Az állatkerti állatok takarmányozása nem egyszerű feladat (még ekkora közhelyet! ;-))) ). Az állatkertek fejlődéstörténetének korábbi szalaszaiban voltak olyan időszakok, amikor ezzel a kérdéssel nemigen törődtek, hanem többnyire az „eszi, nem eszi” elv alapján gondokodtak az állatok etetéséről. Akkoriban az ismeretek hiánya, illetve a kor jellemző szemléletmódja is rányomta a bélyegét az állatok takarmányozására. Például a sokakban élő vérszomjas, vad gorilla sztereotíp képe arra sarkallta a kor embereit, hogy az állatkerti gorillákat hússal kínálják. Minthogy azonban a gorillák szinte kizárólag vegetáriánusok, hosszú távon ez a megoldás természetesen nem működött.
A XVIII. és XIX. század állatkertjeiben tehát bőven voltak takarmányozási hiányosságok, de ma már természetesen merőben más a helyzet. A korszerű állatkertekben már régóta az állatok igényeit teljes mértékben figyelembe vevő, szakszerű és jól átgondolt takarmányozás folyik.
Elsődlegesen abból kell kiindulni, hogy az állat milyen táplálékot fogyaszt a természetben, hiszen nyilvánvaló, hogy szervezete ennek a tápláléknak a megszerzéséhez, elfogyasztásához és felhasználásához alkalmazkodott leginkább (ezért is érthetetlen, hogy egyes idealisztikus gondolkodású, ám az állatok életéről csak minimális tárgyi tudással rendelkező, és magukat „állatvédőnek” nevező személyek hogyan gondolják megvalósítani azon elképzelésüket, mely szerint majd a ragadozóknak is növényen kellene élniük). Erről természetesen részletes adatok vannak, méghozzá éppúgy a táplálék összetételére, mint megszerzésének módjaira vonatkozóan.
A következő nagy kérdés az, hogy a természetben fogyasztott takarmányokat miként lehet az állatkertben is biztosítani az állat számára. Itt jelentős különbség van a táplálékspecialista, valamint a kevésbé specializált táplálkozású fajok között.
A táplálékspecialisták nem ismernek pardont, nekik ugyanazt kell adni, mint a természetben. Erre különösen a koalák jelentenek jó példát, hiszen állatkerti körülmények között is biztosítani kell számukra a friss eukaliptuszlombot (bár pl. a mézet is igen szeretik).
Ha már a koaláknál tartunk, elmondom, hogy a koalák még az eukaliptuszon belül is válogatósak. A több száz különböző eukaliptuszfaj közül ugyanis csak méhány tucattal foglalkoznak érdemben, és még ezek között is vannak kedvenceik. Azután egy fajon belül is sokat válogatnak, míg kiválasztják a számukra megfelelő levelet. Ennek a válogatásnak persze oka van, mégpedig az, hogy az eukaliptusz levele ciánsavat, fenolt és egyéb, barátságos vegyületeket tartalmaz. Ezeket ugyan a kolal mája igen nagy hatásfokkal tudja semlegesíteni, de azért a túl sok méreg neki sem tesz jó. Ezért az alacsonyabb méregtartalmú leveleket válogatja ki. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a koalának jóval több eukaliptusz-lombot kell adni, mint amennyit ténylegesen megeszik, hogy legyen miből válogatnia.
Az ezzel kapcsolatos nehézségeket csak kevés állatkert tudja vállalni. Ausztrálián kívűl az USA-ban már régóta, Európában csak az elmúlt években kezdtek el koalákat tartani. A Lisszaboniak könnyen megoldották a dolgot, ott betelepítve már évszázadok óta megél az eukaliptusz. Ehhez képest a duisburgi és a planckendale-i koaláknak repülőn hozzák a lombot Amerikából (vagy ezt már leírtam, olyan ismerős). Egyébként Schönbrunnban (Bécs) most szervezik/tervezik a koalatartást.
Valamivel kevésbé, de azért még így is jelentős mértékben táplálékspecialisták a fókák és a pingvinek, amelyeknek tengeri halat kell szerezni.
Az állatkerti állatok többsége azonban kevéssé specializált táplálkozású. Nekik részben a természetest pótló takarmányadagokat állítanak össze.
Persze felvetődhet a kérdés, hogy mi alapján állítják össze a természetest pótló, ám az adott országban is beszerezhető takarmányféleségekből álló menüt? Ezt majd a következő adagban írom le...
(de előbb elmegyek ebédelni ;-D )
Sziasztok! Elnézést, hogy csak most írok, de elég sok tennivaló volt a hétvégén.
Először is reagálok a legutóbbi hozzászólásokra:
Bolcsa! Köszönöm, látszott a kép. Ha valóban 35 éve készült, akkor a képen szereplő állat már nemigen élhet. Az oroszlánok ui. a természetben általában 12-15 évig, állatkertben mintegy 20 évig élhetnek, és a leghosszabb ideig élt ismert állatkerti oroszlán is „csak” 28 éves volt, amikor a Kölni Állatkertben elpusztult.
Monthy! Na, igen, sokaknak van ám pici gyermekük (családbarát politika, meg minden ;-) ). Még néhány év, és én is beállok a sorba…
Vegetable! Pontosan erről, a megfelelő körülményekről van szó. Nálunk is van egy csomó olyan állat, amelyik nem is az Állatkerté, és bármikor elmehetnének, de olyan jól érzik magukat, hogy eszükbe sem jut messzire menni. Ilyenek pl. az ezüstsirályok, de különösen a tőkésrécék.
Oncogito! Amit leírtál, az nagyrészt rendben is van (persze szerintem, általános igazságokat nem állapíthatok meg ;-)) ). Például nagyon jó az a meglátás, hogy az egyes állatok között jelentős egyedi különbségek még fajon belül is igen jelentősek lehetnek. Ezt sokan elfelejtik azok közül, akiknek nincs sok tapasztalatuk eleven állatokkal.
Az, hogy az állatokat ember alkotta megítélés szerint tartjuk, szerintem kikerülhetetlen, hiszen emberek vagyunk. Ezért saját faji hovatartozásunk szubjektumaitól sohasem szabadulhatunk meg teljesen (kivéve azokat, akik teljesen kivetkőznek emberi mivoltukból). Nem mindegy azonban, hogy ezen belül tisztán emberközpontú szemlélettel, vagy az állatok életének sajátosságait figyelembe vevő szempontrendszerrel közelítjük meg a kérdést. Azt, hogy az állat mikor mit él át, egészen pontosan sohasem fogjuk megtudni. De ma már elég sok olyan indikátort ismerünk, amellyel legalábbis igen jó és részletgazdag képet kaphatunk az állat jóllétéről.
„Ettől függetlenül nagyra értékelem és komolyan őszintén becsülöm az állatokkal foglalkozók elhivatottságát, állatszeretetét.” E kedves szavakat kollégáim nevében e helyütt köszönöm meg!
Colorado! 1. Gondolom más is egyetért velem abban, hogy minél több „belekotyogót” szívesen elvárunk ide (persze, ha érdemben teszi a „belekotyogást”)
2. Sajnos nekem még nem volt szerencsém a Bristoli Állatkerthez, de azért hallottam róla ezt-azt. Például, hogy nagyon régi alapítású, és kapuit 1836-ban nyitotta meg először. Azután 1963-tól kezdve hosszú ideig a fehér színű (nem albínó, hanem leuko) tigrisek tenyészetéről voltak híresek. És ahogy hallom, manapság is elég jó dolgokat csinálnak.
3. A Budapesti Állatkertre nézve kedvező, és igen megtisztelő összehasonlítást örömmel köszönöm meg! Én magam erről úgy vélekedem, hogy a Budapesti Állatkert nemzetközi összehasonlításban valóban a legszebbek egyike. Ez éppúgy vonatkozik a parkrészekre (kertészeinknek hihetetlen, emberfeletti munkába kerül ez), mint az épített környezetre, és még sok más egyébre. Az állati jóllét tekintetében azonban ez az összehasonlítás ma még nem minden esetben kedvező, aminek részint történeti, részint pénzügyi, részint pedig területi okai vannak. Szóval bőven van még tennivaló, de – úgy látszik – jó úton haladunk. Ezt valószínűleg nyugaton is így látják, hiszen főigazgatónkat az Európai Állattkertek és Aquariumok Szövetsége (EAZA) is elnökéül választotta.
Ennyit a válaszokról! Ami pedig az általam beígért, az állatkerti állatok takarmányozásáról szóló infókat illeti, azokat is küldöm rögvest.
Szíves és utólagos engedelmetekkel belekotyogok én is. Nemrégiben volt szerencsém meglátogatni a Bristoli Állatkertet. Én nagyon sok jót hallottam róla, de nem tudom... kétségtelenül színvonalas állatkert, és van néhány tényleg nagyon érdekes jószág, de összességében a pesti szerintem (i) sokkal szebb (ii) és van olyan jó is.
Hát akkor erre azért válaszolnék, mint "singsing" párti. :-)))
Előszöris nem hiszem, hogy újat mondok, ha azt állítom, hogy az állatok is különböző egyéniségek.
Nekem több papagájom is volt és volt köztük notórius vándor típus és volt olyan is, amelyiket szinte hessegetni kellett a kalitkából kifelé.
Mindenesetre azt tartom fontosnak, hogy az állatnak legyen döntési lehetősége ezügyben legalább minimális fokon.
Meg aztán az aranyhörcsög természetét sem lehet egy napon említeni pl. a vándormadarakéval, akik szárnyaszegetten élik világukat - az ember kedvtelése miatt.
Hangaroanak válaszolva:
Igaz az, hogy az ember alkotta fogalom az szabadság. Azonban mégis az ember alkotta megítélés alapján tartjuk az állatokat. Azzal, hogy ismerjük őket bizonyos szintig, még nem tudhatjuk, hogy mennyi sérülést okozunk valójában.
Félereértést kerülendő, nem vagyok elvakult állatvédő. Talán csak annyit szeretnék, hogy rájöjjön az ember, hogy a kedvtelése nem terjedhet más élőlény létének teljes birtoklásáig. Hiszen hajlamosak vagyunk arra, hogy a legjobb szándékkal biztosított körülményeket már elégségesnek is tartjuk.
Ugyhogy nem vagyok meggyőzve. Számomra egy szabadon élő mókusban, vagy akár egy szürke veréb megfigyelésében nagyobb örömöm telik, mint az állatkerti legritkább állatfaj megtekintésében.
Ettől függetlenül nagyra értékelem és komolyan őszintén becsülöm az állatokkal foglalkozók elhivatottságát, állatszeretetét.
Sziasztok! Ugyan itt sokan sok érdekeset irtak, de szeretnék egy apróságot magam is hozzáfűzni azoknak, akiknek ketrec=singsing... :o)
Volt egy hullámos papagájom, és aranyhörcsögöm isss... Mániákus ablak kinyitó vagyok, vagyis az ablakom mindig kitárva. A papagáj ketrec ajtaja is nyitva volt. Csak enni-inni ment be, meg aludni. De bojongását 90%ban a szobámra korlátozta, néha a folyosón is repült egyet, de az ablakon sose repült ki. Vagyis tulajdonképpen szabad volt, mégse hagyott el egy kis helyet, ahol a kajája és az innivalója volt.
A hörcsi szintén akkor jöhetett ki, amikor akart... Nos őkelme még az asztalról is csak 1× slattyogott le magától, pedig ott lógott neki erre a célra egy anyagcsík... Más volt, mikor magammal vittem a vállamon valahova, de akkor se akart meglógni sose... Végelgyengülésben pusztultak el, mikor már hiába tömtem őkelméket mindenféle vitaminnal...
Szóval saját tapasztalatból iss egyetértek azokkal, akik szerint ha egy állat megfelelő körülmények közt van tartva, akkor nem fog neki holmi emberi értelemben vett szabadság hiányozni :o) De a megfelelő körülményeket hangsúlyoznám, amihez nemcsak a táplálék, hanem a megfelelő szórakozási lehetőségek is hozzájárulnak szerintem.
Hello Hangaroa! Fél füllel hallottam valamelyik adón dícsérni szűkebb hazádat, illetve annak főnökét. Mintha a Csiszár és a Lagzi Laja versenyeztek volna, hogy ki tud több szépet mondani. Utóbbi mesélt az örökbe fogadott vizipacijáról is. Én nem igen kedvelem az illető urakat, de tényleg elismeréssel beszéltek az elért eredményeitekről. A napokban találtam egy képet az őskorból, kicsit lefejeztem róla az embert, de a főszereplőt rajta hagytam. Vajon meg van még? Én nem tom meddig él egy oroszlán, de ez legalább 35 éves kép. Remélem látszani fog nálad is. klikk ide
Én írtam: "Valamelyik következő adagban majd berakom ide." - Nos, ez az az adag (de jól néz ki: ezazaz :-D ).
Itt van egy lista néhány emlősfaj első állatkerti tenyésztési eredményéről (melyik faj mikor, hol szaporodott először állatkertben). Természetesen ez a lista. közel sem a teljesség igényével készült, és még sok-sok bővítésre szorul. Meg aztán, vannak benne időbeli hézagok is (...-val jelölve), amiket majd egyszer kitöltögetek. Persze ilyet lehetne madarakról, vagy más állatcsoportokról is csinálni, de hát én főleg emlősökkel foglalkozom...
Keleti szürke óriáskenguru |
1800 – Stuttgart (I. Frigyes menazsériája)
Vízidisznó | 1800 – Stuttgart (Menazséria)
...
Babirussza | 1831 – Párizs (Jardin des Plantes)
Mandrill | 1837 – Párizs (Jardin des Plantes)
Arany aguti | 1838 – Párizs (Jardin des Plantes)
Zsiráf | 1838 – London (Regent’s Park)
Jávorantilop | 1843 – Knowsley
Láma | 1846 – Párizs (Jardin des Plantes)
Tarajos sül |1852 – Párizs (Jardin des Plantes)
Nilgau antilop |
1855 – Párizs (Jardin des Plantes)
Nílusi víziló | 1858 – Párizs (Jardin des Plantes)
Kétpúpú teve | 1859 – Berlin (Zoologischer Garten)
Baribál | 1860 – London (Regent’s Park)
...
Hópárduc | 1906 – Hamburg
Ázsiai elefánt | 1906 – Bécs (Wien-Schönbrunn)
Jegesmedve | 1919 – Milwaukee
Törpevíziló | 1920 – Basel
Indiai orrszarvú |
1925 – Kalkutta (1924 – Kathmandu ?)
Orangután | 1927– Drezda
Hiénakutya | 1930 – Boroszló (Breslau, Wroclaw)
Örvösmedve | 1933 – Budapest
Malájmedve | 1940 – San Diego
Keskenyszájú orrszarvú | 1941 – Chicago
Afrikai elefánt | 1943 – München-Hellabrunn
Pápaszemes medve | 1945 – Buenos Aires
Gepárd | 1956 – Philadelphia
Gorilla | 1956 – Columbus
Okapi | 1957 – Párizs (Paris-Vincennes)
Földimalac | 1962 – Frankfurt am Main
Nilgiri thar | 1962 – Trichur, India
Óriáspanda | 1963 – Peking
Ködfoltos párduc |
1963 – Frankfurt am Main & Dallas
Déli elefántfóka | 1965 – Stuttgart
Sörényes farkas | 1967 – Frankfurt am Main
Szélesszájú orrszarvú | 1969 – Pretoria
Hegyi tapir | 1970 – Los Angeles
Hegyi anoa | 1972 – Berlin (Zoologischer Garten)
Törpecsimpánz | 1972 – Frankfurt am Main
Indiai oroszlán | 1974 – Berlin-Friedrichsfelde
...
Közép-amerikai tapír | 1999 – Wuppertal
Először hirvikének: OK, köszönöm a javaslatot. Már elkezdtem word-be gépelni, aztán majd logikailag feldarabolom, és úgy rakom be ide emészthető adagokban. :-)
Monthy!
"Nálunk csinálnak valamit?" - Nem tudok róla. De azt tudom, hogy Durrell nagyon egzotikus népnek tartotta a magyarokat. :-)
"A kérdés szerintem az, hogy eredménynek tekinthető e a fenmaradás..."
Valóban nagyon lényeges pontra tapintottál rá! Igazából a teljes kihaláshoz képest egy fokkal jobb, ha sikerül a fajt hosszabb távon fenntartani (még ha mesterséges körülméníek között is), tehát ez már önmagában nem rossz eredmény. Persze az igazi eredmény tényleg az, ha az állomány önmagában, a természetben is életképes. Ehhez azonban a konkrét visszatelepítéstől még el kell telnie néhány évnek. Mivel sok faj visszatelepítése tulajdonképpen nem is olyan régen ment végbe, ezért sok helyütt az idő rövidsége miatt még nem alakulhatott ki a populáció megfelelő életképessége.
Több faj, így az európai bölény, az arab bejza, illetve a rózsaszín galamb visszatelepített állománya már eléggé életképesnek tűnik önmagában is, úgyhogy itt már nemigen kell beavatkozni a populáció természetes folyamataiba.
Meg kell azonban mondjam, hogy teljesen magukra hagyni őket még ma sem lehet, és szerintem ez a jövőben sem fog sokat változni. Ez azonban nem azért van, mert a fajmegmentő program nem sikeres, hanem azért, mert az ember már csak nagyon kis területen hajlandó megtűrni a vadállatokat.
Azok az okok, amelyek miatt az állatok veszélybe kerültek, részben ma is fennállnak, és globálisan legnagyobb részük nemigen szűntethető meg (pl. lehet tenni az orvvadászat ellen, de nemigen lehetne elérni, hogy az emberek adják vissza mondjuk Ázsia nagy részét azoknak a fajoknak, melyek elterjedési területe az ember terjeszkedése miatt drámai módon lecsökkent.
Léteznek persze védett területek, rezervátumok (pl. a Bialowieza bölényrezervátuma Lengyelországban), de sajnos ezek a fajok egykori élőhelyük legnagyobb részét már sohasem vehetik birtokba :-( . (persze, ha mi, emberek egyszer kihalunk, akkor sok minden másként lesz).
Nem ok nélkül panaszkodott Bernhard Grzimek, a Serengeti N. P. alapításának egyik úttöröje - egyébként kiváló állatkerti szakember -, hogy "nincs hely vadállatoknak". :-(
De azért, szerencsére, egy kis helyet, rezervátumot, védett területet azért többnyire sikerül megmenteni nekik.
De erről is lehetne még sokat írni, mert vannak ezzel kapcsolatban mindenféle világmodellek, "frozen-zoo", meg ilyesmi, amiről még majd írhatok.
"Panda ügyben nem pont most volt áttörés?"
Hát igen, annyi évtized után már alakul a dolog, de azért még sok megoldatlan probléma van. És ezek egy része politikai. Pl. a kínaiak nemigen szeretnek párokat adni más állatkerteknek, nehogy máshol is legyen szaporulat (ezért volt annak idején az emlékezetes pandautaztatás London és Moszkva között).
"Engem érdekel."
Valamelyik következő adagban majd berakom ide.
hangaroa (a további szövegeket is kilátásba helyező)
Van egy felesége, meg 1 (vagy kettő?) pici gyereke is. Ő az, kettő.
Ráadásul a Jersey Wildlife Preservation Trust (JWPT, de újabban már Gerald Durrel Wildlife Preservation Trust, Jersey, vagy vmi. hasonló néven futnak) nagyon komolyan benne van az élőhelyeken működő ún. in situ fajmegőrzésben is. Nálunk csinálnak valamit?
Ha nem írt volna könyveket, lehet, hogy megbukott volna a vállalkozás Szerintem biztos megbukott volna. Nem lett volna pénz semmire.
állatkerteknek köszönheti a fennmaradását. Ilyen pl. az európai bölény, a Dávid-szarvas, az ázsiai vadló, az arab bejza, a rózsaszín galamb, a rodriguezi gyümölcsevő denevér, részint ilyen a hawaii lúd és még sok más állatfaj. A kérdés szerintem az, hogy eredménynek tekinthető e a fenmaradás. Mert az igazi az a visszatelepítés, ha a faj már megáll a saját lábán. De ha valami miatt kipusztult, akkor az a valami megint veszélyezteti, pl megszűnt az élőhelye. Ha felveszünk egy pesszimista szemüveget, akkor azt látjuk, hogy jójó amit a fajmegőrzés keretén csinálunk, de 50 év múlva lesz rengeteg befőttesüveg, amiben az utolsó példányok sorakoznak, a természetben meg semmi "haszontalan" élőlény nem fog élni. off Herman Ottót is ezért útáltam meg, mert írt egy könyvet, amiben hasznos és haszontalan madarakra osztotta az ornitoológiát, és a haszontalanok közé került egy csomó azóta kipusztult vagy megritkult faj. on
Pl. az óriáspanda, vagy mondjuk a szumátrai orrszarvú esetében nem állunk éppen jól. Panda ügyben nem pont most volt áttörés?
van egy jó listám, hogy melyik fajt mióta szaporítják sikeresen a világ állatkertjeiben. Engem érdekel.
Kb. egy konyvre valot, es akkor mar meg is lehet jelentetni :-)
De tenyleg, ne fogd vissza magad, de azert pl. hozzaszolasonkent egy tipusu allatok takarmanyozasanak ismerteteset javaslom (etkezesi szokasok v. elohely szerint).
Legyszi meselj nekem az allatok takarmanyozasanak alapszabalyairol (kulonos tekintettel a renszarvasokra :-)
Az egyebkent nagyon tetszett, amikor Gerald Durrell az Allatkert a kastely korul/ben leirja, hogy milyen csemegekkel tamogattak az allatkertjet a sziget lakoi. Ilyen nalatok is elofordul?
Annyit írtam volna, hogy mára senki sem bírta megemészteni? ;-)
Vagy csak egyszerűen közeleg a hétvége?
Ha gondoljátok, írhattok még, én ma este, vasárnap és hétfőn is netközelben leszek!
Monthy írta: „Nem semmi, ha ilyen ütemben haladunk, napok alatt kimerítünk minden fellelhető témát állatkert ügyben.”
Ez azért szerintem túlzás! Elég sok témának még a közelében sem jártunk. Egy jó nagy listát (persze, én nem szoktam az ilyesmit távirati stílusban megoldani ;-)))) ) tudnék adni a lehetséges témákról…
Amúgy a huculban meg a Suzukiban nem vagyok biztos, de az tuti, hogy az illető nem egy cingár személy, és a haja sem mondható éppen dúsnak. Van egy felesége, meg 1 (vagy kettő?) pici gyereke is. Amúgy Derbecenbe laknak, és ő a Hortobágyi Génmegőrző KHT második embere. Én igen sokra tartom, és még sokan mások is…
Valamint hirvike írta: „Egyébként ha már fényképes azonosítóról van szó, személyesen kell intézni, vagy esetleg meg lehet vele bízni egy ismerős (kismamá)t?”
Hát csak most zuhantam be, és ezért nem tudtam megkérdezni. De majd utánanézek!
Bolcsa írta: „Szvsz lassan össze lehet fűzni a hozzászólásaidat és kicsit felbubózva kész is egy könyv.:o))
A mennyiséget tekintve igazad lehet! A minőséggel, de föleg a szövegösszefüggésekkel kapcsolatban már nem vagyok ennyire derülátó. ;-D
Bolcsa még „Fantasztikusan jó írói vénád van, kifejezetten élvezetes ahogy át tudod adni a különböző infókat.”
Köszönöm, ez jól esik. De – ha így is van – az szerintem leginkább csak arra vezetheő vissza, hogy végeredményben ez a munkám egyik legjelentősebb hányada. Amit pedig az ember naponta csinál, az könnyebben megy. Szóval nem nagy képesség, pusztán csak kikerülhetetlen gyakorlat. És ebben is még van mit tanulnom. De azért…, szóval nagyon köszönöm!
Most pedig Jersey:
Elöljáróban csak annyit, hogy megnéztem a honlapot, és tényleg csak amolyan PR (ugye tanuljátok: nyilvánosság-kapcsolatok) anyagnak tűnik. Sajnos még nem voltam Jersey-n (vagy hogy is írják ezt?), de szerintem ott azért ennél jóval több infót adnak a munkájukról. A szakmai közönségnek különben évente kiadnak egy-egy vaskos füzetet Dodo címmel, és nagyon jó szakcikkek vannak benne. Persze ezek azért nem túl egyszerű olvasmányok…
Amit Jersey csinál, az szerintem igazán jó dolog. Bár a legelső fajmegmető programot már az 1920-as években elindította dr. Kurt Priemel (Frankfurt/Main állatkertjének egykori igazgatója), méghozzá az európai bölény megmentése érdekében (ehhez mi is csatlakoztunk az elsők között, de ezt asszem már írtam), de igazából Durrell volt az első, aki kimondta, hogy az állatkertek egyik fő feladata a fajmegőrzés kell legyen.
Ráadásul a Jersey Wildlife Preservation Trust (JWPT, de újabban már Gerald Durrel Wildlife Preservation Trust, Jersey, vagy vmi. hasonló néven futnak) nagyon komolyan benne van az élőhelyeken működő ún. in situ fajmegőrzésben is. Ebben különösen Madagaszkáron, és a közeli szigeteken értek el nagy eredményeket. A szakmai (tenyésztési) munkán kívül a legnagyobb trükk az, hogy a helybélieket ráébresztik, hogy az adott faj (mondjuk a rózsaszín galamb) csak náluk honos,az ő saját kincsük, és már csak ezért is érdemes lenn rá vigyázni. És ez a trükk be is jön…
Különben az is érdekes, hogy hogyan jutottak el idáig. Amikor Durrell megvette a területet, először Ő is teljesen szokványos állatkertet csinált, és ennek bevételéből, meg az így szerzett tapasztalatokból alakították át lassan olyanná, amilyennek ma ismerjük. Durrell már egész fiatalon elhatározta, hogy akra egy saját állatkertet, és amikor Whipsnade-ben felügyelőtanulóként dolgozott, arra is rájött, hogy az állatkertjének milyen szerepet kell majd betöltenie. De azt is tudta, hogy ez nem megy egyik napról a másikra…
Különben aérdekes Durrell személyes szerepe a dologban. Mert hát nyilvánvalóan ő az ötletgazda, és persze a megvalósítás munkálataiban is az élen jár, az irányítástól kezdve az állatok gondozásán keresztül az expedíciós munkáig. De a szakmai kérdések egy igen tekintélyes hányadát kiváló szakebereknek engedte át. Durrell legfőbb szerepe ebben a munkában, az alapötleten és az eddig felsoroltakon tú, az emberek szemléletének rendkívül hatékony befolyásolása az állatvilág szolgálatában, és ezt természetesen a könyveivel tudta elérni. Ha nem írt volna könyveket, lehet, hogy megbukott volna a vállalkozás, hiszen annak idején nagyon sok ellenséges véleménnyel kellett megkűzdenie.
Mára bebizonyosodott, hogy a dolog működik, és senki sem vitatja a JWPT tevékenységének nagyszerűségét.
Egyébként Durrell szakcikkeket alig írt (persze néhányat azért alkotott ő is, olvastam is ezeket), és iskolába sem igen járt. Az ilyen embereket pedig az egyetemet végzett szakemberek legtöbbször nemigen tartják sokra. Durrell esetében azonban ez nincs így, és szerintem ebben a szakmában nincs olyan ember, aki ne adózna csodálattal Durrell életművének.
Az önkéntesi munka bürokratikus akadályai szerintem nem is annyira a JWPT bürokratikus voltából, hanem az Egyesült Királyság igen fejlett bürokráciájából adódik (vö. pl immigration officer; még akkor is, ha Jersey az UK-n belül jelentős autonómiával rendelkezik). Sajnos nem jut eszembe olyan ismerős, aki önkéntesként dolgozott ott, de két kollégám járt egy ottani tanfolyamon. Talán ők tudják, hogy mi a „dörgés”…
Hatékony megoldás-e az állatkerti ex-situ fajmegőrzés?
A leghatékonyabb az volna, ha nem kerülne miattunk veszélybe a fajok sokasága. De ha már ez – lássuk be – nemigen lehetséges, akkor mindenféle trükköket kell kidolfgozni ennel ellensúlyozására.
Biztos, hogy az állatkertek nem jelenthetnek menedéket valamennyi veszélyeztetett faj számára, erre sem kapacitás, sem szakmai lehetőség nincs. De azért nagyon sok olyan faj létezik, amelynek fennamardásában az állatkertek igenis komoly szerept tölthetnek be. A sikeresség legjobb bizonyítéka szerintem az, hogy van egy rakat olyan állatfaj, amely az állatkerteknek köszönheti a fennmaradását. Ilyen pl. az európai bölény, a Dávid-szarvas, az ázsiai vadló, az arab bejza, a rózsaszín galamb, a rodriguezi gyümölcsevő denevér, részint ilyen a hawaii lúd és még sok más állatfaj.
Persze azt sem lehet letagadni, hogy vannak olyan fajok, melyeknél eddig még nem sikerült túl sok eredményt elérni. Pl. az óriáspanda, vagy mondjuk a szumátrai orrszarvú esetében nem állunk éppen jól (mármint világviszonylatban, mert mi e fajok közül csak a szumártari orrszarvú tartottuk, azt is utoljára 1894-ben). De nem biztos, hogy ez azt jelenti, hogy a dolgot teljesen el kell vetni. Lehet, hogy csak az a baj, hogy még nem jöttünk rá a nyitjára. Más fajoknál is megesett már, pl. az ázsiai elefántokat először csak 1906-ban sikerült állatkertben szaporítani, ma meg már mesterséges termékenyítést is alkalmaznak náluk. Ugyanez a helyzet sok más állatnál, pkl. A jegesmedvénél is. De – ha érdekel titeket – van egy jó listám, hogy melyik fajt mióta szaporítják sikeresen a világ állatkertjeiben.
Egyenlőre „csak” ennyi, most mennem kell. De holnap már netközelben leszek…
Én egyrészt arra lennék kiváncsi, hogy szerintetek ez a hatékony megoldás? Az ugye sajnos biztos, hogy a természet vesztésre áll, egyre több területet szerzünk meg mi emberek és rakjuk tele betonnal, az állatok meg pusztulnak. Egy ilyen kert vajon hatékonyan fel tudja venni a harcot a kipusztulás ellen? Ha sok ilyen lenne, az érne valamit? Ha Magyarországon is lenne egy ilyen, az működőképes lenne? Szóval ti hogy látjátok, a visszatelepítési programmok sikeresek?
A másik dolog, van valakinek konkrét tapasztalata a JWPT-el? Én mint önkéntes már többször megpróbáltam kijutni hozzájuk, de ennél bürökratikusabb szervezettel én még nem találkoztam. Egyszer már majdnem sikerült, megküldték azt is, hogy mit vigyek az útra, aztán mégis visszatáncoltak. Másoktól viszont pozitív dolgokat hallottam a képzéssel kapcsolatban.
Hello Hangaroa!
Szvsz lassan össze lehet fűzni a hozzászólásaidat és kicsit felbubózva kész is egy könyv.:o)) Fantasztikusan jó írói vénád van, kifejezetten élvezetes ahogy át tudod adni a különböző infókat. Ha kicsit lehet majd offolni különböző állatkerten kívüli állatos történetekkel akkor jövök én is hosszabban, addig maradok mély tisztelettel olvasótok. Üdv. bolcsa
Feldobom a témakör szerinti kedvenc témámat is: Mit gondoltok a Durrell állatkertről?
Durell eleg sok konyvet olvastam, ezert jol tudom, mi a hitvallasa az kipusztulofelben levo allatfajok megmenteserol, illetve az allatok tartasi korulmenyeirol.
Az nagyon meglepett, hogy a Jersey Allatkert honlapja ilyen keves informaciot tartalmaz. Gyakorlatilag csak arrol szol, hogy "gyere el, es nezd meg, es ha van kedved, anyagilag is tamogathatsz minket".
Lehet, hogy en vagyok kekeckedo, de ez nekem valahogy keves lenne ahhoz, hogy felkerekedjek....
Ja, én már nem győzöm olvasni... kinyomtattam, és majd otthon betáplálom. :-)
Hirtelen csak annyit, hogy ha egyszer van bérlet az Állatkertbe, szeintem elég morbid ötlet, hogy csak hét közben lehet megvenni. Mert az rendben van, hogy nyáron 18-ig van pénztár, de munka után már nem biztos, hogy bevállal valaki egy ilyen túrát.
Egyébként ha már fényképes azonosítóról van szó, személyesen kell intézni, vagy esetleg meg lehet vele bízni egy ismerős (kismamá)t?
Nem semmi, ha ilyen ütemben haladunk, napok alatt kimerítünk minden fellelhető témát állatkert ügyben. A mondataid túlnyomó többségével én teljesen egyetértek, nem tudok mást tenni, mint mosolyogva bólogatni.
Sándor Pista? a névmemóriám nem az igazi. Kopasz, izmos, egy suzuki terepjárója van, és huculokat tart?
Mai éjjeli utolsó adag hozzászólás-gyűjteményem következik!
Előszöris oncogitonak általánosságban a szabadságról és a rabságról, valamint a vadasparkokkal és rezervátumokkal, továbbá a mozgásigénnyel és a férőhelyek nagyságával kapcsolatban az alábbiakat kell megemlítenem:
A szabadság és a rabság emberi, ember által megalkott fogalmak, és nincs semmi okunk azt hinni, hogy ezeket a fogalmakat az állatok hozzánk hasonlóan, illetve egyáltalában bárhogy értelmezik. Az állatokat nem ez foglalkoztatja, hanem az, hogy életben maradjanak a túlélésért folytatott versenyben (egyénfenntartás), és hozzájáruljanak az utódpopuláció génkészletének kialakításához (fajfenntartás). Ha már mindenáron használni akarjuk a szabad és a rab szavakat, akkor azt mondhatjuk, hogy a vadon élő állat nem igazán szabad, hiszen saját biológiai igényei, élettani sajátosságai, valamint a környezet hatásai meglehetősen jól körülhatárolt szerepkörbe kényszerítik.
A gnúk például nem a szabadság iránti féktelen vágytól hajtva járnak be minden nap egy meglehetősen nagy területet, s vándorolnak olykor több száz kilométeres utakon, hanem azért, mert biológiai szükségleteik kielégítéséhez ez szükséges. Az állatok jelentős része ráadásul a természetbetben is kijelöl magának egy bizonyos territóriumot, ám ezzel „be is zárkózik” az adott területre, pedig senki sem akadályozza meg, hogy elmenjen.
Tehát ha van egy olyan terület, amelyen az állatok ki tudják leégíteni szükségleteiket (rendelkezésre áll pl. a táplálék, az ivóvíz, a fajtársak, a pár, a búvóhely stb.), akkor az állatok ottmaradnak, függetlenül attól, hogy be van-e kerítve, vagy nem.
Az állatkerti biológiai is ezt veszi alapul, amikor kimondja, hogy az állatkerti állatok számára olyan férőhelyeket kell csinálni, amelyet elfogadnak saját területüknek. Ehhez persze szükséges, hogy ezen a területen is biztosítva legyen az állatok igényeinek kielégítése (ennek módszereiről már volt szó, beszéltem a környezetgazdagításról is).
Ennek szellemében a korszerű állatkertekben élő állatok nemigen nevezhetők „raboknak”.
Vadasparkoknak eredetileg az olyan nagy területű, zömmel erdőben kialakított állattartó intézményeket szoksá nevezni, ahol elsősorban honos fajokat mutatnak be. Ennek tipikus példája a Budakeszi Vadaspark, ahol az egyetlen, nálunk nem honos faj tudomásom szerint a Dávid-szarvas. A dolgot némileg bonyolítja, hogy számos vidéki állatkert is eredetileg ilyesfajta vadasparkként indult, aztán később inkább állatkertté vált, de azért megtartotta a vadaspark nevet (a német egyébként jobban differenciál, ismer Tiergartent – ez a legrégebbi, ismer Zoologischer Gartent, és ismert Tierparkot is; és ez mind-mind egy kicsit más műfaj, ahogyan az angolban is különbség van a Zoological Garden és a Wild animal Park között).
A rezervátumok már sokkal kevésbé emlékeztetnek az állatkertekre. Azok ugyanis egy-egy faj, vagy egy életközösség „termőhelyi”, vagyis a természetes élőhelyen történő in situ védelmét szolgálják. Egy részük ezeknek is látogatható (pl. a kenyai Masszai-Mara, vagy akár a Hortobágyi N. P. egy része), más részük teljesen elzárt (pl. a jávai orrszarvú védelmére létrehozott Udjung-Kulon rezervátum).
Továbbra is úgy gondolom, hogy ezek mind más-más intézmények, amelyek a maguk helyén értelmesek, és nem biztos, hogy egyiknek a másikat fel kellene váltania. Egyes dolgokat az egyikben lehet jobban megcsinálni, más dolgokat a másikban. Szerintem jól kiegészítik egymást.
Természetesen az állatkerti férőhelyek méretezésénél nem helyes, ha egyedül az állat testmérete mérvadó, hanem valóban figyelembe kell venni az állat mozgásigémyét is. Azt azonban ne feledjük, hogy az állatkerti viszonyok között sok állat mozgásigénye jelentősen megváltozik! A schönbrunniak is csináltak egy elég nagy gepárdkifutót, de a gepárdok nemigen akartak futkározni benne. Ezért felállítottak egy zsákmányszimulátort (Beutesimulator, Run-and-Fun Lift), ami nem más, mint egy felső drótkötélpályán nagy sebességgel mozgatható „húskampó”. A kaját ezen rángatják végig, a gepárdok meg rohannak utána.
A természetes viselkedés egyébként valóban megváltzohat az állatkertben, Ezt, és még náhány hasonló változást összefoglalóan állatkert-effektusnak nevezzük. Elég nehéz ellene tenni, de nem lehetetlen. Persze ennek elsősorban a tenyészprogramban szereplő fajoknál van jelentősége.
Azután oncogito és Monthy hozzászólásaival kapcsolatban még néhány gondolat:
Először is vissza kell utalnom arra a megállapításomra, hogy állatkerti viszonyok között sok faj mozgásigénye megváltozik. Vagyis a mozgásnak azon része, amely csak a táplálék felkutatása miatt indokolt, okafogyottá válik, és ezért sok faj nem is foglalkozik vele, hanem mozgásigénye lecsökken. Függetlenül attól, hogy egyébként a természetben mennyit és mikor mozog. Egyes fajoknál azonban olyan a szervezet felépítése, hogy a nagy mozgásigényt az állatkertben is megtartják. Az általatok felsorolt fajok közül – az én megítélésem szerin – a farkasok a leginkább mozgásigényesek (állatkertben is). Erről nálam sokkal többet tud Szánthó János, aki a Nyíregyházi Vadaspark igazgatóhelyettese, és már nevelt fel farkasokat.
Viszont – saját tapasztalat – az erszényes, vagy másként tasmán ördögnek is nagy a mozgásigénye! Nem épp tipikus példa, azért emlegetem :-)
A fel-le járkáló állat nem feltétlenül mozgásigényét kívánja kielégíteni, hanem ilyenkor sok esetben sztereotíp magatartásról van szó (unatkozik). Ezt a problémát környezetgazdagítással lehet, és persze kell is, orvosolni.
Az éjjeli és a nappali tevékenység sem olyan egyértelmű az állatkertekben, mert azon fajoknál, amelyek nem alkalmazkodtak szélsőségesen valamelyik napszakhz, a napszakos aktivitás a környezeti feltételek aktuális alakulásától függően elég változatos lehet. Erről még napokig tudnék mesélni, mert dolgoztam pl. az éjszakai állatok házában. Ha majd érdekel valakit részletesebben, egyszer elmesélem…
Még Monthynak:
1. Gratulálok. A „sok érdekes hely” kifejezésel megtaláltd a korszerű állatkerti férőhelyek építésének kvintesszenciáját. Pontosan erről van szó! A dolog másik része a „nem a méret, hanem a minőség a legfontosabb” elve, amiről Durrell is írt. Ezt persze lehet pontosítani, és hozzá lehet fűzni azt is, hogy Heini Hediger 1942-ben ugyancsak erre a megállapításra jutott.
2. Örülök, hogy ismered a Pentezug vadlóménesét. Esetleg az ottani főnököt, Sándor Pistát is? Az általad leírt történet egyébként jó példa arra, hogy az állatkert-effektus bizonyos formái visszafordíthatók. Ez már csak azért is fontos, mert a pentezugi fél-rezervátum az egyik főpróba-helyszíne a faj mongoliai visszatelepítésének. Van már mongóliai visszavadítási program is, Tachin-Tal-ban. A dolog külön érdekessége, hogy a vadlovat a mongolok tach-nak hívják.
3. A Jersey-i állományban nem találtam farkast, pedig megnéztem az ISIS adatbázist. Viszont annak idejjén Whipsnade-ben voltak farkasok… :-))))
Nos, egyenlőre ennyi jutott eszembe. Remélem érthetően, viszonylag kevés melléütéssel írtam.
Továbbra is számítok mindeki észrevételeire, de sanos legközelebb csak csürörtök este, vagy péntek délelőtt fogok előkerülni, mert holnap (azaz hogy már ma) Kaposvárra utazok, és onnan nem tudok netezni. Mindenkinek a legjobbakat!
hangaroa (a trilógiaíró)
Ui. Egyébként ez a három hosszú hozzászólás összesen mintegy 21 500 karakter volt. Bocsika!
Monthy írta: Ha már a kifutóknál tartunk eszembe jutott egy kérdés: Te mennyire osztod azt a gondozók körében széles körben elterjedt nézetet, hogy az Állatkert (Bp) a látogatók igényei felé fejlődik, közben pedig figyelmen kívül hagyja az állatok ígényeit. Tehát, hogy az a cél, hogy a látogató érezze jól magát, és közben nem törődnek esetleg azzal, hogy az élettér alkalmatlan az állatoknak.
Ha csak azért lennék itt, hogy a Budapesti Állatkert, és általában a hazai állatkertek számára marketing, PR (hadd írjam ide azt, hogy én ezt magyarul legszivesebben „nyilvánosság-kapcslatoknak” nevezném) és reklámtevékenységet folytatnék, az itt felhozott lehetőséget mindenestül elutasítanám. Mivel azonban én itt a személyes magánvéleményemet, illetve az ilyen irányú tapasztalataimat osztom meg a téma iránt érdeklődőkkel, továbbá elég őszinte típus vagyok, ezenkívül pedig igen nagy mértékben tisztelem az állatgondozókat, és oda is figyelek a véleményükre (egyébként korábban én is voltam állatgondozó :-) ), az alábbiakat jelethetem:
A magam részéről alapvetően nem hiszem, hogy a Budapesti Állatkertre az lenne jellemző, hogy az csak a látogatók igényei felé fejlődik, és az állatok igényeivel nem törődik. Mi nem erre törekszünk! Azt azonban elismerem, hogy az állatok igényei, és a közönség igényei között sokszor rettenetes ellentmondás feszül, és ez az újabb fejlesztéseknél időnként érdekes, néha vitatható eredményeket szül.
Ennek részletes kifejtése az alábbiakban olvasható:
Az állatok igényeit ugyebár nem lehet kikerülni, nem lehet „sakkozni” velük, mert azok biológiailag adottak. Azután meg ott vannak a szakmai és etikai elvek, meg a jogszabályok is (amelyekről azért már sejthetők, hogy nem mindenben tökéletesek). Tehát az állatok igényeit mindenképpen figyelembe kell venni egy-egy új kifutó tervezésénél. Sokan azt gondolják az állatkertekről, hogy ezeknek a biológiai igényeknek a kielégítését ahol lehet, lecsalják. Csakhogy az ám a helyzet, hogy ha az állatok igényei tartósan alacsony színvonalon vannak kielégítve, akkor környezeti stressz (Selye-féle adaptációs szindróma) lép fel, lecsökken az ellánálló képesség, és az állatok előbb-utóbb eljutnak a kimerülési szakaszba, és elpusztulnak. Ez pedig egyetlen állatkertnek sem lehet érdeke.
A másik oldalon ott vannak a közönség igényei. Ezeket is ki kell elégíteni, ha azt akarjuk, hogy a közönség jól érezze magát. Márpedig az emberek csak akkor látogatják az Állatkertet, ha ott jól is érzik magukat. A látogatottság pedig – kell-e mondanom – alapvetően befolyásolja a bevételt, amely ugyebár az állatkerti állatgyűűjtemények fenntartásának pénzügyi alapját képezi. Sőt, ebből a pénzből olyan dolgokra is lehet költeni, amelyek a látogatók nagyobb része esetében indiferens (például a természetvédelmi programok nagyon sok embert egyáltalán nem érdekelnek :-( ). De ettől függetlenül sem árt, ha az Állatkert, mint kulturális inzémény, odafigyel a látogatók igényeire.
Az állatok és a látogatók igényei sokszor összhangban vannak, ami igen örvendetes. A probléma csak ott kezdődik, hogy a közönség igényei más esetekben viszont ellentétesek az állatok igényeivel. Erre klasszikus példa a búvóhely esete, amelyet nagyon sok állat igényel. Csakhogy a búvóhelynek megvan az a „veszélye”, hogy ha abban az állat elbújik, a közönség nem láthatja. Szerintem ilyen esetben az a helyes, ha az állat igényeit helyezzük előtérbe, mert hiszen a látogató elmehet másghová, de az állatkerti állat egész életét (vagy legalábbis jelentős részét) a számára biztosított mesterséges élettérben tölti el, onnan nem mehet sehová. Általában azonban egy kis kreativitással meg lehet oldani azt is, hogy hogy a „kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon”. Így példánkban a megoldást az jelentheti, ha az állat búvóhelyet kap, de a búvóhely részben üvegfalú, amelyen nyomozótükrös fólia van (ez az one way mirror, amin csak a látogatók felől lehet átlátni). Így a közönség látja az állatot, az állat pedig biztonságban érzi magát az odujában (a magyar viszonyok között érdemes az üvegfal elé kb. 10 cm-rel egy másik üveget is tenni, mivel sokan kopogtatnak az üvegen).
Amikor a Budapesti Állatkertben új, vagy felújított létesítmény készül, természetersen annak is meg kell felenie a benne lakó állatok biológiai igényeinek, a közönség igényeinek, ezenkívül az állatkerti dolgozók igényeinek (üzemeltethetőség, munkavédelmi szempontok, karbantarthatóság stb.), és még egy csomó más szempontnak is (pl. oktatási szempontból is tartalmas legyen, vagy illeszkedjen a műemléki környezetbe, stb.). Ez tehát eléggé összetett szempontrendszert feltételez.
Mármost az állatok igényeire vonatkozólag elméletben a biológusok, de az állatkertek különleges volta, valamint a mindennapi kapcsolat miatt a gyakorlatban leginkább az állatgondozók rendelkeznek a legpontosabb ismeretekkel. Ugyancsak az állatgondozók ismerik legjobban az üzemeltethetőség kérdéskörét is, de a műszaki megvalósítás lehetőségeihez már a mérnökeink, iparosaink értenek jobban. A látogatók igényeit főleg a menedzserek, illetve a zoopedagógusok ismerik, az oktatási lehetőségek pedig teljesen a zoopedagógusok szakterülete. Ráadásul a menedzsereknek erre pénzt kell keríteni, illetve „eladhatóvá” kell tenniük az új létesítményt. Persze a szélesebb látókörrel rendelkező állatkerti szakemberek ezt-azt sejtenek a másik szakterületéről is, de nyilvánvaló, hogy elsősorban a saját ismereteik alapján közlítik meg a kérdést, és a saját szempontjaikat kívánják érvényesíteni.
Mindezt elég nehéz összehangolni, mert amíg pl. az állatgondozók elsősorban az állat igényeinek és az üzemeltethetőség szempontjaival foglalkoznak, addig mondjuk a menedzserek – más irányú ismereteik alapján – inkább a közönség igényeit kívánják érvényesíteni. Ez sokszor heves vitákat is okoz, és legtöbbször (mint az élet más területein is) bizonyos ésszerű kompromisszumok megkötésével lehetséges közös nevezőre jutni.
Azután elkészül az új létesítmény, és hamarosan megmutatkoznak a „fogyatékosságai” is. A tervezés ugyanis annyira komplex dolog, hogy néhány részlet mindig kiforratlan marad. Persze megfelelő gondossággal lehet, és kell is csökkenteni a „fogyatékosságok” számát, de a teljesen fogyatékosságmentes létesítmény szerintem innovációs lehetetlenség (ilyet a mérnöki tudományok sem nagyon ismernek, mindig van bizonytalansági tényező).
Most lehet, hogy némelyek megrettennek ettől, de igazából nincs ebben semmi rettenetes, vagy különleges. A vilgászínvonalú schönbrunni elefántházban is akadtak olyan hibák, amelyeket csak az ünnepélyes átadás után javítottak ki. A kedvenc budapesti példám ezzel kapcsolatban az orszlánok új, üvegfalú kifutója, ahol az üveglapok acélrámái alatt benyúlkáltak az emberek (ki gondolta volna, hogy benyúlnak az oroszlánhoz?), ezért azt utólag félgömbfákat kellett alá csavarozni.
Mármost tekintettel arra, hogy az állatok, vagy mondjuk az üzemeltethetőség igényeinek érvényesítése jóval komplexebb feladat, mint a közönségé, természetes, hogy ezen a téren általában jóval nagyobb az ilyen javítani valók száma. Ezeket szerintem nem kell szégyellni, hanem gyorsan ki kell javítani (bár erről még majd lesz egy megjegyzésem). Annyi bizonyos, hogy a látogatók igényeinek kielégítése lényegesen jobban tervezhető, és ezért ebben a vonatkozásban igen ritka, hogy utólagos simításokat, finomhangolásokat kelljen megejteni. Talán ez lehet a fő oka annak a gondozók körében valóban létező véleménynek, hogy sok új létesítménynél inkább odafigyeltek a látogatók igényeire, mint az állatokéra.
A másik ok szerintem az, hogy az Állatkertben számos olyan állat van, amelynek elhelyezése, és a vele kapcsolatos szakmai munka a nagy átalakítások kezdete előtt is jó volt, és kellően figyelembe vette az állati jóllétet. A közönség igényeit viszont – szemléleti okok miatt – nem igazán vették figyelembe régebben. A mostani fejlesztések során ezeken a helyeken az állatok igényeinek korábbi színvonalas kielégítését továbbra is fenntartották, csak mellette a közönség szempontjai szerinti „másik” oldalt is felfejlesztették. Ilyenformán a friss fejlesztés valóban főként a közönségnek szólt, de ez nem azt jelenti, hogy az állat életkörülményeinek javítására történt volna.
A „fogyatékosságokkal”, meg a finomhangolással kapcsolatban még meg kell említenem, hogy ezekről a dolgokról azért lehet ritkán hallani, vagy azért leginkább csak az ápolóktól (meg tőlem :-) ), mert a sajtóval az ilyesmit nem nagyon lehet megosztani, nem tudja ugyanis kezelni.
Akinek egy csepp tapasztalata is van a komplex rendszerek létrehozásában, az tudja, hogy utólag mindig van mit finomítani (az autók is aprólékosan meg vannak tervezve, de a kész autón ennek ellenére egy csomó mindent külön kell beállítani, és mindegyiknél egy kicsit más lesz a megfelelő). Ezen nincs is mit takargatni. A sajtó azonban nem tud, vagy szenzációéhségében nem akar erről tudomást venni, és egy-egy ilyen aprócska dologból valószínűleg hatalmas szenzációt kreálna.
Erre az egyik kedvenc példám egy XIX. századi eset, amely azzal kezdődött, hogy Hegyessy Kálmán igazgató úr elrendelte néhány fa fiatalító vágását. Azért, hogy az állatkertnek plussz bevételt szerezzen, a faanyagot kidoboltatta, és azt egy iskolaigazgató vette meg.
Amikor a fával megrakott kocsik kifordultak a kert kapuján, az egyik korabeli újság (ha jól emlékszem a Pester Lloyd) munkatársa megkérdezte a kocsist, hogy hová viszik azt a sok fát. A kocsis erre elmondta, hogy az igazgató úr (ti. iskolaigazgató) birtokára. A derék újságírónak sem kellett több, és tüstént megírta, hogy az Állatkert igazgatója a maga birtokára szállíttatja a kert fáit. Hiába, no, „Fama crescit eundo” (A hír önmagát gyarapítja - Vergilius).
Persze azért az állatok jóllétét komolyan befolyásoló hibákat mindenképpen el kell kerülni!
Szerintem az Állatkert munkatársai valamennyien arra törekednek, hogy a kert minden lehetséges szempontból jobb legyen, függetlenül attól, hogy szakmájuknál, vagy beosztásuknál fogva munkájuk nagy részét inkább az állatok jóllétének biztosítása, vagy a közönség által igényelt szolgáltatások biztosítása, vagy más egyéb tevékenység tölti-e ki. Úgyhogy én optimista vagyok.
hangaroa (aki nem bírt elkészülni fél 11-ig)
Ps. Még egy adag várható, mert van, amire még nem reagáltam!
Egyébként én is heroikusan kűzdök a következő szűxavú válasz elkészítésével. Ezért meg is kérdezném, hogy meddig vagy a Tasztalon? Mert, ha még itt leszel egy ideig, akkor frissiben elolvashatnád. Csak nem könnyű az írás, és az egyik kérdésed bizony alapos megválaszolást igényel.
hangaroa (a heroikus kűzdelem nagy barátja) ;-))))
