Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Azt mondtad: - "Más országba megyek, másik tengerhez, és más várost találok, ennél jobbat és szebbet. Bármit teszek, a sors itt lesújt rám, újra s újra, szívem megállt s elporlik, mint sírjában a hulla. Meddig maradjak még itt, s tegyem magam tönkre e pusztaságban? Szemem hiába tekint körbe: csak fekete romokat látok, bármerre nézek. Nincs maradásom többé, felőrölnek az évek."
Nem találsz majd más tengert, nem találsz más országot. Ez a város követ csak. Régi utcáit járod máshol. Aztán megvénülsz az ismert környezetben, és a házak körötted is azonosak lesznek. Bárhová mégy, végül csak ideérsz. Ne reménykedj! Vihet hajó vagy műút: nem visz el innen téged. Ha a világ egyik kis sarkában megölted magad, elpusztítottad vele az egész földet.
Szétszórt magokként bolyongva a világban bizonygattuk – átmeneti időszak. És nem tudva eltévedt hajón vagyunk, míg a vizet néztük kiáltottuk: „Szárazföld!” Mikor a bús esős éjben rövid csókokat váltottunk bizonygattuk majd ezután jön a szerelem. Sok mindent megígértünk, megint csak ideiglenesen. Minden helyre rámondtuk – másikat találunk. Mikor érett a gyönyör, közeledett az ünnep, megint ráfogtuk – ez nem az igazi. Mikor távol voltak a barátok és lassan múltak a napok, bizonygattuk hamarosan visszatérnek. Ahol a legtöbbet adtuk és legkevesebbet kaptuk gondoltuk – ez átmeneti állapot. Mikor vesztek a napok, bizonygattuk: „Sebaj” és hittük ezután jön a Kánaán. Messzire mentünk akkor is mikor már régen megérkeztünk. Alig kezdtünk valamibe, máris máshol voltunk. És maradtunk az elfolyó víz mellett, így, feltáratlanul, divatja múltan. A megkezdett mesében, nyoma veszett szerelemben, mert csak a házak küszöbéig értünk. A sosem használt tárgyak ideiglenes rendjében észre sem vettük, egyedül vagyunk, megöregedtünk. Míg hittük csak az út változik, a viszontlátással önmagunkat búcsúztattuk.
Jó éjt és álmodj szépeket, vidám és kellemes képeket, szerelmet, gyermeket, csodákkal tele termeket. És azt amire nagyon vársz, ha útelágazásnál jársz: az igaz utat. Tudással teli kutat. És azt amit csak jó: frissen esett hó, fenyőkkel határolt tó. Néhány igaz, tiszta szó.
E kávéházba járt: itt görnyedett; civilben még - kopott posztókabátban. Később a jámbor törzsvendégeket lecsukta mind, a világkultúrával így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám, csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze, unatkozott, s a huszonegyes évben csatákat veszített egymás után.
Nem élte túl a bosszú az Időt. Most zene harsog, tréfákon derülnek az emberek nyüzsögve. Ám előbb körülsandítanak, mikor leülnek. Körül matt műanyag, nikkel, vakít; brómnátriumszagú a sütemény is. Záróra tájt, színházból jőve, mégis - inkognitóban bár - őt látjuk itt.
Felpattan mind, amikor ő belép. Ki kötelességből, ki az örömtől. De ő egy csuklómozdulattal rögtön leinti őket: ennyi épp elég. Kávéját issza - jobb, mint hajdanán, elterpeszkedve perecet ropogtat, oly finomat, hogy dicsérnék talán ők is, ha feltámadnának, a holtak.
Sétáltam, mint felhő, melyet szél hajt, céltalan, könnyedén, s egyszer csak egy sor, egy sereg aranyliliom tűnt elém, a tó partján, a fák alatt ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút ragyog s hunyorog mindenütt, a szikrázó kis öblöt úgy körüllobogta ünnepük; lángszirom, táncos, büszke fej hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők túltündökölték a vizet, - költő ily társaság előtt csak boldog s vidám lehetett! Néztem, - néztem, - nem tudva még, hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken lelkem most önmagába néz, gyakran kigyúl belső szemem, mely a magány áldása, és megint veletek lobogok, táncoló tűzliliomok.
Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet mégse hittem volna: azt, hogy egy másik világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.
Gyerekkoromban még ott voltak mindenütt: a tűzhely lángjában, a fákban, a csillagokban, s a vizekben, igen, kiváltképp a vizekben, és az örömben és a haragban is, a lényünk gyökeréig leható rémületben: olyankor ők léptek be a lelkünkbe, sisakban, villámmal a kezükben, kagylóhéj-csónakon, e magasabb erők. Szúette szobruk ott állt minden kertben és utcasarkon, ha jártunkban-keltünkben kedvünk támadt áldozatot bemutatni nekik.
Azt épp nem mondanám, hogy túl sokat gondoltunk volna rájuk, de azért ők voltak a világ rejtett alapzata, és minden más az ő létükből következett: hogy mikor kell elvetni a magot, lerakni a ház alapkövét, eltemetni a holtat, először lenyírni az újszülött haját és körmét – ezer évig így volt, azt hittük, így lesz újabb ezer évig. Vagyishogy nem hittünk semmit: biztosra vettük. Eleinte alig is vettük észre a változást: végtére is kinek kell tíz Szerapisz-szobor, négy Aphrodité-szentély? Maradt így is elég. Az emberek a lerombolt templomok kövét hazahordták, hogy megtoldják a házat egy szobával. A szobrokat otthon, a kertben állították fel, vagy pedig fölhasogatták őket tűzifának. Voltak persze holmi rendeletek, de azokat nem tartotta be senki, és nem is ellenőrizték a betartásukat, legfeljebb hébe-hóba, hogyha egy hivatalnok bal lábbal kelt, vagy ártani akart valakinek pusztán személyes okból, vagy ha éppen nagyon törte magát az előléptetésért. Melyik volt az a pont, hogy álltak épp a csillagok fölöttünk, melyik reggel riadtunk arra, hogy mostantól egy másik világban élünk? Hogy míg mi aludtunk, az églakók démonná változtak, az áldozatból babona lett, hogy mindaz, amit eddig tiszteltünk, amiről azt hittük, így helyes, mostantól visszatetsző és megvetésre méltó?
Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.
A múlt még megmarad, mint hófoltok tavasszal, néhány árnyékos helyen, bokrok alján, pár napnál nem tovább. Az életünk véget ért, mielőtt véget ért volna. Azt mindig is tudtuk, hogy vége lesz, de azt hittük, majd az utódok s az ő utódaik viszik tovább nevünket és szokásainkat. Azt az egyet, azt nem is álmodtuk, hogy egy másik világban halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.
Idős egér vagyok. Egy lyukban élek, szép nagy lakásban, ahol sok a sajt. A kandúr, akitől tisztára félek, nem járt itt régen. Ez jelzi a bajt: lehet, hogy itt kushad a lyuk előtt, némán, puhán, lélegzetvisszafojtva. Nem mérlegel, kivárja az időt, hogy szívemet a két mancsába fogja. A spejzig ha csak át tudnék szaladni, már följebb sorolhatnám magamat. Egy kirándulás, egy sajtízű randi. Mert az étvágyam a régi maradt.
Mióta csak az eszemet tudom, őket vártuk! Örökké rájuk gondoltunk, amikor ezek bezáratták az összes templomunkat, a magisztrátusból elmozdították a mieinket: józan életű, tisztes polgárokat, és részeges tanulatlan csizmadiákat, és cserzővargákat tettek a helyükre, mikor kiöntették velünk a teljes évi bortermésünket, valamilyen új, eszelős jogszabályra hivatkozva, amelyet alig két napja hoztak a tanácsban! Amikor kémeik hiúzszemmel figyelték, ha felkerestük egymást otthonunkban, nem titkos istentiszteletre jött-e össze az a nyolc-tíz ember, hogy kinek érkezett gyanús látogatója idegen városokból, s vajon az új vagy a régi naptár szerint tartjuk-e meg a húsvétot és a karácsonyt…
Mindezt elszenvedtük, de ebben a szenvedésben volt valami erő: ahogy egymásra néztünk – némán, mert a falnak is füle volt –, szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik: rájuk, akik ott valahol a messzeségben, szélben és sötétben, idegen városok alatt, folyón átúsztatva, hágókon át, legördülő sziklák és síkos vízmosások veszélyes útjain közelednek felénk, hogy kivívják – mert egy nap kivívják biztosan! – az igazság ügyét, a mi ügyünket.
És most itt vannak végre! Éljenzés és sírásba belefáradt szemünk örömkönnye fogadta őket! Harangzúgás a visszafoglalt templomokban, virágeső az utcán. Életünk legszebbik napja volt ez! Ahogy a városkapun át belovagoltak, elgyötört szívünk csaknem kiugrott örömében. S munkához látni nem is késlekedtek!
Kipiszkálták nyomorúságos rejtekükből a hitvány bírákat, elzavarták a részeges és korrupt magisztrátus összes tagját (kivéve azt a párat, akik még idejében megneszelték a változást, és titokban, követek útján jó kapcsolatot ápoltak velük, vagy lakomára invitálták pár főemberüket, míg a közkatonák házról házra jártak, és a lisztesdobozba, párnacihába rejtett arany után kutattak, vagy a sovány baromfit fogdosták össze a külvárosokban). Lusta, cifrálkodó asszonyaikat megerőszakolták (meg néha a miénket is – olyankor kioldalogtunk a szobából, vagy égő arccal félrenéztünk). Most a mi őreink járkálnak éjjelente, figyelve éberen, hogyha öten-hatan összeverődnek egy-egy házban vagy utcasarkon, mi ellenőrizzük: melyik naptár szerint tartják meg a húsvétot, s a karácsonyt. Sötét hajnalokon a városkapunál mi túrjuk fel a szénásszekeret a nagykabátba burkolt csecsemőért, akit keresztelni visznek titokban az erdei kápolnába, ahol valami száműzött papjuk misézik. Most ők köszönnek mélyen meghajolva, a bátrabbja komor arccal, a gyávák alázatos mosolygással, miközben mi látjuk az ő szemükben, amit ők láthattak korábban a miénkben: a meghunyászkodással leplezett gyűlöletet, igen, de nem csak azt, hanem – és ez a szörnyű! – valami fényes, győztes csillogást is, a vesztes diadalmas örömét, akinek a világ most hirtelen egyszerű lett: fehér és fekete, a boldog bizonyosságot, hogy Isten mellettük áll, hogy az ő ügyüket karolja fel, hogy náluk az igazság, ami mindig az áldozatoké – mivel fordult a kocka… és hogy jaj, jaj nekünk!
A Velencei Köztársaság polgára vagyok. A világot hercegségek, királyságok, kalifátusok szorongatják. Mi itt csak élni akarunk.
A kereskedéssel fölhagytam egy ideje. A bolt az öcsémé, a szárazföldön levő szőlőimet bérlők művelik. Én itt csak élni akarok.
Szabad ember vagyok, dózse sosem lesz belőlem, de hajnalonta a halpiacon beállok a zsákmányt kipakolni, nem a pénzért, hanem hogy megismerjem az igazságtalanság arcát. Még a cápák szemében is van bánat. Ők csak élni akartak.
A templomi zenekarban hegedülök, egyedül a próbákon érzem úgy, hogy kimaradhatok a rablóbandából, hogy nem kell kalózok és haramiák társa legyek. Nem vagyok jó hegedűs, egyszerűen csak élni akarok.
Este a várost járom. Maszkos alakok jönnek szembe. A gondolákon fekete köpenybe burkolózó szerelmespárok. Vagy kést rejtegető összeesküvők. A nyomukban rendőrök. Ékszertolvajok, gondolatcsempészek, kölcsönből élők és pénzbehajtók, a jólét és a nyomor haszonélvezői. Én egy hídról figyelem őket. Nem hinném, hogy csak élni akarnak.
Indulsz. A mozdony sürget már dohogva és a tavaszba messze-fut veled. Ne vidd a vádat és a bút magaddal, hogy hűvös szóval megsértettelek.
Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk. Rég vívom érted a művész-tusát. Ki a hibás, ha túlságos közelből nem hallom lelked tiszta ritmusát?
Ki a hibás, ha néha feltolulva egy kusza hang harmóniádba tép, és gúnnyal int szivárványos magasban a büszke, győzhetetlen eszme-kép?
Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed, hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs. A fájó gáncs nem céltalan civódás, s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts...
Már távolodsz. A gép repít robogva. Nem is tudod, hogy most lettél enyém. Varázs-ütésre dallamod kiépül, s zengő egész vagy, zengő költemény.
Arról nem volt szó, hogy kigáncsolsz, mikor melletted megyek. Arról sem volt szó, hogy lerántalak magam mellé, mikor fel akarsz húzni. Végül valóra váltál, csak nem nekem, és még akkor sokáig senkinek.
Velem most történt valami nagyon jó, szinte először azóta. Rágondolok, és tévedésből sírni kezdek. Erre olyan tiszta lesz a tükör, hogy átlátok a tükörképemen.
Még megengedhetném, de már nem engedem meg magamnak a gáncsolást, itt, a fejlődésem tetőfokán.
Valahol a sivatagban eközben boldog emberek tűrik a homokot. Valahol a sivatagban eközben boldogtalan emberek is tűrik a homokot.
Mielőtt elsodornának a hétköznapok Mindennapos kis háborúinkban egymáson újabb sebeket ejtünk Add a kezed Mielőtt rádöbbensz milyen kiábrándítóan én is csak nő vagyok Add a kezed Mielőtt elillan életünk mint nagyanyám süteményének mindent belengő fahéj illata Add a kezed Mielőtt a simogatás mozdulatát feledné kezünk és csak ökölbe szorított ujjaink merednek nyirkos tenyerünkbe Add a kezed S az éjszakák azok a borzalmas éjszakák mikor partra vetett sima testű delfinként szomjazunk a csókra és riadtan várjuk a feloldozó hajnalt az elmaradt ölelés mozdulatában lelkünk sírva egymásért remeg Add a kezed
Mindig gyilkolnak valahol, lehunyt pillájú völgy ölén, fürkésző ormokon, akárhol, s vigaszul hiába mondod, messzi az! Sanghaj, vagy Guernica szívemhez éppen oly közel, mint rettegő kezed, vagy arra fenn a Jupiter! Ne nézz az égre most, ne nézz a földre sem, aludj! a szikrázó Tejút porában a halál szalad s ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat.
szemérmetlen lassúsággal hántom le magamról kinőtt ifjúságom ócska jelmezét és szórom szét magam körül foszlányról foszlányra mint sztriptíztáncosnő a felesleges ruhaneműt rafinált mozdulataim fennakadnak a fák ágain a bokrokon a kerítésoszlopokon ott díszeleg a nyomomban a sok hasztalan gönc csipkés bugyik melltartók harisnyakötők kombinémaradványok repülnek szerteszét megátalkodott céda: mindenre képes vagyok még arra is hogy a végén magamon felejtsek valami izgatót: hagyok a halálnak is felfedeznivaló
Nem hiszünk már a Költőben, nem bízunk már talányos párlataiban. Megszoktuk a híd alatt háló költőt, aki alkoholkatedrálisokban alussza zavaros álmait. Megszoktuk nagyon a sírkőként bolyongó garabonciást. Halálát és fura életét tudjuk már betéve s elvárjuk Tőle, hogy levegőt egyen és patkányokkal ossza meg fekhelyét. És bordái között ott virágozzon, akár egy liliom, a gyors halál.
Az örökkévalóság ígérete.
Megtanultuk, hogy az a költő, aki frappáns véget ér -, másként bizalmatlanul közeledünk művéhez, kell egy fix, igazolható látványos tragédia a hiteléhez. Legalább egy nyakba akasztott kötél, egy fejbe fúródó golyó, legalább a téboly és garantált őrület gyertyáit képzelhessük szemébe.
Hogy vérünk megtisztulhasson az iszaptól
és sóhajtsanak éjszakánként az internátus csöndjében a gimnazista lányok, akik paplanjuk alatt verseket silabizálnak.
Nem elfogadható az az állítás, hogy a költő bizony kenyeret eszik, vagy legalábbis kenyeret szeretne enni.
Mit jelent nekünk egy költő élete? Egy csillag sorsát a határtalan égen, vagy annyit csak, mint egy elszálló tollpihe … ?
Mi nem eszünk levegőt. Mi nem vagyunk költők. Nem alszunk patkányokkal. Mi nem vagyunk költők. Miénk a boldog szerelem. Nem vagyunk költők.
Így szoktuk meg: csak a halála után keressük a költő életét. A szerelem is hagyott neki egy üres, királyi trónt. És talán megbocsátjuk neki azt az eretnekséget, hogy sóvárgott a mi nyugodt életformánkra. És majd arannyal fogjuk mérni szavait. Ez is így illendő halála után. Sőt énekelni fogjuk: a mindennapi kenyerünk lesz szó szerint is. A semmi porából támad föl a költő. Azért, hogy lelki békénket, nyugalmunkat megőrizhessük.
Megbocsát nekünk. Megérti: szükségünk van a Mítoszokra.
vajon hány milliárd csillag hűl ki és születik újjá (örök éjszaka lesz tán) mire a hallgatás abroncsaiból kibontom és az elrongyolódott álmok helyett végre hótiszta fehér szavakba öltöztethetem azt az első és utolsó egyetlen estét amelyen egyszer talán ha van Isten ha nincs végre te is megszeretsz
életem ura magam vagyok és nem az óceán sem a vihar bárkivel álljak is szóba nem engedem hogy önmagamból kifosszon nem parancsolhatok az elemeknek nem cserélhetek hajót egy kiút marad megtanulok bármely időjáráshoz alkalmazkodva hajózni vagy épp megállni helyemen ha elpusztulok is az van mi adatott, mi nekem adatott közömbös erők forgataga közepette
