul vágtató csapások, A sok hamistól nem látni a jót, Isten előre ment, a csúcson vár be - Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa, Hová a mélyből kibukkan fejed S a szépség minden gazdagsága, fénye Megáldja két csodálkozó szemed, Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életednek van egy titkos csúcsa, Vezetnek hozzá szent véletlenek, Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz A pillanatnak örökéletet! S botlasz újra sok rögös, buta úton. -
De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.
LGT
Ha a csend beszélni tudna, Négymilliárd hangon szólna, Mindarról mi bennük rejtve él.
Vágydal szólna száz szólamra, minden gondolat dobolna, Millió szó összefolyna, ezer nyelven kavarogna, S a világnak nem lenne titka.
Ha zene nélkül volna dallam, Egy soha meg nem szólalt dalban Megtudnád, hogy mit is akartam.
A csend minden nyelven hallgat, szóra még sosem bírták Azt hiszem, hogy ezt még te sem tudnád.
De több van mit szemed láthat, De több mit füled hall, S valakinek a csend szavak nélkül S valakinek a csend szavak nélkül is vall.
Ha a csend beszélni tudna, Hol nevetne, hol meg sírna, Fekete is fehér volna talán.
Vallomások, látomások, víziók és hazugságok Érzések és kívánságok megtörhetnek, széttörnének, Tükörfalán a beszédnek...
Kányádi sándor
A mindennapi kenyér
Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta.
Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.
Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.
– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta az édesanyja.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.
Szaladt a kisfiú a pékhez.
– Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.
Futott a kisfiú is a molnárhoz.
– Kérek szépen kenyeret.
– Tőlem fiam még lisztet is hiába kérsz.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.
Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.
Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.
– Add csak ide a sapkádat.
A kisfiú odaadta.
A földmíves megtöltötte búzával.
– Na, szaladj vele a molnárhoz.
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna. Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.
Figyeld meg, mi történik: először megszületsz a mindenségből, majd beleolvadsz a mindenségbe. A kettő között pedig minden pillanatban a része vagy. Őt lélegzed, őt éled, ő pedig általad lélegzik és általad él. A te életed és az ő élete nem két külön dolog: te egy hullám vagy az óceánban.
(Osho: A fű nő magától)
Forgó Edit
Szerelem
Kinyitom a szemem - s te itt vagy. Te vagy a víz, ha fürdök - átölelsz; Te vagy a szappan - tisztára mosol: És a reggelinél te vagy a kenyér... Ha dolgozom, te a munka vagy, S ha pihenek, te vagy az idő - megnyugtatsz. Minden gondolatom, mozdulatom te vagy. Ha lefekszem, a takaróm, a párnám - te vagy. Elalszom - az álmom is te vagy.
Azt hiszed, a szerelem csupán a szenvedély, a forró, lüktető vágyak? Csak izzó láva szívre omolva, s csak vetetlen, buja, fésületlen ágyak? Azt hiszed, a testekben lüktető bizonyíték a szerelem? Nem, nem szívem. A tarkódon pihenő szemem az, amikor fáradtan tolod előttem a bevásárlókocsit, amikor lábujjhegyen lépkedek, álmodat látva, s csendben betakarlak kicsit. A szerelem az, amikor kezed gyöngéden simítva, féltve őrzi képünk keretbe szorítva. Ha messze jajt kiáltok, álmodból riadsz , s aggódva az ajtót lesed mikor borongó lelkedben a kedvemért a napfényt keresed. Napi haláltusáját vívja az idő felettünk, elillannak az esték, reménnyé züllött bennem az akarat, úgy kellesz nekem minden percemben mint éhezőnek egy apró falat. Égek, és elégek a vágy te vagy míves sorskézzel faragott asztallap vagyok rajta intarziaként fut asszonyiságom, de ami tarja, te magad. Ha látják, kezük fut a szép munkán s ámulnak, csodálják, de ha levágnák alólam a lábat, nem lennék jó, csak tűzifának. Asszonyiságom a bélyegem, belédittasan részegen, elherdálom mit kapok érte? Csak foszladozó célok, s mi maradt belőlem, magamba fordítom. S te csak ülsz mögöttem, legyintesz... pedig, szívem, a szerelem pontosan ez.
Oravecz Imre: A pillanat
A pillanat. A másodperc apró töredéke. Egy pillanat tűnhet egy egész örökkévalóságnak. Egy ember egész élete tűnhet egy pillanatnak. A halál pillanata. Az örökkévalóság. (... Egy perc az élet?) Pillanatok az ember életéből.
Mire gondolsz, ha a legszebb pillanatokat kell összegyűjtened az életedből? Mire, ha a legborzalmasabbakat? Mi az, ami csak egy pillanat volt, de tisztán emlékszel rá? Mi az, ami órák, napok, vagy évek, de csak egy pillanatnak tűnt?
Érzed az idő múlását? Cammog, vagy rohan? Egy helyben rezeg, mint egy szappanbuborék? Pillanat, amely megismételhetetlen. Pillanat, mely milliószor előfordult már....
Vagy megállt az idő? Változnak az idők? Minden átalakul valami mássá, vagy örök körforgás az egész?
Van idő, vagy az idő is csak tér? Van-e rés a pillanatok között: "recés"-e az idő, vagy folyamatosan összefolyó minden, és nincsenek is pillanatok? Az idő szubjektív kategória, vagy objektív létező?
Pillanatok, érzések, tekintetek. Szavak és hallgatások.
Szilágyi Domokos
Kis szerelmes himnuszok
XXIII.
Mondjak neked újat magadról? Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek? Tudod, hogy a Nap a szíved? Tudod, hogy Nap nélkül nincs élet? Hogy a sötétség rettenet, és nem él, aki retteg? Mondjak újat rólad? Szeretlek.
Olyan ez az erdő, mint szíves kedvesed, ki kétfelé nyílik fektében előtted és mégis körülzár s őrzi életedet kemény karikában; úgy őrzi, hogyha nősz, csak fölfele nőhetsz, mint fölfele nő itt ez az erdő s köszönt napos kalappal!
S olyan kedvesed is, mint itt ez az erdő, hol árnyékkal foltos csöndben fagy a gyanta, de mégis dalolós ragyogás vonul át, ha fölébred a szél és megfújja a lombot; a szerelem téged is így ragyog által s vigyázó keze óv sűrű bajoktól!
Szirmai Virág:
A szerelem
Azóta szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés kezdetét. Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek. Azóta szeretem a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késő éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel. Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el. Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk. Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet.
Mindent.
Képzeld azt, hogy egy folyóban úszol! A víz kéklő, és élő. Az élet vize ez. Képzeld azt, hogy néha hullámokat vet a víz és sodródsz hol lassabban, hol gyorsabban! Az élet dolgai ezek. Képzeld azt, hogy néha elfáradsz, szürke felhőkből eső áztat, és olyankor a partra kívánkozol! Nehézségek ezek. Képzeld azt, hogy egy-egy öbölben a folyó lelassul, és te megpihensz! A gondoskodás öblei ezek. Képzeld azt, hogy partra szállsz és gazdagon nyíló, illatos rétre találsz! Száz meg száz mosoly örökké nyíló szirmai ezek. Képzeld azt, hogy langyos szellő karjai ölelnek, s szárítják nedves ruhádat! Szerelmes kezek lágy fuvallatai ezek. Képzeld hozzá az aranyló napot! Melegségét érzed a bőrödön és a szíved mélyén. A törődés sugarai ezek. Képzeld azt, hogy a part mentén gyümölcsfák ontják feléd tavaszló zöldjüket és te lombjaik alatt üldögélsz! A nyugodt pihenés árnyai ezek. Képzeld azt, hogy behunyt szemmel falevelek suttogását és fűszálak hajladozó neszét hallgatod! A csend hangjai ezek. Képzeld azt, hogy gyümölcsöt szakítasz a fáról, és ízét kívánva beleharapsz! A mézédes nedv hegyről lezúduló kristálypatakként mossa át tikkadt torkodat. Új életerő íze ez. Képzeld azt, hogy fürge szárnyú, röpke pillangók játszadoznak pajkosan gondolataid körül! Az öröm apró gyermekei ezek. Képzeld azt, hogy zamatos, fűszer illatú levegőt szívsz be az orrodon, mely felüdíti tested, lelked! A szabadság illata ez. Képzeld azt, hogy amikor kinyitod a szemed, és az égre pillantasz, fehér felhők vattapamacsán átívelő szivárványt látsz, mely a nap sugaraitól áttetszően ezerszínűre festi folyódat! A szeretet sokszínűsége ez. És most képzeld azt, hogy mindez valóság!
Terjeszkedés az élet, az összehúzódás a hál.
A szeretet az élet, a gyűlölet a halál. Azon a napon kezdünk haldokolni,
Mikor elkezdünk beszűkülni -,gyűlölni a másikat-,
És semmi nem akadályozhatja meg a halálunkat egészen addig,
Amíg nem térünk az életbe, azaz újra nyitottá nem válunk.
Szvámi Vévékánanda
"Amikor meglátjátok,hogy minden különböző, hogy minden egyedi,Akkor eggyé váltok a mindenséggel.mivel nem ítélkeztek, nem hasonlítgattok,Nem tulajdonítotok jelentőséget az egyéni tulajdonságoknak.Szabaduljatok meg a tulajdonságoktól, és nem lesz többé külön álló létező.Szvámi Pradnyánpad
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Kovács András Ferenc
Járj át...
Járj át, akár a virradat,
szobát a kék derengés,
hass át, rezegtess, mintha tört
pohárban kélne csengés. . .
Úgy légy a hangom, úgy telíts
testemben szétremegve,
mint ébredés, ha fény hasít
nehéz sötét szemekbe.
Látásommá légy: nézzelek,
akár a néma dolgok,
mint kés, ha villog meztelen,
s bőrödhöz ér a boldog. . .
Igaz közömbös pengeként
hatolnak át vad évek -
helyettem áradj véremül,
szeretlek, mint a vétek.
Alvó arcodra bámulok:
nem létezel te s én se -
szoríts, ha együvé sodor
a semmi szívverése. . .
Kovács András Ferenc
Mint aki kínos, kába álomból ébred, nehéz pilláim enyhülten emelem s tapogatózom a homályban Feléd, megsimítván arcod, hogy megvagy-e még és enyém vagy-e. (Így fiatal anya nyúl át az ágyon, újszülött kisdedét simogatni világrajötte éjszakáján.) a lélek, ébredőben, még ma fáj tán s tapogatózik csak, de valahol kelet felől már egy madár dalol, valahol már dereng a hajnal, Kedves, meglátod, nemsokára nálunk is kél a nap.
Szép kellemes estét kívánok Mindenkinek ! :))
Figyeld meg, mi történik: 
Szép napot kívánok ! :))
