Későbbi: nálam köztes. Pl. Autechre esetén a hip-hop alapú downtempótól a 2000-ig tartó pszichedélia a Ganz Grafig bezárólag (a korai kezdetleges cuccok nem), Aphexnél a korai zörgések nem, hanem az I Care-rel kezdődő és a Windowlickerrel végződő drill'n'bass korszaka.
Meglátjuk. Eddig működött az, hogy felkelek hajnalban és akkor van 1.5 óra szabadon felhasználható szabadidőm. Ma felkeltem 5:40-kor, 6-kor mar nyakamon volt az egész család. Ezért kell az új házba Zeneszoba zárható külön bejárattal, na ott simán lepörög minden nap egy komplett ismeretlen anyag. :)
Én a MF-et is nagyon szeretem, a top 10 Jarre lemezbe még épp benne is van 8. hely körül, teljesen megértem, hogy miért szereted. Azok a fémes csörömpölések néha kicsit CTA-esen is hangzanak. Persze, minden ízlése egyéni, ez így jó. A Zoolook ugyan elvont, de az én ízlésemben kb. pont annyira elvont, amennyivel még pont jó. Én persze kicsit jobban szeretem a későbbi Björk, későbbi Autechre munkákat is mint mások, más részről én nem vetem meg teljesen az erősebb ütemeket sem, a gagyi trance-t én is nagyon utálom, az össze ócska kommersz elektronikus tánczenét is, de szerintem azért igenis van valamennyi jó minőségű trance, jó minőségű techno vagy progressziv house is akár. De ezeket leszámítva sok hasonlóság van a zenei ízlésünkben.
Na majd ha meghallgatod amiket letöltöttél, lesz több kedvenced is. :) Egyszerűen csak azért, mert annyi fajta különböző dologgal próbálkozik, hogy kizárt, hogy egyik sem jön be, ahogy szerintem az is kizárt persze, hogy mindegyik bejön...
Köszi a recenziót, sosem fogysz ki a Zoolook-mániádból. Én is szeretem, de nálam elvontabb polcon van. Nekem az általad ritkábban emlegetett Magnetic Fields van a legfelső polcon, abban az albumban ötvöződik számomra tökéletesen a korábbi ambient hangzásvilág a 80-as évek sampling technikájával. Nyilván nálam is személyes emlék fűz a MF-hez, ez tény, elfogultság mindannyiókban van.
Mi, Jean-Michel Jarre rajongók sokféle emberek vagyunk, különböző generációkból és akár nagyon különböző zenei ízléssel, így az albumokat illetően mindannyiunknak megvan a saját preferenciája. Szóval elhiszem, hogy valakinek más lemezek, az Oxygene vagy bármelyik másik a legkülönlegesebb, de én csak arról tudok írni, hogy nekem személyesen az 1984-es Zoolook a legtökéletesebb mestermű és hogy nem tudnál mondani egy lemezt sem semmilyen előadótól, amire azt mondanám, hogy jobb.
Nézzünk csak meg alaposan 40. évforduló alkalmából, hogy miről is szólt a Zoolook.
Ugye az világos, hogy 1983-ban Jean-Michel Jarre már szupersztár volt, nyilván Oxygene albuma rendkívül sikeres volt, és ekkor már Jarre neve az Oxygene és az Equinoxe analóg szintetizátorainak űrzenei hangzásához kapcsolódott. Igazi művészként azonban nem volt hajlandó "tartalomgyártóvá" válni, ezért ahelyett, hogy a könnyű sikert választotta volna, és több albumot készített volna ebben a stílusban, úgy döntött, hogy teljesen új irányba indul el. Még Európát is elhagyva New Yorkba ment, ahol a 80-as évek avantgárd művészei inspirálták. Otthagyta Michel Geisst is egy időre és új emberekkel szeretett volna dolgozni. Elhagyta a letisztult science-fiction hangzást egy organikusabbra váltva, emellett minden számhoz külön címet is adott, emberi hangot használt, tulajdonképpen a 3 klasszikus albumnak az összes szabályát megszegte. Ehelyett a következő projektje középpontjában az első számítógéppel szerkeszthető digitális szintetizátor, a Fairlight CMI állt, amelyet már a Magnetic Fields-hez használt, de ezen az albumon vált igazán a mesterévé. A következő albumán kifejezetten az volt a célja, hogy valami mást, valami forradalmian újat hozzon létre, felhasználva a 25 különböző nyelven, köztük német, indiai, japán, magyar, eszkimó, sziú nyelven felvett emberi hangmintákat, sőt az ausztrál őslakosok és pigmeusok nyelvét, majd ezeket szerkesztve és modulálva egy összetett és rétegzett hangzásvilágot, dallamokat és ritmusokat építsen fel.
Innen kapta az album a ZOOLOOK címet, ugya semmi köze az állatokhoz vagy a természethez, hanem az emberi kultúrához, egy sajátos absztrakt zenei keretbe helyezve, amolyan kiállításként bemutatva őket, mint az állatokat az állatkertben. A nagyon kísérletező, sok stílust ötvöző albumon az avantgárd hangzás mellett erős jazz és funk hatás, valamint az ausztrál őslakosokra jellemző törzsi zene is felbukkan. A Zoolookon Jarre olyan előadókkal dolgozott együtt, mint a dobos Yogi Horton, aki Aretha Franklinnal és John Lennonnal dolgozott korábban, Marcus Miller basszusgitáros, aki Jarre kedvencével, Miles Davisszel dolgozott sok éven át, Adrian Belew, aki King Crimsonnal játszott, és Laurie Anderson. aki a különleges avantgárd popművészetéről ismert. Az album újszerű, egyedi hangzásával nagy sikert aratott a kritikus körökben, pozitív kritikát kapott, nagy számban elnyerte a Victoire de la musique és a Grand Prix du Disques díjat is. Franciaországban az év instrumentális albumának választották. Ugyanakkor nem adott belőle el annyit, mint a korábbi lemezeiből.
Szerintem a Zoolook nem csak albumként 10/10, hanem mind a 7 szám külön-külön is majdnem tökéletes, a kevesebbé ismertek közül pár szám rendkívül alul értékelt.
A Zoolook a legnagyobb, első számú kedvenc zenémmel, az Ethnicolor-ral kezdődik. Csak néhány másodperc és máris hallod azokat a hátborzongató sikoltozó hangokat, ami egyfajta figyelmeztetés, hogy egy elvont, de mély zenei élményben lesz részünk. Aztán a dal lassan elkezd haladni előre, mindenféle sötétebb szintetizátorhang szólal meg, és megjelenik az rengetegféle hangminta, mindezen effektusoknak célja van, minden elem, minden apró részlet nélkülözhetetlen a Jarre által alkotott hangkép egységéhez. Megannyi furcsa zajréteg, mindegyik megragadja a figyelmedet, de ezeket az elemeket is mindig elmossa a következő. Aztán ahogy a feszültség nőni kezd, megérkezik egy erős, ütősebb ritmus, drámai vonós hangok, és végül az abszolút katartikusabb pillanat, amikor az erőteljes dobok beindulnak. Ennél a résznél már nehéz szavakkal leírni, hogy milyen csodálatos a hangzása. Ez itt már nem egy hagyományos érelemben hangszerelés, ahol világos, hogy mi adja a basszust, a fő dallamot stb., mert ezek annyira egymásba mosódnak, hogy inkább olyasmi, mint az absztrakt festészet, csak zenében.
Ahogy az Ethnicolor véget ér, jön a többi szám, ami mind majdnem ugyanolyan tökéletes. A Diva vízcseppek földöntúlian hangzó effektusaival indul és az azt kísérő komplex hangminták rétegeivel, míg a második részében egy nagyon fura, de mégis játékos hangzást épít fel az elcsúsztatott dobokkal és Laurie Anderson egyedi vokális előadásával. A Zoolookologie ezért egy mestermű, mert a kísérleti, hátborzongató, fura elemekkel képes volt egy nagyon is fülbemászó, befogadható számot csinálni. Kísérleti zene soha nem volt ennyire fülbemászó, a popzene soha nem volt ennyire elvont és furcsa. Tökéletes az elejétől a végéig. Olyan, mint egy pop dal valami fura alternatív univerzumból. Aztán jön a méltatlanul alul értékelt Wooloomooloo. A ausztrál őslakosok törzsi zenét használó worldbeat elemeket segítségével egy ősi rituálénak hangzik az egész, de azok lebegő ambient és a modulált énekelemek valahogy közben újszerűvé/innovatívvá is teszik, szóval egyszerre ősi, spirituális, organikus és modern, újító, előremutató. Összetett hangrétegekkel és ismétlődő szerkezetével fokozatosan egyre intenzívebbé válik, amíg el nem éri a legkatartikusabb pillanatot. A 10 legjobb Jarre-szám között van nálam, egyszerűen elképesztően jó. Aztán jön a Zoolook, a címadó dal, ami nem csak fülbemászóra, de még táncolható is sikerül, hiszen a JMJ zsenije még igazi groove-ot is tudott kreálni ezekből a furcsa, kísérletező hangeffektekből. Ennek a számnak minden idők második egyik legmesteribb a basszusa, szóval ez is egy remekmű. A következő dal, a Blah Blah Cafe a legerősebb jazz-hatású szám a lemezen. Ez egy elektronikus funky avantgarde jazz szám, amely annyira torzított és hátborzongató, hogy kb. úgy hangzik, mint egy jazz szám valami alternatív valóságból. Végül az Ethnicolor II, a dal, amivel elhagyjuk ezt a furcsa, intenzív és színes alternatív valóságot, egy gyönyörű harmonikus dallam, a ritmust megadó vonat hangokkal, megnyugtató és érzelmes, de mégis erőteljes, azt hiszem ez a legjobb zárószám Jarre albumok, szóval ez is mestermű.
De mitől lesz a Zoolook a legjobb lemez? Ahogy már említettem, az én másik két 10/10-es Jarre albumom az Equinoxe és a Metamorphoses, szóval hasonlítsuk csak össze az Equinoxe-val, ami a második kedvenc Jarre albumom, és majdnem olyan tökéletes, mint ez: Az Equinoxe a legjobb analóg szintis album, ami valaha készült Az ok, amiért a végül a Zoolook mellé teszem le a voksom ha kell választani a következő: Az Equinoxe egy űrzenei album. Ez a valaha volt leggyönyörűbb űrzenei album, de mégis egy létező műfaj legjobbja. Vannak más, az Equinoxe-hoz hasonló albumok is, nem csak Jarre-tól, hanem más előadóktól is. Egyik sem olyan jó, mint az Equinoxe, de ugyanaz a műfaj. A Zoolook viszont annyira egyedi, hogy szó szerint egyetlen más ilyen műfajú lemez sincs. Soha többé senki nem alkotott ehhez hasonlót. Lehet, hogy egyes elemeket más előadók is használnak, vannak más hangmintákra épülő lemezek is persze, próbálkoztak másolással is páran, de egyetlen előadó sem tudott ilyet. Más előadók hangminta alapú albumai általában sokkal hagyományosabbak a hangszerelésben vagy a dalszerkezetben, még az olyan legendák sem közelítették meg a Zoolook szintjét, mint az Art of Noise vagy a Yello. Míg az Equinoxe egy sci-fi-béli űrutazás, amely más bolygókra, csillagokhoz, galaxisokba visz, hogy felfedezze az univerzumot, addig a Zoolook valahova máshová visz, és ez valahol mélyebb, elvontabb, mint a fizikai, űrutazás. Mivel Jarre nagyon sok nyelvről használ részleteket a világ minden tájáról, így bármennyire is földöntúliak lettek a hangminták, közben azért a világ különböző kultúráihoz kapcsolódik, így ez a hangzás mindannyiunké. A Zoolook 80-as évek legjobb hangzását használja, de a rendkívüli, egyedi hangzása miatt mégsem tud elavult lenni. Vannak JMJ-dalok, amelyek kevésbé jól öregedtek a 80-as évekből (RV4), de ez az album teljesen megdöbbentően jól állja meg a helyét 40 évvel később is.
Persze, a Zoolook nem annyira egyszerűen befogadható, könnyű hallgatás, mint talán egy Rendez-Vous vagy egy Magnetic Fields, de én mégsem tudok betelni vele, annyira egyedi. Mert csak egy Zoolook van, és csak egy Jean-Michel Jarre.
Mostanság sokat hallgatom a Zoolook albumot, az új kiadást, a régebbit, meg azt a valahanyadik kiadást, melyeken a Zoolook és Zoolookologie remixei vannak. A 2024-es remasterre reflektálván egy vizuális baromkodást engedjetek meg:
Ez a lemez is az elmúlt évtizedben alkotó Jarre lemezek egyike és ezért nagyon eltérő vélemények vannak róla. Az biztos, hogy talán ezzel a lemezzel próbálta leginkább kielégíteni a "régi hangzás" visszasíróit, ami persze nem okozott maradéktalan sikert, így is kapott azért a lemez hideget és meleget, de ezt érdemes megemlíteni, hogy Jarre azért mindenképpen tiszteli a múltját, egyszerűen csak nem akar teljesen a múltban ragadni.
Amikor ez a lemez kijött, én egyszerűen csak imádtam, tetszettek benne az ötletek és a változatos hangzás. És ma is azt mondom, hogy a lemez legjobb dalai ott vannak az elmúlt 10 év legnagyobb pillanatai között. Viszont visszatekintve ma már sokkal több kritikám van a lemez felé és bevallom, hogy nem hallgatom olyan gyakran mint a legnagyobb kedvenceimet.
Először is érdemes valamit tisztázni: ez a lemez nem az Equinoxe folytatása. Ez nem az Equinoxe 8-19, nem olyan folytatás, mint az Oxygene folytatásai. A lemez koncepciója Jarre szerint az eredeti lemez borítóján lévő lények, a "Figyelők" jövőbe tekintése. Az album utal az Equinoxe-ra több helyen, de mint közvetlen folytatás. Nem is egy felújított folytatása, egy "reboot", mint az Oxygene 3.
Visszatekintve azt gondolom, hogy az Oxygene 3 jobb lemez minden tekintetben. Az Oxygene 3 egy egyszerű koncepció megvalósítása magas színvonalon, az eredeti Oxygene struktúrája és hangulata újraalkotva, de modern downtempo hangzással, Ableton szoftvereken. Világos, egyszerű, de mégis kreatív koncepció és én nagyon szeretem. De az Equinoxe Infinity nem érte be ennyivel, hanem megpróbált nagyon sok minden lenni egyszerre: ott vannak a szinte teljesen régi hangzású számok, pl. az első három, ott van az Equinoxe modernizált verziója, mint a Machines are learning-The Opening, ami ugyanaz a struktúra mint az Equinoxe 6-7, csak hangzásban teljesen más, de emellett még teljesen új dolgok is vannak, amik egyáltalán nem illenek az Equinoxe világába, pl. az elektronikus Morricone szám 'All that you leave behind' vagy a dinamikus, vonósokra épülő 'Don't look back', mindkettő egyébként nagyon jó és újdonság, csak nem Equinoxe-os.
És félreértés ne essék: én imádom a sokoldalúságot Jarre zenéjében, sőt ezt szeretem a legjobban, valamint egy lemezen belül is szeretem a sokoldalúságot. A Revolutions, a Waiting for Cousteau, a Chronologie, a Metamorphoses vagy az Electronica legalább ennyire sokféle stílus és hangzás keveredése. Csakhogy ezeken a lemezeken egyértelműen látszik a koncepció és hogy a sokféle hangzás mögött konkrét elképzelés van. A Revolutions tulajdonképpen egy progresszív rock album, az egyik oldalon egy hosszú instrumentális számmal, a másikon meg sokféle önálló számok gyűjteménye, a Waiting for Cousteau egy óceáni utazás története, ezért kezdődik vidám parti karibi stílussal és végződik az óceánok mélyének ambient-jével, a Chronologie egy híd a 80-as évek new age hangzása a 90-es évek kezdetének trance/techno/idm/instrumentális hiphop hangzásával a második felében a Chronologie 4-8-al, a Metamorphoses egy intenzív, színes, részletgazdag, összetett, sok kultúrát egyesítő ünneplése az új évezredbe együtt lépő emberiségnek, az Electronica meg tudatosan mindenféle stílus, mindenféle együttműködő előadó keveredése, ami az elektronikus zene sokszínűségét mutatja meg. Az E.I. esetében ilyen világos koncepciót a hangzásbéli keveredés mögött nem látok. Még a számok elnevezése is érdekes, hogy van külön címük és mögötte, hogy "(movement x)", ami csak erre a lemezére jellemző, valamint maga a cím is, talán a The Watchers pontosabb cím lett volna, de nyilván többet lehetett eladni belőle ha az Equinoxe közvetlen folytatásának gondolják.
Ez ugye azért gond, mert sokféle fantasztikus ötlet van a lemezen, de ugye mivel a lemez az eredeti Oxygene-hez hasonlóan csak 38 perc, egyszerűen nincs idő minden ötlet rendes megvalósítására. 10 szám egyszerűen túl sok 38 perchez, gondoljuk arra, hogy az eredeti Oxygene ugyanilyen hosszú, de csak 6 szám. Az If the wind could speak vagy a Machines are learning ennek issza meg a levét sajnos, de más számokból lehetett volna sokkal többet kihozni, ha 60 perces a lemez. Valójában a Teo & Tea is ugyanettől szenved, hogy túl sok rövid szám van, ami nincs kifejtve, csak szerencsére azért itt a hangzás összetettsége, minősége milliószor jobb, mint a T&T esetében.
Szóval nekem ez a lemez inkább a különálló számok iránti rajongásról szól, mint hogy egy teljes koncepciólemez egységéről. Emiatt nem tartom olyan szintűnek, mint az Electronica 1, Oxygene 3 vagy Oxymore lemezeket. Persze lehet, hogy annak aki nincs hozzászokva a koncepcióalbumokhoz, ez furcsa hogy ez ennyit számít, hiszen dalok gyűjteményének nagyon is jó.
Ugyanis a dalok között rengeteg fantasztikusat találunk. A The Opening már a Stardust utáni legszerethetőbb, legnépszerűbb single lett az utóbbi 10 évben, Jarre majdnem minden koncerten játssza 2018 óta. Már most is bekerült a legnépszerűbb, fogyasztható Jarre zenék közé, az Oxygene 4, Equinoxe 4, Chronologie 4, Rendez-vous 4, Stardust mellé, erekre pedig nagy szükség van, hogy az új rajongók, akik most ismerkednek Jarre zenéjével hamar szerethető dalokat találjanak. A pozsonyi koncerten élőben hallani hatalmas élmény volt, erőteljes szám.
A Robots don't cry nagyon is jól sikerült, nekem nagyon tetszik benne az a fura, tört dallam, ez teszi igazán emlékezetessé a klasszikus 70-es évekbeli hangzás mellett. Az All that you leave behind és főleg a Don't look back nagyon kreatív és újító számok, hihetetlen, hogy mennyi újdonságot tud még kitalálni idősebb korában is. Az utolsó szám pedig egyszerűen gyönyörű és erősen lehet benne érezni a tisztelgést a The Orb iránt. Még az Infinity is egy nagyon szerethető szám, persze tudom valakit idegesít egy ennyire vidám dallam. De hát akkor a RV4-et sem kell szeretni ha ezt nem.
És ezekért a számokért ma is nagyon örülök, hogy elkészült a lemez, ma is előveszem néha és minden alkalommal élvezem. Az is egy milyen érdekes, elvont művészi ötlet volt Jarre részéről, hogy 2 különböző borítója van a lemeznek, egy utópiát és egy apokalipszist bemutató, aki pedig rendeli, nem választhatja ki hogy melyiket kapja, mert ennyire bizonytalan az emberiség jövője is, nem tudhatjuk melyik valósul meg.
Érdekességként elárulom, hogy létezik egy 'Experimental 2001' nevű Jarre lemez, amit nem fogsz megtalálni a gyűjteményben, de sem én, sem te, sem senki más nem fogja hallani. Ugyanis 2001-ben csinálta a kiadójának, Dreyfus-nak, viszont közben ugye ő másik kiadóval dolgozott és a viszony a régi kiadóval leginkább a jogi fenyegetőzésről szólt akkor már, szóval a kiadó azt mondta, hogy még "tartozik" neki lemezekkel. Ekkoriban Jarre sok kisebb projektet vitt, pár éven belül sok lemezt, élőt kiadva, kísérletezve, koncertezve. Ezért végül Jarre elengedte ezt, inkább a jazz albumot adatta ki Dreyfus-al és továbblépett.
De nekem, mint rajongónak bosszantó tudni, hogy létezik egy egész Jarre lemez, amit soha nem fogok hallani.
Valószínűleg, de én csak azt mondhatom, hogy megéri, nem véletlen, hogy én és sokan mások még mindig ennyire érdeklődünk az újabb zenéi iránt, nem véletlen, hogy idén Pozsonyban több mint 100 ezer ember gyűlt össze, még Chiléből is jöttek, szóval jó hallgatást hozzá. Főleg azok után, hogy most már az utóbbi koncerteket meghallgattad, de ezeken sokszor bizony néhány pozitív meglepetés leszámítva ugyanazokat a számokat játssza, főleg ez Electronica lemezektől. Pedig egyáltalán nem mondanám, hogy azok lennének a legjobb számok az Electronica projektből, van amelyik igen, de egy csomó szintén jó vagy még jobb ott van azokon a lemezeken.
És tényleg csak azt tudom hozzá tanácsolni, hogy amikor először hallgatod a lemezeit, akkor ne Jarre lemezeket vagy Jarre zenét várj, hanem csak "simán elektronikus zenét". Mert felszínesen nézve sok esetben elsőre nem lesz "jarre-os", aztán már több hallgatás után fel lehet ismerni, hogy azért mégiscsak ott vannak a stílusának a jegyei, csak legfeljebb nem konkrétan a hangzás tekintetében.
Ja jó, rendben. Amúgy szerintem a DM-nél a remaszterelések pont jól sikerültek szerintem, inkább a 2000 után kezdődött el egy komoly hanyatlás a QC körül.
Hajjajj... a maszteringtől rugaszkodjunk el úriember módjára... Live In Berlin DVD monó hang sztereó helyett, borítón mobiltelefonnal készített koncertfotók szerepelnek, a hozzátartozó 2CD kiadvány hátsó borítója hibás, rossz helyen van a váltás. (A Pain That I'm Used To egyik borítón a CD2 elején, a másikon a CD1 végén.) A hibás borítókat matricával javították. Először a japán kiadás jött ki jól, aztán a kövi szériát már jól nyomták.
2013-as Spirits In The Forest film keverése kabaré, szintiboj jobban keverte volna le. Erre vártunk... 5 évet?
101 filmnek egyik kiadványon sincs felirata (nyilván a VHS-en kívül), a 35 rugós deluxe kiadáshoz járó 4K-s letöltés (30 GB) hangja egy 128 kbps AAC sztereó hang. Wtf?
Singles boxok fájlai káoszosok, nincs borító, nem működik a weboldala, stb.
Szivi. Jóhiszeműenaz első opciót feltételezem itt, hogy bizonyoshibákról nem tud. A Zoolooknál max. az nem érthető, hogy ilyen hanghibákkal hogy készülhetett el 2 remaszter kiadás is.
DM-nél annyi gebasz volt már az elmúlt 20 évben, úgyhogy ott már nincs részemről jóhiszeműség.
Nem tudhatjuk itt sem, hogy nem tudta, nem érdekelte, vagy tudta, de nem tudott ellene tenni. Ld. pl. Cure új albuma, amit CD-re (és bizonyos BluRay-en található keverések esetére) totál kiherélt a masztering hangmérnök.
Ott azért is sejthető, hogy az eredeti maszter fasza volt, és a több formátumra felkért különböző masztering hangmérnökök zöme baszta el, mert a 2LP vinyl és a BluRay-en található Atmos keverés kis dinamikájú, míg a CD maszterek és a BluRay többi keverése, valamint az összes digitális tartalom le van dinamikailag gyilkolva. (A többi vinyl formátumról nincs még infó.) Ez az egész, ami 2004 óta tart, azért érthetetlen és felháborító, mert a technológia határozottan arrafelé tart, hogy egyre nagyobb dinamika tartomány legyen a különböző formátumokon és adathordozókon (DTS, SACD, BluRay Audio, DTS HD-MA, hires audio formátumok). Ráadásul egy vagyont fizetünk egy-egy minőségibbnek marketingelt kiadványért, miközben a megvásárolt zene minősége kritikán aluli.
Nem tudom mi a hihetetlenebb. Az hogy milyen kókány cuccai vannak ennek a süket hangmérnöknek vagy hogy a nagy "perfekcionista" Jarre hogyan engedte kiadni. Igazából minden érintett leszoárézta az egészet. Akkor is, most is, mindig. :)
Azért írtam, mert úgysem lehet előre látni, hogy aznap amikor hallgatod, éppen mit hallottál előtte és épp milyen hangulatú zenére vágysz, mik tudat alatt az elvárásaid, ezt mindenki maga fedezi fel.
Mondanám neked, hogy "a Geometry of Love egy tök átlagosan jó lemez, a Teo&Tea egy igen gyenge lemez, a Metamorphoses egy hibátlan mestermű ami minden hallgatással még jobb lesz, az Interior Music meg egy dögunalmas, jellegtelen ambient, aminek a nyitószáma egy érdekes kísérlet ami elbukott," de ezek az én véleményeim az én ízlésemnek megfelelően.
Csakis egyetlen tanácsot, javaslatot adok: itt 100-szorosan érvényes, hogy az egyszer hallgatás nem hallgatás. Úgy is mondhatnánk, hogy első hallgatás csak arra való, hogy kiverje a fejedből a Jarre neve miatt ott lévő elvárásokat.:) És ezt azért írom, mert annak idején amikor meghallgattam a lemezeit, nekem nem tetszett egy csomó olyan zene ami ma már tetszik és hetekkel, sőt hónapokkal, évekkel később szerettem meg. A Tout est bleu című szám is ilyen, először utáltam, ma már nagyon szeretem. És persze tudom, neked ez most ismerkedési szakasz, első hallgatás, szóval kizárt hogy felérjenek az új lemezek olyanokhoz amiket évek óta hallgatsz. Nálam is így volt ez és van ma is más előadókkal. Sok olyan Jarre lemez van, amihez rengeteg hallgatás kell, hogy minden részletet felfedezz. Szóval csak annyi, hogy emésztési időt is hagyj magadnak, főleg a studióalbumok után.
Ez nyilván szubjektív, nálam a Meta az energikus, részletgazdag, dinamikus, kellemes hallgatási élmény, vannak rajta szomorúbb számok (Give me a Sign, Gloria), de nem mondanám egy búskomor lemeznek. A Sessions és a GoL pedig inkább olyan nyugodt, kellemesen lágy, néha játékos, visszafogottabb ambient/chillout kategória.
Valahogy az van bennem a három lemezzel kapcsolatban, hogy ezek valahogy összetartoznak. Miközben tényleg nem. A Sessions egy abszolut kulonállo lemez, max a masik kettő talán valamilyen szinten hasonlo. Inkább talan a korábbi lemezektől való hangulatban való teljes elütése miatt gondolom őket összetartozo lemezeknek. Kicsit szomorkás, buskomor hangulatuk van.
Érdekes, hogy a Sessions 2000-t a Meta testvérének nevezed. Nálam a Sessions 2000 inkább a GoL/Interior Music/Amazonia/Waiting for Cousteau rokonságba tartozik, míg a Meta sokkal inkább a Zoolook/Revolutions/Electronica1/2 társaság része.
Egészen elképesztően jó ez a lemez, végtelenszer meg tudom hallgatni. :) Kár hogy ezt nem vállalta be streamingen. Csak a másik két "testvérét". (Meta, Geometry)
A HI-RES-be tettem még egy "Les granges brûlées (Bande Originale du Film) (50th Anniversary Remastered Edition)" -t, FLAC-ben.
Ha valami kínotok van a feltöltésekkel kapcsolatban, írjatok, igyekszem javítani.
