Ez a topic olyan nőkről,házaspárokról,élettársi viszonyban élőkről szól akik TUDATOSAN nem/vagy még nem/vállalnak gyereket.Hogyan élnek,mit szól hozzá a környezetük,eddig miért nem vállaltak?A késői gyerekvállalás előnyei és hátrányai.Véleményeket,hozzászólásokat,tapasztalatokat várok.
Többen javasoltátok Leának, hogy forduljon pszichomókushoz, kineziológushoz (mi a bánat az?) stb. Már leírta korábban, hogy mennyi értelme volt ennek...
Ki tudja, egyszer talán én is elmegyek egy pszichomókushoz, bár minek. Én pontosan tudom, mik az okai annak, hogy nem akarok gyereket, de én nem is akarok akarni. Nekem ez így pont jó, és eszem ágában sincs tenni valamit azért, hogy akarjak. Ezt egyébként sem lehet erőltetni:vagy akar valaki, vagy nem. Lehet fenyegetni, lehet nyomatni a süket dumát- milyen nő vagy te, élet értelme stb. de ezek rám nem hatnak. Nem keltenek lelkiismeretfurdalást, nem aláznak meg női mivoltomban, stb. Az sem érdekel, ha valaki emiatt elítél, vagy ki tudja mit gondol rólam. Legfeljebb nem Gézoo lesz a férjem :-DDDD
Drága! Ismertem egy olyan embert, aki csonka családban nőtt fel. Megnősült, gyereke született, akit imádott, mintaapa volt. Később elváltak. Azóta az egykori mintaapa felé sem néz a gyereknek, ha véletlenül összefut a volt feleségével, épphogy köszön neki, de a gyerekről egy szót sem kérdez, hogy hogy van, vagy akármi. Semmi. Nem érdekli.
Nehogy te is így járj!Meg a gyereked!
Szerintem ki lehet találni, hogy mit csinál most az a gyerek. Az inddexfórumon írogat arról, hogy ő sosem akar gyereket :-(
Ez a tériszony-dolog elég érdekes. Én pl ha egy teljesen stabil épület tetején vagyok, ahol kőkorlát van, akkor iszonyatos tériszonyom van, de repülőgépen még sosem volt. Az más. (Sajnos a siklóernyőzésről nem tudok nyilatkozni:-))) ott csak attól félnék, hogy lezuhanok, mint ahogy sokan szoktak)
Volt már olyan szerelmed, aki a nap minden pillanatában
őszinte és teljes szerelemmel nézett rád? Nem csak percekig, hanem egész nap..
Sajnos nem. Eddigi szerelmeim vagy dolgoztak, vagy iskolába jártak. Olyan egy sem volt, aki ráért volna arra, hogy egész nap rám bambuljon. Vagy ha mégis, akkor én nem értem rá :-))) Komolyra fordítva a szót: még 1 gyereket se láttam, aki egész nap az anyját bámulta volna áhítatosan. Viszont annál több hisztis, ordító, visongó, nyavalygó gyereket láttam. Azt hiszem, ez utóbbi közelebb áll az igazsághoz. Amit Te leírtál, olyat még csak szentképeken láttam a kis Jézus formájában....
Az pedig, hogy apaként így gondolkodom, csupán két dolognak köszönhető.
Az egyik, hogy a többi ilyen apuka szégyenli a külvilág elött és ezért titkolja is. Szerintem nem titkolja, hanem egyszerűen és egy szóval jellemezhetően- férfi. Férfias- és nem nőies!- férfi.
Elfogadom ugyan, hogy Te a feleséged miatt kényszerültél az "anyaszerepre", de ez sem normális, gondolom ezt te is jól tudod...
Egyébként igazad van, nem mindenki rossz szülő. Nálunk azonban ez-apai ágon- már nemzedékeken át öröklődött. Én leállítom...
Aki személyesen ismer, az tudja, hogy én akkor szoktam vulgárisan beszélni, ha kedveskedek és/vagy humorkodok - a szituáció feszültségének oldása céljából.
Szerintem te attól fosol, hogy a te házasságod sem fog jól sikerülni, és ha lenne gyereked, akkor ő ugyanúgy - vagy még jobban - megszívná, mint te a saját gyermekkorodban!
Nézd, ez olyan, hogy számtalan autóbaleset történik. Ám mégis sokan, még azok is, akiknek már volt is valamilyen balesetük be mernek ülni a volán mögé újra...
Ahogyan tökéletes sofőrök nincsenek, úgy tökéletes szülők sem léteznek. Ám vannak lelkiismeretes és fegyelmezett úrvezetők, mint ahogy vannak elég jó szülők is. A legnagyobb kihívás az életben: annak ellenére teljesíteni ezt a küldetést (mármint, hogy elég jó anyja legyek a majdani gyermekeimnek), hogy az esetlegesen generációkon át görgetődött a "családi átokkal" leszámoljak; a láncot megszakíthatom! Mert rajtam is sok múlik!
Pl. a gyermek egész életstílusát meghatározza az ELSŐ NÉGY-ÖT ÉV. Amilyen a viszonya az anyjával volt ebben a periódusban, olyan lesz egész életében az emberekkel. Ezt később nem lehet megváltoztatni, legfeljebb rettenetes harc árán elfojtani, hogy ne viselkedjen úgy, ahogyan igazán szeretne.
Ez marhaság! Honnan szedted?
Szerintem egy gyerek tudatos neveléséhez (úgy, hogy abból a gyerek is felfogjon valamit) optimális időszak a kb. 6-12. évig terjedő periódus. A kicsi gyerekek szinte csak vezényszavakból értenek (már ami a kéréseket és a fegyelmezést illeti), úgyhogy itt a szülőkkel való érzelmi viszonynak is legfeljebb csak az alapjait lehet lerakni. Persze a törődés hiánya, vagy a bántalmazás már ebben a korban is nyomot hagy, de ha nincs szélsőséges helyzet, akkor a gyereknek "elég", hogy a szülő gondoskodik róla és "terelgeti". Lelkizésnek, drámázásnak ilyen kicsi gyerekkel való kapcsolatban nincs tere. Az inkább majd kamaszkorban jön...
Szóval ha valakinek nem ideális szülők a szülei, az:
1. vagy szintén nagyon rossz szülő lesz,
2. vagy épphogy nagyon jó szülő lesz,
3. vagy közepes lesz, lesznek mindenféle vonásai.
Ezzel nem jutottunk előrébb.
Bármiről beszélgetünk, mindig lesz, aki megszólal, hogy "de én ismerek valakit, aki...".
Higgyétek el, elég idegesítő azt hallgatni, hogy "tuti jó anya lennél, méghozzá pont azért, mert szar nevelést kaptál, csak akaraterő kérdése stb."
És ha én ezt nem akarom kipróbálni, méghozzá mert 10000%, hogy rosszul csinálnám, és főleg: alapból semmi kedvem hozzá? MIt csináljak, ha nem szeretem a gyerekeket? Ezt is sikeresen belém nevelte anyám: "a gyerekeket nem szeretjük", "a gyerek teher" stb.
Van köztetek olyan, aki utálja a kutyákat, és mégis bevállal egy kutyát? De még ha valaki írna is egy édi-bédi példát, hogy "utálta a kutyákat, de a közelükben rájött, hogy mégis szeretni valók", egy kutya mégis más, mert attól mégiscsak könnyebb megszabadulni, ha úgy alakul, már elnézést.
Kineziológusnál amúgy már voltam, más ügyben (emberekkel való kommunikációs problémák: nem szeretem az indiszkrét embereket, de mivel szinte minden ember indiszkrét, muszáj megtanulnom velük kommunikálni, de ez off)
Ja, más téma: ma is voltam állásinterjún, és provokatív módon meg is említettem, hogy stabil, harmonikus párkapcsolatban élek, és mint mindig: most sem kérdezte meg tőlem senki, hogy na és akkor gyerek mikor lesz. Úgyhogy valószínűleg tényleg rám van írva. Annyira viccesnek találom, hogy tőlem (pont tőlem) ezt soha nem kérdezik a munkaadók!
Szia Andi!
Mielőtt elgondolkodtam azon, hogy mikor és miért szeretnék vagy sem gyereket, készítettem egy listát. A papír egyik oldalán az érvek, másik oldalán az ellenérvek a gyermek mellett és ellen. Ezt javaslom neked is. Önismeret, Döbbenet! Majd meglátod. Amúgy a gondolat előbb-utóbb megérik benned is a gyerek mellett.
A párom éppen arra példa, amit te leírtál: mármint, hogy éppen az ellenkezőjét csinálja, mint az ő szülei. Az apja (gyenge jelleménél fogva) nem törődött a fiával a válást követően, csak a tv.általi kötelező ellátás. Mióta a párommal összekerültünk, azóta rendeződött a kapcsolata az apjával. Amúgy a párom antialkoholista, és minden jel arra utal, hogy százszor jobb apja lesz a fiúnknak, mint az ő apja volt.
Gyorsan annyit, hogy már voltam pszichológusnál ez ügyben, mi több, be is számoltam róla: 966. hozzászólás ebben a topikban.
Valójában egyetértek Andinak azzal a mondatával, hogy jobb lenne, ha én "nem lennék". Ez ugyanis egyértelmű. A világra jövetelemmel csak bajt okoztam. Egyértelműben jobb lett volna (mindenkinek: apámnak is, anyámnak is, és nem utolsósorban nekem is), ha nem születek meg. Anyám egész életét elrontotta, hogy két gyereket nevel egy olyan férfitól, akit ki nem állhat.
Nem értek egyet azzal, hogy "aki elhatározza, hogy azért is másként neveli a gyerekét, mint ahogy a szülei őt nevelték, annak ez sikerül". Nyilván vannak ellenpéldák. De ezt még pszichológiából is tanultuk:
Pl. a gyermek egész életstílusát meghatározza az ELSŐ NÉGY-ÖT ÉV. Amilyen a viszonya az anyjával volt ebben a periódusban, olyan lesz egész életében az emberekkel. Ezt később nem lehet megváltoztatni, legfeljebb rettenetes harc árán elfojtani, hogy ne viselkedjen úgy, ahogyan igazán szeretne.
Több gyermeklélektani könyvben olvastam azt is, hogy hiába határozza el az ember, hogy ő aztán merőben másként neveli majd a gyerekeit, önkéntelenül is egy csomó mindent úgy csinál, mert ezt vette fel "videóra" az agya. Attól persze még lehet erőletetni, hogy ne úgy csináljam. De ha valakit rendszeresen vert a szülője (számomra ez is a világ legtermészetesebb dolga az őseim részéről, nem is tudtam, hogy ez máshol nem szokás...), akkor ha egyszer egy kicsit is elfogy a türelme, csak odacsap egy kicsit a gyereknek, esetleg még hangoztatja is: "Lám, engem is megvert az apám, és jól tette: tisztességes ember vált belőlem."
Lehet persze ellenpéldákat hozni, hiszen az intézetben felnőtt gyerekekről még nem is beszélgettünk, nekik is aztán jó gyerekkoruk volt...
ez így igaz. csak az nem reális, hogy a gyógyulás=gyerekvállalás, sikertelen terápia=gyerek nem vállalás.
nem vagyok pszichológus, de amit szvsz egy jó szakember elérhet, az az, hogy az egyén megtanuljon szembenézni önmagával és vállalni a döntéseit, vágyaival és cselekedeteivel szinkronban lenni. (és természetesen nem ártani sem magának, sem másnak)
Nem is azért megy, hanem mert valami nincs rendben vele,nem találja a helyét, frusztrált a gyerekkora miatt, megoldst válaszokat keres...stb. Ez csak az eredmény lehet. Ha ez az eredmény egyáltalán.
nem hiszem, hogy off volt a példád. egyáltalán nem felesleges ezekrôl a dolgokról beszélni.
ugyanakkor szándékosan szeretnék most eltekinteni attól a -egyébként sztem igaz- véleménytôl, hogy valakinek elôbb alapvetôen akarnia kellene a "gyógyulást".
persze, hogy van olyan helyzet, olyan állapot, amikor az embernek igenis szüksége lenne egy szakszerû segítségre, és olyankor a legideálisabb az lenne, ha igénybe is venné.
de a kérdés az, hogy csakugyan szüksége lenne-e egy ilyen külsô segítségre, és ha igen, akkor mikor és milyen esetekben.
Tegyük fel, valakinek rossz gyerekkora volt, és élböl elutasítja ezért, hogy neki valaha gyereke legyen. DE rábeszélik,vagy valami módon elmegy pszichomókushoz, és szerencséje is van, mert jó szakembert fogott ki, akivel együtt kidolgozza ezt a régi sérelmet, rájön miért nem akar gyereket, és megváltozik az egész életfelfogása.
én inkább azt tartanám reálisabbnak, hogy valakinek rossz gyerekkora volt, emiatt több problémája van, és miközben -tegyük fel- a pszichomókussal sikeresen elbeszélget és egy sikeres terápia kerekedik a dologból, többek között, (neadjisten 'mellesleg') megoldódik a gyerekvállalás/nem vállalás kérdése is, aminek viszont nem feltétlenül az kell legyen a végeredménye, hogy "meggyógyultam ergo már akarok gyereket!". Nem nagyon tudom elképzelni azt sem, hogy valaki csak azért menjen pszichomókushoz, mert nem akar gyereket. Ha csak azért menne oda, akkor arra sokkal inkább a környezetnek való megfelelési vágy hajtaná, mint az önmagával szembeni tisztánlátás igénye.
Nem sietek/30 vagyok/csak néha furán érzem magam az miatt,hogy nem hoz lázba egy kisbaba,ha egy újszülöttet mutogatnak nekem,vagy hogy a szomszéd gyereke elkezdett járni!
"Tegyük fel, valakinek rossz gyerekkora volt, és élböl elutasítja ezért, hogy neki valaha gyereke legyen. DE rábeszélik,vagy valami módon elmegy pszichomókushoz, és szerencséje is van, mert jó szakembert fogott ki, akivel együtt kidolgozza ezt a régi sérelmet, rájön miért nem akar gyereket, és megváltozik az egész életfelfogása."
Nagyon valoszinutlen forgatokonyv. Ha elbol elutasitja, a pszihomokus sem fogja tudni megygyozni. Akiben nincs a valtozashoz igyeny, az biztos nem is fog valtozni. Akiben van annak sikerulHET.
Térjünk el Lea példájától, mert nem akarom öt szétcincálni.
Tegyük fel, valakinek rossz gyerekkora volt, és élböl elutasítja ezért, hogy neki valaha gyereke legyen. DE rábeszélik,vagy valami módon elmegy pszichomókushoz, és szerencséje is van, mert jó szakembert fogott ki, akivel együtt kidolgozza ezt a régi sérelmet, rájön miért nem akar gyereket, és megváltozik az egész életfelfogása.
persze, ezt mindenki csak maga döntheti el, hogy akarja-e.
Vajon ez az általad felvázolt sors része? Érdemes ezen dolgozni? Vagy nem, hanem hagyjuk annyiban, és éljük így tovább az életünket?
Véleményem szerint mindenkinek vannak olyan sérelmei, amin érdemes dolgozni, de van amit meg lehet oldani egyedül, és van amit csak szakemberrel. Sajnos van olyan ember is, akinek nagyon el kéne mennie, (nem gyerek-nemgyerek kapcsán a környezetemben) és mindenki tudja ezt, csak ö nem ismeri be. Éli a kis sanyarú életét, ami lehetne jobb is, de nem hajlandó kitekinteni belöle.
Én pont ebbe a cipőbe járok amit leírtál,hogy vágyom is gyerekre meg nem is,félek is meg nem is,tetszik is a gondolat meg nem is...stb.Szerinted ezzel pszichológushoz kellene fordulni?Ezt most komolyan kérdezem!!Többiek????
röviden: Sors. ez persze hülyén hangzik, meg híján is van racionális magyarázatoknak, tudom. de ahogy nem választjuk, hogy megszületünk-e vagy sem, úgy nem választhatjuk meg azt sem, hogy hová, és hogy menetközben -fôleg az elején, gyerekkorban- milyen impulzusok érnek bennünket.
a kérdés csak az, hogy felnôve mennyiben és milyen módon terelgethetjük azt mi magunk.
ha valami olyasmi történt, amitôl az egyén szerencsétlennek vagy hátrányban lévônek érzi magát, akkor természetesen sok múlik rajta, hogy ki tud-e törni ebbôl az állapotból. (szvsz. dolgozni kell ezen, nem szabad beletörôdni a rossz dolgokba) de nem érdemes összekeverni a negatív indíttatást, negatív alapélményeket azzal, hogy nekünk magunknak ténylegesen mire van szükségünk.
Ha Lea példáját nézzük -hisz úgyis innen indult az egész-, attól, hogy Leának rossz tapasztalatai vannak, még nem jelenti azt, hogy a mai érzései, döntései csakis ezekbôl táplálkoznak, és hogy neki emiatt el kéne mennie pszichológushoz. Lehet, hogy ezerszer meghányta-vetette magában ezt a dolgot, (ti. hogy akar-e gyereket vagy sem), és a döntése akkor is ilyen sziklaszilárdan megállná a helyét, ha egyébként a legtündéribb családi légkörben nôtt volna fel. A másik, hogy nem hiszem, hogy érdemes lenne bolygatni olyasvalamit, amire késztetést sem érez valaki. Akkor lehetne reális kérdés az, hogy menjen-e pszichológushoz, terapeutához, kineziológushoz, stb., ha a leghalványabb kétely is felmerült volna benne: ha azt mondaná, hogy gondolkodik a dolgon, vágyik is gyerekre, meg nem is, vágyik rá, de fél, nem vágyik rá, ugyanakkor testzik neki a dolog...stb. szerintem.
De csak azért elkezdeni szétcincálni ezt a dolgot és törekedni valami "megoldásra", mert az ô döntése eltér a nagy átlag vágyaitól, szerintem káros és fölösleges.
Én ezt is csak egy példának írtam,hogy az ilyennek nem szabadott volna gyereket vállalnia!Nekem ha egyszer lesz gyerekem akkor semmiféle buli kedvéért nem fogom lepasszolni egy idegennek és gondolom te se,és ebből látszik,hogy mi
felelősségteljesebben gondolkodunk,mint JóskaPista!Mostmár érted,hogy mit akartam azzal a történettel?????????
