A 25 éves Isadora Duncan táncművész és a 26 éves Beregi Oszkár színész szerelme ugyanakkor és ugyanott született, mint a modern táncművészet: éppen 110 éve, Budapesten. Isadorát kísérletező művészete miatt hazájában, Amerikában afféle csodabogárnak tartották. Nem nézték jó szemmel, hogy fittyet hány a klasszikus balett szabályaira, és hagyományos balettruha helyett görög tunikában, mezítláb, szabadon táncol. Európába jött egy tánccsoporttal. Impresszáriója kitalálta, hogy önálló műsorával elsőként a kontinens leggyorsabban fejlődő multikulturális és dekadens nagyvárosában, Budapesten kell bemutatkoznia. Jó ötlet volt: a felszabadult, finom erotikától sem mentes táncelőadás 1902 április 19-én óriási sikert aratott az Uránia Színházban. Isadora értett a közönséghez is: „Jeleztem a zenekarnak, hogy ráadásul játsszák el Strauss Kék Duna keringőjét, amelyre aztán rögtönözve táncoltam. A siker frenetikus volt. A közönség felugrálva ünnepelt szinte szünet nélkül.” Előadás után a férfiak kifogták kocsijából a lovakat, úgy húzták a szállodája kapujáig. Ez pedig csak a legnagyobb sztároknak járt, például Jászai Marinak, aki egyébként látta Duncan előadását, és lelkesedett érte. Talán már ezen az előadáson is ott ült Beregi Oszkár, a Nemzeti Színház ünnepelt színésze. Mindenesetre Isadora - édesanyja oldalán - hamarosan megjelent a Nemzetiben, ahol Beregi Rómeót játszotta. Végigülte a magyar nyelvű előadást, naplójában ezt írta erről: „Égő fekete tekintetű, s úgy mélyesztette a szemét az enyémbe, oly lobogó rajongással és magyaros szenvedéllyel, hogy ebben az egyetlen pillantásban benne volt a budapesti tavasz. Magas volt és fejedelmi testalkatú, koponyáját dús fekete fürtök keretezték, melyek olykor bíbor árnyalatot kaptak. Michelangelo róla mintázhatta volna Dávidját.” A magyaros szenvedélyből hamarosan szerelem született. Isadora korábban szinte csak a táncnak élt, nem érdekelték a férfiak. Az első férfi az életében Oszkár volt. Az első közeg, ahol sztár volt, pedig Magyarország. Amikor az Operaházban lépett fel, a közönség meglepetésére egy cigányzenekart rendelt a színpadra, és a Csak egy kislány… dallamára énekelni kezdett. Később egy vörös köpenyben táncolt a „magyar hősök forradalmi himnuszára”, a Rákóczi-indulóra. Pesti fellépéseivel olyan tomboló sikert aratott, hogy vidéki bemutatókra is felkérték. Pécstől Aradig számos városban fellépett. A kor második számú kulturális fővárosában Nagyváradon csak azért nem, mert érkezése hírére Ady Endre dörgedelmes cikket írt, hogy miközben egy amerikai táncosnőt ajánlatokkal halmoznak el a színházak, addig a magyar színészek nyomorognak. Máshol viszont elragadtatott cikkek születtek fellépései nyomán, a magyar turné európai meghívásokat is hozott számára. Párizs, Moszkvai, Berlin és Firenze várt rá. A tánc fontosabb volt számára a szerelemnél, így nem maradhatott. Oszkár néha még feltűnt szerelme oldalán külföldön is, így Bayreuthban, amikor Wagner kertjében szavalt – magyarul – az asszonynak, de szerepei Pestre szólították. Lassan elváltak egymástól. Művészileg sikeres pálya, de boldogtalan magánélet várt mindkettejükre. Beregi játszott Max Reinhardtnál Berlinben, főszerepet kapott Fritz Lang filmjében Hollywoodban, de a honvágy mindig hazahúzta. Akkor is, amikor zsidóként megfosztották színészkamarai tagságától és a Nemzeti színpadától. A világháborúban kalandos körülmények között ismét Amerikába szökött, ahonnan már nem térhetett haza. Isadorával sosem találkoztak újra. A táncosnő egész életében kereste a szerelmet, több partnere és férje volt, köztük a 15 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyin költő. Gyermekeit egy tragikus balesetben elveszítette, s nem sokkal később férje, Jeszenyin öngyilkos lett. A tánc segített neki túlélni a veszteségeket. 1927-ben a francia riviérán autózott, amikor hosszú sálja a kerékre tekeredett, és megfojtotta. A modern táncművészet megteremtőjeként gyászolta a világ. Kevesen tudták, hogy teremtménye Budapesten született, első nagy szerelmével egy időben.
Vas István 30 éves volt, és már egy éve özvegy, amikor egy szentendrei művésztelepen először találkozott a 27 éves Szántó Piroskával. A költő hosszú szerelem és rövid házasság után veszítette el táncművész feleségét, Kassák Etelt, akit agydaganat vitt el. Még nem épült fel a gyászból, amikor barátai meghívására ellátogatott a Vajda Lajos körül csoportosuló fiatal baloldali képzőművészek műhelyébe. Piroska is itt festett: tehetséges volt, és radikálisan baloldali. Illegális kommunistaként még börtönben is ült, aztán férjhez ment egy fotográfushoz, aki felesége politikai meggyőződését és festői elhivatottságát is múló bolondériának tartotta. Piroska nem volt hajlandó belenőni a háziasszony-szerepbe, két év után hóna alá csapta kedvenc képét, és ment vissza a művészek közé. A Műhelyben szabad művészet- és szerelemfelfogás várta, szocialisták voltak, de a szocialista erkölcsöt hírből sem ismerték. Vas Istvánnak imponált az a teljes körű szabadság, amit a festők között megismert, és egyre jobban érdekelte a szabad szájú Piroska is. Bár a lánynak lázasan udvarolt egy Csömöri nevű festő is, találkozgatni kezdtek, lassan egymásba szerettek. A telep művészeinek azonban nem tetszett a komoly költő, - egymásra nem voltak féltékenyek, Istvánra igen. „Közben a magánéletem csúnyán összegubancolódik; a Műhely szoros közössége nem szereti Vas Istvánt, s követelik, hogy döntsek végre - természetesen Csömöri mellett, és tegyem ki Vas István szűrét. Mintha az olyan egyszerű lenne!” - írta később. Végül Piroska nem bírta a feszültséget, ott hagyta a művésztelepet és Vas Istvánt is. Kapcsolatuk megszakadt, jött a háború. Mindketten életveszélyben voltak, származásuk miatt duplán is. Istvánt munkaszolgálatos behívó várta, majd a német megszállás idején barátja, Ottlik Géza és egy bátor lány Kutni Mária bujtatta. Piroska ez alatt egy régi ismerős, a kommunista segédszínész, Aczél György lakásában bujkált, ami különösen biztonságosnak számított: egy nyilas körzetvezető utalta ki magának, és fegyverraktárnak használta, így itt senki sem kereste a lányt. Piroska pisztollyal a zsebében várta, hogy jöjjenek érte, de megúszta. A háború után mindketten reménykedve tekintettek a jövőbe, s beléptek a kommunista pártba. Pista feleségül vette megmentőjét, Máriát. Ontották a műveket, amelyben az igazságos új időket köszöntötték. Egy darabig. Hamar jöttek a csalódások, a költő és a festő is döbbenten nézte, mi történik körülöttük. Ebben a nyomott hangulatban találkoztak újra, szerelemük ismét fellángolt. Pista elvált feleségétől, és ettől megfagyott körülöttük a levegő. „A régi barátok, akik egyáltalán hajlandók voltak köszönni nekem, rendszerint hatalmas prédikációval tiszteltek meg: szégyellhetem magamat, elválasztottam Pistát a szép és kedves feleségétől, aki ráadásul megmentette az életét s a családja életét is - szégyellem is magamat, de nem tehettem másként. Védekezzek azzal, hogy én voltam a régi szeretője? Annak idején szakítottunk - én szakítottam! s azóta az egész világ s a háború is beleszólt a kettőnk ügyébe.” Vas minden fronton tiszta lappal akart kezdeni: 1952-ben nyilvánosan jelentette be, hogy kilép a pártból, mert, úgymond, nem elég fejlett ideológiailag. A hallgatás évei következtek, Piroska nem állított ki, István nem publikált. A 60-as évektől szentendrei otthonuk spontán irodalmi szalonná vált, mindenki bejáratos volt hozzájuk Ottliktól Weöresig. Emellett Szántó Piroska volt szinte az egyetlen ember, aki kertelés nélkül megmondhatta a véleményét a kultúra urának, Aczél Györgynek. Sok művész érdekében járt közben nála,és ha kellett le is gorombította egykori bujtatóját. Műveikben életük végén újra és újra felcsendült az időskori szerelem hangja. Piroska képein megjelentek kertjük őszi virágai, István pedig Rapszódia egy őszi kertben címmel megírta a Szeptember végén öregkori verzióját. „Mi más értelme van az időben a szépet / Halmozni, ha nem ez, / Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet, / Akkor is szép lehess?” Négy évtizedet éltek együtt.
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Gárdonyi Géza 44 éves volt, amikor 1907-ben a nagyváradi vasútállomáson először találkozott a 20 éves fiatal tanítónővel, Tóth Ilonával. Az írónak abban az évben mondták ki a válását, bár már másfél évtizede nem élt együtt feleségével. Rossz házassága után nem akart többé megnősülni, sokan ezért egyenesen nőgyűlölőnek tartották. Pedig inkább csak arról volt szó, hogy nem értett a nőkhöz, félszegen közelített hozzájuk, házasságát követő rövid kapcsolatai mind kudarccal záródtak. Az édesanyjával élt, elzárkózva az emberek elől. Az állomáson megtetszett neki a törékeny, halk szavú lány, akiről kiderült, hogy szintén Egerbe való. Legközelebb már az egri szőlőben találkoztak, szüretkor. A már ismert és népszerű író nem véletlenül járt arra, tudta, hogy Ilonát hol kell keresnie. Rövid beszélgetés után hazatért. Aznap szakított megrögzött agglegény szertartásaival: sem a folyóírással, sem titkosírással írt naplójába nem írt semmit, még csak hegedűjét sem vette elő. Ehelyett sok év után újra verset írt. Néhány nappal később összeszedte a bátorságát, és ellátogatott a Remény utcai kocsmába, ahol Ilonka esténként besegített rokonainak. Hóna alatt boldogtalan házassága történetét feldolgozó „Az a hatalmas harmadik” című regénye díszkötéses példányát szorongatta. „Magának hoztam” - mondta a lánynak. Így indult Tóth Ilona és Gárdonyi Géza különös, ki nem mondott szerelme. A lány, akit az író Milának nevezett el, lényegében odaköltözött a Gárdonyi-házba. Rendben tartotta az író papírjait, intézte hivatalos ügyeit, takarított, ha Géza beteg volt vagy csak hipochondriája kínozta, ápolta is. Esténként a kertben ülve az író neki olvasta fel regényei elkészült fejezeteit, vagy éppen az újonnan született szerelmes verseket: „A szívem mozdult meg? Hát él még bennem? / Azt hittem, régen eltemettem.” Gárdonyi számára Mila testesítette meg az ideális, eszményi nőt, róla mintázta az "Isten rabjai" Margitját vagy az "Ida regénye" főalakját. Valószínűleg mégsem mondták ki egymásnak soha miféle kapcsolatban állnak. Ilona egy idő után férjhez ment, de közben maradt az író mellett. Férjével nem éltek jól, a városban útjára indult a pletyka: Gárdonyi miatt. Ilonát nem érdekelte, mit beszélnek az emberek, minden nap eljárt az íróhoz. 1922-ben Gárdonyi már sokat betegeskedett, néha napokig ágyban maradt, csak akkor kelt fel, mikor Mila megérkezett. Orvosa pesti gyógykezelést javasolt neki, de visszautasította. Október 30-án délelőtt az író édesanyja benyitott fia szobájába, és azt látta, hogy Mila és a Géza egymás kezét fogták. „Hagyja pihenni!” – mondta az öregasszony. Gárdonyi nem engedte el Mila kezét: „Mindennek vége. Szép volt.”- mondta és elaludt. Éjfélkor még magához tért, elköszönt szeretteitől, majd meghalt. Gárdonyi halála után Ilona elvált. Magányosan élt több mint négy évtizedig. Az egriek közül egyre kevesebben tudták, ki az az öreg nő, aki minden este fehér ruhában megy fel az egri várba Gárdonyi sírjához. 1963-ban halt meg.
Szeptember 16 Az intellektuálisan viszkető ember állandóan új meg új problémákat talál ki magának, tulajdonképpen probléma- gyártó kisiparos. Az elmélet szerint a viszkető problémák gyógyszere a sokszor küzdelmes megoldás, ami a valóságban sohasem használ, mert az élet kitalált és valódi problémái nem megoldhatók. Az emberi lelket ugyanis nem problémák, hanem tragédiák gyötrik, s nem megoldásokra, hanem megértésre és simogatásra van szüksége.
Mint vándor hideg ősszel Elhagynám ezt a földet, Elszöknék a tél elől. Elmennék, elvinném, Amit szívemre tettél: A hűség szép láncait. Mint könnycsepp sivatagban, Mely visszatért a porban Így mulnék el nélküled. Mint gyertya vad szélben, Ahogy harcol a sötéttel Így mulnék el nélküled. Mikor jöttek gonosz évek, És halkan körbe vettek, Elrejtettél a sötétben. Mint gyöngyöt a tenger Megőrzi a néma mélyben, Elrejtettél a sötétben.
Csak az ég tudja, És én is érzem, Hány éjjelen sírtál értem. Sose félek a halál völgyében, Elrejtettél a szívedben.(....)
Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz, hogy szíved bíborborával vársz reám és ó-ezüsttel terítesz miattam; s hogy el ne fussak előled riadtan, lelked titkos, százegyedik szobáját virággal díszíted fel énnekem.
Tiéd minden ujjongó énekem, Tiéd lelkem szivárványos zománca, Tiéd a derű, mely rólam szerteárad, nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat, örömnek jövök, sohase verlek láncra, ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.
Annyira tetszik ez a vers, sikerült megtalálnom. A TV-ben hallottam. :O) Jó éjt! :O)
A 25 éves Karinthy Frigyes egy színház süllyesztőin és hátsó öltözőin át, revolverrel a kezében szöktette meg férjétől a 27 éves Judik Etel színésznőt. 1912-őt írtunk, akkor már két éve tartott a kapcsolatuk. Etelnek, becenevén Bogának három gyereke volt férjétől, egy volt rendőrkapitánytól, aki akkoriban kereskedelmi ügynökként és szélhámosként tevékenykedett. (Mondják, egy ízben felszedette és eladta a Podmaniczky utca utcaköveit.) Feleségével goromba volt és elhanyagolta. Pedig Boga minden ízében nő volt, örökké pirosra rúzsozott szája, búgó hangja ellenállhatatlanná tette. Karinthy már korábbról ismerte, Bogának ugyanis előzőleg Frici barátjával, Kosztolányi Dezsővel volt futó kalandja. De ismerte őt kolléganője, a másik pesti színésznő, Harmos Ilona is, aki Karinthy első fiatalkori szerelme volt. Őt a kezdő hírlapíró az utcán szólította le, és olyan rámenős volt, hogy a lány megengedte a fiatalembernek, hogy felmenjen a lakására. Ott Karinthy a család őszinte csodálkozására zongorázott, érzelmes dalokat énekelt, kiszolgálta magát kenyérrel a kamrában, majd távozott. „Ilonka felhozott ide valami hintáslegényt a ligetből”, - mondták a testvérei, de neki pont ez tetszett a fiúban. Már jó ideje tartott a kapcsolatuk, amikor Karinthy bemutatta a lányt barátjának, Kosztolányinak. Így, hogy mind a négyen megismerték egymást, megváltoztak a szerepek. Innentől Dide udvarolt Ilonának, Frici pedig Bogának. A felcserélt párok gyakran mutatkoztak együtt, bár a két színésznő végig kissé féltékeny volt egymásra. Kosztolányiéknak könnyebb dolga volt, ott ugyanis nem szerepelt féltékeny férj a történetben. Karinthyt azonban megverte a feldühödött volt rendőrkapitány a New York Kávéház teraszán, és halálosan meg is fenyegette. Párbajra is sor került, amelynek során az író véletlenül a saját kezét lőtte át. Ezt követte a romantikus feleségszöktetés, és a kalandos menekülés. A pár meg sem állt Berlinig, ahol fél évet töltöttek. Bár szinte folyton együtt voltak, vagy ötszáz szerelmes levelet váltottak egymással. Amikor hazamerészkedtek, Karinthynak még mindig tartania kellett a férj bosszújától. Addigra azonban a volt rendőrkapitány dühe lecsillapodott. Beleegyezett a válásba, a két fiút az apának, a lányt az anyának ítélte a bíróság. Boga már hét hónapos terhes volt Fricitől, amikor 1914-ben végre összeházasodhattak. A kissé rendetlen, szelíd, de szenvedélyes nő volt Karinthy életében az egyetlen igazi harmonikus, nagy szerelem. Házasságuk mégsem tartott sokáig. Boga 1918-ban elkapta a spanyolnáthát, és napokon belül belehalt. Karinthy először Koszolányiékat hívta zokogva telefonon, akik azonnal rohantak hozzá. „Rúzzsal és tükörrel a kezében halt meg”, - mondta nekik, hogy igazolja: Boga úgy halt meg, igazi nőként, ahogy élt.
