"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Lidércálom, értetlen néma sötétség. Hideg szelek, néma kövek, végtelenség. Magam vagyok zilált kétségek közé gyűrve, hiába kutatok túlélést, értést remélve, nem lát senki, minden idegen, s távol, mint az ég.
Biztos pont nem létezik, ingatag a világ. Egy lélek sem közelít, kihuny az utolsó láng. Szememből elhal a dioptria, vakon küzdök valós és vélt árnyak ellen, képzelt szemöldök húzódik össze, s már olyan vagyok, mint kiszáradt fán az ág.
Minden Teérted, minden csak Tenéked. Veled vitázik minden gondolat. És mindenik csak tebelőled éled, te vagy, kit szoroz, kivon, összead
az elme, - pontos összeg csak tevéled lesz a világ: - tökéletes , ha vagy! Míg észreveszel, látsz - csak addig élek: benned, veled hiszem még harcomat.
Épülő sorsod világot megértet velem - s milliók sorsára mutat: szerelem bennem már csak érted ébred,
s csak tetőled kelhet bennem harag. Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek: így adva - csak tenéked magamat.
Szürke fellegeket terelget a szél, még csupán a naptár ír áprilist, ám csak bennünket tréfál meg a tél, a természet illata árasztja a frisst.
Bomladozó rügyek rejtik a tavaszt, hó alól merészkedik a tulipán, a tél fájón ragaszkodna még, és halaszt napokat, heteket, de végzete, lám
utoléri lassan. Már csordul az eresz s cikázva érkeztek az első fecskék, a kabátoknak is gyorsan melegük lesz, hiszen ott fenn már tavaszt sóhajt az ég.
Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer, Olyan későn és oly magánosan, Hogy ráismerni még az este sem mer És az út se, amelyen átoson... Oly későn jön majd és magánosan.
A lámpát én addigra már eloltom És míg elborít búsan a setét, Magányom mélyén az álomba fojtom A várakozás keserű hevét, Amíg elborít búsan a setét.
S mikor szememben már kérdés se rebben És minden emlék fénye kialudt, Tán éppen akkor gondol rám a csendben, Kit lassan-lassan hoz felém az út... Mikor már minden emlék kialudt.
Talán az ajtómon is bekopogtat, Nevét nem mondja, szótlanul belép, A bánat addig már félholtra koptat S már nem várom senki jövetelét, Mikor az ajtón szótlanul belép.
Ugy jön a csendes esti pillanatban, Mint elkésett, régvárt illúzió, A szerelemről mond majd gondolatban Bűvös szókat, miket hallgatni jó, Mint elkésett, régvárt illúzió.
Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály, És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen, Hogy kik is voltunk, azt se tudva már Körülöttünk hallgatna a homály...
Ne hajolj meg a sors előtt, csak azért, mert az úgy kívánja. Célod van, s aki ismeri a célt, merje birtokolni a rávezető eszközöket is. Ha mégis elgyöngülnél a cél előtt, fordulj a szívedhez tanácsért. Egy kis késlekedés nem árt: ami hamar áll elő, hamar a semmibe vész. Nincs jobb társ az erős szívnél, mely a kellő pillanatban átsegít a bajokon. Élj a szív törvénye szerint! Akinek célja: a helyes élet - annak eszköze: az emberség.
Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kut intve dermedt jégszakálla hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó.
Tovagördül csikorgó szekere a télnek. Fagyos lábú Apó ősz szakállán lepereg a hó-könny, fehér köntöse rongyosan lóg, kikandikál a közöny. Fekete szántó hívogatón int a szélnek.
Napsugár ölel tétován jégcsapos rügyet... ...nagymamát talál, s korgó hasú, aszott képű gyereket; dobozvár mélyén, újság-ágyon nyugvó, sápadt beteget... Óh, jaj! Az idén sem raktuk meg azt a "nagy-nagy tüzet".
Szép napot, boldog nyuszivárást kívánok Mindenkinek!:-)
Jószay Magdolna
Nagycsütörtök reggele
Tinédzserek a buszon - biztostű a fülben, taréj a hajban, kora reggel, színesben, kihívón, áprilisi tíz fokban térdnadrágban. Poénkodnak, hangosak, mobilt nyomorgatnak, ám egy hallgatag. - Mi van, öcsém? - verik hátba. - Nagycsütörtök - válaszol amaz. - És akkor mi van? - kérdik, vállát megbunyózva. - Nem tudjátok? Ma kajált utoljára... Némaság áll be, elgondolkodnak. Ritka pillanata ez hétköznap hajnalnak. Megállónyi csend ül a sokaságban. - Hát igen, szegény... - sután egy válasz vet véget a zavart hallgatásnak. Még egy megálló tétova némaság. - Miértünk szenvedett, öcsém - szól egy másik, s csendben leszállnak.
*****
Kedves Sárkányka! Az alkalomhoz illő verset kerestem, s megláttam a Tiéd. Sajnálom, hogy nem olvastam hamarabb, hisz már 2 éve írtad... Meghatott, nagyon szép, s reménykeltő...ahogy a feltámadás is!
Szép napot kívánok, Kedves Sárkányka , Kedves Gyöngykeresők!
"A harmónia, melyet a hárfád évek óta játszik, nem más, mint a te saját szívedben lakozó szeretet, együttérzés, tisztaság és szépség visszhangja; és ha vándorlásaid hosszú évei alatt szíved kapuját csak egyszer is kitártad volna a gonoszság, az irigység vagy az önzés előtt, a hárfád azonnal abbahagyta volna a játékot."
Egy friss sóhajlás szakadt ki az égből a frissen sajtolt töpörtyű ízéből, a zsír még forrón hullámzott alatta, de kiszívott szülejét merni hagyta, és mintha minden forró falat barna- nagy nyeldeklésnyi örömöt akarna, úgy tömörült a szűrőn harapásra, egy tálba fordult, ujjainkat várva, mi megszenteltük csipet szórta sóval, hogy elegyedjék túlélnivalóval, az íze-szíve maga volt a fölség, és nyeltük, mint kik egy falatba ölték a kérges kéz, az inas láb szerelmét, a zsírt közben a nagy vindőbe merték, és hogy a látványt vidítsa a hála, egy karaj kenyér rövidült a szánkba, s mert minden évben ilyen lett a vége, nem gondoltunk a munka elejére, hogy ez, meg az, meg épp a bontóasztal, átzsírozódva megszelt-sok darabbal, csak bevégeztük – kezünk-lábunk járt még, de visszafogta étvágyunk a szándék, mert élt bennünk a múlt tapasztalása, hogy jusson pár szem majd a koplalásra.
Nem volt ilyen szomorú arcom, ilyen fakó, ilyen lakatlan szemem se volt nekem, se fáradt, keserű ajkam. Nem volt nekem ilyen erőtlen, ilyen hideg, halott kezem se; szívem se mindig a nyugalmas árnyat kereste. Megváltoztam, nem vettem észre, de gyorsan jött pedig, de könnyen: hogyan kallódhatott el arcom, melyik tükörben?
Az emlék ma már nem könnytelen, siratja régi mámor, mint aszályos nyarak lábnyomát frissítő furcsa zápor. Voltak nyarak és sárga őszök, színtelen napok, hallgatások és szürke égről írott kék dalok. Most keresgélem a tegnapot, oly hosszú csendbe nőtt, hogy nem hallom már neszezni a szétgurult időt.
"A külső forma csak átmeneti visszatükröződése annak, aki te belül vagy, ami a lényeged. Ezért nem hagyhat el soha a szeretet és a szépség, míg a külső formák idővel mind elhagynak."
Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt
Leonardo da Vinci
