Ezt a topicot az ókori római hadsereg(mint az európai modern hadsereg előképe)szervezete,felépítése,haditechnikai,etnikai,stb. jellegzetességeinek ismertetése ,vélemények ütköztetése céljából nyitottam.
Hogy válszoljak a saját kérdésemre,A hadtáp és egyébb utánpótlás nehézségei,az ellenséges vadon,ahol ritkán tudtak a saját harcmodorukban harcolni a germánok le-lecsapó egységeivel szemben.És az abszolút hiányos infrastruktúra ,városok,stb. A rómaiak már a császárság elején rájöttek,hogy már túl messzire nyúlik a kezük és nem befolyásolhatják a távoli vidékek sorsát rómából.Azonkívűl említhetném a Germánok szilaj természetét,mely vallásukból is eredt,a kultúrájuk teljesen más voltát,és a sok kis törzsközösséget,melyek mind (ritka kivételekként) külön -külön harcoltak és nem egy erős csapással leverhető seregben.Ha kiegészítenivalótok van,nosza!
Ave! Egy kérdés:miért nem sikerült leigázni a Germán törzseket a rómaiaknak?És evvel kapcsolódom a "Római birodalom bukása" topicban lévő aktuális témához.
A városok, várak, sáncok ostromához, de a megvédéséhez a kézi fegyvereken kívül olyan eszközökre is szükség volt, amelyekkel a falak lerombolhatóak, a kapuk betörhetőek. Sok változatban készültek. A legtöbbjüket fából készítették, de a reneszásznsz hajítógépeknél már acélrugót is felhasználtak. A fa századokig a legfontosabb hadi anyagnak számított, hiszen a várvívó és védő szereléseket, a hidakat stb. fából készítették és készülnek egyes esetekben még ma is pl.: az ún. 'szükség hidak':
A famegmunkálás egyik legfontosabb eszközét, a fűrészt már az egyiptomiak is ismerték, de a fűrészfogakat nem hajlították ki. Ismerték a gyalut, a vésőt, a fúrót és a szekercét. A fa alkatrészeket finoman faragot fecskefark-illesztéssel erősítették össze, alkalmaztak facsapokat, használtak szeget és ácskapcsokat. Ez utóbbiakat sokáig bronzból készítették csakúgy, mint a különösen erős építmények kőkockáit összetartó kapcsokat. Ácskapcsot gyors munkához, gyalult felületek simítására használtak, az ács egyike volt az Ókor és középkor legmegbecsültebb mesterembereinek.
Az ostromgépek fejlődése a magas erős fallakkal körülvett városok elterjedésével kezdődött, példának okául az antik Görögországban az ostromgépek gyakori használata a peloponnészoszi háború idején terjedt el. De már az ostromgépek előtt is és az ostromgépek mellet is használtak kiegészítő taktikákat: várostrom során a támadók a vízzel való elárasztással is próbálkoztak, ehhez azonban jól ismerniük kellett a terepviszonyokat, szintező munkálatokat kellet elvégezni, hogy a felduzzasztott víz csak az elárasztásra kiszemelt területe öntse el.
Ismerték a várak aláaknázását, az aknaharcot is. Ácsolattal biztosított tárókat hajtottak az ostromlott erőd falai, tornyai alá, ott üregeket ástak ki, az üreget feldúcolták, majd az ácsolatot felgyújtva visszavonultak. A fa kiégése után az üreg beomlott a felette lévő falrész beszakadt.
Az ostromgépek használata eleinte igen fölöslegesnek és költségesnek bizonyultak, mert a szárazföldi csapatok igen gyengék voltak az íjászokban és a parittyásokban, illetve a lövedékes harcászat teljes elhanyagolása miatt. Zárótűz hiányában mindenféle ostromművelet ki volt téve az ostromlottak ellentámadásainak, így könnyedén összetörték a gépeket nehéz tárgyak dobálásával. A lövedékes harcászat bevezetése azonban lényegesen megváltoztatta a helyzetet. A kézi hajítófegyverek kiterjedtebb használatát gyorsan követte a (hajítóerőt feltekert ínkötegekből nyerő) tüzérségi eszközök elterjedése. A nyílvető katapult feltalálását a szürkuzai I. Dionüsziosz nevéhez kötik. Ez a szerkezet egy nehéz fakeretre erősített, és viszonylag nehéz hegyű nyilat kilövő, hatalmas számszeríj volt. Makedón II. Philipposz is használt alkalmazott ilyen eszközöket, amikor Kr.e. 340-ben Perinthoszt ostromolta. De a következő katapultok legkorábbi használata későbbre tehető, de az már biztos, hogy Alexandrosz (Nagy Sándor) Türosz ostromakor rendelkezett ilyen eszközökkel.
Ostromgépeket azonban nemcsak az ostromlók, hanem az ostromlottak is használtak: a falakon belül lévők esélyeit nagyban növelték, mivel erődítései amúgy is erősebbek és szilárdabbak voltak, s építhettek hozzájuk keskeny nyílásokat, pártázatot, lőréseket, amelyek mögül a lövészek fedezékből lőhettek. Az ostromlók ezt az előnyt hatalmas, bonyolult tornyok és védőtetők építésével kompenzálták, melyek szintén tartalmaztak lőréseket. Az ilyen építmények gyakran tartalmaztak faltörő kosokat is. Később bonyolultabb szerkezetek is készültek. A kerekre is szerelhető védőtetők az aknaásók, falbontók, vagy az épülő ostromtöltéseken dolgozó munkásokat s munkájukat is fedezhették. A zárótüzek gyakoribb használata mellett az ostromlétrák használata is egyre hatékonyabbá vált. Nemcsak fából, hanem bőrből és kötélhálóból készült hágcsókat is használtak. A védők deszkapalánkokat függesztették a pártázatra, amelyeket meglökve minden neki támasztott létrát el lehetett mozdítani. De ezek a palánkok tökéletes célpontjai voltak az ellenség gyújtónyilainak. A hadiiparra mindkét oldal esztelen pénzt adott ki, az újabb eszközök elleni megfelelő szerkezet megalkotásáért. Egy város bevétele természetesen egyszerűbb és olcsóbb bevétele az árulás és a kiéheztetése volt.
A hagyomány szerint első ízben a karthágóiak használtak faltörő kost Cadiz ostrománál. Hosszú, sima farönk vagy vastag gerenda, a végén kősúllyal, vagy kos fejnek kialakított bronznehezékkel. A várkapu bedöntésekor az emberek vállon vive a kost, nekiszaladtak acélnak, egyébként felfüggesztették és a tető alatt vitték a fal közelébe. A faltörő kost több féle célra is használták: falrészek ledöntésére, vagy meglékelésére, hogy a keletkezett résen az ostromlók betörhessenek. Később aztán tovább fejlesztették őket, az egyik ilyen megmaradt példát a görögök használták: a kos gerendájának elejét fémlapokkal fedték, a fogazott fejet pedig bronzból készítették. A görgőkön mozgó kosnak nagy lendületet lehetett adni. A kos gerendáját kötelek és csigák segítségével húzták vissza. A szerkezetet tengeri hínár ökörbőr közé préselt rétege és külső védőburkolata tette tűzállóvá. Már Periklész is használt ilyen faltörő kost a peloponnészoszi háborúban.
A peloponnészoszi háború másik új ostrom gépe a szambüké volt. A kolophóni Damisz tervezte. Ez a fajta ostromlétra nagy előre lépés volt, mert nem kellet a pontos falmagasságot megbecsülni, továbbá védők sem tudták eltolni, és mivel tetején borított volt nagyobb védelmet is biztosított. Valamint e létrát távolabbról, akár a vizesárok túloldaláról is lehetett alkalmazni. Úgy használták, hogy először egy 10 fős legénység felmászott egy létrán a z elején lévő kamrába, majd 2, 5 tonnányi ellensúllyal rakták meg a szerkezet másik végét, amely felemelte az elejét. Az ostromtornyokkal az egy időben a falhoz tolták, és 2 ember által vezérelt csörlő és ellensúly rendszer segítségével a kamrát a palánk magasságába emelték.
A tűzgyújtó: Kr.e. 424-ben Délion ostromakor a thébaiak használták első ízben a feljegyzések szerint az athéni cölöp falak ellen. A vasüstben lévő szenet, ként és szurkot egy katona a főcsövön keresztül, fújtató segítségével tartotta életben. A fa gerendáját kifúrták, vagy félbe vágták és kivájták a belsejét, és egy vascsövet helyeztek bele, aztán újra összeillesztették. A gerenda üsthöz közeli részét vaslemezekkel borították, hogy meg akadályozzák a lángrobbanást és a tűzgyújtó önmegsemmisülését. Mozgatását két szekérrel oldották meg úgy, hogy a végénél és a közepénél szerelték rá a szekereket, és ezáltal könnyedén oda tolhatták a falhoz. A tűzgyújtót toló és a fújtatót kezelő katonákat zárótüzekkel védték az ellenségtől.
A következő előre lépéseket a már említett nagyméretű számszeríjak, vagy más néven a katapultok jelentették. Az első ilyen tüzérségi eszközt, amely nagyban meghaladta az emberi kéz erejével kilőtt lövedékeket, Kr.e. 400 körül Szürakuszaiban találták fel, de rövid időn belül bonyolultabb ostromeszközöket alkottak.
A legelső ilyen szerkezet a gasztraphetész (csípőíj), ami eredetileg mechanikus felhúzó szerkezettel rendelkező, rendkívül erős íj volt. Íjból, fogazott szárból, és kioldószerkezettel ellátott csúszórészből állt. A csúszórészt először előretolták, és kampójába akasztották az íjideget, majd az íjat valami kemény tárgynak (falnak, földnek) támasztották, majd a szárra hajolva megfogta a markolatot, és sajátsúlyát kihasználva felhúzta az íjat foganként. Majd nyílveszőt helyeztek bele és célzás után a kioldószerkezet rúdjának hátrahúzásával elsütötték. A mechanikus szerkezetek tették lehetővé a sokkal nagyobb átütő erejű íjak használatát (a kézi íj 18-27kp, a gasztraphétész 68-90kp). A nagy súlyuk és lassú tüzelési sebességük miatt csak ostromokkor használták őket.
A fejlődés következőlépése a Kr.e. 375 táján megalkotott oxülbelész (nyílvető) volt. Jóval nagyobb és erősebb szerkezet volt, amely már olyan nehéz volt, hogy nem lehetett kézben tartani, ezért állványra állították. Az íjat már karos csörlővel kellett kifeszíteni. Ezen újítások a nagyobb lőtávolságot és pontosságot érték el.
Amikor a katapultokat készítő mérnökök elérték az összetett íj legfelsőbb határát megalkották a torziós karú oxülbelészt. Az új erőforrás a torziós (kötéltekercses) erőkar volt. A legelső típus négyszögletes keretbe foglalt két ínkötéltekercsből állt. Enyhén megcsavarva még nagyobb erőt lehetett kihozni belőlük, és a létre jött rugókat foglalták keretbe. A köteleket beillesztésük előtt speciális keretekre feszítették, a végső megfeszítést és felhúzást a keretek tetején, illetve alján található ,,kulcsok'' forgatásával végezték el. Az ilyen gépeket összefoglaló néven katapelészeknek, mivel szó szerint ,,pajzsátszakítóknak'' nevezték őket, mert 400 m távolságon belül átszakították a pajzsokat és a páncélokat.
A katapelészek méretének növekedésével már kövek hajítására is képessé váltak, ilyen szerkezet volt a lithobolosz (kőhajító). Ezek a gépezetek 4, 5-82 kg közötti súlyú kövek hajítására voltak alkalmasak. Alakjuk hasonló, de méretük eltérő volt: arányaikat a rugó átmérőjére használt bonyolult matematikai képlettel számolták ki. A szerkezeteket közvetlen lőtávolságban (60-180 m) állították fel, ahonnan az erődfalak pártázatának szétlövésre képesek voltak.
A rómaiak természetesen ezeket a szerkezeteket tovább fejlesztették: a római katapult és balliszta elődjeihez hasonlóan erősen összecsavar kender kötélkötegben volt rögzítve, a római baliszta nyílvető volt. A katapultnál kanálszerű mélyedésbe helyezték a lövedéket.
Gyakran megesett, hogy ha kifogytak a kötélből ilyenkor lósörényt, vagy emberi hajat használtak kötél gyanánt, mivel a haj rendkívül erős és rugalmas, amíg ki nem szárad.
A késői görög világ egyik érdekessége a rhodoszi helepolisz volt. Ostromtornyokat már az asszírok kora óta készítettek, de a Kr.e. 304-ben az athéni Epimakhosz által Démétriosz Poliorkétésznek épített híres helepolisz volt az ókor legnagyobb ostromtornya, mely leírásai megtalálhatók Vitruvius, Diodorus, Plutharkhosz műveiben. A legtöbb ostromtorony ennél azért kisebbek voltak, gyapjú, bőr, tengeri hínár rétegeivel borították be őket a tüzes, és mindenféle lövedékek ellen, és sok még csapóhíddal is rendelkezett. Az ostromok közben a tornyot a fal lőtávolságán belülre tolták, és zárótüzet adtak róla az ostromlók védelmében. A nagy kővetők akár a pártázatot és a falakat is lerombolhatták, és miután ezt elvégezték, a támadók faltörő kosokat, a falakat alá aknázó fúrókat hoztak, vagy ostromlétrákkal, illve más ostromgépekkel megkezdhették az erőteljesebb támadást. De voltak olyan alkalmak, amikor a hajók fedélzetére építettek ilyen fajta tornyokat, de eze nem volt gyakori, mert csak vízparti városok ellen volt hatásos.
A rhodoszi helepolisz (várospusztító), 43 méter magasságú, 424 négyzetméter alapterületű a kilencedik emeleten 84 négyzetméterű monstrum volt. A szerkezete függőleges gerendái fenyőből, míg a vízszintes gerendái tölgyből készültek, az összeeresztéseknél vaslemezekkel megerősítve. A tűz elleni védelmet a torony három támadható oldalát vaslemezek borításával oldották meg. A tüzérségi nyílásai mechanikusan nyithatóak voltak, és a védők nyílvesszőitől a bőr és gyapjú borításai védték. Az emeletek közötti összeköttetés az "lépcsőház'' oldotta meg. Mozgatását 8, egyenként 4, 6 méter átmérőjű kerék végezte, amelyet megfelelő mechanikus segédeszközökkel, csörlőrendszerrel 2000 ember forgatta, a többi ember a hátulról tolta. Diodorus szerint a monstrumot minden irányban könnyedén lehetett mozgatni.
A hajítógépek szerepe is jelentős volt az ókorban, de igazi virágkorukat a középkorban élték. A rómaiak fejlesztették tovább saját katapultjaikat hajítógépekké, s ezeket a gépeket tökéletesítették tovább később a középkorban.
Az első hajítógépek igen hasonlítottak a nyílvetőhöz, de nem nyílveszőt lőtt ki, hanem köveket stb. Egy óriási kanalat rögzítettek a szerkezethez, és a nyíl idege a kanál felső részét mozgatta. A gép tartalmazott egy felhúzó szerkezetet, egy kioldó szerkezetet, valamint az egész gép könnyű mozgatása érdekébe kerekekkel látták el. Léteztek olyan hajítógépek is, amelyek kilövő erejét egy vízszintes helyzetben fekvő kötélköteg adta.
A kanalakból köveket, cserépfazékba zárva mérges kígyókat, méheket röpítetek az ostromlott várba, illetve onnan kifelé. Arról is szólnak beszámolók, hogy az ott-tartózkodást még elviselhetetlenné tegyék, döglött lovakat, emberi holttesteket dobtak a várba, hogy járványt keltsenek, de néha a békeköveteket is így küldték vissza.
A trebuchének nevezett hajítógép, a történetírók szerint olyan szerkezet volt, amelynél a röpítő erőt a nehéz ellensúly leereszkedése jelentette. A kétkarú emelő rövidebb oldalára kővel terhelt kosarat akasztottak, a másikhoz parittya kötelet, a kőtartó kosarat stb. helyeztek.
Városok, várak ostromok alkalmával az ostromlott várak körül bonyolult védműrendszereket vontak, a város felé és az ostromlók táborától kifelé, így a két vonal között táborozó seregek biztonságban voltak a városból, illetve kívülről esedékes felmentő seregek támadásaitól, főleg a lovassági támadásoktól. E taktikát a rómaiak előszeretettel használták
Ezt régészeti feltárásokból és korabeli leírásokból, beszámolókból ismerjük, erre Alesia ostroma az egyik legjobb példa. Caesar először egy 6 m széles árkot ásatott a völgy nyitott végén, hogy megvédje a mögötte fő ostromműveken dolgozó katonáit. Az ostromművek két, egyenként 4, 4 m széles és 2, 4m mély árkokból álltak. Ahol csak lehetőség volt rá, az Alesiához közelebb eső árkot a folyó elterelésével, vízzel töltötték fel. Mögötte állt egy 3, 6 m magas, palánkkal ellátott földsánc, amelyből villás ágak álltak ki. A sáncot bizonyos közökben fatornyokkal látták el. Öt sor, az elmozdítás megakadályozás érdekében egye font, hegyezet, ágas nyárs meredezett az árkokon túli, 1, 5 m mély csatornákban. Rajtuk is túl, váltakozó elrendezésben, gallyakkal lefedve tűzben edzett hegyes karók, liliumok meredeztek 0, 9 m mély gödrök alján. Előttük helyezkedtek el a stimulik- földbe ágyazott fatuskók, amelyek be felmeredő vastüskéket ágyaztak. A védművek hasonlóan néztek kifelé is.
Az általam leírt példák főleg ókori események voltak, de ugyan ezeket az ostromeszközök és a technikákat használták a középkori emberek is, kisebb-nagyobb átalakításokkal, fejlesztésekkel.
Az ókor és a középkor néhány nagy haditechnikusáról a krónikák is megemlékeztek. Archimédész a hagyomány szerint a Sirakuzát támadó hajókat tükörrel felgyújtotta s emelőszerkezettel kiemelte, majd visszahelyezte a római hajókat. Vagy a reneszánsz idők művész mérnöke Leonardo da Vinci is több hadieszközt tervezett.
A középkor vége felé alkimisták feltalálták a lőport s ezzel új fejezet kezdődött az ostromgépek fejezetében.
A légiót i.sz. 68-ban hozták létre. A legrégebbi források szerint Nero császár utasítása alapján kezdődött meg az alakulat felállítása, de a híres történetíró, államférfi, Cassius Dio, aki személyesen is ismerte az alakulatot, C. Sulpicius Galba-t említi meg a légió alapítójaként. Valószínű, hogy mindkét forrás igazat mond, és Nero utasítására kezdődött meg az állomány toborzása a déli flottatámaszponton, Misenumban állomásozó tengerészek között, de Galba volt a felelőse a seregtest kialakításának.
Bárhogy is történt, a légió soha sem küzdött Nero császárért, aki öngyilkosságot követet el még az alakulat létrehozásának idején. A Nero halálát követő polgárháborúban sikeresen harcolt a XIII Geminával együtt Otho császárért az első cremonai csatában (69. április), de később vereséget szenvedtek; az új uralkodó, Vitellius Hispániába küldi a csapatot, de 70-ben már Germániában találjuk a légiót, ahol Q. Petillius Cerialis parancsnoksága alatt a batáv lázadók ellen harcolnak.
Mogontiacum (Mainz) lesz az alakulat első állandó bázisa, melyet XIV Gemina-val oszt meg. Számos cseréptöredék, és mintás tégla tanúskodik ittartózkodásukról és építkezéseikről.
83-ban Domitianus császár germán háborújában küzdenek a Rhenus (Rajna) keleti oldalán a chatti törzsek ellen, Mogontiacum körzetében. Két évvel később már Pannóniában állomásoznak, és itt jön létre a légió végleges állomáshelye, Brigetio-ban (Szőny). 85-ben a dákok megtámadják Moesia-t és súlyos vereséget mérnek a védekező 2 légióra (elesik a tartomány helytartója is). 86-ban Domitianus császár személyesen utazik a hadszíntérre a prefectus praetorio kíséretében, de csak annyi eredményt érnek el, hogy dákok visszaszorulnak a Duna túlsó partjára. Az év második felében Cornelius Fuscus prafectus praetorio hat légióval átkel a Dunán és megtámadja a dákokat, de Tapae mellett csapdába esik, és súlyos vereséget szenved (maga is a csatamezőn marad egy teljes légióval egyetemben). Domitianus a helyzet komolyságára való tekintettel ismét a tartományba siet, de csak a provincia biztonságos hátországából mer irányítani. Moesia-t két részre osztják, és tapasztalt katonai vezetőkre bízzák (Cornelius Nigrinus és L. Funisulanus Vettonianus) a hadműveletek irányítását. 88-ban kilenc légióval (köztük van a Legio I Adiutrix is) Tettius Iulianus megtámadja Dacia-t és Tapae mellett rendkívül véres csatában vereséget mér a Decebalus király vezette dák csapatokra. Sajnálatos módon a teljes sikert megakadályozza Germania Superior helytartójának, L. Antonius Saturninus-nak a lázadása, valamint a Pannóniában fellángoló kvád/markomann háború.
92-ben a "második pannóniai háborúban" ismét, a szarmatákkal szövetségre lépett kvád és markomann törzsekkel küzdenek a provincia csapatai. A harcok súlyosságát jellemzi, hogy a harcokban megsemmisül a 89-es germániai lázadás egyik "élcsapata", a Legio XXI Rapax.
A moesia, daciai és pannóniai harcokban vélhetően az alábbi alakulatok vesznek részt:
Legio I Adiutrix
Legio I Italica
Legio II Adiutrix (87-től)
Legio IIII Flavia Felix
Legio V Macedonica
Legio VII Claudia pia fidelis
Legio XIII Gemina
Történelmi mailing-list-eket (hírcsoportok, levelezési listák) keresek. Ha ismertek ilyet, amire fel lehetne iratkozni, kérem adjátok meg a linket, adatokat. Kösz.
SAjnos a számokban nem tudok segíteni.De valószínűnek tartom,hogy még "életében" megváltozott az írásmódja a számoknak.Mint pl. a korai idők egyben írt ae betűje a császárság alatt már külön írják a-nak és e-nek.Azért elgondolkodtató az a folytonosság ami az ókori Róma életét illeti.Ha belegondoltok abba,csak a Magyar történelemben mondjuk az elmúlt ötszáz évben mennyi minden történt,nem nagyképűség állítani az "örök Róma" kifejezést.Volt olyan legio,csapattest amely akár négyszáz évig is fennállt,az akkori emberek átlag életkorával egybevetve ez szinte örök idő.Akkor nem siettek annyira,mint most(sajnos).Az elavulás fogalma a mai mércével mérve nem létezett,használatban voltak pl. régebbi és újabb fejlesztésű fegyverek ,páncélok.Az európai történelemben egyáltalán nem,de a világtörténelemben sem igen tudunk példát mondani ennyi ideig fennálló birodalomról(Egyiptom kivétel.),de Egyiptom sem ennyi nép és kultúra felett uralkodott,mint Róma.Gondolom belátjátok ez nehezebb,mint egy azonos kultúrájú népet kormányozni,hosszú időn át.
Ez feltételezés, sajnos konkrét bizonyíték nincs rá. Kb. ugyan ekkora valószínűséggel merül fel a 161-es, illetve a 162-es évszám is. Amikor majd eljutok az említett légióhoz is a bemutatás kapcsán, igyekszem ezt a dolgot is kivesézni.
A Legio II Adiutrix esetében staubach-nál a pont. Annyi kiegészítést tennék, hogy az elsővel szemben itt az északi flottatámaszpont, Ravenna adta az alakulat legénységi állományát, és két évvel később alakult.
A három "sas" vonatkozásában azt tudom biztosan, hogy a XIX-ik légióét i.sz. 15-ben Lucius Stertinius szerezte vissza.
Egy kérdésem lenne a fórumlakókhoz. Elviekben a rómaiak a számok esetében nem használtak kivonást, ez az újkor módosítása. Tehát 4 = IIII, 9=VIIII. Ezzel szemben kerültek elő olyan feliratok, cseréptöredékek, ahol például a 19 - XIX-ként szerepel, ellentétben a fentiekkel. Most akkor hogy is van ez?
Legalább az első századtól(de Caesartól is hallható a polgárháborúkból) egyes legiok - de lehet hogy az összes-első cohorsát hat helyett,csak öt centuriára osztották és megemelték az egyes centuriák létszámát duplára (160 fő).Sajnos nincs elég adat ahhoz,hogy határozottan elmondhassuk,hogy minden legio standard egységfelosztásához hozzá tartozott ez a dupla cohors.Lehet,hogy csak egyes helyzetekben válhatott szükségessé.Mindenesetre így az első cohors 800 főt számlált.Az első cohors centurioi rangjuk szerint emelkedő sorrendben:Hastatus posterior,Hastatus,Princeps posterior,Princeps és Primus pilus.Ezek a rangok,de különösen a primus pilusé nagy megbecsülést adtak e tiszteknek.A primus pilus nem is barakkban ,hanem külön nagy házban lakott az erődben. Vegetius késő római hadászati kézikönyvében írja,hogy a legio első cohorsában szolgáló katonának magasabbnak kellett lennie a többieknél.Egy mai nézet szerint,pedíg ez a cohors lehetett a veteranusok cohorsa.De mindenképp a legio elit alakulata volt az első cohors. Még annyit,hogy a lovassági aláknál a turmák vezetőjét a centurionak megfelelő embert :Decurio-nak hívták.A legiokhoz tartozó lovassági egységek,csak korlátozott mértékben voltak használhatók(a méretüknél fogva).Hírvivés,üldözés,felderítés,bekerítés,a szárnyak esetleges védelme.
A principátus katonai vezetése: Augustus alatt világosabb formát öltött a legiok parancsnoki szervezete és a legio végre állandó parancsnokot kapott.A parancsnokot :Legatus legionis-nak hívták.Egy harmincas éveinek elején lévő szenátori rangú ember. Helyettese a Tribunus laticlavius szintén szenator ő a tizes évei végén,vagy a húszas évei elején lévő csekély,vagy semmilyen katonai gyakorlatú személy. A ranglétra harmadik fokán a Praefectus castrorum(aki a vezető centuriok közül került ki nagy tapasztalattal) aki a tábori munkálatokat felügyelte és sok adminisztrációs feladata volt. Továbbá öt lovagrendbeli Tribunus(tribuni angusticlavii) akik különböző feladatot láttak el,de nem vezettek konkrét csapattesteket. Őutánuk következtek a Centuriok ,Cohorsonként hatan. Akik elnevezésükben megőrizték korábbi manipuláris legioban alkalmazott nevüket. Emelkedő rangidősségi sorrendben(mivel elvileg egyenlő rangúak voltak):Hastatus posterior,Hastatus prior,Princeps posterior,Princeps prior, Pilus posterior és pilus prior. (a pilus a triarius másik elnevezése) A legiohoz tartozott még kb. 120 főnyi lovasság.Tíz Cohors volt,egy cohorsban hivataslosan 480 fő. Egy cohorsban hat centuria volt ,melyeket egyesével egy-egy centurio vezette.Egy centuria 80 fős volt,melyet tíz egyenként 8 fős contoberniumra osztottak.Ez a nyolc fő volt az alapegység ,akik egy sátorban ill. egy kaszárnyablokkban éltek.Ez nagyon összeforrasztotta az egységet szoros bajtársi viszony alakult ki,ezt is nevezték bajtársnak:contubernalis-nak.A centuriák vezetésében a centuriot altisztjei segítették a :Optio,Signifer,Tesserarius(ez a magánál viselt parancsnoki tábláról kapta a nevét,melyre az egység kapott utasításait szállította a megfelelő helyekre).Őket együtt hívták:Principalesnek.Az első cohors valszeg különbözött a többitől!
Az újabb hozzászólások témája miatt a "Római birodalom bukása" topic is az általad "elkurvult" jelzővel illetendő most már?:-) CSak a pontosítás miatt.
Mindkét legiot Néro idején alakították. A IX. Hispana pedíg valszeg az általad leírt lázadás során semmisült meg(bár "csak" állítólag),Hadrianus alatt?!
Nekem is lenne egy észrevételem a IX Hispania legio-val kapcsolatban.
Ha jól emlékszem én azt olvastam róla utoljára, hogy ezt a legiot a késői köztársaság alatt állították fel, és valószínüleg Hadrianus uralkodás alatt semmisül meg Judea-ban a Bar Kohba felkelés során.
Indiába biztosan eljutottak. Valahol olvastam róla, mert ezt igazoló tárgyi emlékek kerültek elő; a macska rúgja meg, hogy elfelejtettem a részleteket.
Nagy unalmamban elkezdtem fantáziálni!:-) Vajon a rómaiak meddíg mentek el,legalább expedíciós szinten,mintegy felfedezni újabb területeket melyeket a birodalomhoz lehetne csatólni(akár Hitler pl.).Hallomásból tudom,hogy Afrika körülhajózása(az egyiptomiak,és talán a föníciaiak után, amiről szintén van írás),ill. belsejébe a behatolás.Talán Mezopotámián keresztül India felé.Arról konkrét leírás is fennmaradt,hogy Jütlandon kikötöttek szintén kereskedelmi céllal.
Ave!Újabb könyvek melyeket szereztem:Róma történelmet ír(lengyel szerző),Az ókori róma története(Magyar egyetemi tankönyv),Róma (nagyalakú album) és még van egy a Hajdanvolt Róma mely, rajzok segítségével mutatja be a mai romokra rajzolva átlátszó paírra a valamikori római épületeket (bár ezt nem vettem meg).
Egyébként jelen fórum leginkább történészi szemmel kell,hogy íródjon és nem régész módra.Az itt látatlanban nem is hiszem,hogy érthető lenne,ha nincs valami konkrét fogalma a tárgyalt anyagról valakinek.Például hiába írnám le a "crossbow" típusú fibuláról,hogy miként oldhatták meg a tű elhelyezését benne(mellesleg ma sem igazán könnyű elkészíteni),ha az olvasónak fogalma sincs az egész fibula kérdésről,ill. eme fajtájáról.
Egyébként ( már erről volt szó egy másik topicon),nálunk az igen tisztelt régészek sem mindíg állnak a helyzetük magaslatán,ha meglátnak egy római felszerelést.Az előző hozzászóláshoz annyit,hogy tényleg nem kellene elveszni a részletekben.Nem célja ennek a topicnak.Én már a múzeumban néztem olyan könyvet,melyben az övveretek,szegecsek,fibulák temérdek fajtái,formái,töredékei centire és sok szemszögből leírva láthatóak.Hát mit mondjak nem túl rövid idő míg átnézi valaki.Ez jelen helyen értelmetlen lenne.És nem is túl izgalmas számomra legalábbis.
Azért nem kell olyan mélységű elemzést várni, melyhez az ELTE érintett tanszékének segítsége szükségeltetik. Elég sok anyagom van, melyet igyekszem feldolgozni és használható formába önteni, hogy másokkal is meg tudjam osztani. Természetesen várom majd az észrevételeiteket, kiegészítéseiteket, melyekkel pontosítanám az adott anyagot.
