Én – Örök Nevetséges! Kihívható! FORTE! DILETTANTISSIMO! GENERALISSIMO!
Kedvtelő rimát s szombatot, rebbenő imát s mondatot! Műkedvelő boszorkát, amatőr új eretneket! A hivatásos már berekedt. A profi szajha elepedt egy igaz csókért, és petyhüdt már, sőt ernyeteg. Hasán s nyakán az évgyűrűkkel eljegyzi magát, s LELKE LESZ! Lelkei épp úgy szaporodnak, ahogy a kuncsaftjai fogynak. A hivatásos mértanász – nem hallod? – emberről danáz. S a profi lélekösmerő többlövetű számokat és sokszöget már-már csípőből ránt elő! Hivatásos lett Voltaire úr, midőn kételyét küldte Úr színe elé. S a tagadást. Ám egyszer halálhoz hivatott s a Nagy Dilettantissimót biz’ ő is elrebegte. Profi volt kellemes esze, és amatőr a lelke.
Légy Műkedvelő! Hisz kikerülhetetlen. Kudarcod szaporítja a lelked (s tán eszed is). A csőd-meleg, forró fiaskó kikölti elméd vagy lelked kígyótojásait ama zord szikla-ölben. A Bukás sugárzó napja rád süt, s megmozdul, mi eddig hiányzott.
Nézd, a gyermek műkedvelőn kacag világra! (Ugyanezt az énekesnő hivatalból csinálja.)
S műkedvelő volt az is, e kisbabát, ki fabrikálta. (Hiszen bármily’ furcsa: a mozgást hozzá nem épp a bordélyban tanulta.)
Teremtés? Műkedvelő hat nap! Egy nézője se volt ott az Én Uramnak! Hacsak Lucifert nem számítom annak. Bár itt ellenszurkolás, Belzebub-klakk volt a Tudás. A Tagadás, a Kétely. S műkedvelő eszünk – a hit. Máskor meg Doktor „Nem és nem!” küldi nagy amatőreit. S lám a Verejtékező, Nullák előtt is létező, Mindenható Műkedvelő hittel publikumot gyúrt eggyé. Lényei közben kardalosok lettek. S így szépen elházimuzsikált Ő és a teremtett világ.
Hát légy műkedvelő! A fű, ha nő vagy roskad – kitől tanulja? S ha felette ott vón’ Cézár Ujja (hogy élj vagy halj e mozdulattól) az is tanulta valahonnan! A legelső ujj le- s fölmutatván, – minden tenyér-s ököl-mutatvány – mi volt, ha nem műkedvelés? Arra int, testvér, zavart múltad: A MŰKEDVELÉST SZINTÉN TANULTAD! Sokkal tovább! Nincs ennél hosszabb oskolád!
Hát ne légy bolond! Csak bandukolj a Nagy Dilettantissimo eltűnő, fel-felbukkanó végtelen stílus-korszakán, s jól kivehető nyomában. AZ EREDETISÉG – FELEDÉS. Mit újnak gondolsz – rég megunt, s ott hever, mint kifacsart, katonák után betakart lotyó. S ha rátalálsz avítt homályban, szűznek hiszed, mert Te vagy az, és tőled minden tagja az. Hát Szűz, légy műkedvelő, szerszámaidat vedd elő. Bár kezdetben csikorognak.
Légy műkedvelő, fiam! Azok vagyunk mindannyian a Tőlünk-Üres csillag-világban.
Műkedvelő: kinek az Űrben gondolata bizony hazátlan. A Hipotézis – hontalanság! Fel kell tennem, hogy: jártam ott, s ha el is jöttem: a hit NAIV: „azért még most is ott vagyok!” Ki a Mindenségből szakember, és hivatása a Nihil, ki profija az Esetlegesnek azé az űri zsűri díj!…
Hát dilettánsok bolygók alatt mámorosan bolyonganak, mert sejtik már a titkot. Nem színed s nem hangod, a zenei, nem elméd logikája – de származásod homálya: a feledett ok – eredeti. Nézz a kisbabára! Változat ő – elődökre, akár e rímek muzsikája. Eredeti hát minden új, mit régiként elfeledtünk. S A VÁLTOZAT IS FELEDÉS: benne a már-már magaunt, porba lefáradt anyagunk SZÓRAKOZOTT LESZ, s önfeledt. Vagy játszik önfeledtet.
Csak a változat eredeti, barátom. Csak a változat győzhet a halálon. A restauráló változat – benne a fakult áldozat új pezsgő színre kifeslő. Ó naiv gondolat-festő, ó újratermelt Önfeledtség: butuló vénség, játszó gyerekség.
Légy műkedvelő, és feledd: VALAHOL EGYSZER MÁR VOLT HASONLÓ. Kereszt, ágy, hal, madár, kígyó, vakond, koporsó. Légy műkedvelő! Légy műkedvelő! Halálraszánt Műkedvelő, s hidd: Első vagy és Utolsó!
Szöveges dallal a 21 és 24 éves Raveltől, Clément Marot (1495-1544) verseire
(kitűnő Anne-Sophie Otter interpretációja is).
A megzenésített versek eredetije:
D'Anne qui me jetta de la neige
Anne par jeu me jetta de la neige, Que je cuidois froide certainement: Mais c'était feu, l'expérience en ai-je, Car embrasé je fus soudainement. Puisque le feu loge secretement Dedans la neige, où trouverai-je place Pour n'ardre point? Anne, ta seule grâce Éteindre peut le feu que je sens bien, Non point par eau, par neige ni par glace, Mais par sentir un feu pareil au mien.
D'Anne jouant de l'épinette
Lorsque je vois en ordre la brunette, Jeune, en bon point, de la ligne des dieux. Et que sa voix, ses doigts, et l'épinette Mènent un bruit doux et mélodieux, J'ai du plaisir, et d'oreilles et d'yeux, Plus que les saints en leur gloire immortelle ; Et autant qu'eux je deviens glorieux. Dès que je pense être un peu aimé d'elle.
Kadosa Pál már 30 évvel Kodály előtt írt epigrammákat szólóhangszerre:
The 2013 Festival of Contemporary Music, under the direction of Pierre-Laurent Aimard, will... honor the late American composer Elliott Carter (1908-2012)-one of the great composers of the 20th and 21st centuries and an important figure in the life of the Boston Symphony Orchestra and Tanglewood Music Center-with the U.S. premiere of Epigrams (8/9) - írták annak idején.
A majdnem 104 évet élt zeneszerző még halála évében is komponált:
A zene és a költészet kapcsolata tele van keresztkötéssel: megzenésített versek, sok esetben több szerző által és különböző műfajokban is; zeneszerzőkről, zeneművekről vagy éppen előadókról írt versek, önmagukban zenélő versek vagy csak érintenek a költemények a fentiekből valami zenéhez fűződő dolgot.
Külön fejezetet képeznek a szöveg nélküli dalok, mert – jól meggondolva – sokszor nem is kell szöveg, de ha van is, legtöbbször úgysem érthető, miről is vannak szavak pontosan, és ez főleg az idegen nyelven előadott szövegekre értendő. Ritka az az együttállás, amikor a zene és a hozzá tartozó szöveg szerves egységben, tehát azonnal érthetően jut el hozzánk, és nem kell feliratozást olvasni vagy megpróbálni a szövegfoszlányokból kideríteni, miről is szól egy mű.
A legérdekesebb változat pedig az, amikor egy hangszeres műhöz írnak utólag szöveget, és erre természetesen alig van példa. Kodály Zoltán 9 epigrammája 1954-es termés, amiket zongorára írt tanítói céllal, és ennek a rövid és változatos darabok meg is felelnek, időnként koncerten is hallani őket. 1-2-perces időtartamuk átlaga 1,5 perc, és címük sincs, de kedvesek. Kistétényi Melinda míves szöveget írt e darabokhoz, és ezt a változatot Kodály felügyelte, és ezt is hallani rendszeresen énekesektől, kórusoktól. Hollós Máté zenei éremnek nevezte az epigrammákat a parlandóban (http://www.parlando.hu/Hollos%20Mate-Kodaly2.htm). Tetszik az érmes hasonlat, különösen igaz a szöveges dalokra, hiszen az éremnek is két oldala van általában: a fej, azaz a fő oldal, itt a zene, és az írás, itt a szöveg, és mindkét oldalt igen tömören és kifejezően kell elkészítse az érmész, hogy maradandót alkosson.
Nem említve részletesen ezen epigrammák számos, többször Kodály által készített más változatait, először beírom Kistétényi Melinda szövegeit, ahol láthatjuk, hogy címeket is adott nekik.
1.Hazaszeretet
Lento
Te szépséges, te drága búzatermő anyaföld,
szívedre már annyi hősnek forró vére hullott,
hányszor voltál csatatér, gyászos temető!
De minden véget ér a szörnyű harc múltán,
s most eltölti a szívemet egy nagy, boldog érzés
a dús termőföld láttán.
2. Nyár elé
A tél már tovatűnt, az illat odakünt
lengeti lágy üde csókkal a fákat,
de felhő kavarog és bőszült viharok
tépik a gyönge rügyező ágakat.
Most minden mosolyog, mert újra kiragyog
áldott napsugarunk a tarkavirágos réten;
Nézd a szivárvány ősi csodaívét fenn az égen!
Hála a fénynek, zengjen az ének
égen és földön, tengeren át:
Új ragyogással, tiszta friss dalolással,
szépséges Nyár, úgy várunk rád.
3. Bánat
Sárga lombok hullanak,
ha sír az őszi szél,
boldogságunk tovatűnik,
gyorsan végetér . . .
Régi bánat szürke fátyla
beborítja szívemet,
úgy omlik könnyem árja,
két orcámon lepereg.
A lelkem gyötri
ez a fájdalom.
De senki meg nem hallja
bús dalom.
4. Gyöngyvirág
A gyöngyvirág illatot ád,
zöldellő mély erdőben mosolyog reád.
Elrejtve vár, szelíden áll,
ó le ne törjed apró kelyheit,
csak nézd, hogyan virít
és szívjad illatát.
5. Tavasz
Allegretto
Hajnali leveleken harmat csillog,
libben a szitakötő: táncot jár.
Csobban a tovafutó tiszta csermely,
röppen a csivitelő kis madár.
Újra kiragyog a fény,
sziklák ormán rőten villan;
Úgy zeng, dalol a világ,
tárja a kelyhét mezei virág.
Lágyan simogat a szél,
szívünk újra vígan dobban,
Párom gyere ide hát,
nézzük a napfény csodasugarát!
6. Altató
Andantino
Csicsíjja, aludj el kicsinyke lányom,
szemedre libegve leszáll az álom,
aludj el kicsiny virág.
Szegény jó atyád a viharban
miértünk küzd most, teérted fárad,
aludj el te drága.
Kísérjen halkan tündéri dallam,
szívedre szálljon nyugalmas álom,
csicsíjja lányom, jóéjszakát . . .
7. Felhő
Con moto
Száll a felhő, nézem, míly nyugodtan száll,
fehérlő szárnyon mint lebeg tovább, rónaságon át.
Némán és lassan úszik a kéklő égen,
s a fénye rámdereng;
Ó jaj, a lelkem lángol, a vágytól megremeg:
a messzi tengerek és órjás hegyormok
varázsa úgy csábít . . .
s a felhő messze száll!
8. Álom
Furcsa bálba vittek máma,
kacsalábon forgó várba,
messze föl a fénylő hegyre
vélem odaszállt a griffmadár . . .
Hej, de gyorsan értünk oda,
Csillog, villog minden szoba,
Csupa gyémánt, csupa fény,
ezer táncos kedvű tündér száll felém.
Ezüst trombitákat fújva
hívnak engem táncba újra,
Ám a hajnalcsillag feltünt,
akkor minden vendég eltünt . . .
Csak egy tündér ifjú arcát
őrzöm még az éjen át.
Többé sose látom,
szertefoszlik minden álom.
9. Havasi hajnalcsillag
A téli orkán fütyülve süvít
a büszke bérc ormán,
De itt a kályha meleget ád,
a szél hiába járja át.
Künn a hegyeken átal
zizegő hófúvásban fény dereng,
a havasi hajnal közeledik,
s a bérc felett elül a szél, leszáll a csend . . .
Néhány példa a szöveg nélküli epigrammákra: (némelyik nem teljes felvétel):
, majd onnan a 2.rész
A spotify-on minden változatban elérhetők...
Végül érdekesek Juhász Ferenc alábbi szövegei. Az idős költő tehát a mérhetetlenül hosszú versprózáktól eljutott a rövid és tömör versekig. Ő is adott címeket az egyes tételeknek, de merőben másokat, mint Kistétényi Melinda, és persze a tartalmuk is teljesen más, kétséges is, hogy van-e értelmes kapcsolat Kodály szerzeményeivel.
Tavaly december elején aztán tényleg eljött érte a ladik- A 2006 és 2010 közti Új versekből idézek:
Ma van A magyar kultúra napja. Kezdjük a kezdeteknél e témában!
Vylag uilaga
Világ világa,
vagy
Világnak világa,
viragnac uiraga.
virágnak virága,
/a több mint 700 éves
Ómagyar Mária-siralomból/
Pirossal szedtem a mai olvasatban szimpatikusabb változatot, de ami a lényeg: a világ és a virág, a világosodás, nyelvünk vir(r)adata, pirkadata...
A világ és a virág eredete valójában ugyanaz, és a virágénekek voltak a magyar költészet előfutárai. Emiatt is lehet elsőre szokatlan az alábbi vers eleje.
Virágének
Előbb élek. Azelőtt világtalan volt a föld. Amióta nézlek én, csak azóta van remény. Tipegj, virág, csendesen derékig vagy meztelen, balettzenét küld a szél, hajladozz, de ne beszélj, csak világíts táncokat, kivirágíts ráncokat, holdasíts be éjeket, illatozz jó mélyeket. Milyen bársony este volt, mennyi minden tegnapolt, milyen bolyhos éjszaka indul felőled haza. Bársonyok a Borgiák, mérgezők a Júliák. Üzennek a Szendreyk: ne számíts nagy rendre itt, repkény, önkény, szerelem – nem szabadság kell nekem. Előbb éltél, azután általad is lett hazám.
/Lászlóffy Aladár, 1998;
a Bársonyok és Borgiák c. kötetéből/
Légy szent, fiacskám!
Ember! - hívnak a száraz téli erdők, hogy virágba borítsd a tar világot, szikkadt ó kutak öble búg utánad, hogy kristály-buzogású tiszta vízzel töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel hinned kell, hogy a kósza fellegek mind biztosan kiszabott úton suhannak, s minden lépted után nyomok maradnak. Ismerd meg - fiam, ó - a fűbefekvő ember békefödött, szelíd derűjét nyisd ki már az aranykaput, amelynek alján kék patakok zenéje zendül. Minden bús madarat, szomorka bárányt végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! - Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!
/Dsida Jenő, 1934/
Harangvirág, meggyfa
Harangvirág csöngettyűz, apró csengők nyelvelnek. Harangvirág a pohárban, mint a szelek viharában, békét kondít egeknek.
Meggyfa: fehér menyasszony, kivirul minden tavaszon, nem tudja, miért fakasszon
öntestéből virágokat, semmiből, magból világokat s ősszel veszítsen lombokat,
csak növeszti méhnek, égnek, zümmögve nyarat ígérnek – súlyos mámornak, holdtöltének;
s még jönnek a fagyosszentek, fagyot hoznak, rendet tesznek, fagyos ujjal ölelgetnek.
Csillag-kripta a két szeme, kialudtak a csillagok, lángudvarukba éjjelre meghíva nem ballaghatok.
Ó, csodálatos jégvirág, mi lesz így velem s teveled? Ha rádlehelek: tovatűnsz, ha megbűvölsz: megdermedek.
/Nagy László/
Magyarország!
Világ Világa, Szerelem Kápolna-virága, nekem Édes Egyetlenem, Hazám, Te Drága!
Kérdezd Illés kocsisomat, honnan mennydörög e fogat, mért is tértem meg-vissza hozzád, mind kiforgatva sírodat:
Magyarország!
Én, a te fényed, napkeleti vőlegényed, kit elcsaptak a háztól csúnyán,
Ím, itt fekszem rádvirradva, pannon melled málnás csúcsán,
hogy combjaid holtágában ülnék tort kesergőn: s Hadak csillagporos Útján pirosra vált kendőm, pirosra vált kendőm. Ha százszor is kitagadnak, én temetni el nem hagylak: kihívón keresztbe fektetlek a síron! sárig szomorúfűz hajad tíz ujjal vidítom, tíz ujjal vidítom.
Micsoda kilátás nyílik tűzhányó melleidről!
Vakon is látom: én az oltár előtt, te az oltár mögött, virágom, virágom.
Úgy ölelsz át, sejtjeim fájnak, hátadba körmeim holdvilágárkot vájnak, ezeregy fényévnyi sáncot mai, holnapi bizáncok ellen, hogy védd magad: Szerelmem, Szerelmem Kápolna-virága, Nekem Édes Egyetlenem, Világ Világa.
A Pesti Színház március 9-én mutatja be Shakespeare-től A velencei kalmárt, Nádasdy Ádám fordításában, Valló Péter rendezésében a következő szereposztásban:
A máshol más magyar fordításban, leginkább Vas Istvánéban, rendszeresen játszott heppiendes tanmese utolsó jelenete jutott eszembe a hírről, amelyben a zene is szerepet kap.
A rövid előzmény: minden elrendeződik, az adós kalmár élete már nincs veszélyben, sőt: az uzsorás bankár lánya (Jessica) busás vagyonhoz jut, és az őt megszöktető fiatalemberrel (Lorenzo) össze is házasodik a félreértések tisztázása után, jöhetnek a boldog együttlétek három pár számára.
E jelenetben ugyan látszólag még tovább gyűrűznek a bonyodalmak, Portia és kedvese, Bassanio, illetve Portia szólgálónője Nerissa és az ő kedvese, Gratiano, Portia otthonába térnek, és persze győzik a nők fifikával, bár a hűséges társakra és a címadó kalmárra (Antonio) sem lehet panasz. Minden jó, ha jó a vége (vagy vége jó), de halljuk a közbenső zenét - eredetiben és egy fordításban:
LANCELOT. Mondd meg neki, hogy uramtól egy postalegény jött, kürtje tele jó újságokkal: uram napköltekor itthon lesz. (El.)
LORENZO. Jer bé, szivem, s ott várjuk jöttüket. De hisz mi okból? mért mennénk haza? Eredj, barátom Stephano, s jelentsd Ott benn, hogy úrnőd rögtön itt leend: S hivd a szabadra a zenészeket. – (Stephano el.) Mily édesen szenderg e halmon a hold! Üljünk le, itt suhanjanak zene Hangjai fülünkbe: csend és éjszaka Simúl az összhang lágy pengésihez. Jer, Jessica! nézd, ím az ég tere Kirakva csillogó aranyhimekkel: A legkisebb kör, mely fönt látható, Angyalszerűen zeng forgásiban Gyöngéd szemű cherubok dalkarához. Örök lelkekben ily összhangzat él: De míg e romlatag por-öltözet Durván lezárja, nem hallhatjuk azt.
Zenészek jönnek.
Jertek, Diána verje föl dalunk: Úrnőnk fülébe hasson el legédesb Fogástok: zene vonja őt haza!
JESSICA. Kedvem borong, ha hallok szép zenét.
LORENZO. Azért, mert szellemed feszűlve van. Csak egy vad és délczeg ménesre nézz, Ifjú szilaj csikók seregletére, – Miként szökell, fú s hangosan nyerít, Mert hajtja a heves vér ösztöne: De halljanak zendülni harsonát, S hasson fülökbe olvadó zene, Meglásd: miként állnak meg egyaránt, Szilaj szemök szerénynyé változik Az édes hangerőtől. Ép ezért Mondá a költő Orpheus felől, Hogy fát, folyót, sziklát indíta meg. Mert nincsen oly nyers, zord, dühös való, Mit át ne alakítna a zene, Habár csupán kevés időre is. – Ember, kiben nem létezik zene, Kit meg nem indít édes hangvegyűlet, Csel-, hitszegés- s zsákmányolásra kész, Kedélymozgási tompák, mint az éj, S pokolsötétek szenvedélyei. Ne higy ilyennek! – Halld, szól a zene!
Portia és Nerissa távolban.
.
/Ács Zsigmond fordítása; 1853/
.
.
Ő lefordította a Sok (hűhó) zaj semmiért c. Shakespeare-művet is.
.
.
Vas István fordítását nem tudom beemelni, de a kiemelt rész fent ferdített párbeszédét sokszor idézik tőle, mint Csengery Kristóf is ennek a koncert- elemzésének az elején. A Nádasdy-féle fordítást pedig majd a színházban lehet megismerni először.
Zurrogó-zirregő szitakötő tánca csipkét ver a csengve csobogó forrásra. Zirren kéken, zölden, sásról sásra táncol, úgy veri a csipkét önnön árnyékából. Reggeltől napestig egyvégtében járja, de csak alkonyatkor látszik a munkája. Akkor aztán pitypang, káka, békalencse s a csobogó forrás minden egy szem kincse. Szitakötő szőtte csipke alatt csillog, s alábújik inni az esthajnalcsillag.
Ma ismételtem, és a rögtön adódó kapcsolatokkal eljutottam a néhány hete, napja erősen foglalkoztatott Kodály-művekhez, Kodály-megemlékezésekhez, Kodály-hangversenyekhez, mégha a legutolsó jelenet csak a zeneköltő nevéhez kapcsolódott, az 50 évesen is kitűnő Kodály Kvartet jóvoltából.
E topiktéma indításakor nyilvánvalóan az ismertebb zenés-versek kerültek elő, tőlem vagy másoktól, mindegy. A fórumfelület változásai miatt a hosszabb verseket már egyben is be lehet írni, illusztrálni is lehet, így a mai első verset is kiszabadítom közel tíz éves és 2500 karakteres börtönéből, és bemásolom az egészet, de szavakkal is megidézem egy kiváló előadásban. A továbbiakban pedig működik a kapcsolati háló.
BARTÓK
„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
ami nekünk vigasz!
Azt! Földre hullt
pohár fölcsattanó
szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
reszelő sikongató
jaját tanulja hegedű
s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
a bearanyozott, a fennen
finom, elzárt zeneteremben,
míg nincs a jaj-sötét szívekben!
„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
ami nekünk vigasz,
hogy van, van lelke még
a „nép”-nek, él a „nép”
s hangot ad! Egymásra csikoritott
vasnak s kőnek szitok-
változatait bár a zongora
s a torok fölhangolt húrjaira,
ha így adatik csak vallania
a létnek a maga zord igazát,
mert épp e „hangzavar”,
e pokolzajt zavaró harci jaj
kiált
harmóniát!
Mert éppen ez a jaj kiált
mennyi hazugul szép éneken át –
a sorshoz, hogy harmóniát,
rendet, igazit vagy belevész a világ:
belevész a világ, ha nem
a nép szólal újra – fölségesen!
Szikár, szigorú zenész, hű magyar
(mint annyi társaid közt – „hírhedett”)
volt törvény abban, hogy éppen e nép
lelke mélyéből, ahová leszálltál,
hogy épp e mélység még szűk bányatorka
hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
a hideg-rideg óriás terembe,
melynek csillárjai a csillagok?
Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
húz a fülembe;
anyánk a halott – a búcsúzót ne
kuplé-dal zengje;
hazák vesztek el – ki meri siratni
verkli futamokkal?
Van-e remény még emberi fajunkban? –
ha ez a gond s némán küzd már az ész,
te szólalj,
szigorú, szilaj, „agressziv” nagy zenész,
hogy – mégis! – okunk van
remélni s élni!
S jogunk van
– hisz halandók s életadók vagyunk –
mindazzal szembenézni,
mit elkerülni úgysem tudhatunk.
Mert növeli, ki elfödi a bajt.
Lehetett, de már nem lehet,
hogy befogott füllel és eltakart
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
s majd szidjanak: nem segítettetek!
Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
mi neked fölfedetett,
a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
te bennünket növesztel, azzal,
hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
Ez – ez vigasztal!
Beh más beszéd ez!
Emberi, nem hamis!
A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
a kétségbeeséshez.
Köszönet érte,
az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.
Ím, a vég, mely előre visz.
Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Ím, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.
Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.
Picasso kétorrú hajadonai,
hatlábú ménjei
tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek,
amit nem érthet, aki nem érte meg,
amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,
csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
példamutató nagy ikerpár,
zene csak, zene csak, zene,
a bányamély ős hevével tele,
a „nép jövő dalával” álmodó
s diadalára ápoló,
úgy szabaditó, hogy a börtön
falát is földig romboló,
az igért üdvért, itt e földön,
káromlással imádkozó,
oltárdöntéssel áldozó,
sebezve gyógyulást hozó,
jó meghallóit eleve
egy jobb világba emelő zene –
Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
ki muzsikád ujjaival
tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
ahol a baj
s beh különös, beh üdvös írt adsz
azzal, hogy a jaj
siralmát, ami fakadna belőlünk,
de nem fakadhat, mi helyettünk
– kik szív-némaságra születtünk –
kizenged ideged húrjaival!
/Illyés Gyula, 1955/
S hogy hol van itt Kodály? Hát a versben, a "példamutató nagy ikerpár" másik
tagjaként.
Illyés Gyula megverselte a társat is, majd mások is, a költővel együtt is:
BEVEZETÉS
EGY KODÁLY-HANGVERSENYHEZ
Az ünnepelt 80. születésnapján
a kecskeméti színházban fölolvasta
a szerző
Föllendül azonnal a karmester-pálca s megzendül – nem a zenekar, hanem ami van körben temető; megzendül ami van (ó s fiatal!) síri mező, majtényi, mohácsi, muhi mező, anyádért, apádért, esendő hazádért, ami volt sírba és sárba vesző, ami volt hősvértől pirosult gyásztér, egri üszök és drégelyi várfok, onnan tör elő, amit hallani vártok –
e zenekari mélyből árad elő, de nem a jaj, rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj, hanem az erő, az erő, az a gyökérmélyü erő, az a mult-táplálta erő, mely érted száll harcba, jövő: örökös élet.
Ezt, ezt kereste ő és ezt találta, kezében a pálca: vasvessző, mely a temetőt veri, a marsalbot, ha szólnak ütegei; ezt rendezi ő, az elszánt, a konok, akinek a sírok üregei dobok, dobok, ezt hozza ő, búval, de hittel is tele, ezzel jön ő, a hangok s lelkek megváltó mestere.
Karmester, nemcsak ezt a kart vezényled, jól tudod, hanem egy népet, a magyart, villanjon homlokod; akinek hangszekrénye lett vártömlöc, temető s kéz-intésedre égre kelt a poklot-szenvedő; ki jajból sajtoltad a dalt, búból az örömet, vereségből a diadalt – : családod, sereged, éneklő kórusod vagyunk s ki nem dalol, az is tudja már, szívós karnagyunk, mi helyes, mi hamis; mert egybe álltunk általad s az is, ki nem dalol, érzi a Lét, a Rend szabad összhangját valahol.
/Illyés Gyula, 1982/
.
.
.
A továbbiakban először a közel 63 éves Pintér Lajos kapcsolódó versciklusát idézem meg:
medalion
Kodály halála
egy-egy ütemmel előbb
jött meg az ősz
jött meg a tél
jégcsap ütötte szét
a széncinke
piciny fejét
.
.
.
a Katona-emlékműnél
Kodály kalapban
Illyés kucsmában
most már örökkönott állnak
Katona bronz szobra előtt
a költő csont kezével
sírfedő lapjátfélretolja s
holtából így szól:
mondjátok etisztelgés e néma
emlékezés miért?
hivatalomért?
vadászkalandokért?
verseimért?
s hallja a választ:
miért?
Bánkodért!
Tiborcodért!
levett kalappal Kodály
kucsmával kezében Illyés
ott állnak
Katona József
bronz arca előtt
most már örökké
.
.
.
Kodályt Illyés köszönti
Illyés zengeti versét,
föllendül ismét a
karmesteri pálca –
vallja, szavalja.
Szétnézek, látom
most a karmesteri pálca
épp megtöretvén,
s körül megannyi
emberi álca és bárca.
.
.
.
egy rádióadásra
mintha a világ végéről
hallanám régvolt
október 23-án:
ne bántsd a magyart!
a müncheni rádió
recsegve zenéli Kodályt
ne bántsd a magyart –
ismétli Zrínyi szózatát
ismétlem én is
elhalkulón
e halhatatlan szózatot
.
.
.
Három megjegyzés: egy válasz
Kodály és Illyés ünnepére - 1982
Én együtt látom őket egy dalban és egy mondatban amíg csak itt magyar van kiadhatatlan versben megvágott filmszalagon eldobott hangszalagon s e század néz rájok lesütött szemmel - vakon.
*
És ha valamit hiányolnak a hirtelen-erősek az olykor-bátrak?!... majd figyelem őket mikor az idő átrak vállukra is - szívük fölé - száztonnákat!
*
Mégis ők bírtak a pusztai széllel az egybeterelt nyájat körülnyaldosó csikaszokkal lezsugorított akolban sötét éjjel
is egymásnak kacsintva: hogy éppen egy okkal több ha a milliomnyi fásult bégetésből - jópásztorokhoz illőn - hajnalra pontos hangot s dallamot gyúrnak.
/Nagy Gáspár/
Illyés Gyula 60. születésnapját is akkor ünnepelték.
A hálózati elv alapján folytathatnám: Vörösmarty Liszt Ferenchez írt versével, vagy Illyés Egy mondat...-ával, de ezek is szerepelnek már a témában.
Az engedély nélküli csendbátorításért meg is büntették a zene lelkeit, és a baráti szólista a helyben lévő zálogházba volt kénytelen csapni öreg hedegűjét.
Újsághír: „Az amerikai holdrakéta visszazuhan a földre”
a holdrakéta visszatér a Föld szféráiba bár nyílt a pálya tág a tér – nem gép vagy űrhiba: csak elszakadni nem tudott a Föld szféráitól ahol zenél ahogy zenél s az ő zenéje szól
a holdrakéta földrekél csóvája bóbitás – mit néki emberszenvedély s a holdmeghódítás! – a tűz villódzik üstökén bak szarva felmered (a Hold sívárló köldökén nagy vizsla kráterek)
gondolja jobb ha visszanéz ahol a Föld dobog amerre Földje messzevész míg közelér a Hold „Bohó bolygó! felhő se tán felhőző mosolya: félarca könnyes óceán félarca Ázsia…”
hát int a Földnek „ég veled jó légy s nagyon vigyázz!” és elfakad a tűzszelep bóbitáján a gáz – kanyartüzén fejestbukott parábolája tört: „amott ezüstöl egy korong a Föld a régi Föld…”
Harangozó mesgyéinél holtában föllobolt s hol ég a földdel összeér fölöttük áldón mendegél a szűz a régi Hold
/Határ Győző,
a Hajszálhíd (1970) verseiből/
Változat balladára
Egy szál nyirettyű ide-oda jár a szemhatáron. Hófelhő csüng a híd fölött. A lámpabél az utolsó házban is végigégett. Valahol sötéten énekelnek, hangyaszerű vonulás. A sikátor hirtelen véget ér. Dominus vobiscum. Macska mered a háztetőről, recésen imbolyog a gyertya. Zárt spaletták. A nyirettyű ide-oda jár. A torony eléri a holdat. Az őrmester a sortűz előtt megkérdi, ki álmodott nagyobbat.
2008-ban, tehát már közel 8 éve, kétszer is foglalkoztam az alábbiakkal, részben és egészben, de akkor nem vettem észre, hogy e zenélő versnek előzménye, felvezetése is van. Mondhatni bevezetése, hogy aztán jöjjön a játékos rondó, ami így együtt is több változatban szintén megjelenik egyes zeneszerzőknél (Beethoven, Mendelssohn, Saint-Saëns stb.).
Gergely ÁgnesA kastély előtt című verskötete 2001-ben jelent meg a megelőző 4 év terméséből, és ebből néhány egyértelműen a zene és a költészet szoros kapcsolatát bizonyítja, nem csupán tárgyában. Egyik ilyen a Téma és a Rondocapriccioso verspár.
Téma
Szakolczay Lajosnak
Lehullt a hó és vele hullt a Semmi a hó fényét nem tudta elfeledni de látni sem ahogy a búcsú árnya az elhagyottak álmát körbejárja és az álomban leapad a méreg mert mások álmát megmérgezni vétek mert tudja még büntetlen eltünőben hogy mondatai ott lesznek hol ő nem haja kihull és elreked a torka a vasúthoz már nem mennek naponta valahol mégis az országhatáron föl-le jár az a mérgezetlen álom a hó fényét nem tudja elfeledni lehull a hó és vele hull a Semmi
Rondo capriccioso
1
Az ablakrés
Ahogy a tompaszöggé táguló ablakrésben egyszer megáll a hó s a rézkilincs az éjszakai fényt keresztbe fogja mint a dárdavég mint madárszárny időtlen körbejár ne mozdulj most az álom exponál a haj kihull és rekedt a torok megy a vonat de nincsen semmi ott minden itt van a dárdavégnyi fényt mozdulatlanul érzi majd a térd ahogy a tompaszöggé táguló ablakrésben egyszer megáll a hó
2
Mahler a templomban
Ahogy a szobrot átjárja a Semmi és mégsem válik semmivé a test ráépült múltját nem lehet feledni mint a hóesés oly tökéletes ahogy a hosszú ablak rése lassan ráélezi az éjszakai fényt mely csigolyák közt dárdavég alakban naponta újrakelti életét a szobor előtt eltompulva térden míg a távolban kapu nyikorog az ablakrésben és a hóesésben s a dárdavégben ő is érzi hogy ráépült múltját nem lehet feledni ahogy a szobrot átjárja a Semmi
3
Mahler álma
Valahol mégis az országhatáron föl-le jár az a mérgezetlen álom lejár az óra csupa vágy az őrszem intézkedése pontos és erőtlen valahol mégis az országhatáron föl-lejár az a mérgezetlen álom
4
Mahler léptei
Kongva kilép. A régibe már nem tudna visszamenni. Az ablak- keret és a lépcsők közé valaki belevert néhány vasszeget. A nagy szegek látványa a térdére fokozza le. És aztán leporolja. De néha nem. Utcán sodródik, söröskupát fog, mindegy, mit szólnak, jawohl, mein Schatz. Reggelire szalonna, véreshurka, másik fogorvoshoz fog járni, végigmegyen a várón, a perzsaszőnyegen – les nouveaux riches –, zakózsebében névjegy, ott ül ő is.
5
Ne mozdulj
Ahogy a tompaszöggé táguló ablakrésben egyszer megáll a hó minden itt van a dárdavégnyi fényt mozdulatlanul érzi majd a térd a haj kihull és rekedt a torok megy a vonat de nincsen semmi ott mint madárszárny időtlen körbejár ne mozdulj most az álom exponál s a rézkilincs az éjszakai fényt keresztbe fogja mint a dárdavég ahogy a tompaszöggé táguló ablakrésben egyszer megáll a hó
Sokszor hallottam a Kristóftól, de nem találok felvételt a kivételesen elegáns előadásából!
Bertók László Háromkák (2004) című kötetéből idézek három a harmadikon szálból való csokorra valót, ahol a számmisztika (szám)jegyében születnek a versek. Az alcímekkel is ellátott 27 sorozatban természetesen 9-9, összesen 243 vers van, mint az 1995-ben megjelent Három az ötödiken c. kötetben is 243 szonett.
A hetven éves költő visszatekintő gyűjteményes kötetébe, a Platón benéz az ablakon címűbe is bekerültek a háromkák, amelyek alcíme: Kerti könyv.
Bevezetője a következő:
Kerti könyv… Igen, ez egy kerti könyv. Az újra megtalált (a visszakapott?, a megmaradt?) kert könyve. Ami néha csak néhány fa, a legnagyobb alatt paddal, asztallal, a kisebbek alatt egy-egy tuskóval. Jó, ha rájuk ülve messzire ellátsz, sőt, ha veled szemben ott van a hegy is. A többi ég és föld, évszakok, vegetáció, madarak, kutyák, egyebek. Megmozdul, lép egyet, felröpül, felsóhajt, változik ez is, az is. Csak a pillanatban marad meg minden. Jó, ha némelyiket meg tudod jelölni (állítani?), ha másképpen nem, akkor egy haikuval, egy tizenhét szótagos, háromsoros verssel. Talán az se baj, ha a klasszikus japán formát kicsit a saját kultúrádhoz, élményeidhez, levegővételedhez igazítod, rímelteted, s magyarul úgy hívod, hogy háromka. S amikor az olvasót meginvitálod ebbe a kerted kertje virtuális kertbe, nem árt, ha tudomására hozod, hogy a hármas szám (és többszörösei) szerinti ciklusok, verscímek, verscsokrok bizonyos értelemben a kerti rend miatt vannak, amúgy pedig a 243 háromka mind önmagáért felel… S a kapu nyitva van.
Olvad, odafagy
(2)
Nedves az orra, levizel mindent, aztán meg-megszagolja.
(5)
A farakásban halált túlélő, önző odaadás van.
(9)
Gombot kötni rá, eldugni a semmit az árnyéka alá.
Kert
(5)
Hogy romlik benne, ő maga jelentgeti: a bomló elme.
(6)
Hatvanöt év mi? Hogy a hatvanadiktól nem kell már félni?
(7)
Évszázad? Ezred? Örökkévalóság, ha van még egy perced.
(8)
Boldog karácsony, húsz század pelenkái lógnak a rácson.
(9)
Mikor a poklok fenekére érsz, jössz rá, hogy a menny megvolt.
Akárhol harapod meg
(3)
Erő? Ész? Nő? Kincs? Akárhol harapod meg, vagy fáj, vagy épp nincs.
(5)
A csend nem hiány, nagyítón nézheted, hogy a zajban mi, hány.
Ásó hegyére
(3)
Tükördarabok. Mindben látszom, sőt itt-ott ugyanaz vagyok.
(6)
Cingár hegedű pókhálójában zümmög, száll mennybe a mű.
(9)
Ásó hegyére ha várat építenél, szúrd le jó mélyre.
Csukódna, nyílna
(3)
Ablaküvegben meglátom arcom, pedig nem is azt nézem.
(7)
Hajsza? Szöszölés? A vak véletlenben is benne az egész.
Kavics
(1)
A másik ember, a titkos kapcsolat a reménytelennel.
(2)
A fán a kéreg, ahogy a belőled nőtt ölelést érzed.
(8)
A szem szemedben, hogy ugyanazzal nézed, hát van, csak nincsen.
Bokor
(8)
Virágot ültet. Színt, formát, illatot ír néma betűknek.
(9)
Padlóról süt be, szitál a képzeletre az éj ezüstje.
Alagút
(3)
Görcsös pókfonál. Mintha az eget tartaná, reszket, opponál.
Üres
(5)
S mert lét vagy nemlét, közös tükörben mozdul, csak külön megy szét.
Téli
(7)
Messze röpülne. Kitárt ajtószárnyak közt ül a küszöbre.
(8)
Mély lélegzettel, ha a plafont kinyomja, helyből röppen fel.
Hallgat bokor, fa
(5)
Vakító fényfal. Nincs is pontos szavam rá, csak hó, nap, meghal.
(7)
Hallgat bokor, fa, a nehezét ráhagyja emberre, napra.
(8)
Megroskadt. Csöpög. Én azt mondom, szerelem. Te azt, hogy a csönd.
Nem sokkal később Lajtha László zenésítette meg (op. 32), utolsó a capella kórusaként. Kiadta a Hungaroton 2005-ben: bele lehet hallgatni, de a spotify-on az egész elérhető (közel 15 perc).
20 évvel Ádventi éneke után (1963) Kodály ódát írt a muzsikához, amihez szintén régi szövege(ke)t használt fel. A vegyeskarok szívvel éneklik magyar és angol nyelven ezt a négyszólamú, alig több mint négy perces darabot, amely két részből áll.
Eredeti szövege, főleg az első kórusrészt ihlető, igen hosszú és gyönyörű megfogalmazás; sajnos magyarul nem találtam William Collins (1720-1759) azonos című ódáját, amely a Szenvedélyek című ciklusának része. A kórusmű az írországi Cork 10. nemzetközi kórusfesztiváljára készült. A végén kiemelt részeket méltán választotta Kodály e művéhez, de nem ebben a sorrendben szólaltatja meg a kórussal: az eleje az első négy kiemelt sor, majd jön a tíz közbenső sor.
A második - valamivel rövidebb - rész összetett eredetű: az Orfeusz-vers első három sorával kezdődik, majd az Óda utolsó négy sora következik, végül megismétlik az Orfeusz-vers említett elejét. Utóbbi költeményforrása John Fletcher (1579. dec. - 1625) vagy a nála 15 évvel idősebb és pontosan 52 évet élt William Shakespeare műve. Azért kérdéses a szerzőség, mert éppen abban a drámában (VIII. Henrik) is együtt dolgoztak, amelynek 3. felvonása ezzel a dallal kezdődik. Az eredeti szöveget Szász Károly fordításában ismerjük a drámából.
A dalt kiadta a Hungaroton (2005) Kodály vegyeskari művei között a Párkai István vezényelte Debreceni Kodály Kórussal. Más felvételek is ismertek - természetesen. Az angol szövegeket a kórusműhöz Kistétényi Melinda fordította magyarra.
A változó hosszúságú versszakokból felépített óda 128 soros, tele allegórikus utalásokkal. Az első és a kiemelten fontos utolsó hosszabb szakasz közöttieket is el lehet olvasni a linkről. Az egész óda zenél - önmagában is!
The Passions. An Ode for Music.
When Music, Heav'nly Maid, was young, While yet in early Greece she sung, The Passions oft to hear her Shell, Throng'd around her magic Cell, Exulting, trembling, raging, fainting, Possest beyond the Muse's Painting; By turns they felt the glowing Mind, Disturb'd, delighted, rais'd, refin'd. Till once, 'tis said, when all were fir'd, Fill'd with Fury, rapt, inspir'd, From the supporting Myrtles round, They snatch'd her Instruments of Sound, And as they oft had heard a-part Sweet Lessons of her forceful Art, Each, for Madness rul'd the Hour, Would prove his own expressive Pow'r.
O Music, Sphere-descended Maid, Friend of Pleasure, Wisdom's Aid, Why, Goddess, why to us deny'd? Lay'st Thou thy ancient Lyre aside? As in that lov'd Athenian Bow'r, You learn'd an all-commanding Pow'r, Thy mimic Soul, O Nymph endear'd, Can well recall what then it heard. Where is thy native simple Heart, Devote to Virtue, Fancy, Art? Arise as in that elder Time, Warm, Energic, Chaste, Sublime! Thy Wonders in that God-like Age Fill thy recording Sister's Page— 'Tis said, and I believe the Tale, Thy humblest Reed could more prevail, Had more of Strength, diviner Rage, Than all which charms this laggard Age, Ev'n all at once together found, Caecilia's mingled World of Sound— O bid our vain Endeavors cease, Revive the just Designs of Greece, Return in all thy simple State! Confirm the Tales Her Sons relate!
Ó, Múzsa! Tünde égi lány,
a zene bölcs mestere halld!
Mért hallgatsz, mért vagy hűtlen, mondd?
Ó, mért nem szól az a régi lant?
------------------------------------
A szíved merre bújdosott,
mely tiszta álmok kelyhe volt?
Ó, jöjj, mint egykor réges-rég,
Hősi mondák hangja légy!
Te balzsam, aki enyhet ád,
Sok múzsa-testvér büszke rád.
Tudom, a mese mind igaz,
A nádsíp egykor szebben szólt
és csöndes hangja bátrabb volt,
mint most e lármás, beteg kor.
--------------------------------------
Ó, adj most újra parancsot,
hogy ősi tiszta hellén hang
legyen úr rá minden földeken.
Az égre kérünk, így legyen!
(Kistétényi Melinda fordítása)
ORPHEUS
ORPHEUS with his lute made trees And the mountain tops that freeze Bow themselves when he did sing: To his music plants and flowers Ever sprung; as sun and showers There had made a lasting spring.
Every thing that heard him play, Even the billows of the sea, Hung their heads and then lay by. In sweet music is such art, Killing care and grief of heart Fall asleep, or hearing, die.
A Karácsony előtti utolsó, vagyis az ádventi 4. vasárnapon szerte a világon az ünnepkörhöz tartozó énekeket és zenéket hallani, főként a templomokban - hosszú évszázadok óta.Bizonyos dalokat meghatározott napokon énekelnek, így pl. a Kodály Zoltán által feldolgozott, egy XVIII. századi francia misekönyvből vett alábbit a karácsony előtti hetedik napon, azaz a zeneszerző születésnapja utáni második napon, de általában a mai napnak megfelelő fent említett vasárnapon hallani.
A magyar szöveg a más Kodály-dalok szövegeihez is kapcsolódó Szegő Dénes fordítása.
Pl. a párizsi Saint-Eugène egyházközség templomában is ma énekelték..., de a zenei minta - többnyelvű szövegaláírással - a paderborni székesegyházból hallható szép előadás alatt látható.
.
.
.
A magyar szövegért egy másik felvétel, de szöveg nélküli átirata is szép:
.
.
.
Emmánuel, Immánuel (héb. 'velünk az Isten'):
1. bibliai személynév. Legismertebb az Iz 7,14: szereplő ~, aki Acház kir-nak a szabadulás jele, az úsz-i és kat. értelmezés szerint a Megváltó előképe. - Acház ellenségei fölkeltek, hogy letaszítsák trónjáról és helyébe új kir-t (kir. házat) állítsanak (Iz 7,6). Nemcsak a kir-nak, hanem a népnek sem volt már bizalma a Dávid házának adott isteni ígéretekben (7,2.9). Acház a saját fiát föláldozta a Hinnom völgyében (2Kir 16,3). Egy másik fiú már megfogant anyja méhében, és nemsokára meg is fog születni. Ez lesz a jel, hogy Jahve az ellenség s a kir. és a nép hitetlenkedése ellenére megvalósítja üdvözítő tervét, épp Dávid nemzetsége révén. Dávid házából egy kései utód Jahve terve szerint elhozza a népnek az eszkat. üdvösséget (vö. Iz 9,5-6; 11,1-9). - Az ~re vonatkozó jövendölésben összefonódik a jelen és az idők vége, a dávidi és a messiási ország. Így az ~nek a Megváltóra, a szűz szónak Máriára vonatkoztatása a lit-ban megalapozott, a kinyilatkoztatás tört. rendje szerint van.
2. a K-i ker. ikgr-ban képtípus: a gyermekifjú Jézus mellképe.
Webster was much possessed by death And saw the skull beneath the skin; And breastless creatures under ground Leaned backward with a lipless grin.
Daffodil bulbs instead of balls Stared from the sockets of the eyes! He knew that thought clings round dead limbs Tightening its lusts and luxuries.
Donne, I suppose, was such another Who found no substitute for sense; To seize and clutch and penetrate, Expert beyond experience,
He knew the anguish of the marrow The ague of the skeleton; No contact possible to flesh Allayed the fever of the bone. . . . . . Grishkin is nice: her Russian eye is underlined for emphasis; Uncorseted, her friendly bust Gives promise of pneumatic bliss.
The couched Brazilian jaguar Compels the scampering marmoset With subtle effluence of cat; Grishkin has a maisonette;
The sleek Brazilian jaguar Does not in its arboreal gloom Distil so rank a feline smell As Grishkin in a drawing-room.
And even the Abstract Entities Circumambulate her charm; But our lot crawls between dry ribs To keep our metaphysics warm.
/T. S. Eliot (1888-1965); 1918/
Grishkin feltehetően a már megidézett (6635) Seraphima Astafieva, a brazil jaguár pedig a másik híres orosz táncos, Nizsinszkij.
Néha keverem a témákat, ahogy egymásba gabalyodnak, hiszen a művészetek között igen sok szoros kapcsolat van. Kodály Zoltán pontosan 133 éve született, és a róla vagy hozzá írott verseket igyekeztem ide beírni, de azokat is amelyek csupán a nevét és művészetét említik, viszik tovább.
A mai esti emlékkoncertet egy másik témában említettem tegnap (Baráti Kristóf fóruma). Egy számot elírtam, hiszen Kodály első szerzői estje 1910. március 17-én volt (a Royal Nagyszálló nagytermében), talán nem véletlenül Gruber Emma születésnapján.
Érdekes lesz a különleges idézet, ahol második szerzői estjének műsorát ismétlik meg, a helyszín is ugyanaz, csupán a szereplők változnak természetszerűen. A változást el fogjuk nézni, de szemünk előtt lebegnek majd a nagy régiek: Waldbauer Imre helyén Falvay Attila és Temesváry Jánosén Bangó Ferenc, a brácsita Kenton Egon szerepében Fejérvári János, míg a kvartett csellistája most Éder György lesz a korábbi második névadója, Kerpely Jenő helyén. A műsornak megfelelően három csellós szám lesz, és ehhez a kvartett tagja mellé külsőst is bevonnak: Fenyő László játssza a szólószonátát, de a duóban a kvartett csellistája lesz Falvay Attila partnere. A dalokban Bartók Bélát a valamivel fiatalabb Fülei Balázs fogja képviselni, végül Kálmán Oszkár hangja helyett Bretz Gáborét hallhatjuk. Izgalmas múltidézés lesz!
Mi is illik ide ehhez a felvezetőhöz? Természetesen a dalkoból kell válogatn i, hátha közelebb visz a szerző alkotásainak hátteréhez. Miért ezeket a dalokat válogatta az est művei közé? Csak példákat említek:
A TAVASZ
A' tavasz rózsás kebelét kitárva, Száll alá langyos levegőn mezőnkre. Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek, 'S illatot isznak.
Alkotó aethert lehel a' világra, Mellyre a' zárt föld kipihenve ébred; Számtalan létek lekötött csiráji 'S magvai kelnek.
Én is üdvezlő dalomat kiöntöm, 'S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim, Gyenge mellyedhez; valamint te, olly szép, 'S mint mi, mulandó!
/Berzsenyi Dániel, a XIX. sz. elején)
A tavaszi illatok és az alkotásra ösztönző friss levegő, és talán az édes és szép Emmi kitétel sem volt véletlen a választáskor. A mulandóság vitathatatlanul beigazolódott.
A lentihez hasonlóan Jandó Jenővel, és tenorral:
Az op. 9-es Öt dal (Két Ady- és 3 Balázs Béla versre) közül az alábbit fogjuk hallani:
Az erdő
Hűs tengere örök csendnek. itt elül az égi felleg. Itt az utak elmerülnek.
Állj meg. Ez az örök erdő. Aki belép, vissza nem jő, Ezer évig bujdos benne.
Simogat-e bársony árja, Ezer évnek álma, árnya? Ezer év mint egy nap lenne.
Honnan jöttem utoljára? Néztek-e utánam, várva, Emberek a túlsó parton?
„Az az ösvény elvezessen, Az az árnyék betemessen, Szíved mindent elfelejtsen.”
/Balázs Béla/
A felvételen egy másik felejthetetlen hang, Polgár László, idézi meg az erdőt, de előtte a sorozat 1. dalát is elénekli Adytól:
Ne maradjon ki az utókor se: megismétlem a gyakran és a honlapjáról követhetetlenül változó Kodály vonósnégyes egyik korábbi tagjához írt verset.
BEETHOVEN NYOLC BOLDOGSÁGA
Fias Gábornak, a Kodály-vonósnégyes brácsásának
1.
Húzasd csak azokat a hegedűket, csellót, brácsát; szúrd rá annak a négy feketébe gombolt, hosszú fiúnak szívét a vonókra; vedd ki tüdejüket a mellkosarukból: muzsikát akartak, hát most muzsikáljanak a vesszőjüktől a halálfélelmükig, véres aortájuktól az elefánt-fülükig; most csak muzsikálják magukat vissza a születésükbe, az első sejt-lüktetésükbe, az első proton-robbanásukig vissza; lihegjenek a lassú, nehéz dallammal foguk között, szorítsák és eresszék el a komor hangot, a fölcsapó magasságokat, zenévé izzó szüneteket,
2.
hadd káromkodjak, hadd hálálkodjak, csodálkozzak, hadd követelőzzek én is, a dobhártyátlan, a zenei vadember, az ámuldozó állat, hadd nyíljak és zöldelljek-duzzadjak, hadd ordíthassam végre neked: szerettelek mindig, de most szerelmi őrületben vagyok veled, és Jézus, Buddha, Zarathusztra annyit se ér nekem, mint bokorra akadt papírcafat, most a nők kidobhatják mind a két combjukat a szemétégető-telepre, rárakhatják a hulladék tetejére a mellüket: nem nézek oda, most a fülemben, a fülemmel élek, veled beszélgetek, sírok, hullámzók, mint a születés a kibontakozásba, fölserdülésbe, mint emberi lények a céljuk céltalanságába, mikor végre gondolkodnak, üvöltenek és összegyúrják magukat aranyból, agyvelőből, férfitejből, és ugranak, táncolnak rögtön erre a zenére,
3.
mert Beethoven van, Beethoven megölhetetlen, ő a legvérmesebb földöntúli kisértet, a legföldszagúbb szellem, a leggyermekibb játék, jön és vonósainak kezével fölépíti a mindenséget, előhozza anyámat a boncterem tepsijéből, ide ülteti mellém a hegyoldalba sütkérezni, imádkozni Szűz Máriához, teliholdhoz, esticsillaghoz,
4.
most nem kellenek a filozófusaitok, költőitek, prófétáitok, - mondja Beethoven ezeknek a szomorú, sovány legényeknek ujjaival, könyökével, térdével, - mert én ezzel a gyötrelmes, boldoguló hanggal függőlegesen viszlek föl titeket a mindent-látás és belátás toronyházára és lezuhanok veletek kényelmes falansztereitek betonjárdájára, hogy szétloccsanjon szendergő délutánotok, összemorzsolódjon a hitetek-képzelőerőtök és ne tudjatok többé semmit, ne reméljetek többé semmit, csak engem meg az én vonósaimat, az én elhalkulásaimat, fölbúgásaimat, háromhangú érveimet, teremtésem alakzatait, e se nem anyag, se nem szellem
5.
sorsokat és akaratokat, szerelmeket és fölismeréseket, sírásokat, megvilágosodásokat: semmire se hasonlítanak, amiket időtök kezdete óta magatok körül láttok, tapintotok és leromboltok; én másból törvénykezek és magyarázok, más kapukat nyitok, más fájdalmakkal hasítok belétek, más pusztítással fenyegetlek, mert megöllek titeket: a zene nem az öröklét országa, nem az időtlenség folyója, hol akármeddig úszhattok,
6.
döntenetek kell, míg ezek a fekete-fehér urak szemüket a kottába fagyasztva, hegedűjüket, csellójukat, brácsájukat egybe-növesztik a karjukkal, medencecsontjukkal, halálfej-állkapcsukkal, mint holmi kiöltözött, jólfésült sáskák: azt akarom, hogy fölfaljanak titeket s föl is zabálnak házastul, gyerekestül, tudományotokkal, terveitekkel, autóitokkal együtt,
7.
élsz, élsz, Beethoven, elevenebben önmagamnál, ilyennek képzeltelek és akartalak, ilyen szerelem-testűnek és salaktalannak, ilyen szikrázónak, melengetőnek, reszketőnek, ilyen szeretőnek, ilyen belsőnek és külsőnek, mindent-elvevőnek, mindent-megosztónak-megsemmisítőnek, s hiába, hogy nekem is vannak szavaim a kőre, félelemre, éjszakára s én is ki tudom mondani a szabadság véremből ki nem ontható indulatait, nekem is vannak karjaim a kicsik, nagyok, fehérek, sárgák, feketék, vörösek, barnák testvériségére,
8.
de te csírázóbb vagy, burjánzó-emberibb, szekszuálisabb: beszéded érintés, beszéded levetkőztetés, égő füstáldozat, bírkózás az angyallal, öröm-sikongás, egy végre halandó isten foga, nyelve, szája zeng, remeg, sír, csattan körülöttem, fölöttem, bennem és én egyre inkább az vagyok, aki vagyok, ahogy ütéseitől elterülök.
/Tornai József, az 1979-ben megjelent,
Fejem alatt telihold. című kötetéből/
Fias Gábor az előd kvartettnél (Sebestyén Vonósnégyes) már tagja volt az együttesnek, és 2000-ben került a helyére a ma is szereplő Fejérvári János.
Kifejezetten mai érdekesség, hogy a 79 éve e napon elhunyt kivételes elme, Feleky Géza, hogyan kapcsolódott a művészetek több ágához. Alapvetően művészettörténész volt, számtalan alapos elemzése jelent meg a Nyugatban is, nem beszélve a fajsúlyosabb kötetekről. Feleky 46 éve betöltése után halt meg, és erről az alábbi muzsikáló vers szól:
Elégia a halott szerkesztőhöz
In memoriam Géza Feleky Ó Kháridász, ti tá nerthe? Polü szkotosz. Háj d’ ánodoij ti? Pszeüdosz. Ho de Plutón? Müthosz. Ápólomethá!
(Kállimákhosz)
Gyűrött gallérod rajzát hova tetted? Hol van mosolyod, a torz, a balog? A Körúton nem égnek már feletted a gót esték s a barokk hajnalok.
Milyen különös, kövér angyal lettél! Az öröklét vihara hova vert? Mit csinálsz ott fent? Melyik felhőn vettél egy karácsonyi Nouvelles Litterairest?
Ne olvasd járva, mint az Oktogonnál, vigyázz: elgázol még egy üstökös. Barbár szelek járnak, hiába fonnál nyakadba sált, az esti köd hűvös:
fordulj be az égi Abbáziába, hol Ady Endre éretted izen a pincérrel; és ne várjon hiába Spinoza, Börne s Heinrich Heine sem.
Mondjad: ott fenn is félve jár zakó kabátod mellén bársonylágy kezed? Miről beszélsz? Egy asszony megható melléről? Freudról? A Varázshegyet
dícséred az ablak mellől, szerényen? Betéve mondod Goethe római elégiáit? Verlaine-t? Azt meséled, ki volt Cézanne, Klimt, Rippl-Rónai?
De mit kérdezlek? Tudom, csend van arra. Az Ákheron homokja jégmerev és lelked nyugodalmát nem zavarja se hang, se hír, se könyv. A vérebek
üvöltözhetnek Európa-szerte, benned többé nem háborog a vér; sötét úton magadban mégy, amerre ellenségeink szennye sem kísér.
És mégis: mennyi szépet hagytál cserben itt, a színtelen, téli ég alatt – azt képzeltem, még látlak kétezerben, mikor tarkódon zöld lesz a hajad.
Mit feledtél itt! Tudom, hogy nem érzed magadban többé a szörnyű hiányt. Mit feledtél itt! Mennyi szobrot, képet, hány Bronzinót és mennyi Tiziánt;
ablakodból Buda esti kontúrját nem szívod többé, gyorsan és mohón, nem néked nyűvik a hegedű húrját, nem néked áll a siénai dóm,
nem néked ringnak a lányok tavaszra, nem rád peregnek majd a gesztenyék, nem néked verik a hordókat csapra, és nem néked forrnak a feketék.
Örökké nyirkos köd borult fölébed és nesztelen a rákosi homok, a toll csatái többé nem kísérnek, sem holt szerelmek meg fanyar borok.
Szelek játszanak az eltépett bólyán, orkán harcol velünk, veled, velem, s itt, a Szabadság süllyedő hajóján nagy volt a harc s kevés a győzelem.
Ígérted: Jobb lesz. Az angol sziget az óceánban még zöld és szabad. És itt a köd. Fejünkre jéghideg felhőt kavart a téli alkonyat,
lábunk belepte a szenny, a légy, a pók, hiszen tudod: nem maradt itt, csupán meghalni tisztán, mint a légiók vezére halt a holt sereg után.
Holt mester, talán tudtad, néked írtam, s hozzád, hozzád szállt mind e rímsereg, s bár nem hallod már kint a messze sírban, fogadd tőlem e szálló rímeket.
Kísérjen soká e vers muzsikája, s ha egyszer nem lesz testvér és barát: dalolja majd a Rákos csalogánya, a tücsök néked altató dalát.
Egykor, mikor mirólunk sem beszélnek többé, csupán e sárguló lapok, és a Körúton már másoknak égnek a gót esték s a barokk hajnalok.
/Faludy György, Budapest, 1936/
Halála után ezt írta róla Bálint György a Nyugatban:
"Kétféleképpen szép a nő. Az istenanya, a fájdalmas császárné, a boldog fiatalasszony, a jó háziasszony általában lehet szép is és eszményesítésében, típusában csakugyan mindig szép. Rafael Madonnái és Rubens fehér húsú asszonyai szintén szépek is. De mindahányuknál csak az arányok tisztaságának, a teljes kiegyenlítettségnek, a tökéletes helyükre valóságuknak külső igazolása a szépség, szépek úgy, ahogy minden céljának megfelelő és ésszerűen tagolt épület szép, szépek annak, akiről gondoskodnak, és főleg szépek, mialatt a számukra rendelt hivatást végzik. Csodálatra méltóak és csodálják is őket gyakran addig, amíg meg nem jelenik másképp a szép nő, az irracionális szépség, aki nem azért szép, mert hasznos vagy jelentékeny, vagy szent, hanem azért szent, jelentékeny és hasznos, mert szép."
A címbeni SERAPHIMA ASTAFIEVA kivételes táncosnő volt, nem véletlenül választotta a sorozat mottójául a azerző e Baudelaire-i sorokat a Romlás virágaiból, amelyeket majd a teljes versben is kiemelek:
"C'est un metier dur, que d'ètre belle femme."
Confession
Une fois, une seule, aimable et douce femme, À mon bras votre bras poli S'appuya (sur le fond ténébreux de mon âme Ce souvenir n'est point pâli);
II était tard; ainsi qu'une médaille neuve La pleine lune s'étalait, Et la solennité de la nuit, comme un fleuve, Sur Paris dormant ruisselait.
Et le long des maisons, sous les portes cochères, Des chats passaient furtivement L'oreille au guet, ou bien, comme des ombres chères, Nous accompagnaient lentement.
Tout à coup, au milieu de l'intimité libre Eclose à la pâle clarté De vous, riche et sonore instrument où ne vibre Que la radieuse gaieté,
De vous, claire et joyeuse ainsi qu'une fanfare Dans le matin étincelant Une note plaintive, une note bizarre S'échappa, tout en chancelant
Comme une enfant chétive, horrible, sombre, immonde, Dont sa famille rougirait, Et qu'elle aurait longtemps, pour la cacher au monde, Dans un caveau mise au secret.
Pauvre ange, elle chantait, votre note criarde: «Que rien ici-bas n'est certain, Et que toujours, avec quelque soin qu'il se farde, Se trahit l'égoïsme humain;
Que c'est un dur métier que d'être belle femme, Et que c'est le travail banal De la danseuse folle et froide qui se pâme Dans son sourire machinal;
Que bâtir sur les coeurs est une chose sotte; Que tout craque, amour et beauté, Jusqu'à ce que l'Oubli les jette dans sa hotte Pour les rendre à l'Eternité!»
J'ai souvent évoqué cette lune enchantée, Ce silence et cette langueur, Et cette confidence horrible chuchotée Au confessionnal du coeur.
G y ó n á s
Egyetlenegyszer, óh csak egyszer, édes asszony, fonódott síma szép karod karomra (bús szivem dúlt vásznán drága rajzom ez emlék, s most se sápadott).
Késő volt. Élesen s tisztán, mint ujdon érmek, ragyogott fönn a telehold; s Páris álma fölött, mint szent folyó, az éjnek nagy ünnepélyessége folyt.
A halk házak során, az elzárt kapuszárnyak alatt macskák surrantak át, fülük hegyezve, vagy lassan, mint kedves árnyak, kisérték lépteink nyomát.
Egyszerre a szabad meghittség belsejéből, mely a halk fény alatt kikelt, lelkednek gazdag és friss, zengő hangszeréből, mit annyi öröm ujja vert,
belőled, tiszta, víg hangszer, mely zengve csillan mint a hajnali harsonák, egy síró, árva hang, panaszos, furcsa dallam szakadt ki nyögve, és fonák
ingassál, mint kinőtt, piszkos és sánta gyermek, akit családja szégyenel, s kit a világ elől homályos pincevermek mélyébe dugtak hosszan el.
Szegény, csúf angyal, azt dalolta furcsa hangod: "Hogy minden itt oly szomorú; s hogy mindenütt, habár kendőzik tarka rongyok, a földi rút önzés kibú;
hogy keserű robot a szépasszony robotja; és hogy a géppé lankadott táncoslány mosolyos közönyü állapotja mily céda, meddő állapot;
hogy hiú balgaság építni a szivekre; szerelem, szépség ingatag, s majd jő a Feledés, és puttonyába vetve mindent az örök sírnak ad!"
Óh, mikor feledem e lankatag keservet, e csöndet, ezt a holdvarázst, s ezt a szomorú szív gyóntatószéke mellett suttogott szörnyü vallomást?
/Babits Mihály fordítása/
Az 1876 és 1934 közt élt Seraphima Astafieva képeivel megidézhetném Scheherezádét, Cleopatra-t is, itt a Salomében látható kb. 26 évesen.
A tegnap esti TristanKeuris-zenéhez: először a dalciklus 3. darabjához, és hogy ne kelljen keresni, a magyart is bemásolom újból:
Rime 295.
Di morte certo, ma non già dell’ora,
la vita è breve e poco me n’avanza;
diletta al senso, è non però la stanza
a l’alma, che mi prega pur ch’i’ mora.
Il mondo è cieco e ’l tristo esempro ancora
vince e sommerge ogni prefetta usanza;
spent’è la luce e seco ogni baldanza,
trionfa il falso e ’l ver non surge fora.
Deh, quando fie, Signor, quel che s’aspetta
per chi ti crede? c’ogni troppo indugio
tronca la speme e l’alma fa mortale.
Che val che tanto lume altrui prometta,
s’anzi vien morte, e senza alcun refugio
ferma per sempre in che stato altri assale?
A halál biztos, de az óra még nem; kevés időm van már, rövid az élet; az érzék kedveli, de nem a lélek, holtomra híva, földi létezésem.
Vak világ, győz s elárad az érdem fölött a gyászos példa és igézet; kihúnyt a fény s vele minden önérzet; igaz lapul, hamis héjázva él fenn.
Ó, mikor lesz, Uram, amit, ki néked hisz, várva vár - mert a reményt a késés megtöri s halandóvá teszi lelkünk?
Mit ér, amit igértél, mind a fényed, ha előbb ér holtunk, nincs menedék, és örökre oda zár, ahol elestünk?
(Rónay György - 187)
A tegnapi befejezetlen versre rímel ebből a - bár korábban írt - versből ez a sor: "igaz lapul, hamis héjázva él fenn."
Végül a Keuris-mű 1. dala, amely a 9. Sosztakovics-dallal kapcsolatos:
Rime 102.
O notte, o dolce tempo, benché nero,
con pace ogn' opra sempr' al fin assalta;
ben vede e ben intende chi t'esalta,
e chi t'onor' ha l'intelletto intero.
Tu mozzi e tronchi ogni stanco pensiero;
ché l'umid' ombra ogni quiet' appalta,
e dall'infima parte alla più alta
in sogno spesso porti, ov'ire spero.
O ombra del morir, per cui si ferma
ogni miseria a l'alma, al cor nemica,
ultimo delli afflitti e buon rimedio;
tu rendi sana nostra carn' inferma,
rasciughi i pianti e posi ogni fatica,
e furi a chi ben vive ogn'ira e tedio.
Az olasz nyelv zenél...!
Ó ÉJ, édes idő vagy, bár sötét,
hol minden fáradság békébe lankad;
ki dicsér, van szeme és értelme annak,
s ki tisztel, annak bölcsessége ép.
A töprengő fáradt eszméletét
átjárja nyirkos árnyad és nyugalmad,
s mély álmod a mélységből fölragadtat
a magasba, melyért reményem ég.
Ó halál mása, te a test s a lélek
minden emésztő kínját elveszed,
s végső vigasza vagy a roskadónak;
Jóvoltodból beteg testünk föléled,
teher lehull, könny többé nem pereg,
s bajtól, haragtól megváltod a jókat.
(Rónay György - 41)
Utóbbihoz ezt jegyzetelte a műfordító:
"Ez, és az előtte lévő 40-es szonett Michelangelo legszebb és legcsodálatosabb alkotásai közé tartoznak. A Medici-sírok szobrainak költői párjai" (Frey) A 41.-ből Varchi idéz pár sort, tehát 1546-ban vagy előtte keletkeztek. Benső rokonság fűzi őket két másik, megragadóan mély éjszaka-szonetthez. (81, 82). Az Éj, ahogy a Medici-sírszobrok is mutatják, Michelangelo egyik nagy művészi-költői témája, meditációinak állandó tárgya és mondhatni éghajlata. Hogy "éjszakai zseni", azt ő maga tudta és érezte a legjobban ("Rám, lényemhez illően, a sötét lett - születésemtől s bölcsőmtől kimérve", 82). Frey írja: "Az éjszaka csöndje és nyugalma jót tett neki. Magunk elé kell képzelnünk az öreg férfiút, amint egy szegényes gyertya fénye mellett nemcsak a márványt faragja, hanem költeményeket is ír. Számos verse keletkezhetett így éjszaka." - Följegyezték, hogy kartonból készített magának sapkát, erre szerelte a gyertyát, hogy kezei szabadon maradjanak, de közelből kapja munkájához a világosságot is. Vasari egy alkalommal ilyen éjszakai munka közben nyitott rá. Így beszéli el a dolgot: "Egyszer III. Gyula pápa éjjel egy órakor elküldte Vasarit Michelangelóhoz egy rajzért. A mester éppen a márvány Piétán dolgozott... Mikor a kopogtatásból fölismerte a látogatót, abbahagyta a munkát, és kezébe vette nyeles mécsesét. Vasari előadta, mi ügyben jár, s Michelangelo fölküldte Urbinót a rajzért, kettesben maradva pedig beszélgetésbe merültek. Beszélgetés közben Vasari szeme megakadt Krisztus lábán, amelyen Michelangelo éppen dolgozott, mert változtatni akart rajta. Hogy Vasari ne láthassa a javításra szoruló részt, leejtette kezéből a mécsest, és sötétben maradván, Urbinótól új világosságot kért. Mielőtt az még behozta volna, előbújt a deszkafal mögül, ahol dolgozott, és így szólt: Olyan öreg vagyok, hogy a halál ránt már egyet a köpenyemen, hogy menjek vele; s egy szép napon magam is úgy hullok majd a földre, mint ez a mécses, s életem lángja is ugyanígy kialszik."
S most ide kívánkozna az említett 40-es szonett is, ahogy számos más versének is van párja, de inkább több társa, és ez a csodálatos életmű azt kívánja, hogy merüljünk el benne, vagyis ... nem idézem tovább.
A magyarul is elérhető irodalom is szerves egységben tárgyalja Michelangelo művészetét (Charles de Tolnay, Romain Rolland stb. művei), idézve verseiből is.
A 6628 alatt elemzett Sosztakovics-dalciklus 1. dalához (Igazság) érdemes az utolsó, bár befejezetlen, de így is a leghosszabb versét elolvasni, ízlelgetni. Abban is van igazság, nem is egy, és sok egyéb is az idős művésztől. Elején akár Vergilius hat évszázaddal korábbi világában is érezhetjük magunkat, majd a kifejletben összefoglalja nézeteit az élet néhány fontos eleméről, egyértelmű állásfoglalással. Radnóti is eszünkbe juthat e versszakokról. és persze újabb 460 év után is időszerűek szép gondolatai.
A már hivatkozott Rónay György-féle műfordítás jegyzeteiben ez olvasható erről, a kötetben 192. versről: "Michelanagelo 1556 szeptemberében elhagyta Rómát. amelyet egyrészt a spanyol csapatok, másrészt a pápával hadilábon lévő Colonnák fenyegettek. Loretóba akart zarándokolni, de a nagy út kifárasztotta; megállapodott Spoletóban, hat hetet töltött itt, majd visszatért Rómába. Itt aztán "mintegy honvágy támadt szívében a fölséges természet után, amelynek ölén élt, tölgy- és olajfa-ligeteivel, s nyugodt és gondtalan paraszti és pásztori lakosságával... Mily éles ellentét volt a környezet között, amelyben addig élt, meg aközött, amelyben újra élnie kellett", idézve a német Dr. Karl Freyt, aki az első kritikai kiadást megjelentette - 1897-ben. Ezekből az emlékekből, hangulatból született ez a költemény.
Frey még hozzátette: "Ezek a stanzák a mester utolsó nagyobb alkotásai; s mint művészete (Szent Péter kupolájában), költészete is telt akkordban zeng ki."
Rónay fordítása itt is telitalálat, a korábbi, rövidebb verseknél kiérlelt értő és érzékletes hanggal, hibátlan, zenélő verseléssel!
Rime 67.
Nuovo piacere e di maggiore stima
veder l’ardite capre sopr’un sasso
montar, pascendo or questa or quella cima,
e ’l mastro lor, con aspre note, al basso,
sfogare el cor colla suo rozza rima,
sonando or fermo, e or con lento passo,
e la suo vaga, che ha ’l cor di ferro,
star co’ porci, in contegno, sott’un cerro
quant’è veder ’n un eminente loco
e di pagli’ e di terra el loro ospizio:
chi ingombra ’l desco e chi fa fora ’l foco,
sott’a quel faggio ch’è più lor propizio;
chi ingrassa e gratta ’l porco, e prende gioco,
chi doma ’l ciuco col basto primizio;
el vecchio gode e fa poche parole,
fuor dell’uscio a sedere, e stassi al sole.
Di fuor dentro si vede quel che hanno:
pace sanza oro e sanza sete alcuna.
El giorno c’a solcare i colli vanno,
contar puo’ lor ricchezze ad una ad una.
Non han serrami e non temon di danno;
lascion la casa aperta alla fortuna;
po’, doppo l’opra, lieti el sonno tentano;
sazi di ghiande, in sul fien s’adormentano.
L’invidia non ha loco in questo stato;
la superbia se stessa si divora.
Avide son di qualche verde prato,
o di quell’erba che più bella infiora.
Il lor sommo tesoro è uno arato,
e ’l bomero è la gemma che gli onora;
un paio di ceste è la credenza loro,
e le pale e le zappe e’ vasi d’oro.
O avarizia cieca, o bassi ingegni,
che disusate ’l ben della natura!
Cercando l’or, le terre e ’ ricchi regni,
vostre imprese superbia ha forte e dura.
L’accidia, la lussuria par v’insegni;
l’invidia ’l mal d’altrui provvede e cura:
non vi scorgete, in insaziabil foco,
che ’l tempo è breve e ’l necessario è poco.
Color c’anticamente, al secol vecchio,
si trasser fame e sete d’acqua e ghiande
vi sieno esemplo, scorta, lume e specchio,
e freno alle delizie, alle vivande.
Porgete al mie parlare un po’ l’orecchio:
colui che ’l mondo impera, e ch’è sì grande,
ancor disidra, e non ha pace poi;
e ’l villanel la gode co’ suo buoi.
D’oro e di gemme, e spaventata in vista,
adorna, la Ricchezza va pensando;
ogni vento, ogni pioggia la contrista,
e gli agùri e ’ prodigi va notando.
La lieta Povertà, fuggendo, acquista
ogni tesor, né pensa come o quando;
secur ne’ boschi, in panni rozzi e bigi,
fuor d’obrighi, di cure e di letigi.
L’avere e ’l dar, l’usanze streme e strane,
el meglio e ’l peggio, e le cime dell’arte
al villanel son tutte cose piane,
e l’erba e l’acqua e ’l latte è la sua parte;
e ’l cantar rozzo, e ’ calli delle mane,
è ’l dieci e ’l cento e ’ conti e lo suo carte
dell’usura che ’n terra surger vede;
e senza affanno alla fortuna cede.
Onora e ama e teme e prega Dio
pe’ pascol, per l’armento e pel lavoro,
con fede, con ispeme e con desio,
per la gravida vacca e pel bel toro.
El Dubbio, el Forse, el Come, el Perché rio
no ’l può ma’ far, ché non istà fra loro:
se con semplice fede adora e prega
Iddio e ’l ciel, l’un lega e l’altro piega.
El Dubbio armato e zoppo si figura,
e va saltando come la locuste,
tremando d’ogni tempo per natura,
qual suole al vento far canna paluste.
El Perché è magro, e ’ntorn’alla cintura
ha molte chiave, e non son tanto giuste,
c’agugina gl’ingegni della porta,
e va di notte, e ’l buio è la suo scorta.
El Come e ’l Forse son parenti stretti,
e son giganti di sì grande altezza,
c’al sol andar ciascun par si diletti,
e ciechi fur per mirar suo chiarezza;
e quello alle città co’ fieri petti
tengon, per tutto adombran lor bellezza;
e van per vie fra sassi erte e distorte,
tentando colle man qual istà forte.
Povero e nudo e sol se ne va ’l Vero,
che fra la gente umìle ha gran valore:
un occhio ha sol, qual è lucente e mero,
e ’l corpo ha d’oro, e d’adamante ’l core;
e negli affanni cresce e fassi altero,
e ’n mille luoghi nasce, se ’n un muore;
di fuor verdeggia sì come smeraldo,
e sta co’ suo fedel costante e saldo.
Cogli occhi onesti e bassi in ver’ la terra,
vestito d’oro e di vari ricami,
il Falso va, c’a’ iusti sol fa guerra;
ipocrito, di fuor par c’ognuno ami;
perch’è di ghiaccio, al sol si cuopre e serra;
sempre sta ’n corte, e par che l’ombra brami;
e ha per suo sostegno e compagnia
la Fraude, la Discordia e la Bugia.
L’Adulazion v’è poi, ch’è pien d’affanni,
giovane destra e di bella persona;
di più color coperta di più panni,
che ’l cielo a primavera a’ fior non dona:
ottien ciò che la vuol con dolci inganni,
e sol di quel che piace altrui ragiona;
ha ’l pianto e ’l riso in una voglia sola;
cogli occhi adora, e con le mani invola.
Non è sol madre in corte all’opre orrende,
ma è lor balia ancora, e col suo latte
le cresce, l’aümenta e le difende.
-----------------------------------------
MILY ÚJ ÖRÖM, mily fölbecsülhetetlen,
elnézni sziklák közt a fürge kecskét,
ahogy kúszik, s hol itt, hol ott legel fenn,
s a pásztort, ahogy fújja durva versét
a réten, ballagva, megállva, myersen
nótázva, s így könnyíti szíve terhét,
míg kedvese, ki ridegebb a vasnál,
a sertésekkel egy tölgyfa alatt áll.
Jó elnézni a dombháton a szalma-
tetős, vertfalú pásztori tanyát:
ki asztalt terít, ki a tüzet rakja
egy bükkfa alatt, amely enyhet ád,
ki a disznót eteti és vakarja,
ki cipelni tanítja szamarát,
s a vén örvend, ritkán ejti szavát csak,
a napon ülve, küszöbén a háznak.
Ami szivükben, az látszik az arcon:
béke, melyet kincs vágya nem kuszál;
nap közben szántják földjüket a halmon,
s mijük van, tudják, egyenkint akár;
vagyonuk nem féltik, nincs zár az ajtón,
szállásuk mindig tárva-nyitva áll;
majd munka után, a szénára dülnek
s makkal jóllakva álomba merülnek.
Irigység náluk otthont nem találhat,
és a gőg az ajtón kívül marad;
legföljebb egy-egy zöld mezőt kivánnak,
vagy füvet, mely zsírosabban fakad.
Ekéjük legfőbb kincse a világnak,
vasa ékszer, annak jár hódolat,
szekrénynek megfelel néhány kosár ott,
s aranyedényük: balták és lapátok.
Ó vak mohóság, ó alantas lelkek,
kik a föld javaival visszaéltek!
Míg kincset, földet, országot kerestek,
csak kevélységtek parancsol tinéktek;
restség s bujaság igájába estek,
s az irigység másnak kárt tenni késztet;
nem látjátok meg, telhetetlenül,
hogy kevés elég, s az idő repül.
Ki hajdan, régi korok idején
beérte szomjan vízzel, makkal éhen,
az legyen nektek tükör, példa, fény,
és minden érzéketek tartsa féken.
Figyeljetek rá, mit beszélek én:
lehet valaki világ ura, mégsem
lesz vágytalan, s olyan békét nem érez,
minőt barma mellett a paraszt élvez.
Rakva arannyal és ékszereivel
jár a Gazdagság, szorongás szemében,
szélre, záporra félve fölneszel
s csak úgy csüng a csodákon s jósigéken.
A Szegénység kerüli s úgy nyer el
minden kincset, nem tudja, hogy s miképpen;
durva szőttesében kint él a fák
alatt, s nem bántja gond, pör, szolgaság.
Követelés-tartozás, furcsa, drága
szokások, mi jobb s rosszabb, hogy haladnak
a művészetek, egy csöppet se bánja;
csak fű, tej és víz gondja a parasztnak;
a kereskedés könyve, számadása
helyett nótája, kérges keze van csak;
hasznot csak a földből sarjadni lát,
és békén bízza sorsára magát.
Nyájért, gulyáért, munkáért a mennyhez
félve, hódolva, szívből száll imája;
kéri Istent, hogy baj ne érje vemhes
tehenét, s épen maradjon bikája;
otthon az ő lelkében soha nem lesz
a Mért, a Talán, a Hogyan, a Hátha,
hűn, egyszerűn dicséri Istent,
s hallgat az Úr rá, megáldja az ég.
A Kétely fegyvert öltve képzeleg
és ugrándozva jár, akár a sáska,
természettől fogva folyton remeg,
mint szélben a mocsári nád szokása.
A Mért sovány, s övében rengeteg
kulcsot csörget, de az ajtón a zárba
nem illenek, útjait éjidőre
hagyja, s a sötétség a vezetője.
Közeli rokon a Hogyan s a Hátha,
és mind a kettő úgy fölmagasul,
hogy szinte fölér a napba magába
s fényébe belenézve megvakul.
Ha egy városra büszke keblük árnya
ráhull, szépsége nyomban elborul.
Útjuk sziklák mközt meredek, kopár út,
s kitapintják, szilárdan áll-e lábuk.
Az Igazság pucéron jár s szerényen,
de a szegénynél becsülete van,
csak egy szeme van, de az csupa fényben,
a szív gyémánt, a teste arany;
csak nő és edződik a szenvedésben,
s egy holtában száz életet fogan;
kívül zölden csillog, mint a smaragd,
s aki hű hozzá, ahhoz hű marad.
Szemét szendén lesüti a Hamisság,
csipkével hímes, arany a ruhája,
az Igazság ellen viseli harcát,
s azt színleli, mindenkinek barátja;
mert jégből van, elolvasztja a nap, hát
udvarba bú, s mintha vágynék az árnyba,
társasága és támasza se más,
mint csel, hazugság, viszálykodás.
A Hízelgés jő gondok közt utána,
de ügyes, fiatal, s az arca szép,
több a szín rajta, tarkább a ruhája,
mint tavasszal virágnak ád az ég;
amit akar, elér nyájaskodása,
s csak arról szól, mi másnak tetszenék;
egy rendben áll nála sírás, mosoly,
szeme imád, és keze kirabol.
Sok udvari gaztettnek nemcsak anyja,
dajkája is, tejével emteti,
neveli őket, védi, támogatja . . .
------------------------------------
Más Michelangelo-verseket mások is megzenésítettek: Benjamin Britten és Hugo Wolf ismert dalciklusai mellett bemásolok egy újabból, amit most azonosítottam, és kapcsolódik is a Sosztakovics-féle sorozat 11. tételéhez, a Halhatatlanság címűhöz (Cecchino Bracci halálára). Zenéjét (másik két M-verssel együtt Tristan Keuris (1946-1996) holland zeneszerző írta 1990-ben (Michelangelo-dalok): az olasz szöveggel mezzoszopránra és zenekarra. Az alábbi a középső.
Majd beírom a másik kettőt is, illetve csak az 1. számút Rime 102), mert a már meghallgatható 3. darab ugyanarra a Rime 295-re íródott, aminek fordítását lentebb már beírtam Rónaytól, a Ssztakovics-ciklus 10. tételeként. Az olasz szövegeket azért majd mindkettőhöz bemásolom. Mára ennyi is elég.
Rime 193.
A pena prima aperti gli vidd’io i suo begli occhi in questa fragil vita, che, chiusi el dì dell’ultima partita, gli aperse in cielo a contemplare Dio.
Conosco e piango, e non fu l’error mio, col cor sì tardi a lor beltà gradita, ma di morte anzi tempo, ond’è sparita a voi non già, m’al mie ’rdente desio.
Dunche, Luigi, a far l’unica forma di Cecchin, di ch’i’ parlo, in pietra viva etterna, or ch’è già terra qui tra noi, se l’un nell’altro amante si trasforma, po’ che sanz’essa l’arte non v’arriva, convien che per far lui ritragga voi.
Előbb megidéztem a kamarazenei témában a Francia Rádió komolyzenei adását, és abban találtam egy érdeks lemezre(Sony SM2K 46 298).
A felvétel Wystan Hugh Auden (1907-1973) ide már bemásolt (JFK-nak írt) elégiájának megzenésítését rögzítette. Az Igor Stravinszkij-műről nem tudtam.
Innen meghallgatható a rövid darab: mezzoszoprán vagy bariton hangra és klarinéttrióra, több fordításban is olvasható a szöveg. JFK, ismertebben John Fitzgerald Kennedyt 1963 novemberében gyilkolták meg, és a zeneszerző a rákövetkező évben írta meg az említett művet.
Elegy for JFK
Why then, why there, Why thus, we cry, did he die? The heavens are silent.
What he has, he was: What he is fated to become Depends on us
Remembering his death, How we choose to live Will decide its meaning.
When a just man dies, Lamentation and praise, Sorrow and joy, are one.
Többen is reagáltak az alábbi elemzésre, amelyben igyekeztem formailag is "helyt állni", de nem tudok mit kezdeni a program hibájával, amikor áttördeli az általam elképzeltet, beírtat: az első két kép mellé nyomta be az alájuk írtakat, ami nem tetszik :)
Hiába jeleztem ezt korábban is az illetékesnek, nincs változás, pedig én egyetlen elütés miatt is bosszankodom...
Egyébként, ha a képekre klikkelünk, kinagyítva lesznek láthatók!
xxxxx
Mai szórakozásom egy tegnapelőtti Fideliós-cikkel kapcsolatos:
Járdányi Pálról voltak szavak, és mivel a róla elnevezett kerületi zeneiskolával, illetve annak pesthidegkúti tagozatával volt és van kapcsolatom, belehallgattam elérhető műveibe, és megkerestem az általa megzenésített verseket. Járdányi Gergelyre pedig szeretettel emlékeztem, mivel pár éve az Óbudai Társaskörben tartott koncertjén meggyőző és emlékezetes produkciójában gyönyörködtünk. Megállapítottuk azt is, hogy óriási termete miatt olyan - láthatóan is bensőséges kapcsolata van hangszerével, ami még kifejezőbbé tette bőgőzését. Szinte féltettük a gerincét a kényszerű előrehajlása miatt.
A gerince jellemző édesapja '56-os viselkedésére is, hiszen a cikkbeli ős példamutatóan gerinces volt életében, és ez állásába is került, amiről életrajzírói finoman hallgatnak.
A megzenésítendő versek választása a korra és őrá jelemző: az 1937-ben felhasznált Ady-versek többsége a költő első versei közül valók, vagyis egy alig húsz éves elmúlt érzékeny költőjelölt gondolatai érintették érzékenyen a 17 (!) éves fiatal zeneszerzőt (Három kórusmű Ady-versekre, vegyeskarra a capella, és a nőikarra írt Sóhajtás). Látványos (hallványos) Vörösmarty-szimfóniája jóval későbbi (1954) remekmű, izgalmas versekre utalva (Szózat, Virág és pillangó, A merengőhöz, Harci dal, A vén cigány), míg a Föltámadott a tenger forradalom utáni megzenésítése igazán bátor, mondhatni vakmerő cselekedet volt. A még nem ismert zenéit keresni fogom.
Járdányi 46 évesen halt meg, Gergely akkor mindössze 9 éves volt, és most kitartóan viszi tovább családi indíttatású zeneszeretetét: tisztelet mindannyiuknak!
A Halál rokona
Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva ha vágynak, a nőket, A sugaras, a bánatos Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák Kisértetes, intő hivását, A nagy Halál, a szent Halál Játszi mását.
Szeretem az elutazókat, Sírókat és fölébredőket S dér-esős, hideg hajnalon A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást, Könnyetlen sírást és a békét, Bölcsek, poéták, betegek Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott, Aki rokkant, aki megállott, Aki nem hisz, aki borus: A világot.
Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy.
/Az 1906-os Új versekből/
Adja az Isten
Adja meg az Isten, Mit adni nem szokott, Száz bús vasárnap helyett Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten, Sírásaink végét, Lelkünknek teljességes S vágyott békességét, Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten, Bár furcsa a világ, Ne játsszak, ölő, gyilkos Cudar komédiát Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten, Mit adni nem szokott, Száz bús vasárnap helyett Sok, víg hétköznapot, Adja meg az Isten.
/éppen 100 éve,
a Nyugatban jelent meg,
majd az 1918-as Halottak élén c. kötetben/
A dalciklus harmadik verse: A rózsabimbóhoz, de ilyen Ady-vers nincsen. Feltehetően az alábbiak ihlették meg Járdányit:
Egy szép leányhoz
Hajnalsugár csókolta bimbó, Egészen gyermek, kis leány. Ki-kipirul szép, gyermekarca, Majd gyorsan ismét halovány. Ragyogó szeme vágyva fürkész, Majd ábrándozva megpihen: - Mennyi báj kedves gyermekarcán, Mennyi vágy fénylő szemiben!
Elnézem ezt az édes arcot, Elnézem némán, hosszasan. Szivemben kínos emlék ébred, Amely a multon átrohan... - Ilyen volt Ő is: rózsabimbó, Ilyen volt Ő is: szép leány, Ki öntudatlan bűbájával Rabjául tartott oldalán ...
Elnézem ezt az édes arcot, Valósággá lett lelkemet És, míg a mult ismét kitárul, A szívem úgy sejt, úgy remeg: - Ha olyan lesz, ha elragadja Magával őt is a világ! ... Óh, látom sorsod - jó előre - Szegény, korán hervadt virág.
A teremtés legszebb gyöngyéről Úgy rendelték az istenek, Hogy egektől kölcsönzött báját Ne léha ajkról hallja meg. Egy férfinak nemes szerelme Legyen az égi, tiszta út, Amelyen az asszonyi szépség Fenséges öntudatra jut!
És kettővel hátrébb az első verseskötetéből (Versek, Debrecen 1899) a rózsabimbóról és a szép leányról:
Dal a rózsáról
A szép leány a búcsuzáskor Egy rózsát tűzött fel nekem. Piros volt lágyan feslő szirma, Jelképed, égő szerelem! Könnyű csókot lehelt reája S mint álomkép már messze szálla S én fájó szívvel, könnyes szemmel Sokáig néztem még utána.
Elhervadt már a rózsabimbó, Amit a szép leány adott. Hervadtan őrzöm, hisz' a multból A sors csupán ennyit hagyott... Pedig a lányka könnyü csókját Könnyeim már régen lemosták, De most tudom, hogy ez a csók volt Sejtelmes, végső "Isten hozzád!"
A szép leány a rózsabimbót Most más legénynek tépi le, Most más legényért dobog, lángol Szerelmes, forró, kis szive; Más csókolja kicsiny - kacsóját, De megőrzöm a hervadt rózsát: Én kaptam annak a kis lánynak Legelső, tiszta, szűzi csókját!
Az ugyancsak 1937-ben szerzett önálló Járdányi-dal (Sóhajtás) a következő, de ennek is más címe van Adynál:
Sóhajtás
a hajnalban
Óh, pírban fürdő Szépséges világ, Pihent testeknek Boldog, lomha kéje, Rejtelmes, fényes, Ezer puha fészkű, Gyönyörű Város. Óh, szent hajnal-zengés: Élet szimfóniája, Csodálatos Élet, Be jó volna élni. Mennyi öröm zúg És mind a másé, Mennyi arany cseng És mind a másé, Mennyi erő küzd És mind a másé, Mennyi asszony van És mind a másé, Mennyi új kéj zsong És mind a másé, Mennyi szándék tör És mind a másé, Mennyi minden van, Mennyi szép minden, Mennyi szent minden És mind a másé.
/szintén az Új Versekből/
S ha már szóba került a kiinduló cikkben Illyés Gyula méltatása Járdányiról, hadd egészítsem ki a korai elhunyta által kiváltott további Illyés-szavakkal és azok kapcsolataival a naplójából:
1976. július 19.
"Délután Járdányi Pálné, virággal. Az idén lesz Pali tíz éve halott. Még mindig feketelistán van, mert 56 után is mondta az igazát. Akkor menesztették a (Zene)akadémiáról, de ő kapja a nyugdíját. Találgatás: mit lehetne tenni. Menjen el Lakatos Évához (a Zeneműkiadó igazgatójához) és Czigány Györgyhöz (a tv zenei vezetőjéhez) azzal, én küldtem hozzájuk, mi akarjuk az évfordulót megünnepelni."
Előtte 10 évvel pedig, ugyancsak a naplójából:
Az 1966-os évről
December
Rádió-előadás
"Ez az 1966-os esztendő számomra, de baráti körünk számára is csapásokkal teli rettenetes év volt. Soha ennyi betegség, baj és halál nem érte a környezetünket, majdnem babonásan várjuk szinte, hogy minél hamarabb érjen véget, és kezdődjön egy reménytelibb új esztendő. Ebben az évben halt meg nekem tán egyik legjobb barátom és küzdőtársam, Bisztrai Farkas Ferenc, az erdélyi származású kitűnő parasztpárti politikus, és Sárközi Györgyné, Sárközi Györgynek, ifjúkori íróbarátomnak felesége, aki átvéve férjének örökét, a Válasz-t egy ideig kitűnően szerkesztette, és mindvégig családunknak meleg, meghitt barátja volt. Ebben az évben halt meg Tamási Áron, hozzám ugyancsak mély szálakkal fűződött kedves barátom, Járdányi Pál, Berda József, legutóbb Pártos Aliz, ..."
és innen közvetlenül folytatom, mert az alábbiakból egy újabb zenészcsalád története bontakozik ki:
"és ami tán különösképpen mélyen érintett, mert tragikus körülmények között végezte életét, a Párisban élt Gara László, aki talán a legtöbbet tett a magyar irodalom és a magyar szellemiség külföldön való elterjedéséért, mondhatnám Mikes Kelemen óta.
Az esztendő szomorú volt, de ugyanakkor valami állhatatosságot, vigaszfélét is adott, mert mindezek az emberek úgy fogadták a halált, különösen Sárközi Mártát, Farkas Ferencet tekintve, emelt fővel, tudva, hogy mi vár rájuk, hogy az embert megerősítették abban a hitében, hogy nem is olyan borzalmas talán az elmúlás, a kilépés az életből, tehát maga az élet ér valamit, amiért még a halált is érdemes legyőzni. Amikor kint voltunk Párisban, nem sokkal éppen Gara László halála után, annak a hatása alatt, hogy valahányszor túl jó kedvünk volt, vagy túl szomorúak voltunk, mi, magyarok, már Gara és én, tréfából vagy szomorúságunkból mindig franciául beszéltünk. A halála hatása alatt, amit róla verset írtam, azt franciául kezdtem. Nem sokkal utána egy francia nyelvű folyóirat különszámfélét adott ki Gara Lászlóról, és megkért engem is, hogy járuljak valamivel hozzá ennek a folyóiratnak a tartalmához. Akkor én ezt a francia verset adtam át, amit később magam fordítottam vissza magyarra. Majdnem olyan hiedelemben, hogy hátha Gara valahol az űrben hallja, és tán megvigasztalódik, hogy állom ezt a túl szomorú és a túl vidám hangulatban divatba jött, köztünk szokásos francia nyelvet. (folytatása lejjebb)
Végül Illyés versei közt is egy prózai számadás 1966-ból a már említettekről:
Emelő halál
"F. Feri halálát is, Mártáét is „végig csináltam”, ahogy mi halandók oly kegyetlenül-ártatlanul mondjuk. Igen szerettem őket, elmúlásuk, valahányszor rágondolok, ma is földre nyom. De aztán – mert hogy oly példamutató élet után oly példamutatóan haltak meg – mindannyiszor fölemel. Így ez a két halál most afféle szárnyként lett a tartozékom, egyenletesen váltakozó csapásokkal visznek voltaképpen csak most megpillantott szakadékok, tengerszorosok fölött. Áron és Laci – Gara – együttműködésem nélkül halt meg, de rám a második váltásba szív-emelők ők is. Így – hasonlóan a halak mellék-uszonyához, ráadás-szárnyaim is vannak. De hisz Járdányi és Berda is barátom volt és ők is értékesen haltak meg, mind ebben az évben! És Lajtha és Ney és Úrhegyi és Rácz, Vass, Sarkadi és mind a csattogva eltávozottak csak Lőrincig visszamenően. Vállamtól sarkamig két sorban is sűrűn rajtam a szárny s biztatnak távoli emlékeimmel, hogy – bátran! – gyáva csúszó-mászó, jutsz valamire majd ebben a közegben is, mint hajdan a vízben, amidőn – ússz te is! – beletaszítottak."
A fenti utalásból a "Gara-vers" Illyéstől, de csak a magyarra való visszafordítása.
Gyász-ének
Gara László emlékének
Noteszunkban egy telefonszám hűlni kezd; már kihűlt. Egy utca ott, a párisi Invalides mögött, ürülni kezd; már kiürült. Egész városrész néptelenedik, oly sárgára néptelenült, hogy itt a Szahara. Nem sietünk többé soha a Champs de Mars-on át egyenesen affelé a konok magában verő forrás-sziv felé, az oázisba, mely reményt adott – („Igazunk lesz, ne félj, ne félj” –) S most elmerült. Homokot fú az éjszakai szél egy hű darab Magyarországra ott a párisi Invalides mögött és a hold ismét úgy ragyog, közönyösen, bután, ahogy a csillagászati idők előtt s után.
Ilyen hangulatot is legyőzve kívánok mindazoknak, akikkel főleg a magyar határokon kívül Amerikában és külföldön találkoztam, de a hazámbelieknek is a mostani esztendőnél szerencsésebb és boldogabb, igazi boldog új esztendőt."
S mindez miért állt így össze? Közös a két elhalálozási év, és ahogy Járdányi Pál kapcsán logikusan a zenész fiúval is foglalkoztak, Gara László esetében is van ilyen utódlás.
Gara László fia, György (Georges) is Párizsban él, a Cambrai-ban megrendezésre kerülő nyári zenei fesztivál (a Juventus) létrehozója, ahol számos magyar muzsikus is szerepelt már az elmúlt 25 évben. Egyben ő a Párizsi Városi Színház komolyzenei művészeti igazgatója, és ott lépett föl december 5-én a Várjon Dénes-Baráti Kristóf-Várdai István trió - nagy sikerrel. Georges Gara fia a fiatal tehetség és világszerte keresett Étienne Gara (u.onnan megismerhető), vagyis a művészetekben sok-sok kapcsolódás van.
November 22-én emlékezetes koncerten voltunk a lejjebb megidézett Solti Györgyről elnevezett zeneakadémiai kisteremben. A kamara.hu mögötti műsor kiváló volt, az interpretációk szintén, különösen a főleg Michelangelo Buonarotti verseire írt Sosztakovics-szvit a drámai basszus, Kovács István, és az ugyancsak érzékeny zongorapartner, Simon Izabella, jóvoltából.
A koncertről alkotott élményemet már kifejtettem, és itt azért ismétlem meg, mert e témában a megzenésített versekkel foglalkozom részletesebben. A zene és a szöveg ugyanis elválaszthatatlan kell legyen, hacsak nem szöveg nélküli dalokról beszélünk, de itt kifejezetten egy bizonyos összegző válogatást kaptunk a nem sokkal később meghalt súlyos beteg szerzőtől Michelangelo sok száz verséből.
Van a szövegek között harcias, finoman lírai, dühös, szerelmes, fájdalmas, tisztelgő, riposztozó, hogy csak a fő tartalmakat említsem a sok esetben cím nélküli tételek zeneszerző általi megnevezéséből. Minderről az énekes is beszélt a mű előadása előtt, majd jöttek az orosz nyelvű dalok, a pódium feletti nyaktörő magasságban pedig 9 tétel magyar műfordításban, kettő az előadó nyersfordításában.
A zene nagyon jó, Kovács István érzékletesen remek előadó, de mivel oroszul már csak néhány szót értettem, a párhuzamosan olvasott fordítás pedig néha nem is volt szinkronban az elhangzottal, nem volt maradéktalan az élvezet.
Utána kellett tehát járnom! Kovács István elküldte a feliratozott szövegeket és egy német fordítást is, így - mindezt megköszönve - kiegészítem az eddigieket, mert megérdemli a nagyszerű mű és ugyancsak kitűnő előadói páros, akiktől talán fogjuk is még hallani élőben is a művet. Várom tehát a felvétel rádióközvetítését, de addig is megismerhetjük az említett hátteret, a mű szintén basszushangra és zenekarra írt változatát is.
A kamarazenei fesztivál címe az Elsők és Utolsók volt, de itt a majdnem utolsó Sosztakovics-műről voltak hangok, hiszen az 1974 őszén írt szvitet (op. 145) értelemszerűen később követte a zenekari átirat (op. 145 a), majd egy brácsaszonáta (op. 146) és egy másik dalciklus (op. 147, ugyancsak basszushangra és zongorára, Hartmann Lebjadkin verseire). Az első szvitet Leningrádban mutatták be 1974. december 23-án. Az átirat Michelangelo születésének 500. évfordulójára készült, de annak bemutatását már nem érte meg Sosztakovics. Az orosz szöveg Abram Efros érdeme, bár volt egy Andrej Voznyeszenszkij-fordítás is, de azt a zeneszerző elvetette a zenéhez való nehéz illeszthetősége miatt.
Szerintem egy dalt stb. azon a nyelven lehet leginkább élvezni, ahol a zenével szerves egységben érteni is lehet a szöveget, különben minek az utóbbi, és így legalább a megfelelő fordítások alapos megismerése segít az élményt teljesebbé tenni.
A magyar fordítások Rónay György 1959-es kiadású kötetében találhatók meg (Michelangelo versei; Magyar Helikon), az eredeti olasz és más szövegekre majd utalok. Rónay fordításai megpróbálták követni Michelangelo versének szerkezetét, lejtését, tartalmi lényegét, és a kötet további anyaga alapján is kiválóak, kellő kiegészítéssel a versek megírásának körülmányeihez. Ahol találtam még magyar fordítást, beírom.
Egy sajnálatos tévedést is el kell oszlatni: a mű címe ellenére nem csupán Michelangelo verseiről és nem csak szonettekről van szó, mivel a 10. tétel első négy sora egy kortárs madrigálszerző epigrammája, illetve a többségében szonettek mellett madrigált és más epigrammákat is találni a felhasználtak között. A részletes bemutatás során röviden utalok majd szöveggel és képpel a közvetlen vonatkozásokra, míg most csak annyit összegzésül, hogy egy idős kort megért igazi és sokoldalú reneszánsz művész szép verseinek és egy sok száz évvel későbbi kiváló zeneszerző találkozását élvezhettük a nagyszerű előadásban.
A magyar fordítások után Rónay György nevét csak monogramjával adom meg, és a fordításkötetbeni helyét az ottani számozással. A szavak írásában ragaszkodtam a fordító akaratához, hogy a vers ritmusát kövesse. A két nyersfordítás R. Gy.-féle műfordítását kiemelem. Ahol eredetileg is volt cím, feltüntetem, utalva majd a felhasznált irodalomra, a versek azonosíthatóságával együtt.
A tételek:
1. Igazság
2. Reggel
3. Szerelem
4. Elválás
5. Harag
6. Dante
7. A száműzötthöz
8. Teremtés
9. Éj
10. Halál
11. Halhatatlanság
1. II. Gyula pápához
Uram, ha a régi közmondás igaz, hát
ez igaz: akik tudnak, nem akarnak.
Hitelt adtál meséknek és szavaknak,
s a hazugság nyerte tőled jutalmát.
Vagyok, s voltam hűséges régi szolgád,
Neked adtam magam, mint fény a napnak;
de vesztett időm nem bánt s nem zavarhat:
semmire tartod munkám fáradalmát.
Azt hittem, nagyságod fog fölemelni,
s az igaz mérték és kardod hatalma
szól értem, nem a visszhang nyelvelése.
De maga az ég vet meg valamennyi
földre hívott erényt, ha azt akarja,
hogy gyümölcsét száraz fától remélje.
(R. Gy.- 2)
A pápa 1505 elején hívta Rómába a szobrászt egy síremlék elkészítésére, de a konkurrensek intrikáira a munkát leállíttatta, szinte elűzték, amire Michelangelo sértődötten elhagyta a várost, Firenzébe és Bolognába ment, és egy 1506. évi pápai (hadi-) látogatáson ott találkoztak újra és kibékültek. A karakán vers jellemző a szobrász igazságérzetére.
2.
Míly vidáman simul arany hajára
a virágok szépen fonott füzére!
Hajlik egyik szála a másik elébe,
elsőnek adni csókot homlokára.
Egész álló nap boldog a ruhája,
mely szorosan rásimul kebelére,
s boldogan csillan aranyszőttes éke,
ha nyakát s arcát illetni találja.
De még boldogabb az aranyfonásos
szalag, mely keblét fogja könnyen át,
leszorítja, szelíden rátapad;
öve meg mintha így szólna magához:
„Bár ölelném örökre derekát!”
S az én karomnak semmi nem marad?
(R. Gy. - 5)
1507-ben (Bolognában, éppen II. Gyula pápa ércszobrán dolgozva írta, hogy kinek, nem ismert, de Romain Rolland szerint - találóan - akár egy Boticelli-nőalak is ihlethette).
3.
Mondd, kérlek, Ámor, amit a szemem
lát, valósága-e a drága Szépnek,
vagy bennem van, és ha magamba nézek,
csak lelkembe írt képe int nekem?
Tudnod kell, mert vele jöttél, szivem
békéjét dúlva, s ezért harag éget;
bár vissza egyetlen sóhajt se kérek,
s nem kivánok kevésbé égni sem.
- A szépség, amit látsz, tőle való,
s csak nő, ha a halandó szemen át a
magasabb lélekbe emelkedik.
Ott isteni lesz, tiszta, ragyogó,
mivel az égi az égit kivánja.
Szemed előtt ez, s nem az lebeg itt.
(R. Gy. - 14)
Egy ismeretlen nőnek írta a költő, 1529-ben.
4.
Hogy merném elviselni
az életet tetőled messze-távol,
ha nem bátorítasz a búcsuzáskor?
Sóhajom és könnyem és zokogásom,
amellyel bús szivem kisérte lépted,
Madonnám, nyíltan megmutatta néked
mártíromságom, közelgő halálom.
De ha hűségem elfelejtenéd
valaha is, akármily messze légy bár,
nálad hagyom, kínom emlékeképp,
zálogul szívemet, úgysem enyém már.
(R. Gy. - 8)
Feltehetően Bolognában íródott 1507-ben, más hasonló mellett. A kor ismert zeneszerzője, Bartolomeo Tromboncino meg is zenésítette 1518-ban.
5.
A kelyheket pajzzsá s karddá verik,
Krisztus vérét zsibvásáron fecsérlik,
tövise lándzsa lesz, keresztje vért itt,
hogy türelmet csak Krisztus nem veszít.
Jobb, ha e tájon meg se jelenik:
vére felszöknék a csillagos égig,
mert Rómában már bőrét is kimérik,
s mindennek, ami jó, útját szegik.
Ha kincset vesztegetni volna kedvem,
mert munkám itt elvették, a palástos
úgy tenne velem, mint a mór Medúza.
De ha a szegénység kedves a mennyben,
mi lesz sorsunk jutalma, ha az átkos
másik jel üdvünk hitét összezúzza?
(R. Gy. - 7)
1512 elején írta a dühös Michelangelo, amikor II. Gyula pápa idején a pápaság a lelkek gondozása helyett inkább a katonai hódítást erőltette.
6. Dantéhoz
Az égből jött, halandó lénye látta
a poklot és a tisztítóhelyet,
majd újra Istenhez emelkedett,
hogy az igazság fényét ránk bocsássa.
Fényes csillag, elönti ragyogása,
érdemtelenül, szülőföldemet;
méltó bére a korcs föld nem lehet -
csak te lehetsz az, teremtő királya.
Dantéról szólok, kinek műveit
rosszul ismeri a hálátlan nép,
mely megveti a jók érdemeit.
Volnék ő! sorsa sorsom! lelke laknék
bennem: nincs földi ékesség, amit
száműzetéséért oda nem adnék.
(R. Gy. - 97)
7. Ugyancsak hozzá
Nem lehet érdeme szerint dicsérni,
mert szemünknek túl erős volt a fénye;
s könnyebb szidni a népet, mely lenézte,
mint legkisebb értékéhez felérni.
Alászállt, hol a bűnt jutalma éri,
hogy okuljunk, majd felszállott az égbe;
kapuját a menny kitárta elébe,
hűtlen hona viszont bezárta néki.
A hálátlan, kárhozatára önnön
végzetének kovácsa – erre vall az,
hogy legjobbjait üldözi halálra.
Egy érv a sok közül: ha még a földön
számkivetés sosem volt ilyen aljas,
nagyobb férfi sem élt még soha nála.
(R. Gy. - 109)
1545 őszén írta Michelangelo e két szonettet, mint Dante műveinek alapos ismerője és értelmezője, a költő mélységes tisztelője. Azt is felajánlotta, hogy elkészíti Dante síremlékét, ha annak hamvait átviszik Ravennából Firenzébe, de ezt az ötletet elvetették.
8. Vittoria Colonna halálára
Pörölyöm, ha a nyers márványt kivésem,
hol ilyen, hol olyan emberi képre:
csak vezetője kölcsön ütemére
mozogva, más léptével jár kezében.
De amelyik fent él s lakik az égben,
mást, s magát magától alkotja szépre,
s mert pöröly nélkül pöröly soha létre
nem jön: a többi tőle kell hogy éljen.
S mert ha magasból sujt üllőre, annál
teremtőbb a csapás: ezért repült fel
fölébem, az égbe emelkedett.
S most az én pörölyöm csonka marad már,
hacsak formát nem ád az égi műhely
neki; mert a földön nem volt, csak egy.
(R. Gy. - 59)
A szonett 1547 elejei, a költő plátói szerelméhez. Vittoria Colonna (1492-1547) 17 éves korában ment hozzá egy gazdag márkihoz, de nem volt igazi kapcsolatuk. Férje halála után csak lelki életet élt, ismert volt több mint száz szonettjéről, és erényes, de kemény életéről. Michelangelo "pöröly"-nek nevezte a rá nagy hatással lévő hölgyet, akit éppen az a gyönyörű Tomasso de'Cavalieri mutatott be neki, akivel korábbi, kevéssé plátói, sokat elemzett és vitatott kapcsolata volt. Colonnához számos más verset is írt.
A szonettet Faludy György is lefordította a Test és lélek című kötetében:
Kalapácsom a kőből kiszabadítja sorra a lények benne rejlő formáit: testre testet, de lendületem Tőle jön, ki százszor nemesebb s nagyobb énnálam. Markom a szerszámot csak fogja.
Mivel minden az Egytől jön, ki az eget lakja, az örök mozgató, ki kalapácsot nem másolt, hanem az ideából faragott kalapácsot, ki a szépséget adta, s aki mindnyájunk Atyja.
S mert a pöröly csapása attól hatásosabb, ha a kovács nem csak izmos, de mentől magasabbra emeli: én nyomorult is, örökké felnézek,
mivel minden munkámmal meddő, befejezetlen torzó leszek, s magamnak is semmivé kell lennem, ha nem kapok az égi műhelyből segítséget.
9. Buonnaroto ÉJ-szobrára
„Az éjt, amint édesen szendereg
Előtted itt, egy angyal véste kőbe.
Alszik, tehát él, nem hiszed felőle;
Ébreszd föl, és beszélni fog veled.
(Giovanni Battista Stròzzi: 1479-1547)
Buonnaroto válasza
Aludni jó, és kőből lenni még jobb,
Míg szégyen, s gyalázat úr a világon.
Mily szerencse: se éreznem, se látnom!
Ne kelts föl hát, s ó! csendesen beszélj ott!”
(R. Gy. - 78)
Vers Michelangelo szobrára, az Éjre
Ez itt az éj, zord angyal keze véste.
Az égből jött hozzánk, nem földi test.
Alvó szobor, mely vár az ébredésre.
érintsd ujjaddal, és beszélni kezd
Michelangelo válasza
Aludni jó; jobb lenni béna bálvány, a szenny s a romlás esztelen korát nem látni s így heverni, néma márvány – ne nyúlj hozzám. Menj csendesen tovább.
(Faludy György fordításai, u.abból a kötetből)
A kortárs madrigálszerző a firenzei Medici-síremlék(Lorenzo és Giuliano) egyik allegórikus alakjára írta epigrammáját, amelyre Michelangelo azonnal válaszolt.
Guiliano Medici síremléke
Az Éj
10.
(Közel már a halál, de az ideje még ismeretlen,
a test érzékei szánalomra méltóan ragaszkodnak az élethez,
a lélek kívánja már a halált.
A világ vak; szégyenteljes órákat él át: a hatalomból nem távolítják el a gonoszt,
nincs remény, mindent beborít a sötétség,
hazugság uralkodik, és az igazság rejtve marad.
Mikor következik be az, Isten, amit az igazak várnak Tőled?
Legyengül a hit a Benned bízókban, a lélekre a halál vetül.
Mit ér nekünk a megváltás fénye, ha gyors a halál,
és örökre abban a gyalázatban maradunk, amelyben elér bennünket.)
(Kovács István nyersfordítása)
A halál biztos, de az óra még nem; kevés időm van már, rövid az élet; az érzék kedveli, de nem a lélek, holtomra híva, földi létezésem.
Vak világ, győz s elárad az érdem fölött a gyászos példa és igézet; kihúnyt a fény s vele minden önérzet; igaz lapul, hamis héjázva él fenn.
Ó, mikor lesz, Uram, amit, ki néked hisz, várva vár - mert a reményt a késés megtöri s halandóvá teszi lelkünk?
Mit ér, amit igértél, mind a fényed, ha előbb ér holtunk, nincs menedék, és örökre oda zár, ahol elestünk?
(R. Gy. - 187)
A verset az idős Michelangelo írta, 1556 táján, bár jóval korábban is a közeli halált emlegette.
11.
A sors örök álmot küldött rám,
De nem vagyok halott, noha a föld alá kerültem:
Élek benned, aki értem sírsz;
Ahogy az egymást szeretők egymás részeivé válnak.
Halottnak hisznek, de a világ vigasztalására
Ezer életet élek a barátok szívében,
És ez azt jelenti: nem vagyok por,
A halál, és az enyészet nem diadalmaskodik rajtam.
(Kovács István nyersfordítása)
Cecchino Bracci halálára
Idő előtt aludni tértem itt, s nem
haltam meg, mert, noha otthont cseréltem,
élek benned, ki látsz és sírsz ma értem,
ha tovább élünk a baráti szívben.
(R. Gy. - 36/16)
Holtnak hisznek itt, de én vigaszára
a világnak, s ezer lélekkel éltem,
minden szerető kebelben, ezért nem
ölhetett meg egy lelkem távozása.
(R. Gy. - 36/12)
Cecchino Bracci egy Rómában élő firenzei száműzött vonzóan szép fia volt, aki 1544 elején halt meg, 15 éves korában. Egy gazdag rokona a fiú síremlékét is elkészíttette Michelangelóval, aki ennek a fiúnak kivételes szépségét is csodálta, kifejezve ezt a versben is.
Michelangelo 50 (kettő kivételével) négysoros verset írt a váratlan haláleset után, köztük a fenti síremlékre is:
Braccit és égi szépségét rejtem itt;
s formát s létet, mint testnek a lélek,
szépsége ad nemes emlékkövének.
A szép penge szép hüvelyben lakik.
Jó lesz, ha majd Bracci szép arca mása
főnikszként újraszületik a földre,
hogy aki nem bevcsülte, egy időre
elvesztve őt, majd újra megtalálja.
Bracci napjával, melyet ide zárok,
a természet napja kihunyt örökre.
A halál kard és tőr nélkül megölte,
mint kis fuvalom a téli virágot.
(R. Gy. - 36/38-40)
Érezhető, hogy a majdnem minden művészeti ágban otthonos költő minden szépért rajongott, legyen az férfi vagy nő, 15 vagy érett 22 éves, vagy éppen idős, akihez a lelke vonzódott inkább stb. A szépet szerette, csodálta, és maga is csupa szépséget alkotott maradandó értékkel. A reneszánsz életérzés összpontosult benne.
Az alábbi zeneműveket ajánlom még okulásunkra:
Az első tételtől a többi is azonnal elérhető! (A kiegészítő szövegek nem hosszúak.)
Ezt pedig a csodálatossá átszőtt zenekari átiratból egy remek felvétel:
A hat részben természetesen nem tételenként vették fel a nagyszerű előadást, ahol egyáltalán nem zavar Dimitrij Hvorosztovszkij csodálatos baritonja.
1791-ben ezen a napon halt meg Wolfgang Amadeus Mozart, magyarul: Mozart Farkas Amadé.
Volt idő, amikor mindent magyarítottak: Beethoven Lajosról, Ravel Móricról vagy éppen Vivaldi Antalról írtak az újságba, szóltak a rádióban. Ez volt a nevük persze, csak néha szokatlan.
Kovács András Ferenc néhány versében Mozartot is megidézte:
Klavierkonzert
„Professzor Csokonay egymaga klavírozott,
midőn Csurgón a Culturát adták elé.”
(Amade Farkas: Harmonistikai furtsaságok)
I. Andantino all’ungherese
Farsangos kietlen úton kóró hánytorog forogva. Céda Cypris, messze Tempe – sár fröcsög, dagad bugyogva: nincs Erato, nincs Amintás, csorda csörtet csak zutyogva, szürkületben ebcsahintás, kondás kullog el mutyogva.
II. Allegro ma non troppo
Mint egy ganésszekér (Phű!) oly megrakott a szála – üröm, bors, Cultur-üdvök Vitézlő paprikása, mitől még viszketeg lész a publikum szakálla, s pedigrés fajkupecnek ferdére fittyen álla…
III. Allegro con brio
Csúf deák, ki hangdobozt ver számkivetve, hajladozva, dolmányán sugársuhintás, nyelve gúzsban megbogozva, s nincs Erato, nincs Amintás: mások deszkákon tapodva maskaráznak, szétsüvögnek, mint viharban vén fa odva.
IV. Scherzo ma piacevole
Mein Ténsuram, Meszénás, voilà a Múúú, a Múzsám: nyúljék a pendelyébe, hisz hő kebel… Che culo! Tollatlan és kimúló remény – kétlábú állat, mely védtelen szaladgál. Miracle! elvadult ész… V. Moderato all’ungherese Görbe nénék, vaksi párkák pusmorásznak bugyborogva, fészkelődnek csipkedámák szoknya alján dundorodva, csak Vitéz klavírozik még fél-imetten, undorodva, holdasszonyka tomporát már bandzsa csillagbanda dongja, s farsangos kietlen úton kóró táncol tántorogva.
Ein musikalischer Spass
Über ein Thema von Mozart
Test a lelken átég, Csipkefüst lobog, Titkos órajáték: Szív ver – üstdobok! Szólnak con spirito Hölgyikék, tubák: Múlni arcpirító, Bár muszáj, pupák… Purcannék ki? Már? Che gusto! Nyúz a requiem: Csepp időt se hágy, se szuszt, ó – Isten meg pihen… Mert Ő Nagy Mimóza, Könnyeden lenéz: Kész a Lacrymosa, Kis balek zenész?
Fals kórista csókák Csörgik: semmi gond, Zúzmarás parókát Vőn a lenti domb… Fenséges, ribanci Mennybolt rizsporoz! Stanci! Hallga, Stanci – Dér dúrral toroz… Tél közelget, csontba metsző, Hull az égi mész, Míg az elme hangjegyet sző, Önterébe vész – Puffad, ráng az orca, Tánca ránc-minét: Játszanak con forza Angyalok, spinék.
Föltekint az érsek Gráciát lesőn: Farsonáz kövér segg… Mein Gott! Danke schön. Esz tán, nemde? scherzo? Neszpá? Van szonát, Tercben eltekert szó, Mit szólam fon át, Mint izébe vettetett rész… Ráköhint a kar – Szenteket szinészke tetvész, Üstököst vakar… Borbély, kúrfi, úrné Tollúmennybe mén: Földöntúli turné Ringat – nem remény.
Reng a Rex tremendae Lépte, zeng a kürt – Lelked is cemende: Békereng vak űrt… Nem voltál, ne zargass, Wolfgang Amadè, Amadeus Farkas, Soha magadé – Senkié sem, Istené sem, Mert az én nem én Túl a résen, szisszenésen Tékozolt zenén… Hangzat árnya, sejtés, Omló moll-futam: Mind magába lejt és Csend felé suhan.
A Kompletórium című kötetéből (2000-ben jelent meg).
A cím az 1787-ben írt KV 522-re utal a dilettáns falusi muzsikusokkal, persze éles esszel (éles ésszel), kafosan disszonánsan. Az eredeti egy sextett volt: két hegedűre, brácsára, nagybőgőre és két kürtre.
A továbbiakban természetesen a rekviemre utal a költő.
Először egy kamarazenekari átirat:
Az eredeti:
A 200. évforduló emlékezetes remek előadása Soltival az élen
a bécsi Szent István Székesegyházból. Most is lenyűgöző!
Tegnapelőtt elhunyt Juhász Ferenc, végleg elapadtak "csoda-szavai", amelyeket olvasni néha nehéz volt, pedig gyönyörű és mágikus verseket is írt. Néhány verse, versprózája ebben a témában is olvasható.
A Harc a fehér báránnyal című (37 éves korában megjelent) kötetéből válogattam a Tetszhalott éveim margójára sorozatból, mert megvan a válasz ("Arcomra szemfödél kerül?"). Még 50 év adatott neki, nyugodjék békében!
Üzenet a varangy-királynak
Esnek lassan a levelek, a sűrű árnyék meglazúl, az erdő-vadak vedlenek, a nyers-zöld posztó kifakúl.
Bokron a bunda-maradék, gyom vaskos levele fémlik, mint foszló nadrágban a térd, a fák közt tócsa fehérlik.
Rothad a nyári lángolás, nyugtalanok a madarak. Tüzet olt lucskos őszi nász: köd, kaporernyő, vadludak.
Ősz: Pestis-király, Penész-király, nem adom föl az életem! Foltos-bőrű Varangy-király, dárdámat szívedbe verem.
Nyugtalanok a madarak, fejüket néha fölvetik, s egyszer a vándor-indulat kigyújtja jelzőfényeit.
S a madár-nép sírni kezd, pörög Fény-ország üzenetétől, a nád csont-kalásza zörög, ha tajtékuk dél felé tör.
Csőr, szem, szárny, dagadó tojás gyöngyszőnyegei suhognak. S lesz madár-hazavonulás! De éveim elrohadnak?
A tél megverten kérkedik, páncélos lován elüget, eldobja gyöngyház-vértjeit, kardok lepik az új füvet.
Aki arcomat átgyúrod, nincs ügyetlenebb nálad! Mi tegnap karvaly-büszke volt, mint az enyv nyúlik, beszárad?
A fej, mit a borbély szídott, nyesve zsíros bozontját, az ujjadtól megritkított majd villantja tetőcsontját?
Arcomra szemfödél kerűl? Már hordom ránc-virágait. Szívembe csipkét köt az űr: a dér galaxis-kesztyűit.
Fia-hordó Nőstény-király hátadon borsónyi lukak: sok ablakodból béka-vár néznek béka-királyfiak.
Hívhat a bársony-vartyogás, száz kivarrt-ajkú herceged! Az aranybélés-szájú Gyász nem igázza le hitemet.
Csoda-szavam el nem apad a mindenség-forró lázban. A kukacnak csak hús marad a részeg osztozkodásban.
E kötet nyitóversei a szarvassá változott fiúról szólnak, de éppen a fenti idézet előtt olvasható az Örvénylések Bartók Béla körül című írás, míg az előtt a címadó vers:
Tetszhalott éveim margójára
Túl sokat beszéltem? Némaság a sorsom? Táltos-szívem féltem? Bedagadt a torkom?
Csontváz-hadsereget tenyészt csillag-sorsom? Fölfalták hitemet? Sírdomb lett az arcom?
Az egyik (fentebb ajánlott) Bartókos szövegének csak a keretét idézem, de a közbenső szóörvénylést is érdemes elolvasni!
"Egyre többet gondolok Bartók Bélára. Zord, fulladásos reggeleimen, amikor az ébredés utáni félórában szőrös leveleivel, sáskaláb-tüskés indáival, tapadó-száj-korongú kacsaival benő a szorongás, szinte láthatóan nőve körém, mint gyorsított filmen a növények, ahogy kibomlanak és körűlfonják a karót, és lelkem falát repesztve gyökereivel, millió halálos-tüskefogsorú csöndjével, áthatolhatatlan zöld szivacs-szerkezetével, piros-szirom fülkagylóival elborít az elátkozottság csipkerózsa-bozontja: fölidézem zenéjének sugárzó harmóniáit. Zenéjének kristálylapokból és csillagpelyhekből, alvadt-vér-kéregből és rovarszárnyhártya-levelekből épített szárnyai forró suhogásukkal, ideges lüktetésükkel és sötét, vérömlés-szerű zúgásukkal perzselve elhervasztják, celofánpernyévé égetik a fuldoklás falánk zöld bozótját, mint isten gázarany-gömbje a makacs és öntelt Jónás feje fölött a zöld-árnyékú töklevelet, s a hernyószőrű tökindát is, mely lehervad a föld hasáról, akár a csecsemő elkötött köldökzsinórja. Légy önmagad! Ne félj! A halálig ne add föl hited! Az alvilág árnyfényeivel ha tódul is ellened, csak énekelj, ne hagyd, hogy giliszta-tekeredésű növényeivel benőjön a csönd, fojtogassa szíved, befogja szemed és füled, zengő szádra tapassza zöld tenyerét. Bartók Béla zenéje titokzatos és nélkülözhetetlen életnedveket ad, mint a vérátömlesztés."
"Bartók Béla ámúlva és mosolygva nézte az éneklő földalatti asszonyt: szájából ősi dallam tört elő és fénybozont, élet-tűz a vulkán orrlyukából. Kiemelte a testet a sírból: a tetszhalott népet, az élet sugárzó asszonyát, akinek üres rovarzsákokkal, kiszáradt álca-koponyákkal, elhullt bogár-állkapcsokkal zsúfolt rögöktől fölszabadúlt, zsíros agyagtól, só-száraz homoktól megtisztúlt énekére nemesi pipafüstként elfoszlottak az éjszaka foszforos ködalakjai, bánatos, buja, önmarcangoló, önfertőző, vihogva-bagzó, vinnyogva-üzekvő, pislogó angolna-gyökerű, disznócsöcs-arcú, tüskepajzs-tomporú, tehénhüvely-liliom-szájú, tintahal-fejű, polipkar-orrú, nyolc-dárdájú, deréktól-tintahal, varangyosbéka-emlőjű, vaddisznó-sörényű, tengericsillag-szemű, rák-ember, polip-asszony szörnyetegei. És a pusztaság betelt hűvös tiszta fénnyel. Pedig még nem hajnalodott."
Ki hitte volna, amit én sem tudtam, hogy a tragikus sorsú festő, Gulácsy Lajos (1882-1932), verset is írt, és egyik közülük éppen egy zeneszámmal kapcsolatos!?
LETTRE DE MANON
(Gillet zenéjéhez)
Visszatérsz-é hosszú utadról még, Hozol-é magaddal virágot, violát? Hiszen oly túl távol valál rég, S már nagyon várnak tudod, odaát. Kis kertünk fakul most, it az ősz Hol te vagy, ott nyílik sok virág, Hozzál magaddal, jól tudod, itt az ősz, Sok-sok virágot, lássunk szent csodát. A hó mikor már halkan permetez, S a kert ezüstös leplet hord magán, Kis szobámban hárfa zengedez, És hull sok virág keblemre szaporán. Visszatérsz-é hosszú utadról még, Hozol-é magaddal virágot, violát, Hiszen oly túl távol valál rég, S már nagyon várnak: tudod, odaát. A régi kert fehér már, itt a tél, Hol te vagy, ott most érik a narancs, A hárfa zeng, de szívem nem zenél, Mert elment már érted a parancs. Az ukáz téged harczba szólít újra, A puskatűzben elveszel talán, Szerelmünk ma hattyúdalát sírja, S a kert hótalárt hordoz már magán. Ünnepli fehér, első szerelmünket, A fontos percznek szép emlékeit, A fák letarolt ága fájdalomtól reszket, Szívem e falból édes kínt merít. Visszatérsz-é hosszú utadról még, Hozol-é magaddal virágot, violát, Hiszen oly túl távol valál rég, S már nagyon várnak: tudod, odaát.
S hozott virágod hull rám szaporán...
Ernest Gillet 1856 és 1940 közt élt, nem ismertem a nevét sem, de többek közül néhány darabja elérhető:
Egy másik változatban az akkori korra jellemző nem különös zene (boldog békeidők!).
