Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom, s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet, lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed pillantásodról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jó kedved sugárát, s imádták hű vagy hamis szerelemmel, de én zarándok lelkedet szerettem és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva, suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött a Szerelem, suhan a hegy fölött, s elrejti arcát fátylas csillagokba.
egyszer minden jó lesz véget ér a fájdalom arccal fordulhatok az örömnek bánatomat kalitkába zárhatom
egyszer lefoszlanak az álmok készülődő terveimről s nem marad más csak a csontváz amelyre valamikor eleven húst raktak a vágyak nem marad más csak az emlék a zsebre dugott kézzel sétáló kamasz aki sportzakója alatt nem vigyázott a szívére
egyszer minden jó lesz véget ér a fájdalom mert minden este megölelsz s együtt röptetjük magasra a félénk csillagokat
A pallóra lépek hogy elérjem a hajót. Viharzón sodródik alattam a víz és megugatja árnyékom. Visszanézek a földre hol összesöpörték a múltam és szemétre vetették. Pénzem jobb ruháim őrangyalom is odaveszett. Elindulok hát pucéran üres zsebekkel lesoványodott testtel. De rendületlenül hiszem hogy megérkezem hozzád. Bizonyára este lesz akkor s te ott állsz előttem a csillagok fényében.
Ha holdfényre ébredsz és felülsz az ágyban Magad találod egy úszó szobában A holdfény elönti a padlót, a széket Némán szitálva megfürdet téged
Három az óra, aztán negyednégy Többé nem alhatsz az agyadban fecskék A holdfényben álló nagy fényes lakásban Te meztelen sétálsz egy kék szín világban
Az ablaknál állva a holdfényes házak Mint sötétlő őrök vigyázban állnak Az asztalnál ülve szem fájdulva nézed A mindent elöntő sok holdfényes képet
Negyednégy és félnégy, majd háromnegyed négy Holdfény van a széken, agyadban a fecskék Egymással keresztben szökkenve cikáznak Sercegve betölti a holdfény a házat
Telihold tüzétől káprázó szemekkel Látva a világot azt mondja az ember Láthatatlan kézzel hálót sző fejemben Egy furcsa szándékú sötétlő nagy ember
A holdfény, a holdfény megéget, megéget A túlsó világból bolondít téged Nem érted, hogy mit látsz, nem érted mit nézel Itt hálókat szőnek nagy szándékú kézzel
Álmatlan ember ül sajgó szemekkel És nem tudja mit hoz a káprázó tenger Nem érted, hogy mit látsz, nem érted mit nézel Itt hálókat szőnek nagy szándékú kézzel
Na most ez hasonlat A jelen műsornak Nagy átfogó képe A holdnak a fénye
Mivel most világunk Nagy holdfényben fürdik S mi velünk történik Azt más honnan küldik
Hát úgy hallgassátok A ma esti műsort Hogy minden dalával A holdfénytől elforrt
Negyednégy és félnégy, majd háromnegyed négy Holdfény van a széken, agyadban a fecskék Egymással keresztben szökkenve cikáznak Sercegve betölti a holdfény a házat
Telihold tüzétől káprázó szemekkel Látva a világot azt mondja az ember Láthatatlan kézzel hálót sző fejemben Egy furcsa szándékú ragyogó nagy tenger
Hajnali négy van...és telihold... és milyen álom...! Mennyi kobold siklik le a kertbe a hold sugarán...! Nézd, ki van itt?! Ida-Anna válik ki e tarka tömegből...
-Engedj be az ablakodon! Kulcslyukon, vagy falon át, úgyis bejövök, hiába a tiltakozás, jobb, ha magad nyitsz ablakot, ajtót... Látod, milyen csöppnyi vagyok? Szorits most tenyeredbe: senki ne lásson! Érzed, hogy lüktet bennem a vér?
Halgass! Jön valaki... mit gondolna, ha meglát...? Gyorsan dugj a zsebedbe! Jajj, ne oda, te bolondos! Ide föl, hogy halljam a szívdobogást... Megtetted? Tudd meg: ez volt a beavatás, a szövetség kezdete köztünk. Tedd csak a dolgod... Bárhova mégy is, szép Ida-Anna már ezután, örökre veled van.
Virágszirmokon fut a hajnali napfény végig Megvillan a lepergő harmatcseppen Madárdal indázik a kékülő szürkületben Fölöttem vékony felhőpászmák Az eget végestelen-végig szántják Szerettelek, s lám ez tönkretett engem, Álmaim már sosem jutnak el az égig.
A szürke táj, a fekete táj; a Hold, mint sárga, görbe kés; s az álmukból riadó pici hullámok tüzes gyűrűi, mikor az öbölbe fordulok, és csónakom a parton megáll.
Aztán egy mérföld sós homok; három dűlőn túl a tanya; ablak, kopogás, gyors sercegés, kék gyufaláng, mely elenyész, egy nő halk, s boldog sikolya, s két szív, mely egymáson dobog!
Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba, az egeknek folyton özönlik vegyülő suhogása. Magány sehol, isteni jel, s rend, hogy isteni tünemény keveredjék valamivel. miért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorít, átfog egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok a földet a nap sugara, a hold a tengereket; Minden csókol..-S te soha engemet?
Rózsa, fogadd rózsám: szerelem nyit a rózsafa ágán! Bennem e rózsáért sorvasztó szívbeli vágy ég. Rózsámat, hamvas Rózsácskám, egyre szagolgasd! Hajnalpír-formán magad is gyönyörűn kiviruljál! Rózsika, nézd rózsám; rózsámat látva, kacagj rám! Zengjél rózsámról, szebben, valamint csalogány szól! Csókold meg százszor: szádhoz jól illik e bíbor! Rózsa a festményen nem rózsa: az árnya csak éppen. Rózsát bár festhetsz: éppen csak illata nem lesz.
Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤
Bármilyen hihetetlen, ez a vers ebben a topikban még nem volt.
dalod és táncod lennék reggeli zöld-arany kisszoknyában elsuhanó téged üdvözlő tánc mezítelen karral és szívvel ágyadba virágot hajító s lennék én déli polkád vörösen lobbanó mosoly körül felcsillanó csókod is lennék és este lennék neked a szikrázó sejtelem pergő vágy aranypénzes sárga ruhám fekete tüll lobogó selyem bokámon holdfény csípőmön kezed szoknyám ráncából szerelem hull eléd öledbe köréd szerteszét lennék dalod és táncod de csak éjféli csönd vagyok és az éjféli csöndedben telis tele kékség…
Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig Hogy lüktető lelkem sohsem jut odáig! Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva Csendes békés szerrel nem jut napvilágra! - Életemnek fáját erősen rázzátok Hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok - És mint dió burka - ha húll napos ágról Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól! Törjétek fel zárát az "én" "álmodásnak" Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak - Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem - Ki valóra váltja - megitatja vérrel S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!
Kérdeztem az éjszakai csendtől, Kérdeztem, de néma volt, És a száz alakban visszatérő kérdés: Mit akarok? Mit akarok tőled én?
Faggattam a tiszta fényű hajnalt, Faggattam, de hallgatott, És a száz alakban visszatérő kérdés: Mit keresek? Mit keresek nálad én?
Égő Nap. Tőle tán most megtudom majd, Mért kell még ez a fájó, édes, furcsa játék? Próbáltam. De hisz' nem lehet ezt félbehagyni, Már nem tudom soha elfeledni, megtagadni én!
Kérdeztem a bíbor színű alkonyt, Faggatom, de nem beszél, És a száz alakban visszatérő kérdés: Mért szeretlek? Mért szeretlek mégis én?
Fenn a fán és a fáról leesve, négykézláb a diót keresve, almalopás és menekülés közben, lihegve, röhögve, kéz a kézben, jó veled.
Színházban, templomban, moziban, boltban, az utcákon és a kék alagútban, taxiban, biciklin, mezítláb porban, izzadva, fázva, jóban-rosszban, jó veled.
Ezt én mondom, akinek elhiheted, Aki tudja, hogy milyen volt nélküled, Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy, A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy.
A folyóparton, térdig a vízben, a víz alatt vagy a víz fölött éppen, a híd alatt, mikor szegények leszünk, a pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk, jó veled.
Munka előtt és munka helyett, mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet, gömbölyödve és félig kinyúlva, évek óta és évek múlva, jó veled.
Csőbe húzva, esőben, hóban, sírva vigadva, nyakig a bajban, álmodozva, úgy lassan szépen, akkor is, ha nem szeretsz éppen, jó veled.
