Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44404

Márki Zoltán

 

 

HULL A HÓ

 

      Csupa sejtelem, ahogy a földre érkezik. Szárnyak su-

hoghatnak fönn, nagyon magasan, s a levegő fölfogja és

hozzánk buktatja az űrbéli üzenetet. Egyetlen követe a

lanyha hullámzás, mely a szigorú tél ritka lélegzetét kis-

lányos pihegéssé szaporítja. Megenyhülnek hirtelen a zord

vonások a sétatéri fákon, a padok kigombolkozva hátrébb

dőlnek, s a kiállítócsarnok ablakai, kacéran, új rúzst tesz-

nek föl. Van az egésznek holmi sajátságos találkahangu-

lata. A múlttal, a jelennel, a jövővel? Majdnem hogy di-

menziótlan, majdnem hogy érzékelhetetlen az áttűnés. Rég

betemetett malomárok süppedékén jövök. A fű átverekedte

magát a loncsos avaron, hogy le ne késsen a megbeszéletlen

randevúról. Rosszmájú, szúrós bokrok állnák el utamat, ar-

comra már pöhöly szállt le a mennyből, úgy dörzsölöm

ujjbeggyel illattá, mint a rózsaolajat. Még egy, még egy

megint, megint, s most szünet nélkül. Pilinkéznek a szir-

mok. Illetetlen, fehér a világ. Tetőkön, párkányokon, háza-

kon hab-féldomborművek, koszorúslány-selymek, szemle-

sütő, szemérmes csipkék. Menyasszonyfátylak a kirakatok

fölött. Korán hervadt, kedélytelen bérházak arcát ifjúvá

hangolja az átszellemültség, házanyókák hajának kopottsá-

gát tiszteletre méltó ezüst takarja. Egy hirdetőoszlop, mint-

ha bólintott volna, fövege már-már homlokába csúszik. Lát-

ható és észrevétlen egyben, ahogy a város először csak en-

ged, majd hatalmába kerül a szobrászáhítatnak. A lehelet

patyolattisztává és titokzatossá mintázza a köznapi dol-

gokat. Nincs is már köznapi dolog. Szemétládákon legfino-

mabb szálú prém az egyszerű nagytakaró. Cégtáblák betűin

gyöngysorok, gyűrűk a telefonhuzalokon, karperecek a té-

véantennákon. Mérhetetlen és utánozhatatlan, ahogy folt-

sűrű sorjázással szórja ékszereit a megtelepedett varázslat.

Tízemeletes tömbóriások vállára úgy ül, mint honfoglaló

békegalamb, mérges füstök csíkjaira figyelmeztető csomót

köt. Egy csodálatos műhelyben gyémánttá csiszolják a lám-

pák a fényeket: sziporkáznak a közöket ellepő üveglésben.

Földig érő csillár ont villongást: egy hintaszék a játszóté-

ren. Játék az élet körforgása, visszatért a fehérséghez. Csil-

logásból gyúrt labdák angyali üdvözletei a hátakon, s a

nevetés percekig nézi magát az eget-földet betöltő tükörben.

Kristályzik az este, mint aki örömhírt hozhat. Sugárzom

utána én is: ujjongjatok, hegyek, völgyek, síkságok, ihle-

tek. Hull a hó. Ez a tél legszebb mondata.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [29-30.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44403

Márki Zoltán

 

 

DECEMBER

 

visszatért a hóval és az időzavarral

ma délután ötkor hogy tetten érje

elomló látomásait

egyetlen mozdulat

és félrelökte a percek bábjátékát

s elégtételt nyújtott a nyugtalanság kérdéseinek

kristályok élein

elvágódott és kettétört a fény vívódása

s fehér és teljes lett az utca lebegése

tudtam

homlokomon a holdcsuszamlások veszélye

tudtam

hallgathatok de elharapnám a hangok érverését

s mentem a kiáltásban

mely nem fogadott el magyarázatot a jó szándéktól

és semmibe vette a szemaforok könyörgését

párhuzamosan léptem

az erdők és a toronyórák elhagyatottságával

míg a levegő

lassan birtokába nem vette a kiújult tűnődést

és éreztem a számon

az ízek ellenőrizhetetlen lélekvándorlását

s megforgattam a nyelvem alatt

a csókok utolsó napkitörését

csorbítatlan illatok

vergődtek a pillanat hullásában

rátok ismertem fuldokló szárnyak és kiszabadítottalak

az idő személytelen ragozása

él bennetek akár a mindenségben

kikívánkozott már rég

a rendszerető szavakból

és a hagyományos leheletekből

ujjongjatok a tárgytalan suhanásnak

lengj decemberi átszellemült szakáll

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44402

Márki Zoltán

 

 

NOVEMBERI RÓZSÁK

 

A rózsákkal

ki tudna lépést tartani?

Elrugaszkodnak a földtől,

a színek lábai

a legjobb futók.

Elfoghatatlan lángolás,

meggyűrűzhetetlen gyökerek

indulnak

kormos kertekbe

és tettre kész tisztásokra,

hontalan zászlók alá

és harcok végcéljai felé,

s áttörve a dzsungelek

s a diplomácia liánjain,

fölmentve

a társadalmi nehézkedés

féltékeny törvényei alól,

röpülnek

hitek és hangulatok

hivatali helyiségeibe

az öröm és a légáramlások előjeleivel.

S a gépfegyverektől búcsút vesznek a szüzek,

s nagy kosarakban széthordják a jövő kenyerét,

a sokszorosító évek és az öklök ereje

magasba rántja

szerte mindenütt

a remény csillapíthatatlan akaratát,

s fölhangzik

a bolygók és az óvodások kardala

az ünnepi emelvényen,

mely a rózsák lélegzetébe

és a világ öveibe fogózik.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [27.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44401

Márki Zoltán

 

 

OKTÓBER ÉBREDÉSE

 

      Éjszakáról éjszakára csak a hegyek fejbólintása, csak

A falak zöld kimértsége s az évszakok változatlan utánnyo-

mása. Elkésett műsor az ősz napkitörése is: virágok egy vá-

zában. Kopog a levegő fehér vakpálcája, a fagy. Kristá-

lyok és felhők karlengető órákba akaszkodnak, visszatart-

ják gyermeki türelmetlenségét a perceknek, mik föld kö-

rüli útról ábrándoznak. Ránctalan párnákon virraszt a

hűvös sejtelem a semmiről és a mindenségről, a hangok

vadul feltépik az ablakot, és pillanatig nem tudod, te fészke-

lődsz zavartan és könyökig bennük vagy ők leptek meg,

ahogy kardos angyalok rajtakapják a titkokat műpártoló

bűnöst. Tejesüvegek koccannak diadalmasan, mint kések

markolatokhoz. Motorok le-föl csúszkáló marka kifejti a

csendből a zörgést. Talpra szökkennek az árnyak is a hosz-

szú semmittevésből a fény első kürtszavára. De ott marad-

nak vérzőn a tavon a levelek, mint hadiözvegyek az em-

lékezés csataterein. És nincs kímélet a bánat elítéltjeinek,

földhöz ragadt padok és tekintetek számára, sem az ébre-

dés rohamcsapataival lépést tartani nem tudó lámpák este

óta kopó ujjongásának. S már soron levő feladatait készül

a derengő köztudatba bevinni a hódító nap küldötte, az

ereszeken érkező sugár: oszlopok és szőlőfürtök bátorsá-

gát szítja, utat nyit a kötelességét teljesítő gyárszirénának,

végigfut redők és égitestek rajvonalán. S mozgásba lendül

járókelő híreivel és aszfaltbetyár messzeségeivel az utca.

Egy igazgató lakása elé gördül a négykerekű felelősség. Fe-

lelőtlen sarkokon foga fehérjét mutatja az alkohol, búcsú-

zik csecsebecséitől a kirakatokba tett átszellemültség. És így

lassan mindent áthat a vaskos és légies valóság, hogy az

emberiség fele most igazodik napi munkájához, a cipőfűző

megkötésétől a békeegyezmények megkötéséig. Földműves

csűrbe tereli hangulatait, esztergályos keresztbe metszi az

ásatag eszme görcseit, író tollát rágja és fogyókúrával tör

Nobel-díjra. Milyen egyszerű és érthetetlen, hogy esetleg

le kell mondani a dohányzásról, ha meg akarjuk dönteni

a példák s képletek hatalmát. Hogy egy fűszál erőt vehet

a végtelen társtalanságon. Hogy csírák mocorgása övezi a

viharok darázsderekát. Kelj föl hát frissen és jókedvűen,

mint a szabadság: a reggeli torna már egy világmozdulat

lehet!

 

 

Napsza-

kok éh-

sége, 1969

[25-26.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44400

Márki Zoltán

 

 

SZEPTEMBERI ESŐ

 

      A fák gömbölyű hatalma megingott, honmentő füveknek

rugaszkodik az eső, gyűri-gyömöszöli, dömöcköli a szívós ellenállást,

s nem tudja földre dönteni, mert zöld fény feszíti a levegős sejteket.

      Felfújja magát a virágok gőgje is az ónos szélben, és

torkokból állati méltatlankodás nyekken. Semmi párák

könnyítnek sértett lelkükön, végigtaposnak a csatornák

fennkölt méltóságán. Felhők csuklanak össze, mint rongy

ernyők. Kikezdi a gerendák s a padlások lelkiismeretét a

türelmetlen kopogás. Kardok esnek neki és kaszabolják a

védtelen szomorúságot, mely szűk utcákban keresett menedéket.

      S a kristály villogás, mely a felkelő reggel osztatlan

lelkesedése volt, most összecsap a délelőtt egykedvű

sehonnaiságával. Az enyvszagú járdán fölriadnak borongásukból

a nyár hadititkai, a levelek. Hideg verejték lepi el a máskor

acélidegzetű korlátot a halálfélelemtől, szederjeskék a

huzalok és a hullámfogók gyáva nyugtalansága. Csak a

félőrült szomorúfüzek szárítanák még kusza, szédült

siralmaikat a fújtató vizekben. Csikorognak kőfogai a tónak,

hátából csíkokat hasít a nekivaduló korbácsolás. Ijesztő

rángás a törzsekben, hogy majd még ők kerülnek sorra.

Nyílt sebeiket nyalják meghunyászkodó gyökerek. Ezüst-

kalapács görbedt füstök és kiáltások útját egyengeti, óriás-

kefék fényesre sikálják a bűn nélküli tereket és a gondolatok

kapualját. S az elkeseredés pillanatok alatt bokányit nő a

nemrég sarkallt falak mentén, de még mindig a talpakhoz

van közelebb, a szívekhez legföljebb nyirka férkőzik.

S már szakad a hirtelen harag, megkongatná a repedt,

elrekedt eget, ráront, cibálja a tetők vadhajtásait,

földúlja a kertek és a percek öntudatát. És kiadja az erejét:

fölhólyagzott keze s a tócsák háta is.

      Megtépázott koronák s felelőtlen emlékek tovább áznak-

fáznak a csurgó időben.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44399

Márki Zoltán

 

 

A TÁVOZÓ ÖLELÉS

 

   Könyörögtem térden állva, tépett homlokkal a sorsnak:

ne bántson, hiszen ártatlanabb vagy, mint a fák, a felhők,

patakok, bűntelenebb, mint az áttetsző harmat, mely a

nappalnak ajándékozza álmait. Szelídebb a levelek-

nél, füvek sóhajánál, esengtem sírva, törvényeivel ne sújt-

son, ne tépje szét életed szivárványát, mely háború, baj,

ínség egén túl mesére gyúlt föntjén az egyszerű örömnek.

Hogy vártam, napról napra, a gyógyulás nővérét, kit a

gyermek tétova reménye kirajzolt újra. Hogy sóvárogtam

sóvár nyugalmad pillanatát, enyhülésed halvány sugarú,

halkan lélegző reggelét. S magam okoltam mindenért két-

ségbeesésem fekete kútjában, körmöt tépő kapaszkodásban

a nap felé, mert önző volt fájdalmad, magát nekem át

nem adta, s elfordult a titoktartó irgalomtól is. S hiába hív-

tam a kardtalan angyalt, s hiába karoltam át a távozó

ölelést, eloldtad magadtól a világot, s elébe mentél a kö-

zelítő végtelennek egyetlen ingben és halálban. Nem bú-

csúztál, nem intettél, csak készítettél a második céltalan

csodára, lehunytad a feltámadás szempilláit, egy fél mon-

datot mondtál s a másik itt maradt nálam.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [20.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44398

Márki Zoltán

 

 

EZER ÉVIG

 

Ezer évig szeretlek még,

idő, hajolj fölém,

ezer évig fogy, nő a hold,

csobban a fény,

 

a sziklamélyben meggyűl

a víz és elapad,

ezer évig úgy nézem,

hogy lélegzetem elakad,

 

a szél küllőivel

suhogva por száll,

ezer évig úgy tündököl,

hogy az a sors már,

 

ezer évig még

rejtelmek kozmosza

a tücsökzene, a

fű, fa, moha,

 

ezer évig szeretlek még

fölizzva, mint a kőszén,

remegve, mint levél

örömök őszén,

 

káprázatokban, mint mikor

a napba nézel,

megtelve illatokkal,

mint lép a mézzel,

 

ezer évig, eső,

kimosdatsz bűneimből,

kardot rántsz, villám,

hogy megfossz gőgjeimtől,

 

még ezer évig,

ezerig még, világ,

játszik szíved

szívemmel, nem tovább,

 

csak ezerig

szeretlek így.

 

 

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [18-19.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44397

Márki Zoltán

 

 

TÜNDÖKLŐ FELHŐ

 

Tündöklő felhő, léggömb-

súlytalan, lebegő,

ég s föld közt a fényben csak

pára vagy, levegő,

 

átszellemült hunyorgás,

víz és tűz álma, hab,

kétszínű fátyol, ködkék

hamvadás, szikra vagy,

 

csupa eloldott kezdés

meg csupa villamos

sors, címtelen szabadság

s kísértés szárnya most,

 

felemás dél, lézengő

magasság vagy, s – akár

a gyermekkorban – tán a

boldogság maga már,

 

név nélküli derengés,

hol nincs se út, se part,

elhullámló, megtérő

nyár, míg a csoda tart,

 

s kezemben himbálódzó,

mesebeli kötél:

kapaszkodjam föl hozzád,

ha árnyékod elér,

 

tündöklő felhő, léggömb-

súlytalan, lebegő,

ég s föld között a fényben

csak pára, levegő,

 

de a nap veled tüntet,

s a titkot is tudod,

villongva csak egy percig,

mit én meg nem tudok.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [12-13.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44396

Márki Zoltán

 

 

MÚLJON EL A FÖLDTŐL

 

A kétség napszakában

szült engem is a kín,

vergődtem kékre váltan

az élet partjain.

 

Tátogó halként némán

görcsbe feszültem én,

s már omlott is a vég rám

a kezdet kezdetén.

 

Rángó percekbe görbedt

kis, fullatag erőm,

de létemért gyötört meg

a fülledt levegőn.

 

S melltörő szorításból,

mint vasba vert rabot

az idegrázó ráspoly,

reszelt ki – már a sokk.

 

S halódva még s hörögve,

mint kin más nem segít,

kortyoltam be tüdőmbe

a harc sós ízeit.

 

Aztán a nyálkás mélyből

elűzve a halált,

az öröm számig ért föl,

s mert győzött: kitalált.

 

Egyvégből hírül vittem

a végtelen cserét,

hogy semmitől a minden

elvált egy emberért.

 

Sors, múljon el a földtől

a szusztalan vad ok –

lélegzetet először

a szabadság adott!

 

 

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [9-10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44395

Márki Zoltán

 

 

SZÜRET

 

Ragyogj, őszi mosolygás, déli szép fény,

szállj, mézédes szél, szőlők illata,

lengj, kéklő ég, s hűs völgyeket kísérvén,

csöngj, víz, fogjál aranyló dalba, fa:

 

október mustja csorran szíveinkbe,

sugárzón, lángolón ömlő öröm,

és, mint madár, a messzeségbe intve,

röpül kedvünk, egyre feljebb törőn,

 

hogy hirdesse, nem volt ily gazdag még itt

az esztendő, alma új tüze süt,

és körték sárga gránátjai védik

a tél ellen az embert mindenütt,

 

házban, utcán s kertek zöld barikádja

mögött hullatva drága vérüket,

mely áldást hozhat az egész világra,

mert béke lesz, mert béke van s szüret!

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [38.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44394

Márki Zoltán

 

 

BÚCSÚ A NYÁRTÓL

 

Verőztem déli nap alatt,

s magamba szívtam ízeid,

hogy olvadón eljussanak

minden lázongó sejtemig.

 

Belélegeztelek mohón,

tükröztelek, akár a kút,

merengtem fénylő hangodon,

s nyugalmam árnyaidba bútt.

 

S mindent megadtál, meg, te is,

mint lángoló, vad asszonyok,

de tudtad már, majd messze visz

a szél, mely csillogón hozott.

 

Most, mint ki a parton maradt,

bár a hajó rég messze jár,

állok tűnődve, s álmatag

arcod őrzöm örökre már.

 

Tartóztatnálak, intenék,

a tengert túlkiáltva is,

ha biztatnál, nincs vége még,

és van remény, mely nem hamis.

 

De érzem, értem, jól van az,

hogy titkosan s tündökölőn,

más szív egét kigyújtva, adsz

erőt nekem, mint hű öröm.

 

Hallom, még halkan pengeted

lantod, s szívem megzeng, dalol,

s színeid föl-föllengenek,

mint délibábok, valahol.

 

S várlak, míg távol vizeken

sugárzol föl őserejűn,

hogy visszatérj rejtelmesen,

csodám, szépem: nyaram, derűm.

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [30-31.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44393

Márki Zoltán

 

 

TALÁLKOZÁS

 

A horpasz dombtető, a rét, a lankás,

szelíd vidék csupa vad-vad aranylás.

 

Házra, fára, madárra virradattól

hull, hull, rakódik az izzó aranypor.

 

Ikrás, sűrű méz ömlik be ragyogva

kiszáradt kútba, lomha udvarokra.

 

A guggoló bokrok között, a lármás

ligetben kardként villog a sugárzás.

 

Sárga tengerből buknak fel az ázott,

tányérsapkás napraforgók, kalászok.

 

S a a mezsgyétlen határban véges-végig

az áldott csillogásban bőség érik.

 

Mint tűz, a tájra végtelen erő tört,

aratásra öltöztél, tündökölsz, föld.

 

Az ég, a mély, a víz, a fű, az ösvény

s a lelkem is egy lángolás, merő fény!

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [21.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44392

Márki Zoltán

 

 

DÚDOLÓ

 

Úgy mentem feléd,

játékos fények és felhők

nyomában kóborló felnőtt,

mint ki a titkok földjére lép,

mentem vízesések mellett

rád se gondolva, csak a

szívemben dúdolón, éjszaka,

hogy egyszer majd fölismerlek,

mentem nyugton, mint aki

célt hordoz lelkében, tétova

hangok suhantak tova

a szelekben, hajdani

bánat és öröm sóhajtott vissza

a fülembe reszketőn

hajnalkor, hogy lankassza erőm,

mely, mint a levegő, tiszta,

s nem kutattalak a távol

csillagokban, tűnő énekek

égi selymei közt nem kerestelek,

megszépítő ragyogásból

nem bűvöltelek elő,

emlékek porába nem rajzoltalak,

folyó nem tükrözte arcodat,

se kút vize, se messzi hegytető,

múlt se s nem a ködből szőtt regék,

hogy ne lássak mást, csak téged,

szülőföld, ha küszöbödre érek,

hunyt szemmel mentem feléd.

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44391

Márki Zoltán

 

 

VÁNDORDAL

 

Jó reggelt, nyár, barangolások

szép évszaka, szólsz, intsz nekem,

s én indulok, mint kit varázs fog,

úgy vonz a táj, a végtelen,

 

s kóborlok, célok nélkül, lassan,

s minden léptemnek célja van,

s megállok, nézem, a magasban

vitorlás siklik súlytalan,

 

s száz út barnálló, hűs porába

tapos talpam fehér nyomot,

s szemem házak növő sorára

lát, merre csak bandukolok,

 

s új utca, gyár toppan elébem,

midőn nyugodni tér a nap:

naphosszat, mint igaz mesében,

megyek csodák ege alatt.

 

 

A dobrudzsai dervis, 1963 [9.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44390

Márki Zoltán

 

 

BALATONI TÉL

 

Ha el tudnám én mondani, oly könnyen,

   mint nyit a rózsa, szegfű, ibolya,

hogy mért ömölt szemem kelyhéből könnyem,

   sütött fel, mint dombon nap, mosolya.

 

Nincs szó-gyémánt arra, mint tündökölt ő,

   a nagy titok, az isteni remek,

mely él bennem, mert szépségét a költő

   csodák hajósaként sejtette meg.

 

Hívott, csengett az ég-csillár; a néma,

   zord táj fölzengett, mint a piramis,

s zúgott a part, zsongást hozott felém a

   százsípú nád halk orgonája is.

 

Úgy tűnt, hogy minden hang fölolvad, s már rügy,

   virág, az el nem múló örömé,

fény dőlt erdő-lelkemből, s friss madárfütty

   repült a tej-jegű öböl fölé.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [81.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44389

Márki Zoltán

 

 

VALLOMÁS

 

Hajad koronáján a napfény,

szemed szigora, hogyha bántnak,

szavad, mely jóízű patakként

csobog, mélye a hallgatásnak,

 

ajkad gyümölcse esti lángban,

könnyed, midőn a pillanat fáj,

oly halk hatalmad, ha hibáztam,

s alázatod, mit ingyen adtál,

 

ígéreted, mert elmerengtem,

biztatásod, amely csak hőshöz

illő, ujjad, míg számra rebben,

bátorságod, ha szívem gőgös,

 

tested tavasza és az árnyék,

mit falra fest az est, az áldott,

hogy álmaimba visszajár még

minden, mi virág, tisztaság volt,

 

öled, mert nincs köze a bűnhöz,

örömöd, mely nem a tiéd csak,

sóvárgásod, mely engem üldöz,

hálád, mikor hőként felém csap:

 

hiányzik, hiányzik, hiányzik,

hiányzik lüktető sok titkod,

a mozdulat, mely villanásnyit

ad lelkedből, mely meg nem ingott,

 

ha tűzbe mentem a jövőért,

a perc, midőn, mint morzsa, szánkról

csók gördült le, s mihez csak nő ért,

nyugtatásod a búcsúzáskor,

 

szerelmed, mely a sorstól kegy volt,

miközben ifjúságunk elszállt,

a tűnt idő, mely vélünk egy volt,

s hány év, míg megtaláltuk egymást!

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [57-58.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44388

Márki Zoltán

 

 

EGYSZERŰ, REGGELI DAL

 

Ó, reggelek,

diadalmenetek!

De szép ilyenkor

a város.

Felkelt a nap, az ég-direktor.

Fény szálldos.

A menny ragyog.

(Akár a sárgadinnye:

olyan az ínye.)

Öntött aranyban

fürdik minden utcasarok.

Tavasz van.

Kilesték,

s megjöttek már a fecskék.

Komolykodón

ülnek a drótokon.

S a szél… a szellő,

a vágyakat lehellő,

elvitte szürke sapkám,

és visszahozta kedvemet…

Remek, remek!

Máris szerelmesek

ülnek a padkán.

                     Nyitnak a boltok.

Zsibong a tér.

Az ember boldog.

Egyszerűen azért,

mert érzi: él.

De újsággal kezedben,

uzsonnával zsebedben,

eszedbe jut: ma szombat,

s szép napjaid loholnak,

s elébed réved:

éppígy futnak az évek…

Csak fussanak!

Utánunk hadd szaladjanak!

A hétvég:

egy szépség.

Ez tündököl az arcokon,

ezt kürtölik oly harsogón

az ég acélos trombitái,

csak erről tudnak harsonázni.

                     Ó, édes tej, vidámság,

szájon csókolsz, hadd lássák

a bánat baglyai,

hogy szétfeslett már a sötét,

s mint szállnak szerteszét

vak vádjuk gyapjai.

                     Ó, reggelek,

diadalmenetek!

Mégy, mégy, nézed az utcát,

egy hirdetést sietve futsz át,

és észre sem veszed talán, te álmos,

hogy egyszer csak a város,

mint jégpáncélját feltörő folyó, megárad,

s az ember-patakok hogy nyargalásznak,

futnak együvé hirtelen

a kő-nyugalmú széleken.

Úszol, úszol, megmerülsz lágyan

a jókedv sodró áramában,

és szállsz és szállsz, oly könnyedén,

akár a szép remény,

amely a gondok füstjei felett

csillogó sárkányként lebeg.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [32-34.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44387

Márki Zoltán

 

 

SOROK A NAGYVÁROSRÓL

 

Kőrengeteg, titánok nyughelye, te kedves,

sok ágadon zászlóid ponyva-lombja verdes,

fény-fecske ül fémet levélző tornyod gömbjén,

füstöt lehelsz, de illatos vagy, mint a tömjén.

Tetők nyújtózkodnak friss reggeled lehében,

az ablakok üveg-szirma kinyílik kéken,

szemérmesek a bokrok, zöld szoknyákba bújnak,

nyiratkozik a park, munkálnak olló-ujjak.

Szellőzik a vas-gallyakból font fészek-balkon,

páráll a tó, szobrok mossák arcuk a parton,

terek tisztásain buszok: rőt elefántok

nyelik ormányukkal a benzint, oly falánkok.

Csoszog a villamos-teve a sínek hosszán,

villany-hajcsár csücsül púpján, akár egy ozmán,

autók párduc-hada, dühös antenna-farkkal,

sarkok tilos-bozótja mellől messzenyargal.

Ó, házsorok, ó, tégla-sejtű fal-platánok,

meleg-hidegvizes hajszálerek, liánok,

hő fűtőtestek halk hűsége, forró gőzök,

rabságba ejtett vad, csövekben őrzött ősköd!

Megálló: aszfalt-gyep, utak: beton csapások,

szökőkutak: hajló fűzfák, víz-suttogások,

piac: talányos kúpok, boltok: áru-tömlők,

zugok: kufár szavak, a mélyből halkan ömlők.

 

Ezt érzem mindig itt: a mozgást, nyüzsgést, lármát,

a gond sovány nyakán a jókedv súlyos jármát,

egy csattogás, egy hang-üzem az utca-erdő,

midőn a nap, a lángoló oroszlán, feljő.

Szeretlek, zsúfolt egyszerűség, roppant város,

te gép-világ, kerék-lábon iramló táltos,

vágyak sátra, a föld arcán a munka csókja,

belőled lélegzem, kenyér vagy, szépség, nóta.

Te szoktattál a csendhez és a harsogáshoz,

a nappalod s az éjszakád is száz csodát hoz,

barlanglakók sejtése öltött testet benned,

itt lángolnak a forradalmak és szerelmek.

Te: ész-mestermű, tárgyak lázas vallomása,

a természet remeklő újjáalkotása,

hatalmas, szolga is, urad az ember-isten,

s halandók tartanak teremtő kezeikben.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [30-31.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44386

Márki Zoltán

 

 

ZIVATAR

 

Koromsötétség.

Akár a kétség.

Vonul a felhők csapata.

Előreküldte gyors naszádjait

az éjszaka.

És mintha várna valamit,

földhöz lapul a csend,

bokrok fedezékébe, idelent.

Forró szurok a lég,

fuldoklanak a fák,

áll a malomkerék,

kőbálvány a világ.

 

A kis folyó, lám, nagyranőtt,

csúfolja ezt a csúf időt,

ellepné a gyalogutat,

száz hab-nyelve fecseg, kutat.

 

Hogy megvadultak most mind a vizek,

meggyűltek fenn és lenn, a föld alatt,

szent ég, mennyi eső, ezt a nyarat!

Noé apánk sem láthatott ilyet!

Egy víz-birodalom

terpeszkedik az udvaron.

Tetőkön átszivárog

a víz, mint hájas hernyó, rág ott,

víz-szúk percegnek halkan

a falban.

 

Alattomos víz, átkok átka,

vad indaként bokádra

kúszik gyűrűző habja,

beivódik ruhádba,

lelked is átitatja.

Víz-isten, őselem,

most bosszút állsz az emberen!

 

Már az egész vidék csupa kis ér,

csorgásuk mindenüvé elkísér,

betömték a föld szájait,

megdőlt a búza, árpa itt,

s mint félénk szűz fogadta

bak-sarlónk udvarlásait,

szisszent alatta,

s egy sóhajjal magát megadta.

Az éjszakában kék kalangyák állnak,

ezernyi sok,

hű őrizői a gazdag határnak,

mint az időnek a piramisok…

 

S ekkor villám cikázik, égi bárd,

sietve jő a vész, kiált.

Ez aztán égiháború!

A fák, mint szörnyű fáklyák, égnek,

táncol a parti fűz, a szomorú,

s a kis folyó

                    széttépne

                                    minden féket!

 

Mindjárt kiönt, s a tengeri

gólya-lábát is ellepi.

A fű alól kiloccsan lucskosan,

s a telt árok felé rohan

a víz:

         mint vak fűrész,

                                    munkába kezd.

 

Örvény forog,

cölöp ropog.

Hé, emberek,

segítsetek!

A gát, a töltés

bedőlt, és

megkergült víz-roham

pusztítana vak-céltalan.

Ásót, lapátot!

A csákányt is hozzátok!

 

S csattognak már a fejszék,

a jó szekercék.

És ez a zaj duhaj,

de szépséges zene,

s mintha minden moraj

fölébe zengene,

fenséges himnusz

szavára indulsz,

fényt vet az érc:

mutasd meg, hogy mit érsz!

 

S a fergeteg nem bír velünk,

hiába prüszköl ellenünk,

eső-kezével hadonász,

mint őrült, égi óriás.

Hiába tép, hiába húz,

a szél – borzolt szőrű hiúz –

s bár lábunkra fonja magát

az iszap-kígyó, csak tovább!

Egy csavart megszorítsz,

egy rést betömsz, követ kerítsz,

lódulj innen, te víz!

 

Koromsötétség.

Akár a kétség.

Ritkul a felhők hadsora.

Az eső még szitál,

de lankadt már és tétova.

A folyópart zilált,

mint asszonyok szép hajzata

álmukban, éjszaka.

Ott állunk, munka-szobrok,

tajték patakzik rólunk,

a gát fázósan szortyog,

nem mozdul ki alólunk,

megborzongnak a bokrok.

Füst kóvályog az ég felé

engesztelő áldozatul,

az ég haragja csillapul,

ereje már a tegnapé.

Mi várjuk, hogy a hajnal

sugárzó diadallal

jöjjön – s első jelül magas

céjét kivágja egy kakas.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [20-23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44385

Márki Zoltán

 

 

TAVASZ

 

A csönd-mély szó, midőn gyors óra

            vet árnyhadat a hóra,

            a hosszú-hosszú perc,

            míg megölelsz,

ha azt mondod: forradalom,

            súgod: szeretlek,

zöld fénycsík a hegyoldalon,

fehér robbanása a kertnek,

csillagzó jég, kék olvadás, a

            felhők futása,

a csók, mely csukott szemhéj,

vad láng, amely szívedben nem fér,

            a lankadásban boldog,

            válladra hajló homlok;

minden, minden, a dal, a nesz,

            ha fölnevetsz,

ha elhallgatsz, mert gondba estél,

szikrázó nap-öröm, meleg szél,

            mókus riadt szökése,

            mit gyermek vesz csak észre,

            a délben ringó

            ágak hegyén a rügy,

            titkokkal bomló bimbó,

            a kósza fütty,

a reggel, mely munkába megy

mészillatú házak között,

hogy nincsen benned semmi félsz,

a béke, az új díszbe öltözött

            világ, a sors, a kegy,

            hogy vagy, hogy élsz:

minden, minden, minden tavasz most,

az álom, mit a gondolat hoz,

a gondolat, amit az álom

szór szerteszét a tájon,

            a hűs lehű

            hajnal, a fű,

            amely borzongva nő,

            a röppenő idő,

            hűség nyugalma,

mint édes ízzel megtelt alma,

            kenyér, sugár, méz

            s a vágy, hogy rámnézz.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [9-10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44384

Márki Zoltán

 

 

RABLÓBB AZ ŐSZNÉL

 

Fény-fogaiddal ránkmosolyogva az ágak

hegyéről, jókedvedben leráztad a dér

hervadt koszorúit, olvadó, torz csodákká

dúltad könnyű kezeddel, s könnyező, téli

virágokon lépkedett lábunk a sétán.

Csúszkált talpunk a lucskos szirmok végsőt

vonagló halmán, s mintha a romlás

posványos mocsarába süllyedt volna sártól

dagadtan a föld maga is már: hódítón-

rombolón jöttél, gyermek-tavasz, te

kegyetlen. Úgy tűnt, csak venni tudsz, adni

még semmi mást égi híred szépszárnyú

madaránál, mely röpdös a csípős szélben,

bőrével takarózott a táj, jaj, nem volt

subája: félve, remegve, kopáran állott

a csontváz-erdő. Értelek: rablóbb vagy te

az ősznél, mert ez a munkád, nap-kaszáddal

letarlod a rétek hó-vetését, hogy füvek sely-

méből vess szűzi ágyat magadnak, s illataid-

dal milliárd csírát életre kábíts.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [8.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44383

Márki Zoltán

 

 

MÁRCIUS

 

Tavasz, tavasz van! – ujjongok a parton –

      hegedűk üveghangját hallani:

a zerge-röptű patakban kitartón

      sikonganak a jég szilánkjai.

 

Száz hókupac – száz óriási körte –

      töpped a völgyben, száll a fű szaga,

a vadkan-tél agyarait letörte

      az olvadás vas-marka éjszaka.

 

Egy deresbajszú, vén fenyőfa jót húz

      az ég-kulacsból s buzgón bólogat,

lombja közt szél-cica cibálta mókus

      cikáz, mint gyermekben a gondolat.

 

A nap dárdája vet a tájra lángot,

      zöld tűzben éled nárcisz, kikerics,

s mindent elönt a fény – sugár-virágok,

      ezüst-szegfűk virítnak bennem is!

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [7.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44382

Márki Zoltán

 

 

ŐSZI TÁJ

 

Be szép az ősz, ha fényei lobognak,

arany jelek lángolnak fenn a fákon,

s vándor felhők lomha csapatát látom

enyhe kékjén a roppant, égi tónak.

 

A szél szelíd hullámai suhognak

végig a halványzöld, sugárzó tájon,

a dombra fel traktor nyomul zihálón,

nyilaz a domb pajzsa mögé bukó nap.

 

Föl-fölsóhajt, mereng az özvegy erdő,

sárgás levelek hullnak lassan pergő

testtel, s elalszanak a föld szívén.

 

A magvetők, mint harcosok, vonulnak,

s az élet magvai bő földbe hullnak:

bennük remeg az új, tavaszi fény.

 

 

A tengerész és a halál, 1960 [6.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44381

Mária Béla

 

 

EZ AZ A PILLANAT

 

Ez az a pillanat, amikor a fojtó

szenvedések kínzó évei után

egyszerre minden könnyű lesz, arcod mosolygó,

lépésed biztos, tekinteted vidám.

Most látod csak, mily sűrű sötétség

borította be türelmes életed,

most látod csak, hogy fúrt, forgatott a kétség

s álltál a szörnyű szakadék felett.

 

Ez az a pillanat, amikor az éj

még jelen van, de már nem uralkodik,

az erdőben a fák csak sejtetik a fényt,

bár a fény forrása még vonakodik

felfedni magát… De érzi az erdő,

hogy új élet éled, mit az éber

madarak egyenletesen erősödő

s bátorodó éneke megpecsétel.

 

Ez az a pillanat, amikor a tájon

a tél terül el, de a levegőben

már a tavasz szaga érzik és a fákon

a kopár ágak dús nedvvel telődnek.

Ez az a pillanat, amikor a gyanútlan

és léhavérű férfiben hirtelen

lobot vet egy szempár és megittasultan

tűri, hogy leigázza a szerelem.

 

Ez az a pillanat, mikor a fogoly

megérzi, hogy közel a szabadulás,

a csupasz négy fal között tétlen rostokol

és felméri: mit jelent a változás.

Régen nem látott kedves arcokat bogoz

szeme, hol nem könny remeg, csak elszántság,

ez az a pillanat, mikor a konok

harcosra rámosolyog a szabadság.

 

 

Ritka varázslat [101-102.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44380

Mária Béla

 

 

DAL

 

Olyan az arcod, mint a tenger,

ha csöndes és hullámot nem ver.

Áll és mégis mozog. Az látja

mozgását, ki a csöndet állja.

 

Partjánál sokáig elülnék,

hozzád így közelebb kerülnék,

néznélek s nem mozdulna karom,

elöntene a nyugalom.

 

 

Ritka varázslat [86.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44379

Mária Béla

 

 

GERONTOLÓGIA

 

Ha szív, szem, szellem

hanyatlani kezd: ne legyints,

a fiatalság fénye kialszik:

az öreget őrizd, melegítsd.

 

Apád, anyád, nénéd, bátyád

jó szóval szolgáld, ne legyints,

barátod, férjed, feleséged:

sorsukat sorsodnak tekintsd.

 

Ápolónő, vagy orvos, ha vagy

ne fitymáld éveit, ne legyints,

úgy gyógyítsd, ápold, mint fiatalt,

csak ne legyints, csak ne legyints.

 

 

Vallomások a gyógyításról, 1969 [404.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44378

Marconnay Tibor

 

 

TERMÉSZET

 

Szétágazik a sok gyökér a földben

vizet szív föl és rezet és vasat,

mely a palántában bukkan ki zölden,

 

az érlelő nagy áldott nap alatt.

S a palántából törzs lesz egy tavasszal

s más évben a törzs ágakra szakad

 

s az ág hegyére rügyeket a nap csal,

s rügyekből lomb lesz, dús lomblegyező,

mely bút üdít, táplál, hüsít, vigasztal.

 

Igy lesz a fa világot rengető

dús élet, a vadállat menedéke,

mellyel büszkélkedik a hegytető, –

 

aranycsikos tigrisnek drága béke,

kigyóknak odva, majmok ligete,

a virúló lét kezdete s a vége.

 

Ilyen csudát ember elhigyjen-e?

hisz egyetlen mag adta mind e kincset,

amely a naphoz vágyott fölfele.

 

A sok pompás nedv sóváran keringett,

– ó, boldogan termő harmóniák!

Urunk: Természet, úgy áldj meg minket,

 

hogy mint te, úgy legyünk szerves világ.

 

 

Világtükör [59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44377

Marconnay Tibor

 

 

HERMELIN

 

Este, kísértetes, kéklő sugár, a hó

S rémlett e lámpaláng sikátort ont felétek,

S hozzád közeledőn gondoltam: – mégis, vétek:

Most a szabad mezőn cserkészni volna jó.

 

Vadonban s ormokon, hol a fölcsillanó

Zúzmarától üdék, csipkések szűzi rétek

Jártam, s lehelletem látszott: mint hab fehérlett; –

Majd nyitottál, magad, – s mint fölszított kohó, –

 

Egész hozzámsimult tested és nyílt a szájad,

A kandallóból is parazsad lángja áradt,

Hű kuvasz volt, de csak addig kísért a kín; –

 

Ragyogott kebled, ott virult a bimbós holnap,

Künn fehér volt a hó, akár a hermelin,

És vágyad tűzhelyén a lángok duruzsoltak.

 

 

Sugaras őszi nap, 1942 [133.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44376

Marconnay Tibor

 

 

SUGARAS ŐSZI NAP

 

Úgy sugárzott ma át őszi párán keresztül

Varázsos mosolyod, fénylő és domború

Szép, titkos homlokod, – hogy szétoszlott a bú,

S hittem, hogy benned is új remény lángja rezdül.

 

Utóbb fölragyogott a Nap, és tündököltek,

Egy tavaszunk egén kék selymek, aranyak,

Szemedben, s mindenütt, ahol csókoltalak

Csupa csillám a fű, vizek, a lég, a földek

 

Közelgőn tragikus tél jön ránk, ám szorongván,

Szájam a szájadon nem érzett keserűt,

Napom egész tüze szemedbe belesüt…

Maradj még egy kicsinyt… és hosszan mosolyogj rám.

 

 

Sugaras őszi nap, 1942 [132.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44375

Marconnay Tibor

 

 

TÉLI VIGASZ

 

Hiába dühöngnek a szigorú telek,

A sivár síkon át ível feléd e híd,

Éreztem ibolya-illatú betűid

S még nem is láttalak, de már ismertelek.

 

Aztán boldogítón találkoztam veled.

Ekkor erős parázs lett lényemben a hit,

Mert tüstént tudtam én, hogy az vagy te, akit

Megálmodott e szív, mely szilajul szeret.

 

Titkolni nem bírom többé, nem akarom.

Önkénytelen fog át szavam, szemem, karom,

S közben gyengéd az ujj; ügyelni, várni jó.

 

Hogy sohse mondd, későn jöttem avagy korán.

Jókor érkeztem, s úgy vigyázok rád, csudám,

Mint remekművére a hős üvegfúvó.

 

 

Sugaras őszi nap, 1942 [125.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!