FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
a testképzavarral én is így vagyok. azt hittem, hogy híztam vagy 5 kilót, éreztem a gatyáimon, láttam a tükörben, és ma 2 hónap után ráálltam a mérlegre, és semmi... ez mikor fog eltűnni? és mi a rákért van?
elgondolkodtam ezen: ha minden embernek van valami ötlete, hogy mit szeretne csinálni, és attól nem igazán tágít (mert mégiscsak érzi, hogy szeretné), akkor mindenki önző? mert ha már ez is önzőség, akkor ez a fogalom egy kalap szar. például: a családom könyvelőnek szeretett volna, én meg nemet mondtam, mert nem akartam. szóval önző vagyok. de ha meg beadom a derekam, és könyvelő leszek, akkor meg depis - és akkor meg azért önző, mert mégis hogy tehetek ilyet a környezetemmel. most akkor mi a jó?
jaj, dehogynem, de amikor komoly dolgokról kéne beszélgetnünk, mindketten érezzük, hogy mellébeszélünk, és nem szeretjük hülyének nézni a másikat. (mondjuk néha megtesszük.)
húúú, szerintem te nagyon el vagy tájolva. pont az lenne a lényeg, hogy NE kelljen kontrollálnod az evést. ez minden ember alapfenntartó mechanizmusa, hogy jelez, ha nincs elég energia (éhes vagy) - nincs ebben semmi kontroll. csak mi, evészavarosok, elkúrtuk ezt a tök jó rendszerét a testünknek. viszont a jó hír az, hogy rohadt sok időven és munkával vissza lehet állítani.
ebben maximalice egyetértek veled, kell az az egészséges egyensúly, mennyire határoz meg minket "a többeik" véleménye. meg az sem mindegy, kinek a kritikáját fogadjuk el. mindehhez elsősorban az kell, hogy egészségesen szemléljük magunkat.
tudom, hogy 50-51 kilósan egyszerűen fizikailag nem lehetek kövér, hiába látok a tükörben töménytelen sok hájat. momentán ez a max, amit el tudtam érni, felfogom, hogy a testképem ilyen zavarodott, de az esetek 90%-ában meg tudom győzni magam, hogy talán én látom rosszul és nem az egész világ. a maradék 10%-ban meg szomorkodom, hogy dagadt vagyok. aztán elmúlik és megy minden a normál kerékvágásban. ez így egész élhető. és remélem, idővel jobb lesz.
sokkal jobban foglalkoztat a jövőm, amit épp mostanában elég sötéten látok... de dolgozom rajta. vannak célok, amiket mindenképp el akarok (és fogok) érni, az államvizsgákra gondolok. aztán hogy hogyan tovább, majd akkor kitalálom, mert most nem tudok ezen épeszűen és higgadtan gondolkodni. de önző dög vagyok, és azt fogom tenni, amit szeretnék, ami nekem jó. meg persze meghallgatom azon nem sok ember véleményét, akiére adok. de én döntök. és a felelősséget sem kenem át másra.
szerintem már csak egészséges mértékben gyötrődöm apám miatt. időnként felb....a az agyam, olyankor ordibálok pár sort itthon, de ennyi. nyilván azért érint meg ennyire, mert szeretem. jobban örülnék, ha tényleg nyitott lenne, mint ahogy szerinte az, de nem tudom megváltoztatni, ez nyilvánvalóvá vált. hát ezt kell elfogadni. ha rosszabb passzban vagyok, többet idegeskedem ezen, de abszolút nem befolyásolja az életem vagy a döntéseim.
hé, ha rendesen kajálnánk, tényleg jobb lenne az életünk! túl sok időt basztam már el a kajálásra gondolással, fölösleges kajálással és kihányásával. valamint túl sok pénzt. ha mindez nem lett volna, annyi idő alatt isten tudja hány könyvet olvashattam volna el, a pénzből meg talán Új-Zélandra is elutazhattam volna... és szerintem akkor jobb lenne most nekem.
(a hosszúra majd holnap válaszolok, most álmos vagyok és megyek olvasni)
többször elkezdtem neki elmondani, erre mindig az a reakció, hogy elmagyarázza, a gyerekkorom nem úgy történt, ahogy megéltem, és megmondja nekem, mit kell most ezzel kapcsolatban éreznem. ezzel nem tudok mit kezdeni, amikor apám jobban tudja, mit éreztem 12, 14 vagy akár 20 éves koromban. (különben mindig ez volt, ő jobban tudja [még most is!!], hogy nekem mi a jó, én mire vágyok, mi a fontos, stb)
kérdésedre a válasz: a fülén bement az információ, de hogy odabent talált-e agyszövet-kapacitást, arra csak a jóisten tudja a választ. ha talált, akkor masszívan tagad és hárít, ha meg nem talált, akkor hiába strapálom magam évek óta, hogy megértessem vele, mert nem és nem hajlandó figyelni rám (amit írtam a tetkóval kapcsolatban is, hogy nem is akarja megpróbálni megérteni...).
de tényleg leszarom : ) időnként baromira felpaprikázom magam rajta, itthon jól kiordítom és kikáromkodom magam, és akkor megint nyugi van 1-2 hónapig. mindig lecsesz, hogy ritkán hívom telefonon és még ritkábban megyek át hozzájuk, de most ennek az embernek hogyan magyarázzam meg, hogy miért? hogy kiborít ha őszinte próbálok lenni vele, ha meg csak üres fecsegést vállalok, azt ő is érzi, hogy üres, és azzal sem elégedett, és gyakran egyszerűen túl kimerült vagyok érzelmileg ahhoz, hogy alávessem magam ezeknek a csatáknak, hogy "kinek van igaza" érzések terén... áááá, holott valószínűleg ő is megélte valahogy a fiatalkorom mint apa, én is megéltem mint szenvedő alany (mármint a kamaszkor elszenvedője), és ez nagyon is tud különbözni, ami megintcsak nem baj, csak ne akarja rám erőltetni a saját élményeit.
szerintem az a baj, hogy elhisszuk, az evestol barmi is megvaltozik. pedig nem. nem voltam boldogabb 55 kilosan sem, mint 127 kilosan. szerintem tul nagy jelentoseget tulajdonitunk az evesnek es azt gondoljuk, hogy ha majd lefogyok/meghizok/rendesen kajalok, akkor majd jobb lesz az eletunk. pedig sorsunk nem a konyhaban dol el.
nyilvan nem "mulik el" az eveszavar azzal, h valakinek nagy csaladja van es munkaja, de nagyban segit a megkuzdesben. tovabbra is fenntartom: az ember akkor gyogyul meg, ha kepes onmagaval bekebe kerulni. ha kepes beallitani egy egeszseges egyensulyt abban, hogy mennyire hallgat a kulvilagra, hogy mennyire fugg masok velmenyetol.
nekem pl. nagyon sokat segitett a szuleimrol torteno levalas erzelmileg. ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem mar oket, hanem azt, hogy kepes vagyok mosolyogni az anyamon, amikor megint azzal jon, hogy rengeteget hiztam. mert pontosan tudom, hogy 1) nem hiztam rengeteget, csak 3 kilot, ami 70 kilos sulynal lofasz, 2) azert a hizassal jon, mert neki szar az lete s masokat is bantani akar.
masik nagy sikerelmenyem az volt, amikor rajottem, hogy nem kell felni a konfliktusoktol, vagy attol, ha valaki utal. Az elet ilyen. valakinek mindenkeppen szurni fogom a szemet, barhogy igyekszem. sikerult fejlesztenem a vitatechnikamat es kepes vagyok egyre jobban uralkodni magamon nagy nyomas alatt.
most az erzelmi kiegyensulyozottsagon dolgozom. nagyon tre diplomamunka temam van, rakos gyerekekkel, nagyvetelesekkel, halvaszuletett babakkal es ujszulottkorban meghalt csecsemokkel foglalkozom, es azon edzem magam, hogy ne hagyjam, hogy tulsagosan hassanak ram ezek a dolgok, mert elszivjak az energiamat es csak visszavetnek.
Ha sikerül az evést konrollálnom,akkor én is visszakapom féléletem. Jut időm a barátokra, férjemre, magamra, hobbimra és jól érzem magam. Ezért érdemes változtatni.Csakhát nem olyan egyszerű 15 év után...
Tanácsokat sokkal egyszerűbb adni és sokkal világosabban látjuk a másik problémájának a megoldását. Magunkon a legnehezebb segíteni. De legalább másokon próbálunk segíteni,már ez is valami. Tyúkanyó is próbál harcolni a maga baja ellen,hiszen készül pszichológushoz is.
A gyógyvizeket próbáltam és nagyon jók,mert salaktalanítanak, csak nem akarok függőjük lenni. A salvus vizet még nem próbáltam,de megteszem. Köszönöm a tanácsot.
Oké, igazából tényleg túl sokat foglalkozunk a kajálással-nem kajálással, és emiatt nyilván kevesebb idő jut másra. Talán még erre gondolhattál, de akkor is erős és túlzás volt.
Én azt hiszem, befejeztem. Már az sem érdekel, ha 60 kilós leszek. Életem legkiegyensúlyozottabb, legnyugodtabb, legvidámabb, legproduktívabb napjai azok, amikor eszem. És csakis kajálással lehetek önmagam, anélkül semmi sem működik.
Híztam 2 kilót kb. két hét alatt, kicsit megijedtem, de aztán rájöttem, hogy semmi baj ezzel, még mindig vékony vagyok. És már a vékonyságot is feladnám, csak hogy újra szeressem a napokat.
Teljesen értelek, és jófelé vetted az irányt, ki a franc törődjön veled, ha te nem törődsz magaddal? Ennyi önzés kell, magadért éppen olyan felelős vagy, vagy még jobban, mint a szüleidért. Aztán meg a férjedért, majd a gyerekedért.
Ha apád nem próbálkozik nyitni, az az ő baja. Próbálkozhatsz, hogy próbálkozzon, de lehet, hogy nem fog sikerülni. De elsősorban most már magadért és a saját családodért vagy felelős.
De jó, hogy ennyire ismersz! Innen a távolból. Honnan tudod, hogy felvett? Nem tudod elképzelni, hogy valaki csak úgy segít a másikon? Egyáltalán nem bárkinek segítek, nem mindenkiről gondoskodok, akit nem szeretek, el se megyek hozzá, ahhoz túl őszinte vagyok.
De nem török pálcát afölött, akit nem ismerek.
Azt meg honnan tudod, hogy én milyen súlyos eset vagyok? Te ezt miből tudod megítélni ? Rég nem vagyok anorexiás, eszem mindent, soha nem hányok, és egy csepp lelkifurdalásom nincs, szalonnát, vajat, töpörtyűkrémet, kenyeret, tojást, gyümölcsöt, édességet, ezt nem sokat, a túl édeset egyszerűen nem szeretem.
Most híztam két kilót, és nagyon örülök neki, sőt, büszke vagyok rá.
Ha meg olyan sok dolgod van,és nem tetszik, amit írok, minek fecséreled arra a drága idődet, hogy engem elolvass, át is lehet ugrani.
Furcsa, hogy nem tudod elhinni, hogy tényleg segíteni akartam, vagy "rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?" Na, ez idézet volt, nem tartom magam egyáltalán jónak, nagyon is beszólok, nagy a pofám, és nem szeretek mindenkit.
Amúgy meg nem kis fáradtság volt itt ülni a beteg hátgerincemmel (ami még gyermekkoromból származik, az anorexia előttről, hogy nehogy párhuzamot vonj), ezenkívül van elég dolgom, hasznosabban is el tudom tölteni az időmet, sok ennél hasznosabb dolog érdekel.
Ki vagyok én, hogy itt osszam az észt?
Majd itt vagy te, és segítesz, akin akarsz.
Ez egy evészavaros fórum, ha te az vagy, talán megértőbb lehetnél a hasonlókkal, ha meg nem, minek fikázni a másikat?
Amúgy meg pont hogy NEM ÉN akartam lenni a központban, hogy itt nyavalyogjak, hanem biztattam másokat, mi rosszat tettem?
Mikolt, azt neked szerettem volna írni, vagyis írtam is, csak elszállt, hogy nem feltétlen megoldás az anorexiára, ha a nap 24 órájából 25-re leköti magát az ember. munka alatt "nincs idő" enni, utána a házimunka fontosabb, meg a gyerekek pesztrálása, akkor "sincs idő" enni. persze, ha akarja az ember, van, csak aki elhatározza, hogy nem eszik, az nem fog unatkozni munka meg egyebek mellett sem annyira, hogy inkább mégis egyen.
ellenben a bulímiában nekem segített. napi 10-11 órát ülni a suliban, utána holtfáradtan hazaesni, bögrés instant levest lenyomva ágyba zuhanni és útban a párna felé elaludni, az igen, az működik! szerencsére a suliban sosem hánytam, ezért kénytelen voltam vigyázni, mit eszem, így napközben meg kellett oldanom, hogy sajtos-zöldsalátás magos kifliket és müzliszeleteket egyek a büfében (a menzán mindig gyanús volt, hogy panírba kell elrejteni az ételeket...), haza érve pedig győzött a fáradtság, valóban nem volt időm és erőm levezényelni egy egyórás kajálást majd utána a többit...
de ez megint csak rám érvényes. más lehet, hogy megoldaná az evésrohamot, és megint más lehet, hogy elfogadná, hogy ahhoz, hogy talpon bírjon maradni, márpedig kell enni valamit.
abban egyetértek veled, hogy akinek túl sok szabadideje van unatkozni, önmarcangolni, és ezt a szabadidőt nem a saját lelkének, motivációinak feltárására fordítja, az kiválóan tud tobzódni az evészavarban (vagy valami más érzelmi alapú betegségben, függőségben), de ez nem kizárólagos igazság. nekem ez túl kategorikus kijelentésnek tűnt.
de nem baj, ha nem értesz egyet velem :P mert mint tudjuk, nem csak egyféle igazság létezik. :P (és milyen unalmas lenne, ha mindig mindenki egy véleményen lenne. nem lehetne vitatkozni. pedig az milyen jó!!)
igen; azt minden hsz-hoz szeretném hozzátenni, hogy amit leírok, az csak rám érvényes abban a formában, ahogy megtörténtek, és semmilyen körülmények közt nem szeretnék általánosítani, hogy akkor másokkal is úgy kell lennie.
értsd: aki éhezteti magát, hogy tudat alatt büntessen valakit vagy bosszút álljon az emberiségen vagy akármi miatt, nem gonosz ember. mindenkinek a saját útját kell bejárnia, hogy saját tapasztalatából jöjjön rá a hiábira, bűneire, akármire, mert az általában szart sem ér, ha mások elmondják a saját tapasztalataikat. ezt is tapasztalatból tudom. iszonyú makacs vagyok. ha nekem valaki elővezeti anorexiás koromban, hogy ebbe hányan haltak bele és milyen szomorúak voltak annak a szülei, engem akkor sem érdekel, hogy esetleg meghalok, elvágva magam a boldogság reményétől, és az sem érdekel, milyen szomorúak lesznek a szüleim, pedig szeretem őket és nem akarom, hogy szomorúak legyenek.
úgyhogy. hátha mégis valaki levon valamilyen tanulságot, szívesen osztom meg a tapasztalataimat és gondolataimat (még az érzéseimet is : )). de senkit nem szeretnék elítélni, itt elvileg mindenki felnőtt ember, felelősséggel a tetteiért és önmagáért. egyedül saját magam felett törhetek pálcát, ha hülye vagyok.