Nem baj én tőled tanultam, hogy minden 30-adika egy gyásznap. Ezentúl nekem az is marad. Télen ráérek számolgatni a napokat, majd tavasztól locsolom az akácfákat, mogorva emlékére ültettünk vagy ötszázat, nem erdő, de remélem erdősáv lesz. Tavaly "ősszel" egy már virágzott is. Remélem tavasszal akácillat lesz nálunk.
Nekem az fáj a legjobban, hogy el sem búcsúzhattam tőle. A temetés is rosszul sikerült, mert a Piarista pap olyan lelketlenül beszélt, mintha nem egy vétlenül, más hibájából meghalt, CSUPASZÍV embert temettünk volna hanem egy bűnös embert . A másik dolog ami nagyon fáj, hogy nem érhette meg, hogy apa legyen én meg nagymama. A két fiatalembernek szép jövőt és hosszú életet kivánok, legyenek büszkék a nagymamájukra és a nagynénjükre. Olvasom ám a rák, vagy a szomorú valóság topikot.
" most tudom először leirni, hogy büszke vagyok, hogy olyan fiút nevelhettünk mint MOGORVA volt."
en azt tanultam meg a halalabol, h annak kell mondani, h "buszke vagyok rad ", "szeretlek", "orulok neked", "jo hogy vagy" aki el ...
es sose bocsajtom meg magamnak, h neki pl sose mondtam ... merthogy "ilyet nem mond az ember".
(miert???)
igaz azt mondtam tobbszor, h nekem o "etalon" (kaptam is a pofamra erte ... hehe)
de tenyleg az volt.
Az anyukám is átélte ugyanezt. A nővéremet vesztettük el 32 évesen. Itthagyott nekünk két fiút... Ők segítenek értelmet adni annak, aminek egyébként nagyon nehéz...
Hogy hogyan lehet feldolgozni egy felnőtt gyermek elvesztését ? Azt én sem tudom, csak azt tudom, hogyvan még két szintén felnőtt fiam és nekik egy-egy gyönyörű kislányuk. Ők tartanak még életnen. Mogorvának, aki egyáltalán nem volt mogorva ,volt, számomra van egy élettársa akinek én vagyok a Családja. Őmiattuk muszály még élnem. Az a szerencsém, hogy a férjem nagyon megértő és már nem haragszik, ha evés közben elkezdek sirni. Néha úgy érzem, hogy beleőrülök a fájdalomba, most tudom először leirni, hogy büszke vagyok, hogy olyan fiút nevelhettünk mint MOGORVA volt. Azt hiszem ezzel a testvérei is egyetértenek.
... én a helyi vöröskeresztnek átadtam a "kicsitszűklett" egyedi kabátomat. Valaki majd örülni fog neki alapon. Nem telt el egy hét, jött velem szemben az után. A vöröskersztesnő lányán...
"Kérdezem: mennyi idő kell, míg egy anya fel tudja dolgozni a gyermeke elvesztetését? Nincs válasz... , vagy soha?.... Vagy tudja valaki...? Okos emberek válaszoljatok!!"
nem tudok valaszolni ...
voltak nekem "potnagyszuleim" (semmi rokoni kapcsolat nem volt, csak sokat vigyaztak ram)
4-5 eves koromtol 12ig kb heti tobb delutant, estet toltottem naluk.
volt egy lanyuk aki akkor elkerult a haztol Egerbe foiskolara es azutan ferjhez ment, igy en voltam a gyerekpotlo "unoka".
nagyon bekes, kedves, csupa szeretet sot vidam csalad volt.
nem tudom hany eves voltam mikor megtudtam, h a neninek 3 fia, a bacsinak egy kislanya es terhes felesege pusztult el Auschwitzban ...
sose ertettem meg , hogy tudtak letezni, epesszel gondolkodni, sot szerelmesnek lenni ... egy ujabb gyereket eletre hozni (nagyon idosen!)
nem tudom, a mai napig nem tudom.
erre szoktak mondani
"az elet el, es elni akar!"
ertem amit mondasz ... es nekem se esett volna jol, de mindenkeppen segitettel valakin aki raszorult.
de pl Ausztriaban volt abbol botrany, h a "world vision" a Habsburg gyerek valasztasi kampanyat penzelte a befizetett adomanyokbol ... (ajoedesanyjat neki!)
mogorva nekem nagyon jo baratom volt ... nagyon nagyon jo, es borzasztoan szerettem. a mai napig nem birom megemeszteni a halalat, h ilyen ertelmetlenul, (mikor van a halalnak ertelme?)
tudod mikor meghalt, egy baratnom haldoklott rakban (orvosok akkor mar feladtak, de meg elt masfel evet) vele beszelgettunk, h mi a "jobb" igy, varatlanul, szenvedes nelkul, DE bucsu nelkul.
v
ugy mint o ... lassan, szenvedve ... fajdalmakkal, DE elbuszuzva a csaladtol, "lerendezve" a dolgait.
hat nem szeretnek valasztani ...
nem tudom egy szulo, hogyan viseli el, szerintem en megorulnek. tuti megpattanna az agyamban vmi ...
ha van idod akkor ezt olvasd el;
Fórum » Általános társalgási fórumcsoport » A Törzsasztal »
két kis ember
Anno, mi ugyanezt tettük két áttelepült magyar családdal. Adtunk bútort, ruhát, élelmet, - mikor mi kellett, önzetlenül.
Aztán egy-két év elteltével gyarapodtak. Már barátoknak tekintettük őket... Apró szivességet kértem/tünk tőlük. A meglepetés akkor ért bennünket, amikor megkérdeztük mivel tartozunk.., akkor megmondták.. Olcsóbb lett volna, ha szakembert hívunk.... Szíven ütött bennünket, tanultunk belőle..., (a vélt barátság a múltté, sajnáljuk, hogy így alakult..) Nekem az adakozásról ez jutott eszembe, de erről nem vonok le általános következtetést, és ha lehetőségem/ünk van rá, megtesszük ismét.
Rövid ideje írok, így itt csak mogorvamamája írásait ismerem, ahogyan visszaolvastam. Minden tiszteletem, ahogyan őrzi szeretett Fia emlékét. Kérdezem: mennyi idő kell, míg egy anya fel tudja dolgozni a gyermeke elvesztetését? Nincs válasz... , vagy soha?.... Vagy tudja valaki...? Okos emberek válaszoljatok!!
Elkanyarodtam az írásodtól, de remélem nem baj.., biztosan megérted a soraim lényegét..
Momentán nem tudom, hogy kinek segíthetnék, itthon is annyi a rászoruló..., a segítségem/ünk pedig csak egy csepp a tengerben...
Kedves Mazsola, nem ismerlek, de azt a következtetést vonom le írásaidból, hogy nagy "szíved, lelked" van. A " rossz" topicban olvaslak, a rövid jeleidből próbálok következtetni...:))
Nem tudom, hogy írásomnak itt volt-e a helye, vagy másutt. Ha off voltam bocsánat, van még mit tanulnom. N
