|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44404
|
Márki Zoltán
HULL A HÓ
Csupa sejtelem, ahogy a földre érkezik. Szárnyak su-
hoghatnak fönn, nagyon magasan, s a levegő fölfogja és
hozzánk buktatja az űrbéli üzenetet. Egyetlen követe a
lanyha hullámzás, mely a szigorú tél ritka lélegzetét kis-
lányos pihegéssé szaporítja. Megenyhülnek hirtelen a zord
vonások a sétatéri fákon, a padok kigombolkozva hátrébb
dőlnek, s a kiállítócsarnok ablakai, kacéran, új rúzst tesz-
nek föl. Van az egésznek holmi sajátságos találkahangu-
lata. A múlttal, a jelennel, a jövővel? Majdnem hogy di-
menziótlan, majdnem hogy érzékelhetetlen az áttűnés. Rég
betemetett malomárok süppedékén jövök. A fű átverekedte
magát a loncsos avaron, hogy le ne késsen a megbeszéletlen
randevúról. Rosszmájú, szúrós bokrok állnák el utamat, ar-
comra már pöhöly szállt le a mennyből, úgy dörzsölöm
ujjbeggyel illattá, mint a rózsaolajat. Még egy, még egy
megint, megint, s most szünet nélkül. Pilinkéznek a szir-
mok. Illetetlen, fehér a világ. Tetőkön, párkányokon, háza-
kon hab-féldomborművek, koszorúslány-selymek, szemle-
sütő, szemérmes csipkék. Menyasszonyfátylak a kirakatok
fölött. Korán hervadt, kedélytelen bérházak arcát ifjúvá
hangolja az átszellemültség, házanyókák hajának kopottsá-
gát tiszteletre méltó ezüst takarja. Egy hirdetőoszlop, mint-
ha bólintott volna, fövege már-már homlokába csúszik. Lát-
ható és észrevétlen egyben, ahogy a város először csak en-
ged, majd hatalmába kerül a szobrászáhítatnak. A lehelet
patyolattisztává és titokzatossá mintázza a köznapi dol-
gokat. Nincs is már köznapi dolog. Szemétládákon legfino-
mabb szálú prém az egyszerű nagytakaró. Cégtáblák betűin
gyöngysorok, gyűrűk a telefonhuzalokon, karperecek a té-
véantennákon. Mérhetetlen és utánozhatatlan, ahogy folt-
sűrű sorjázással szórja ékszereit a megtelepedett varázslat.
Tízemeletes tömbóriások vállára úgy ül, mint honfoglaló
békegalamb, mérges füstök csíkjaira figyelmeztető csomót
köt. Egy csodálatos műhelyben gyémánttá csiszolják a lám-
pák a fényeket: sziporkáznak a közöket ellepő üveglésben.
Földig érő csillár ont villongást: egy hintaszék a játszóté-
ren. Játék az élet körforgása, visszatért a fehérséghez. Csil-
logásból gyúrt labdák angyali üdvözletei a hátakon, s a
nevetés percekig nézi magát az eget-földet betöltő tükörben.
Kristályzik az este, mint aki örömhírt hozhat. Sugárzom
utána én is: ujjongjatok, hegyek, völgyek, síkságok, ihle-
tek. Hull a hó. Ez a tél legszebb mondata.
Napszakok éhsége, 1969 [29-30.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44403
|
Márki Zoltán
DECEMBER
visszatért a hóval és az időzavarral
ma délután ötkor hogy tetten érje
elomló látomásait
egyetlen mozdulat
és félrelökte a percek bábjátékát
s elégtételt nyújtott a nyugtalanság kérdéseinek
kristályok élein
elvágódott és kettétört a fény vívódása
s fehér és teljes lett az utca lebegése
tudtam
homlokomon a holdcsuszamlások veszélye
tudtam
hallgathatok de elharapnám a hangok érverését
s mentem a kiáltásban
mely nem fogadott el magyarázatot a jó szándéktól
és semmibe vette a szemaforok könyörgését
párhuzamosan léptem
az erdők és a toronyórák elhagyatottságával
míg a levegő
lassan birtokába nem vette a kiújult tűnődést
és éreztem a számon
az ízek ellenőrizhetetlen lélekvándorlását
s megforgattam a nyelvem alatt
a csókok utolsó napkitörését
csorbítatlan illatok
vergődtek a pillanat hullásában
rátok ismertem fuldokló szárnyak és kiszabadítottalak
az idő személytelen ragozása
él bennetek akár a mindenségben
kikívánkozott már rég
a rendszerető szavakból
és a hagyományos leheletekből
ujjongjatok a tárgytalan suhanásnak
lengj decemberi átszellemült szakáll
Napszakok éhsége, 1969 [28.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44402
|
Márki Zoltán
NOVEMBERI RÓZSÁK
A rózsákkal
ki tudna lépést tartani?
Elrugaszkodnak a földtől,
a színek lábai
a legjobb futók.
Elfoghatatlan lángolás,
meggyűrűzhetetlen gyökerek
indulnak
kormos kertekbe
és tettre kész tisztásokra,
hontalan zászlók alá
és harcok végcéljai felé,
s áttörve a dzsungelek
s a diplomácia liánjain,
fölmentve
a társadalmi nehézkedés
féltékeny törvényei alól,
röpülnek
hitek és hangulatok
hivatali helyiségeibe
az öröm és a légáramlások előjeleivel.
S a gépfegyverektől búcsút vesznek a szüzek,
s nagy kosarakban széthordják a jövő kenyerét,
a sokszorosító évek és az öklök ereje
magasba rántja
szerte mindenütt
a remény csillapíthatatlan akaratát,
s fölhangzik
a bolygók és az óvodások kardala
az ünnepi emelvényen,
mely a rózsák lélegzetébe
és a világ öveibe fogózik.
Napszakok éhsége, 1969 [27.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44401
|
Márki Zoltán
OKTÓBER ÉBREDÉSE
Éjszakáról éjszakára csak a hegyek fejbólintása, csak
A falak zöld kimértsége s az évszakok változatlan utánnyo-
mása. Elkésett műsor az ősz napkitörése is: virágok egy vá-
zában. Kopog a levegő fehér vakpálcája, a fagy. Kristá-
lyok és felhők karlengető órákba akaszkodnak, visszatart-
ják gyermeki türelmetlenségét a perceknek, mik föld kö-
rüli útról ábrándoznak. Ránctalan párnákon virraszt a
hűvös sejtelem a semmiről és a mindenségről, a hangok
vadul feltépik az ablakot, és pillanatig nem tudod, te fészke-
lődsz zavartan és könyökig bennük vagy ők leptek meg,
ahogy kardos angyalok rajtakapják a titkokat műpártoló
bűnöst. Tejesüvegek koccannak diadalmasan, mint kések
markolatokhoz. Motorok le-föl csúszkáló marka kifejti a
csendből a zörgést. Talpra szökkennek az árnyak is a hosz-
szú semmittevésből a fény első kürtszavára. De ott marad-
nak vérzőn a tavon a levelek, mint hadiözvegyek az em-
lékezés csataterein. És nincs kímélet a bánat elítéltjeinek,
földhöz ragadt padok és tekintetek számára, sem az ébre-
dés rohamcsapataival lépést tartani nem tudó lámpák este
óta kopó ujjongásának. S már soron levő feladatait készül
a derengő köztudatba bevinni a hódító nap küldötte, az
ereszeken érkező sugár: oszlopok és szőlőfürtök bátorsá-
gát szítja, utat nyit a kötelességét teljesítő gyárszirénának,
végigfut redők és égitestek rajvonalán. S mozgásba lendül
járókelő híreivel és aszfaltbetyár messzeségeivel az utca.
Egy igazgató lakása elé gördül a négykerekű felelősség. Fe-
lelőtlen sarkokon foga fehérjét mutatja az alkohol, búcsú-
zik csecsebecséitől a kirakatokba tett átszellemültség. És így
lassan mindent áthat a vaskos és légies valóság, hogy az
emberiség fele most igazodik napi munkájához, a cipőfűző
megkötésétől a békeegyezmények megkötéséig. Földműves
csűrbe tereli hangulatait, esztergályos keresztbe metszi az
ásatag eszme görcseit, író tollát rágja és fogyókúrával tör
Nobel-díjra. Milyen egyszerű és érthetetlen, hogy esetleg
le kell mondani a dohányzásról, ha meg akarjuk dönteni
a példák s képletek hatalmát. Hogy egy fűszál erőt vehet
a végtelen társtalanságon. Hogy csírák mocorgása övezi a
viharok darázsderekát. Kelj föl hát frissen és jókedvűen,
mint a szabadság: a reggeli torna már egy világmozdulat
lehet!
Napsza-
kok éh-
sége, 1969
[25-26.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44400
|
Márki Zoltán
SZEPTEMBERI ESŐ
A fák gömbölyű hatalma megingott, honmentő füveknek
rugaszkodik az eső, gyűri-gyömöszöli, dömöcköli a szívós ellenállást,
s nem tudja földre dönteni, mert zöld fény feszíti a levegős sejteket.
Felfújja magát a virágok gőgje is az ónos szélben, és
torkokból állati méltatlankodás nyekken. Semmi párák
könnyítnek sértett lelkükön, végigtaposnak a csatornák
fennkölt méltóságán. Felhők csuklanak össze, mint rongy
ernyők. Kikezdi a gerendák s a padlások lelkiismeretét a
türelmetlen kopogás. Kardok esnek neki és kaszabolják a
védtelen szomorúságot, mely szűk utcákban keresett menedéket.
S a kristály villogás, mely a felkelő reggel osztatlan
lelkesedése volt, most összecsap a délelőtt egykedvű
sehonnaiságával. Az enyvszagú járdán fölriadnak borongásukból
a nyár hadititkai, a levelek. Hideg verejték lepi el a máskor
acélidegzetű korlátot a halálfélelemtől, szederjeskék a
huzalok és a hullámfogók gyáva nyugtalansága. Csak a
félőrült szomorúfüzek szárítanák még kusza, szédült
siralmaikat a fújtató vizekben. Csikorognak kőfogai a tónak,
hátából csíkokat hasít a nekivaduló korbácsolás. Ijesztő
rángás a törzsekben, hogy majd még ők kerülnek sorra.
Nyílt sebeiket nyalják meghunyászkodó gyökerek. Ezüst-
kalapács görbedt füstök és kiáltások útját egyengeti, óriás-
kefék fényesre sikálják a bűn nélküli tereket és a gondolatok
kapualját. S az elkeseredés pillanatok alatt bokányit nő a
nemrég sarkallt falak mentén, de még mindig a talpakhoz
van közelebb, a szívekhez legföljebb nyirka férkőzik.
S már szakad a hirtelen harag, megkongatná a repedt,
elrekedt eget, ráront, cibálja a tetők vadhajtásait,
földúlja a kertek és a percek öntudatát. És kiadja az erejét:
fölhólyagzott keze s a tócsák háta is.
Megtépázott koronák s felelőtlen emlékek tovább áznak-
fáznak a csurgó időben.
Napszakok éhsége, 1969 [23.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44399
|
Márki Zoltán
A TÁVOZÓ ÖLELÉS
Könyörögtem térden állva, tépett homlokkal a sorsnak:
ne bántson, hiszen ártatlanabb vagy, mint a fák, a felhők,
patakok, bűntelenebb, mint az áttetsző harmat, mely a
nappalnak ajándékozza álmait. Szelídebb a levelek-
nél, füvek sóhajánál, esengtem sírva, törvényeivel ne sújt-
son, ne tépje szét életed szivárványát, mely háború, baj,
ínség egén túl mesére gyúlt föntjén az egyszerű örömnek.
Hogy vártam, napról napra, a gyógyulás nővérét, kit a
gyermek tétova reménye kirajzolt újra. Hogy sóvárogtam
sóvár nyugalmad pillanatát, enyhülésed halvány sugarú,
halkan lélegző reggelét. S magam okoltam mindenért két-
ségbeesésem fekete kútjában, körmöt tépő kapaszkodásban
a nap felé, mert önző volt fájdalmad, magát nekem át
nem adta, s elfordult a titoktartó irgalomtól is. S hiába hív-
tam a kardtalan angyalt, s hiába karoltam át a távozó
ölelést, eloldtad magadtól a világot, s elébe mentél a kö-
zelítő végtelennek egyetlen ingben és halálban. Nem bú-
csúztál, nem intettél, csak készítettél a második céltalan
csodára, lehunytad a feltámadás szempilláit, egy fél mon-
datot mondtál s a másik itt maradt nálam.
Napszakok éhsége, 1969 [20.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44398
|
Márki Zoltán
EZER ÉVIG
Ezer évig szeretlek még,
idő, hajolj fölém,
ezer évig fogy, nő a hold,
csobban a fény,
a sziklamélyben meggyűl
a víz és elapad,
ezer évig úgy nézem,
hogy lélegzetem elakad,
a szél küllőivel
suhogva por száll,
ezer évig úgy tündököl,
hogy az a sors már,
ezer évig még
rejtelmek kozmosza
a tücsökzene, a
fű, fa, moha,
ezer évig szeretlek még
fölizzva, mint a kőszén,
remegve, mint levél
örömök őszén,
káprázatokban, mint mikor
a napba nézel,
megtelve illatokkal,
mint lép a mézzel,
ezer évig, eső,
kimosdatsz bűneimből,
kardot rántsz, villám,
hogy megfossz gőgjeimtől,
még ezer évig,
ezerig még, világ,
játszik szíved
szívemmel, nem tovább,
csak ezerig
szeretlek így.
Napszakok éhsé-
ge, 1969 [18-19.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44397
|
Márki Zoltán
TÜNDÖKLŐ FELHŐ
Tündöklő felhő, léggömb-
súlytalan, lebegő,
ég s föld közt a fényben csak
pára vagy, levegő,
átszellemült hunyorgás,
víz és tűz álma, hab,
kétszínű fátyol, ködkék
hamvadás, szikra vagy,
csupa eloldott kezdés
meg csupa villamos
sors, címtelen szabadság
s kísértés szárnya most,
felemás dél, lézengő
magasság vagy, s – akár
a gyermekkorban – tán a
boldogság maga már,
név nélküli derengés,
hol nincs se út, se part,
elhullámló, megtérő
nyár, míg a csoda tart,
s kezemben himbálódzó,
mesebeli kötél:
kapaszkodjam föl hozzád,
ha árnyékod elér,
tündöklő felhő, léggömb-
súlytalan, lebegő,
ég s föld között a fényben
csak pára, levegő,
de a nap veled tüntet,
s a titkot is tudod,
villongva csak egy percig,
mit én meg nem tudok.
Napszakok éhsége, 1969 [12-13.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44396
|
Márki Zoltán
MÚLJON EL A FÖLDTŐL
A kétség napszakában
szült engem is a kín,
vergődtem kékre váltan
az élet partjain.
Tátogó halként némán
görcsbe feszültem én,
s már omlott is a vég rám
a kezdet kezdetén.
Rángó percekbe görbedt
kis, fullatag erőm,
de létemért gyötört meg
a fülledt levegőn.
S melltörő szorításból,
mint vasba vert rabot
az idegrázó ráspoly,
reszelt ki – már a sokk.
S halódva még s hörögve,
mint kin más nem segít,
kortyoltam be tüdőmbe
a harc sós ízeit.
Aztán a nyálkás mélyből
elűzve a halált,
az öröm számig ért föl,
s mert győzött: kitalált.
Egyvégből hírül vittem
a végtelen cserét,
hogy semmitől a minden
elvált egy emberért.
Sors, múljon el a földtől
a szusztalan vad ok –
lélegzetet először
a szabadság adott!
Napszakok éhsé-
ge, 1969 [9-10.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44395
|
Márki Zoltán
SZÜRET
Ragyogj, őszi mosolygás, déli szép fény,
szállj, mézédes szél, szőlők illata,
lengj, kéklő ég, s hűs völgyeket kísérvén,
csöngj, víz, fogjál aranyló dalba, fa:
október mustja csorran szíveinkbe,
sugárzón, lángolón ömlő öröm,
és, mint madár, a messzeségbe intve,
röpül kedvünk, egyre feljebb törőn,
hogy hirdesse, nem volt ily gazdag még itt
az esztendő, alma új tüze süt,
és körték sárga gránátjai védik
a tél ellen az embert mindenütt,
házban, utcán s kertek zöld barikádja
mögött hullatva drága vérüket,
mely áldást hozhat az egész világra,
mert béke lesz, mert béke van s szüret!
A dobrudzsai dervis, 1963 [38.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44394
|
Márki Zoltán
BÚCSÚ A NYÁRTÓL
Verőztem déli nap alatt,
s magamba szívtam ízeid,
hogy olvadón eljussanak
minden lázongó sejtemig.
Belélegeztelek mohón,
tükröztelek, akár a kút,
merengtem fénylő hangodon,
s nyugalmam árnyaidba bútt.
S mindent megadtál, meg, te is,
mint lángoló, vad asszonyok,
de tudtad már, majd messze visz
a szél, mely csillogón hozott.
Most, mint ki a parton maradt,
bár a hajó rég messze jár,
állok tűnődve, s álmatag
arcod őrzöm örökre már.
Tartóztatnálak, intenék,
a tengert túlkiáltva is,
ha biztatnál, nincs vége még,
és van remény, mely nem hamis.
De érzem, értem, jól van az,
hogy titkosan s tündökölőn,
más szív egét kigyújtva, adsz
erőt nekem, mint hű öröm.
Hallom, még halkan pengeted
lantod, s szívem megzeng, dalol,
s színeid föl-föllengenek,
mint délibábok, valahol.
S várlak, míg távol vizeken
sugárzol föl őserejűn,
hogy visszatérj rejtelmesen,
csodám, szépem: nyaram, derűm.
A dobrudzsai dervis, 1963 [30-31.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44393
|
Márki Zoltán
TALÁLKOZÁS
A horpasz dombtető, a rét, a lankás,
szelíd vidék csupa vad-vad aranylás.
Házra, fára, madárra virradattól
hull, hull, rakódik az izzó aranypor.
Ikrás, sűrű méz ömlik be ragyogva
kiszáradt kútba, lomha udvarokra.
A guggoló bokrok között, a lármás
ligetben kardként villog a sugárzás.
Sárga tengerből buknak fel az ázott,
tányérsapkás napraforgók, kalászok.
S a a mezsgyétlen határban véges-végig
az áldott csillogásban bőség érik.
Mint tűz, a tájra végtelen erő tört,
aratásra öltöztél, tündökölsz, föld.
Az ég, a mély, a víz, a fű, az ösvény
s a lelkem is egy lángolás, merő fény!
A dobrudzsai dervis, 1963 [21.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44392
|
Márki Zoltán
DÚDOLÓ
Úgy mentem feléd,
játékos fények és felhők
nyomában kóborló felnőtt,
mint ki a titkok földjére lép,
mentem vízesések mellett
rád se gondolva, csak a
szívemben dúdolón, éjszaka,
hogy egyszer majd fölismerlek,
mentem nyugton, mint aki
célt hordoz lelkében, tétova
hangok suhantak tova
a szelekben, hajdani
bánat és öröm sóhajtott vissza
a fülembe reszketőn
hajnalkor, hogy lankassza erőm,
mely, mint a levegő, tiszta,
s nem kutattalak a távol
csillagokban, tűnő énekek
égi selymei közt nem kerestelek,
megszépítő ragyogásból
nem bűvöltelek elő,
emlékek porába nem rajzoltalak,
folyó nem tükrözte arcodat,
se kút vize, se messzi hegytető,
múlt se s nem a ködből szőtt regék,
hogy ne lássak mást, csak téged,
szülőföld, ha küszöbödre érek,
hunyt szemmel mentem feléd.
A dobrudzsai dervis, 1963 [10.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44391
|
Márki Zoltán
VÁNDORDAL
Jó reggelt, nyár, barangolások
szép évszaka, szólsz, intsz nekem,
s én indulok, mint kit varázs fog,
úgy vonz a táj, a végtelen,
s kóborlok, célok nélkül, lassan,
s minden léptemnek célja van,
s megállok, nézem, a magasban
vitorlás siklik súlytalan,
s száz út barnálló, hűs porába
tapos talpam fehér nyomot,
s szemem házak növő sorára
lát, merre csak bandukolok,
s új utca, gyár toppan elébem,
midőn nyugodni tér a nap:
naphosszat, mint igaz mesében,
megyek csodák ege alatt.
A dobrudzsai dervis, 1963 [9.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44390
|
Márki Zoltán
BALATONI TÉL
Ha el tudnám én mondani, oly könnyen,
mint nyit a rózsa, szegfű, ibolya,
hogy mért ömölt szemem kelyhéből könnyem,
sütött fel, mint dombon nap, mosolya.
Nincs szó-gyémánt arra, mint tündökölt ő,
a nagy titok, az isteni remek,
mely él bennem, mert szépségét a költő
csodák hajósaként sejtette meg.
Hívott, csengett az ég-csillár; a néma,
zord táj fölzengett, mint a piramis,
s zúgott a part, zsongást hozott felém a
százsípú nád halk orgonája is.
Úgy tűnt, hogy minden hang fölolvad, s már rügy,
virág, az el nem múló örömé,
fény dőlt erdő-lelkemből, s friss madárfütty
repült a tej-jegű öböl fölé.
A tengerész és a halál, 1960 [81.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44389
|
Márki Zoltán
VALLOMÁS
Hajad koronáján a napfény,
szemed szigora, hogyha bántnak,
szavad, mely jóízű patakként
csobog, mélye a hallgatásnak,
ajkad gyümölcse esti lángban,
könnyed, midőn a pillanat fáj,
oly halk hatalmad, ha hibáztam,
s alázatod, mit ingyen adtál,
ígéreted, mert elmerengtem,
biztatásod, amely csak hőshöz
illő, ujjad, míg számra rebben,
bátorságod, ha szívem gőgös,
tested tavasza és az árnyék,
mit falra fest az est, az áldott,
hogy álmaimba visszajár még
minden, mi virág, tisztaság volt,
öled, mert nincs köze a bűnhöz,
örömöd, mely nem a tiéd csak,
sóvárgásod, mely engem üldöz,
hálád, mikor hőként felém csap:
hiányzik, hiányzik, hiányzik,
hiányzik lüktető sok titkod,
a mozdulat, mely villanásnyit
ad lelkedből, mely meg nem ingott,
ha tűzbe mentem a jövőért,
a perc, midőn, mint morzsa, szánkról
csók gördült le, s mihez csak nő ért,
nyugtatásod a búcsúzáskor,
szerelmed, mely a sorstól kegy volt,
miközben ifjúságunk elszállt,
a tűnt idő, mely vélünk egy volt,
s hány év, míg megtaláltuk egymást!
A tengerész és a halál, 1960 [57-58.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44388
|
Márki Zoltán
EGYSZERŰ, REGGELI DAL
Ó, reggelek,
diadalmenetek!
De szép ilyenkor
a város.
Felkelt a nap, az ég-direktor.
Fény szálldos.
A menny ragyog.
(Akár a sárgadinnye:
olyan az ínye.)
Öntött aranyban
fürdik minden utcasarok.
Tavasz van.
Kilesték,
s megjöttek már a fecskék.
Komolykodón
ülnek a drótokon.
S a szél… a szellő,
a vágyakat lehellő,
elvitte szürke sapkám,
és visszahozta kedvemet…
Remek, remek!
Máris szerelmesek
ülnek a padkán.
Nyitnak a boltok.
Zsibong a tér.
Az ember boldog.
Egyszerűen azért,
mert érzi: él.
De újsággal kezedben,
uzsonnával zsebedben,
eszedbe jut: ma szombat,
s szép napjaid loholnak,
s elébed réved:
éppígy futnak az évek…
Csak fussanak!
Utánunk hadd szaladjanak!
A hétvég:
egy szépség.
Ez tündököl az arcokon,
ezt kürtölik oly harsogón
az ég acélos trombitái,
csak erről tudnak harsonázni.
Ó, édes tej, vidámság,
szájon csókolsz, hadd lássák
a bánat baglyai,
hogy szétfeslett már a sötét,
s mint szállnak szerteszét
vak vádjuk gyapjai.
Ó, reggelek,
diadalmenetek!
Mégy, mégy, nézed az utcát,
egy hirdetést sietve futsz át,
és észre sem veszed talán, te álmos,
hogy egyszer csak a város,
mint jégpáncélját feltörő folyó, megárad,
s az ember-patakok hogy nyargalásznak,
futnak együvé hirtelen
a kő-nyugalmú széleken.
Úszol, úszol, megmerülsz lágyan
a jókedv sodró áramában,
és szállsz és szállsz, oly könnyedén,
akár a szép remény,
amely a gondok füstjei felett
csillogó sárkányként lebeg.
A tengerész és a halál, 1960 [32-34.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44387
|
Márki Zoltán
SOROK A NAGYVÁROSRÓL
Kőrengeteg, titánok nyughelye, te kedves,
sok ágadon zászlóid ponyva-lombja verdes,
fény-fecske ül fémet levélző tornyod gömbjén,
füstöt lehelsz, de illatos vagy, mint a tömjén.
Tetők nyújtózkodnak friss reggeled lehében,
az ablakok üveg-szirma kinyílik kéken,
szemérmesek a bokrok, zöld szoknyákba bújnak,
nyiratkozik a park, munkálnak olló-ujjak.
Szellőzik a vas-gallyakból font fészek-balkon,
páráll a tó, szobrok mossák arcuk a parton,
terek tisztásain buszok: rőt elefántok
nyelik ormányukkal a benzint, oly falánkok.
Csoszog a villamos-teve a sínek hosszán,
villany-hajcsár csücsül púpján, akár egy ozmán,
autók párduc-hada, dühös antenna-farkkal,
sarkok tilos-bozótja mellől messzenyargal.
Ó, házsorok, ó, tégla-sejtű fal-platánok,
meleg-hidegvizes hajszálerek, liánok,
hő fűtőtestek halk hűsége, forró gőzök,
rabságba ejtett vad, csövekben őrzött ősköd!
Megálló: aszfalt-gyep, utak: beton csapások,
szökőkutak: hajló fűzfák, víz-suttogások,
piac: talányos kúpok, boltok: áru-tömlők,
zugok: kufár szavak, a mélyből halkan ömlők.
Ezt érzem mindig itt: a mozgást, nyüzsgést, lármát,
a gond sovány nyakán a jókedv súlyos jármát,
egy csattogás, egy hang-üzem az utca-erdő,
midőn a nap, a lángoló oroszlán, feljő.
Szeretlek, zsúfolt egyszerűség, roppant város,
te gép-világ, kerék-lábon iramló táltos,
vágyak sátra, a föld arcán a munka csókja,
belőled lélegzem, kenyér vagy, szépség, nóta.
Te szoktattál a csendhez és a harsogáshoz,
a nappalod s az éjszakád is száz csodát hoz,
barlanglakók sejtése öltött testet benned,
itt lángolnak a forradalmak és szerelmek.
Te: ész-mestermű, tárgyak lázas vallomása,
a természet remeklő újjáalkotása,
hatalmas, szolga is, urad az ember-isten,
s halandók tartanak teremtő kezeikben.
A tengerész és a halál, 1960 [30-31.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44386
|
Márki Zoltán
ZIVATAR
Koromsötétség.
Akár a kétség.
Vonul a felhők csapata.
Előreküldte gyors naszádjait
az éjszaka.
És mintha várna valamit,
földhöz lapul a csend,
bokrok fedezékébe, idelent.
Forró szurok a lég,
fuldoklanak a fák,
áll a malomkerék,
kőbálvány a világ.
A kis folyó, lám, nagyranőtt,
csúfolja ezt a csúf időt,
ellepné a gyalogutat,
száz hab-nyelve fecseg, kutat.
Hogy megvadultak most mind a vizek,
meggyűltek fenn és lenn, a föld alatt,
szent ég, mennyi eső, ezt a nyarat!
Noé apánk sem láthatott ilyet!
Egy víz-birodalom
terpeszkedik az udvaron.
Tetőkön átszivárog
a víz, mint hájas hernyó, rág ott,
víz-szúk percegnek halkan
a falban.
Alattomos víz, átkok átka,
vad indaként bokádra
kúszik gyűrűző habja,
beivódik ruhádba,
lelked is átitatja.
Víz-isten, őselem,
most bosszút állsz az emberen!
Már az egész vidék csupa kis ér,
csorgásuk mindenüvé elkísér,
betömték a föld szájait,
megdőlt a búza, árpa itt,
s mint félénk szűz fogadta
bak-sarlónk udvarlásait,
szisszent alatta,
s egy sóhajjal magát megadta.
Az éjszakában kék kalangyák állnak,
ezernyi sok,
hű őrizői a gazdag határnak,
mint az időnek a piramisok…
S ekkor villám cikázik, égi bárd,
sietve jő a vész, kiált.
Ez aztán égiháború!
A fák, mint szörnyű fáklyák, égnek,
táncol a parti fűz, a szomorú,
s a kis folyó
széttépne
minden féket!
Mindjárt kiönt, s a tengeri
gólya-lábát is ellepi.
A fű alól kiloccsan lucskosan,
s a telt árok felé rohan
a víz:
mint vak fűrész,
munkába kezd.
Örvény forog,
cölöp ropog.
Hé, emberek,
segítsetek!
A gát, a töltés
bedőlt, és
megkergült víz-roham
pusztítana vak-céltalan.
Ásót, lapátot!
A csákányt is hozzátok!
S csattognak már a fejszék,
a jó szekercék.
És ez a zaj duhaj,
de szépséges zene,
s mintha minden moraj
fölébe zengene,
fenséges himnusz
szavára indulsz,
fényt vet az érc:
mutasd meg, hogy mit érsz!
S a fergeteg nem bír velünk,
hiába prüszköl ellenünk,
eső-kezével hadonász,
mint őrült, égi óriás.
Hiába tép, hiába húz,
a szél – borzolt szőrű hiúz –
s bár lábunkra fonja magát
az iszap-kígyó, csak tovább!
Egy csavart megszorítsz,
egy rést betömsz, követ kerítsz,
lódulj innen, te víz!
Koromsötétség.
Akár a kétség.
Ritkul a felhők hadsora.
Az eső még szitál,
de lankadt már és tétova.
A folyópart zilált,
mint asszonyok szép hajzata
álmukban, éjszaka.
Ott állunk, munka-szobrok,
tajték patakzik rólunk,
a gát fázósan szortyog,
nem mozdul ki alólunk,
megborzongnak a bokrok.
Füst kóvályog az ég felé
engesztelő áldozatul,
az ég haragja csillapul,
ereje már a tegnapé.
Mi várjuk, hogy a hajnal
sugárzó diadallal
jöjjön – s első jelül magas
céjét kivágja egy kakas.
A tengerész és a halál, 1960 [20-23.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44385
|
Márki Zoltán
TAVASZ
A csönd-mély szó, midőn gyors óra
vet árnyhadat a hóra,
a hosszú-hosszú perc,
míg megölelsz,
ha azt mondod: forradalom,
súgod: szeretlek,
zöld fénycsík a hegyoldalon,
fehér robbanása a kertnek,
csillagzó jég, kék olvadás, a
felhők futása,
a csók, mely csukott szemhéj,
vad láng, amely szívedben nem fér,
a lankadásban boldog,
válladra hajló homlok;
minden, minden, a dal, a nesz,
ha fölnevetsz,
ha elhallgatsz, mert gondba estél,
szikrázó nap-öröm, meleg szél,
mókus riadt szökése,
mit gyermek vesz csak észre,
a délben ringó
ágak hegyén a rügy,
titkokkal bomló bimbó,
a kósza fütty,
a reggel, mely munkába megy
mészillatú házak között,
hogy nincsen benned semmi félsz,
a béke, az új díszbe öltözött
világ, a sors, a kegy,
hogy vagy, hogy élsz:
minden, minden, minden tavasz most,
az álom, mit a gondolat hoz,
a gondolat, amit az álom
szór szerteszét a tájon,
a hűs lehű
hajnal, a fű,
amely borzongva nő,
a röppenő idő,
hűség nyugalma,
mint édes ízzel megtelt alma,
kenyér, sugár, méz
s a vágy, hogy rámnézz.
A tengerész és a halál, 1960 [9-10.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44384
|
Márki Zoltán
RABLÓBB AZ ŐSZNÉL
Fény-fogaiddal ránkmosolyogva az ágak
hegyéről, jókedvedben leráztad a dér
hervadt koszorúit, olvadó, torz csodákká
dúltad könnyű kezeddel, s könnyező, téli
virágokon lépkedett lábunk a sétán.
Csúszkált talpunk a lucskos szirmok végsőt
vonagló halmán, s mintha a romlás
posványos mocsarába süllyedt volna sártól
dagadtan a föld maga is már: hódítón-
rombolón jöttél, gyermek-tavasz, te
kegyetlen. Úgy tűnt, csak venni tudsz, adni
még semmi mást égi híred szépszárnyú
madaránál, mely röpdös a csípős szélben,
bőrével takarózott a táj, jaj, nem volt
subája: félve, remegve, kopáran állott
a csontváz-erdő. Értelek: rablóbb vagy te
az ősznél, mert ez a munkád, nap-kaszáddal
letarlod a rétek hó-vetését, hogy füvek sely-
méből vess szűzi ágyat magadnak, s illataid-
dal milliárd csírát életre kábíts.
A tengerész és a halál, 1960 [8.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44383
|
Márki Zoltán
MÁRCIUS
Tavasz, tavasz van! – ujjongok a parton –
hegedűk üveghangját hallani:
a zerge-röptű patakban kitartón
sikonganak a jég szilánkjai.
Száz hókupac – száz óriási körte –
töpped a völgyben, száll a fű szaga,
a vadkan-tél agyarait letörte
az olvadás vas-marka éjszaka.
Egy deresbajszú, vén fenyőfa jót húz
az ég-kulacsból s buzgón bólogat,
lombja közt szél-cica cibálta mókus
cikáz, mint gyermekben a gondolat.
A nap dárdája vet a tájra lángot,
zöld tűzben éled nárcisz, kikerics,
s mindent elönt a fény – sugár-virágok,
ezüst-szegfűk virítnak bennem is!
A tengerész és a halál, 1960 [7.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44382
|
Márki Zoltán
ŐSZI TÁJ
Be szép az ősz, ha fényei lobognak,
arany jelek lángolnak fenn a fákon,
s vándor felhők lomha csapatát látom
enyhe kékjén a roppant, égi tónak.
A szél szelíd hullámai suhognak
végig a halványzöld, sugárzó tájon,
a dombra fel traktor nyomul zihálón,
nyilaz a domb pajzsa mögé bukó nap.
Föl-fölsóhajt, mereng az özvegy erdő,
sárgás levelek hullnak lassan pergő
testtel, s elalszanak a föld szívén.
A magvetők, mint harcosok, vonulnak,
s az élet magvai bő földbe hullnak:
bennük remeg az új, tavaszi fény.
A tengerész és a halál, 1960 [6.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44381
|
Mária Béla
EZ AZ A PILLANAT
Ez az a pillanat, amikor a fojtó
szenvedések kínzó évei után
egyszerre minden könnyű lesz, arcod mosolygó,
lépésed biztos, tekinteted vidám.
Most látod csak, mily sűrű sötétség
borította be türelmes életed,
most látod csak, hogy fúrt, forgatott a kétség
s álltál a szörnyű szakadék felett.
Ez az a pillanat, amikor az éj
még jelen van, de már nem uralkodik,
az erdőben a fák csak sejtetik a fényt,
bár a fény forrása még vonakodik
felfedni magát… De érzi az erdő,
hogy új élet éled, mit az éber
madarak egyenletesen erősödő
s bátorodó éneke megpecsétel.
Ez az a pillanat, amikor a tájon
a tél terül el, de a levegőben
már a tavasz szaga érzik és a fákon
a kopár ágak dús nedvvel telődnek.
Ez az a pillanat, amikor a gyanútlan
és léhavérű férfiben hirtelen
lobot vet egy szempár és megittasultan
tűri, hogy leigázza a szerelem.
Ez az a pillanat, mikor a fogoly
megérzi, hogy közel a szabadulás,
a csupasz négy fal között tétlen rostokol
és felméri: mit jelent a változás.
Régen nem látott kedves arcokat bogoz
szeme, hol nem könny remeg, csak elszántság,
ez az a pillanat, mikor a konok
harcosra rámosolyog a szabadság.
Ritka varázslat [101-102.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44380
|
Mária Béla
DAL
Olyan az arcod, mint a tenger,
ha csöndes és hullámot nem ver.
Áll és mégis mozog. Az látja
mozgását, ki a csöndet állja.
Partjánál sokáig elülnék,
hozzád így közelebb kerülnék,
néznélek s nem mozdulna karom,
elöntene a nyugalom.
Ritka varázslat [86.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44379
|
Mária Béla
GERONTOLÓGIA
Ha szív, szem, szellem
hanyatlani kezd: ne legyints,
a fiatalság fénye kialszik:
az öreget őrizd, melegítsd.
Apád, anyád, nénéd, bátyád
jó szóval szolgáld, ne legyints,
barátod, férjed, feleséged:
sorsukat sorsodnak tekintsd.
Ápolónő, vagy orvos, ha vagy
ne fitymáld éveit, ne legyints,
úgy gyógyítsd, ápold, mint fiatalt,
csak ne legyints, csak ne legyints.
Vallomások a gyógyításról, 1969 [404.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44378
|
Marconnay Tibor
TERMÉSZET
Szétágazik a sok gyökér a földben
vizet szív föl és rezet és vasat,
mely a palántában bukkan ki zölden,
az érlelő nagy áldott nap alatt.
S a palántából törzs lesz egy tavasszal
s más évben a törzs ágakra szakad
s az ág hegyére rügyeket a nap csal,
s rügyekből lomb lesz, dús lomblegyező,
mely bút üdít, táplál, hüsít, vigasztal.
Igy lesz a fa világot rengető
dús élet, a vadállat menedéke,
mellyel büszkélkedik a hegytető, –
aranycsikos tigrisnek drága béke,
kigyóknak odva, majmok ligete,
a virúló lét kezdete s a vége.
Ilyen csudát ember elhigyjen-e?
hisz egyetlen mag adta mind e kincset,
amely a naphoz vágyott fölfele.
A sok pompás nedv sóváran keringett,
– ó, boldogan termő harmóniák!
Urunk: Természet, úgy áldj meg minket,
hogy mint te, úgy legyünk szerves világ.
Világtükör [59.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44377
|
Marconnay Tibor
HERMELIN
Este, kísértetes, kéklő sugár, a hó
S rémlett e lámpaláng sikátort ont felétek,
S hozzád közeledőn gondoltam: – mégis, vétek:
Most a szabad mezőn cserkészni volna jó.
Vadonban s ormokon, hol a fölcsillanó
Zúzmarától üdék, csipkések szűzi rétek
Jártam, s lehelletem látszott: mint hab fehérlett; –
Majd nyitottál, magad, – s mint fölszított kohó, –
Egész hozzámsimult tested és nyílt a szájad,
A kandallóból is parazsad lángja áradt,
Hű kuvasz volt, de csak addig kísért a kín; –
Ragyogott kebled, ott virult a bimbós holnap,
Künn fehér volt a hó, akár a hermelin,
És vágyad tűzhelyén a lángok duruzsoltak.
Sugaras őszi nap, 1942 [133.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44376
|
Marconnay Tibor
SUGARAS ŐSZI NAP
Úgy sugárzott ma át őszi párán keresztül
Varázsos mosolyod, fénylő és domború
Szép, titkos homlokod, – hogy szétoszlott a bú,
S hittem, hogy benned is új remény lángja rezdül.
Utóbb fölragyogott a Nap, és tündököltek,
Egy tavaszunk egén kék selymek, aranyak,
Szemedben, s mindenütt, ahol csókoltalak
Csupa csillám a fű, vizek, a lég, a földek
Közelgőn tragikus tél jön ránk, ám szorongván,
Szájam a szájadon nem érzett keserűt,
Napom egész tüze szemedbe belesüt…
Maradj még egy kicsinyt… és hosszan mosolyogj rám.
Sugaras őszi nap, 1942 [132.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44375
|
Marconnay Tibor
TÉLI VIGASZ
Hiába dühöngnek a szigorú telek,
A sivár síkon át ível feléd e híd,
Éreztem ibolya-illatú betűid
S még nem is láttalak, de már ismertelek.
Aztán boldogítón találkoztam veled.
Ekkor erős parázs lett lényemben a hit,
Mert tüstént tudtam én, hogy az vagy te, akit
Megálmodott e szív, mely szilajul szeret.
Titkolni nem bírom többé, nem akarom.
Önkénytelen fog át szavam, szemem, karom,
S közben gyengéd az ujj; ügyelni, várni jó.
Hogy sohse mondd, későn jöttem avagy korán.
Jókor érkeztem, s úgy vigyázok rád, csudám,
Mint remekművére a hős üvegfúvó.
Sugaras őszi nap, 1942 [125.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|