A téma kapcsán az a kérdésem merült fel, hogy az miért alakult úgy, hogy a rendszerváltás előtti 1-2 évtizedben - annak ellenére, hogy a természetjárás népszerű volt, még a nagyobb, illetve kitüntetett helyen álló turistaházak sem kapták meg azokat a felújításokat és állagmegóvásokat, melyre amúgy nagy szükségük lett volna? Továbbgondolva a kérdést, volt-e egyáltalán a rendszerváltás környékén olyan turistaház, mely megfelelő állapotban volt ahhoz, hogy a privatizáció során kapkodjanak utána? (Az már más kérdés, hogy ha volt is ilyen, az új tulajdonos milyen céllal vásárolta meg.)
Az vajon igaz, hogy az épület közműellátásának (újra)biztosítása a világ pénzébe kerül, vagy egyéb okai vannak, hogy a felújításnak ellendrukkerei is voltak? Az épületben nem jártam, így nem tudom, mire lenne alkalmas. Ha jól gondolom, szállásnak igazából nem túl nagy, mondjuk a bánkúti síházhoz sem mérhető a kapacitása. Nagyon jó üzleti terv kellene majd az üzemeltetéséhez, a kínált szolgáltatásokon és az árazáson itt úgy gondolom nagyon könnyen elbukhat egy új vállalkozás.
Én még síeltem az eresztvényi sípályán az 1990-es évek közepén, azok az idők már nyilván nem jönnek vissza...
Egyébként szerintem kezdik felfedezni az emberek ezt a vidéket, és ez jó.
Eresztvényben hallottam hogy egy hölgy dicsérte hogy milyen szép ez a környék, sosem járt még erre, a Karancs kilátóban pedig srácokkal találkoztam akik a TM-es írások után jöttek el ide körbenézni... :-)
Szeretnék ismét gratulálni a gyönyörű túrához, és a remek leíráshoz, nem beszélve a szép fotókról! Jó géped lehet hogy ilyen szépen látszik a Macskalyuki-bánya kilátótornya! A Füleki adótorony fölött kéne lennie a Tátrának, no de majd legközelebb. :-)
A Salgó várhoz egyébként létezik egy picit könnyebb út is, Salgóbánya szélén, az Ifjúsági tábornál van egy parkoló, de tűsarkúban azért onnan is necces. :-)
A Karancs...
Most szombaton a Tóstrandtól indultam a Karancsra, ismerem az utakat, ha megfogadsz egy tanácsot, szerintem jól járnál...
Felfelé ne menj a zöldön (ma már piros, természetesen, nehogy máá...) iszonyú meredek helyenként, lefelé egy darabon most is ott ereszkedtem, majdnem gatyafék lett párszor, nagyon görgeteges, nehezen járható a csúcs alatti szakasza.
Továbbá, Te szereted a látnivalókat, a kitérőket...
Menj a sárga +-en a régi bányaútig, szép falusi utcaképet kapsz majd, majd egy(több)csodás tájképet a Salgói várral a háttérben, és egy kellemesen emelkedő, jól járható utat. Ez aztán beletorkollik a régi bányaszerpentinbe.
A régi bányaúton felfelé a bányáig (piros 3szög), jó az út, autóval is fel szoktak jönni a bányához. Itt egy kitérőt tehetsz a hajtűkanyarral visszaforduló aszfalton (jelzés nélküli út) a régi kőbánya udvaráig. Sokan azt hiszik hogy a kőbánya az ahol a ritzerházak vannak, (és az autók) meg a forrás, de nem, itt csak a törő volt. A kőbánya 200 méter kitérő, jelzetlen, de nagyon jó úton, és megéri.
A piros 3szögön eléred a csúcs alatti elágazást, a Nógrád Megye Természetjárója táblácskával. (működik még ez a mozgalom vajon, vagy meghalt az NMTSz-szel együtt?)
Itt érdemes megint a hosszabb, de sokkal jobb utat választani, és hipp-hopp fent is vagy a kilátóban. :-)
No, de hogy értsd is hogy mire gondolok, mert sokkal egyszerűbb az egész, elmondani tovább tart mint végignézni:
2020. 04. 28. kedd A reggeli felkelések legnehezebb pontja az első kimászás a sátorból. Aztán ha már szükségből kimentem, onnan már minden megy a maga útján. Így volt ez ma is. Pakolás közben egy mókus ugrált a közelben, egy gyengébb képet sikerült is készítenem róla.
Hamar elértem a Dornyay Turistaházat, ami kellemes meglepetést hozott. Az eddig látott fényképekkel ellentétben szépen fel van újítva: teteje kicserélve, fala frissen festve, ablakai fényképes táblákra cserélve. Jó volt látni, hogy nem csak pusztulás létezik a turizmus világában.
Ekkor láttam, hogy a környéken bizony kényelmesebben tudtam volna éjszakázni, vizem is lett volna. Na mindegy, ez már így alakult, majd legközelebb. Kicsit elidőztem ezen a kellemes helyen, majd vadregényes fenyves és tölgyes erőkben folytattam utamat a Salgó-vár irányába. Nemsokára kövesre váltott az egyre meredekebb ösvény. Elképzeléseimben egészen másként élt ez a vár, valahogy úgy képzeltem, mint egy autóval kényelmesen megközelíthető, „tűsarkos turisták” kedvenc várát. De jó, hogy nem ilyen, a valóság sokkal jobban tetszett!
Felérve a külső várba, a látványos bazalt oszlopok adták meg az első hangulatot. Majd több lépcsőn felkapaszkodva a csúcs bástyáig, igazi romantikus vár-hangulat lett rajtam úrrá.
Innen körbenézve a csodás panoráma varázsolt el, még a szívemhez oly közel álló, (a mostani utamon nem érintett) Réti-keresztet is felfedeztem a távolban. Na és persze a tegnapi szépségek visszafelé nézve: Somoskő falu, felette a vár, és a háttérben alig kivehetően a kilátó. Hosszan elidőztem itt!
Lementem a külső vár szintjére, de nem akarózott még indulnom, így kényelmesen nekiláttam a falakon reggelizni. Itt meg az várudvaron megtelepedett sok szép vadvirág varázsolt el.
Végül csak elindultam, s ahogy közeledtem a vadregényes Boszorkány-kő sziklákhoz, egyre inkább elkerekedett a szemem. Egy vad, kicsit ijesztő, nem igazán tériszonyatosaknak való szikla adja a hely fő attrakcióját. Kigyönyörködtem magam róla, s bár nem szebb a kilátás, mint az erődítés csúcsából, egy dolog mégis jobban látszik: maga a vár. Élvezettel sétáltam a sziklák között, csodáltam a virágzó fákat, amikor egy sütkérező zöldgyíkra lettem figyelmes. Ő is élvezte a jó melegen sütő napot. Bóklásztam még egy darabig, aztán visszatérve az ösvényre, nekivágtam a levezető útnak.
A következő réten elsétáltam egy fából faragott nyúl szobor mellett, aztán hamarosan egy meredek lejtőn lejutottam a régi alagút nyugati végéhez. Másfél éve is álltam ezen a ponton, csak akkor az alagúton jutottam idáig. Jó volt most kicsit bebarangolni a környék eddig ismeretlen szépségeit.
Mára alig jutott 7 km gyaloglás, összesen a négy nap alatt majdnem 90 km-t vándoroltam. Közel jártam már a faluhoz, amikor hallom ám, hogy zakatol a vonat. Visszacsöppenve a földre, megnéztem az órát és kiderült, hogy kis várakozás után fordul is vissza. Még kényelmesen elértem, és már a vonaton ülve elborzadva néztem a folytatás felé a hegy tetején lévő Karancs-kilátó végtelen magasságát. Na, de ez már egy következő út lesz...
Jó hangulatú túra volt, a végére hagyott szépséges vidék jól oldotta az addigi nehézségek emlékét.
Olvastam a leírásodat, és arra is elkészítettem a track-et, de mivel olvastam a leírásodat inkább kihagytam. Nekem ilyesmi szakasz volt a Tordanádaska - Szádvár esőben, némi (+8 km) kitérővel, a határsáv csúszós, alig járható úttalan útján. Egyszer ki kell ezt is próbálni, de nekem elég is volt belőle.
Folytatás? Azt hiszem hű maradok önmagamhoz (még a Kéken sem tartoztam a szigorú úttartók közé), ha tehetem folytatom, de csak lazán, ahogyan jólesik. Aztán, hogy ez mikor lesz, ki tudja? Talán leginkább ősszel.
Sziasztok! A mai napon szinte biztos, h a Bakonykúti pecsételőnél / melletti füves részen hagytam az igazaló füzemet! Aki esetleg arra járna, körülnézne a buszmegálló és a pecsételő villanyolszlop körül? Nagyon hálásan előre is köszönöm!
az Északi Zöld Rónabányától a sárgával együtt haladt (Vasas-vizű forrás, Tehenesi-bányató mellett) majd ahol a most létező Medvesi-zöld megérkezik balról ott kellett jobbra menni újból a határsávba
szerintem biztos élvezted volna, van pár fel és le :-)
ikonikus szakasz, nekem mikor az ÉZ eszembejut, általában a Matyó-lápa az első emlék :-)
nem tudom mi lesz az epilógus, ennyi volt-e vagy folytatod tovább, az Ipolytarnócig vezető szakasz még a határsávban megy, öléggé hullámvasutas, de nekem pont ettől is tetszett
amikor arra jártam épp valami határon átívelő projekt (Nógrád geopark?) keretében építettek lovas-bringás-gyalogos utat, kíváncsi lennék mi lett belőle..
Ipolytarnóc után megváltozik az egész, nincs határsáv, nincs határkő, van minden más amit azért lehet szeretni, van olyan is amit nem lehet szeretni, metszőolló mindenesetre javallott!
Szigorúan nem állásfoglalva abban a kérdésben, hogy jó-e programot, illetve túrát szervezni, az MTSZ tájékoztatása egy öncélú iromány (értsd: nincs jogkövetkezménye).
Tudja valaki, hogy milyen jogszabály alapján szervezhetnek a Nemzeti Parkok vezetett túrákat - korlátozottan 15 főig, ugyanakkor a természetjáró egyesületek viszont nem?
Örülök, hogy kedvet kaptál a környékhez! Viszont lelőtted a 4. napi poénomat: a Dornyay turistaház felújítását. De soha nagyobb baj ne érjen, szívesen vállalok minden felújított turistaházhoz egy ilyen "lövést". :))
Északi Zöld
Bánréve - Somoskőújfalu
2020. 04. 27. hétfő Ragyogóan szép, de erősen csípős volt a reggel. Alig kezdtem összepakolni, amikor egy őzbakot vettem észre a közeli mezőn. Később, a pakolás végén, már két suta és egy barkás agancsú bak volt ugyanott. Volt mit fényképezni, ki is élveztem a helyzetet.
Vidáman, jó lendülettel vágtam neki az útnak a szikrázó napfényben. A dimbes-dombos táj völgyeiben még köd ült, igazán varázslatossá téve a távoli völgyeket. Igyekeztem, hogy még 9 óra előtt elérjem Ceredet, mert be kellett vásárolnom a következő két napra.
Nyüzsgő élet folyt a faluba, bevásároltam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, a vegyesboltban vásároltam egy guriga széles celluxot. Ezzel talán meg tudom szüntetni a hátizsákom nyekergését. Letelepedtem a buszmegállóban reggelizni, beszéltem Klárival, hogy nem ettek meg a medvék, aztán megejtettem a hátizsákom „műtétjét”.
Egy óra múlva jóllakva keresztülsétáltam a falu érdekesebb részein: megnéztem a haranglábat, a templomot, majd a temető felé tettem egy kitérőt. A hátizsákom teljesen elcsöndesedett, nem is akartam elhinni, hogy csak ennyi kellett hozzá! A falu alatti mezőn értem el ismét a határt, ahol ismét értelmetlen emelkedős sorozata várt. Ma, ha lehet még inkább nehezen viseltem, de valószínűleg ehhez már a fáradság is hozzájárult. Az egyik ilyen pihenőnél éreztem, hogy fáj a jobb lábam középső ujja. Sajnos az amúgy kiváló bakancsom egy kicsit kicsi, és minden túrán ledarál egy-egy körmömet. Talán most még időben észrevettem!
Persze sok szépség is volt ezen a szakaszon: A eddigiekhez képest sokkal szűkebb, zártabb hegyek uralták a környéket a maguk vadregényesebb völgyeikkel. Az egyik ingoványosabb völgyben csodálatos réti boglárka szőnyeg borította a környéket. Meglepően hamar a Virginia-forrás közelébe értem, de kb. 25 m-rel magasabban, mint a forrás. Úgy döntöttem, hogy inkább körbejárom az 1 km-es országúti kerülőt, mint toronyiránt lemenni. Rejtett helyen van, vize alig folyik, de ízletes, és jól felfogható. Még körbenéztem a közeli kilátó teraszról, ahonnan szépen látszott a reggeli falu, sőt messzebb, az éjszakai táborhelyem is.
A továbbiakban, a pillanatnyi hangulatomtól és a határ elvadultságától függően hol az országúton, hol a határsávban haladtam, hisz hosszan egymás közelében futnak. A kétnapnyi terepgyaloglás után jólesett az amúgy kemény aszfalton gyalogolni.
Később visszatértem a határsávba, mert nem akartam kihagyni az utamba eső keresztet, de aztán a következő találkozási pontnál ismét az aszfaltosat választottam. Itt is áll egy kereszt, s a kettő hangulatát össze sem lehet hasonlítani. Leheveredtem a kereszt közelében a sarjadó fűre, egy éppen zöldülő fa, és egy virágzó orgonabokor védelmében. A mélykék égen bárányfelhők vándoroltak, a magasban ragadozó madarak repkedtek. Isten is pihenésre szánta ezt a helyet, békésen megebédeltem és jó nagyot pihentem.
Pihenés után a Rónabányáig tartó út úgy elröppent, hogy szinte észre sem vettem. Itt a határsáv „hivatalosan” is elválik a túra útvonalától mely a Karancs-Medves-vidék felé veszi az irányt. Ráfordultam hát a másfél éve már járt útra, de most nem mentem fel a Réti kereszt irányába, hanem a fennsík lábánál haladtam. Egyszer csak egy biciklis ért utol, és érdeklődött a környék látnivalóiról. Nem árultam el neki, hogy csupán szerencse, hogy itt már ismerősként tudtam mesélni neki a szépségekről. Hosszabban beszélgettünk, és erősen csodálkozott túrázási stílusomon. A Vasas-vizű-forrásnál váltunk el, mivel én lementem vizet venni. Érdekes ez a forrás, olyan barna rozsdás a medre, hogy egészen meglepő. Ilyet sem láttam még, kár lett volna kihagyni, de sajnos a vize, bár iható, nem igazán ízlett. Egy kilométerrel később a fennsíkon aztán tényleg tátva maradt a szám a csodálattól. Ismét magával ragadt az a „végtelen hangulat” ami ezt a hatalmas füves rétet jellemzi.
Egy távoli, vihar tépet fa ragadta meg a fantáziámat, nagyon illett ehhez a kemény életet sejtető környezethez. Aztán elértem a hatalmas rét szélét és egy ligetes erdőben haladtam tovább.
Egyszer csak egy állatra lettem figyelmes magam előtt: egy nyúl eszegetett a friss hajtású fűből. Olyan bamba volt, hogy egészen közel tudtam menni hozzá. Eszegetett, vakarózott sőt, később a rendes esti tornáját is bemutatta. Végül én untam meg hamarabb, már teljesen elgémberedett a lábam,
ezért felfedtem neki ottlétemet, s ő elszelelt. Jó kaland volt, de a folytatás is bővelkedett élményekben. Elértem a ligetes, hangulatos Medvespusztát. Az addigi földes út gyenge aszfaltosra váltott, melyet akácfákból álló fasor szegélyezett. Már ez is különleges hangulatot adott a helynek, de amikor a fasor felett először megpillantottam a Somoskői várat, éreztem, hogy megérte a fáradtságot.
Úgy terveztem, hogy a Kőtár környékén éjszakázom, de a belépő ponton kihelyezett táblák között felfedeztem a „táborozni tilos”-at is. Így nem volt képem hozzá, na meg az idő is korai volt még, hát folytattam utamat szlovák oldalon. A régi kisvasút töltésén kényelmes út vezet a célul kitűzött kilátó felé. Útközben megcsodáltam a csillével jelzett régi, romokat, megkóstoltam a szépen kiépített, komoly vízhozamú forrás vizét, majd hamarosan elértem az egyszerű kilátót. Voltak már rajta így kivártam soromat, majd felmentem megcsodálni a látványt. Innen szinte egymás mellett látszik a környéket uraló két vár, a Somoskő és a Salgó. Sajnos éppen elborult az ég, szerencsésebb fényviszonyokat is kifoghattam volna, de nem panaszkodom, így is feledhetetlen élmény volt.
Visszafelé nem vettem vizet a forrásnál, minek cipeljem sokat, úgyis lesz majd a faluban. Aztán persze a faluban nem volt, de sebaj, gondoltam, úgy is a Petőfi-forrásnál terveztem a tábort, majd ott lesz. Aztán a pihenőnél szembesültem azzal, hogy a forrás elapadt, így ott álltam víz nélkül. Szerencsére a látogatóközpont közelében egy kékkútból sikerült feltölteni készleteimet, csak itt meg sátorozni nem lehetett. Végül a Dornyay Turistaház felé félúton találtam egy félreeső helyet, ami alkalmas volt táborozásra. (Másnap szembesültem azzal, hogy a turistaház melletti Bodzás-kút környéke alkalmasabb lett volna, de ezt akkor még nem tudhattam.)
Még sötétedés előtt elhelyezkedtem, megvacsoráztam. Sajnos ma sem volt vízszintes a talaj, ez a túra már csak ilyen, de legalább határozottan melegebbnek ígérkezett az éjszaka, mint tegnap. Ma 26 km-t gyalogoltam, igaz már „csak” alig több mint 1000 m szinttel. Békés nyugodt éjszakám volt.
Köszönöm hogy nekem ajánlottad ezt a csodás túrát, és a fenséges képeket!
Gyönyörű ez a határmenti, dimbes-dombos, és mégis kemény küzdelemre késztető vidék.
De én sem bírtam ám ki a mai napot szlovák határkövek nélkül, és ebben oroszlánrészed van a túraleírásoddal! :-)
Eldöntötted helyettem hogy merre is induljak egy jó kis túrára. Karancs, Eresztvény, kőbánya, határkövek, teljesen váratlan Tátralátó idő, májusban, délben, ki gondolta volna? Igazi kikapcsolódás volt hazai pályán molyolni, keresni, kutatni, felfedezni a Medves-vidék erdeiben.
Ráadásként még egy kb száz esztendővel ezelőtt összeomlott kisvasúti viadukt romjait is megleltem az erdő mélyén, amelyről kb 90 évig senki nem is tudott, helyesebben a feledés homályába merült.
És egy jó hír képekben:
nyert kb 20-30 évet a Dornyay, a sorsa egyelőre még nem eldöntött
Csodálatos is volt! Gyönyörű vidék ez, kedves emberekkel, nem csodálom, hogy szereted! Neked ajánlom a második napom leírását!
Északi Zöld
Bánréve - Somoskőújfalu
2020. 04. 26. vasárnap Éjszakára megnyugodott a szél, és már vissza sem tért. Reggel kényelmesen összepakoltam és nekivágtam az útnak.
Nem jutottam messzire, hisz a következő, a Hangony-Birinyi-vár oldala olyan meredek volt, hogy néha négykézláb kellett másznom. Itthon kiszámoltam, ez bizony közel 47%-os (25 fokos) emelkedő volt. Ráadásul a tetején alig volt néhány lépésnyi vízszintes rész, már kezdte is elveszíteni a keservesen megszerzett magasságot. Nehezen viselem lelkileg ezt a hullámvasutazást, és bizony ezek a 30-50 m meredek fel-le púpok hamar összehozzák a napi 2000 m körüli szintet.
De túl voltam rajta és a következő púpra vezető emelkedőn különleges szépségű táj fogadott. A vándorló felhők között időnként vakítóan besütő nap egy magányosan álló fát varázsolt ragyogóvá, miközben a távoli sötét felhőkön keresztül látványos fénysugarak törtek utat maguknak a sötétkék hegyek felé.
Őzbérc után hamarosan egy kereszteződésben álló kereszt mellett vitt el az utam. Ezen a részen is volt néhány homokkő szikla, majd egy mélyúton a környező fák görcsös gyökerei látszottak. Meglepődve vettem észre, hogy már a Barátfői geodéziai toronynál járok.
Felballagtam a torony lábához, hogy felmásszak a tetejébe, és bár szépen körbe lehet látni, de az erdő tömegén kívül túl sok látnivaló nem akadt. Visszaérve a földre, egy régi tábortűz melletti hangulatos helyen fogyasztottam el az induláskor elmaradt reggelimet.
Fél órával később alig indultam tovább, amikor egy kanyarból kilépve, egy az ösvényen bogarászó állattal találtam magam szemben. Nagyobb testű volt, talán nyuszt lehetett, de mivel ma már nem fedezett a szemből fújó szél, a hátizsákom nyikorgásától azonnal elszaladt. Még sokáig követtem szemmel a mókusszerű ugráló futását, amíg végleg el nem tűnt a fák között. Kényelmesebb gerincút következett, sokszor szép kilátással dél felé. Egy fehértörzsű fiatal nyárfás liget után átsétáltam a szomszédos dombra, majd hamarosan egy csodálatos helyre értem:
A határ szlovák oldalán egy enyhe lejtésű rét kezdődött, mely tele volt szórva magányos fákkal. Mint a bábuk álltak nagyjából egyenletesen elosztva. Messzire el lehetett látni, itt vettem észre először a távoli havas hegycsúcsokat. Ezeket próbáltam fényképezni, amikor észrevettem a két szarvastehenet.
Békésen legelésztek, volt is időm fényképezni, de nem igazán voltak közel hozzám, és hamar el is sorjáztak a fák közé. Így is nagy élmény volt, egy időre el is terelte a figyelmemet a havasokról.
Hosszan tekeregtem a gerincen, a hangulatos erdőben. Néha le lehetett látni a környező völgyekbe, de különösebb említésre méltó dolog nem igazán történt. Ha csak az nem, hogy két nap óta először találkoztam emberekkel, amint egy terepjáróval küszködtek. Aztán elértem egy tarra vágott völgy kezdetét, ahol a völgyhöz simulva az út is jobbra fordult. Fantasztikus panoráma nyílt meg innen, le is telepedtem egy ott maradt farönkre, hogy kényelmesen megebédeljek. Le lehetett látni a közeli völgybe a levezető útra, kicsit távolabb szép erdő, majd párás hegyek következtek, és a látóhatár szélén, több mint 30 km-ről, látszott a Kékestetői TV torony is.
A nap melegen sütött, hosszan, békésen ebédeltem, nagyon jó volt itt lenni. Nem kapkodtam, nem kellett sietnem, hisz az napi út nagyján már túl voltam. Itt is találkoztam emberekkel: egy vadászokkal teli terepjáró ment el a közeli úton, kedvesen köszöntöttük egymást. Később látszott az autójuk a lenti úton, hatalmas porfelhőt keverve az akadályok kerülgetése közben.
Úgy terveztem, hogy lemegyek a hegyről szlovák oldalon Gömörpéterfalára vízért, majd visszatérve a gerincre le is táborozom, ahol kedvem tartja. Meglepően hamar elértem a letérőt, ahol egy lankás lejtőn ballagtam a falu felé. Innen is látszott a távoli havas hegyvonulat, sőt a nap most délután, még kedvezőbben világította meg. Egészen elfogadható képet sikerült készíteni róla. Aztán meredekebbé vált a levezető út, és az ereszkedéssel eltűnt a távoli havas gerinc. Gondoltam is: küzdelmes lesz majd visszakapaszkodni ismét a hegyre!
Beértem a barátságos faluba, ahol a főtéren egy vendégváró pihenő-ivókút található egy bővizű forrás felett. Köszönet a barátságos pihenőért, feltöltöttem készleteimet, és pihentem is egy jólesőt. Egy másik úton terveztem a visszatérést, és milyen jól terveztem, mert erre jóval laposabban juthattam vissza a határra. Örültem neki, de örömöm nem tartott sokáig.
Egyszer csak a határ élesen letért az addigi szekérútról, és egy benőtt bokorsávba terelt. Megpróbáltam menni rajta, de nem igazán lehetett. Ekkor kiküzdöttem magam az egyik oldali mezőre, de lefagyott a mosolyom, amikor a mező végén szintén tüskés bozót zárta le derékszögben a végét. Ekkor átküzdöttem magam a határbozót túlsó oldalára, de mivel ez sem volt járható, mégis csak a határsávban folytattam a továbbjutást. Szerencsémre ritkult a bozót, és egy járhatóbb szakasz következett. Ki is használtam a lehetőséget, hogy befújjam magam kullancsriasztóval. Ideje is volt, mert találtam már két kis dögöt a nadrágomon felfelé mászni.
Nem nagyon részletezem: ha volt út, hamar letért a határsávról, a határsávon lehetetlen volt haladni, végül egy ritkás akácosban felküzdöttem magam a dombtetőre. Út ugyan itt sem volt, de csodálatos kilátás fogadott! Hatalmas repceföldek között távoli tanyák pihentek a laposan sütő nap fényében. Nem maradt más választásom, toronyiránt nekivágtam a mezőnek és a bokaforgató mező túloldalán 10 perc múlva, már az előre megtervezett utamon álltam. Még elmentem az erdő széléig, ahol letelepedtem tábort verni. Nem ideális, de hangulatos hely volt.
Kezdtem kicsomagolni, amikor döbbenten láttam, hogy valamitől vizes a zsákom belseje. A majdnem teli kullancsriasztó kupakja a használattól meglazult, és abból folyt ki a lé, a pénztárcámra. Nem elég, hogy nem maradt egy csepp sem belőle, minden úszott az alkoholos, büdös löttyben. Pedig ezt már egy régebbi utamon ugyan így megjártam, de ezek szerint nem tanultam a leckéből. Szerencsére a legtöbb dolog csak büdös lett tőle, de a buszjegyeimet teljesen kimosta: volt 10 db teljesen üres jegyem.
De a táborverés, és az esti hűvös hamar lehűtött, vacsoráztam, elrendezkedtem, és lepihentem. Jól beöltöztem, mert hideg éjszaka volt várható, ahogy az is lett. Volt mit kipihenni: ma majdnem 29 km-t haladtam és 2200 m szintet küzdöttem le. Kezd ismét kicsit elegem lenni a határeffektusból, ebből az értelmetlen fel-le mászásból.
Térerő híján Klári ma este izgult a medvék miatt, nekem viszont nyugodt, hideg éjszakám volt.
Nem volt túl sok víz, úgy normális szintnek gondolom, viszont nagyon megfogott a Sajópüspöki part romantikus hangulata. Itt még nem látszott a Tátra mert elég párás volt a levegő, de később lehetett látni. Még beszámolok erről is a továbbiakban.
A mérőtoronyba már elég tiszta időben jutottam fel, de igazából a dombos vidék erdei uralják a panorámát. Na nem mintha ez nem lenne csodálatos!
Egy HEAD jagger80-as zsák, most vettem a tél végén. Ez volt az első utam vele, és a nyekergésen kívül nagyon jól szerepelt. A nyekergést pedig sikerült megjavítani egy 300 Ft-os széles cellux szalaggal, amit az állítható rögzítés dörzsölődő felületeire ragasztottam. Így nem a szövet csúszik a szöveten, hanem közte van a cellux. Tökéletes lett a megoldás! A harmadik napon oldottam meg, de majd írok erről is.
Mikor 2 éve Húsvétkor arra jártam, épp áradt (mondjuk előző nap is szakadt az eső fél napig)
Sajópüspöki után elérve a határsávot van egy kerek számú sarki határkő, világbajnok panorámával. Most nem látszott a Magas-Tátra? (de látszhat már akár Sajópüspökiből kifelé menet is visszanézve..)
szerettem ezt a szakaszt, kár hogy az eső miatt (volt benne némi hó is) szinte semmit nem láttam a mérőtoronyból
tervezem is még egyszer valamikor újra bejárni.. majd.. egyszer..
Ha egy jót akarok menni a kéken, valamilyen oknál fogva, úgy hogy emberekkel ne nagyon találkozzak, olyankor szoktam ezt a szakaszt választani. Kétszer jártam végig a kéket, ezt a szakaszt viszont már négyszer az elejétől a végéig, legutóbb másfél éve. Szomorú esemény után mentem, végig toltam ezerrel hogy fájjon, ki is tisztította a fejem rendesen. 8 éve nem piálok már, egy jó kemény túra után mégis úgy érzem magam, mint régen másnaposan, nyugodtan, békésen, minden a helyére kerül. No, ez ilyen volt. Fél 3-as buszt Sirokról vissza nemhogy elértem, még egy órát vártam is rá, pedig kitérőt is tettem Hármashatárnál, úgy volt 6 óra.
A Hármashatár erdészházat viszont visszavenném bélyegzőhelynek, pazar! (lásd a beszámolóban)
Tényleg elég kemény szakasz. Anno még úgy gondoltam, hogy talán nem lesz vészes, elvégre Mátrabércen cca. 5 óra alatt felértem a Kékesre. A kéktúra alkalmával ellenkező irányba mentem, tehát Mátraháza-Sirok, ahogy te is. A hullámzás elég kemény volt. Kora reggel fel a Kékesre, verőfényes napsütésben, aztán meg pár órával később volt egy komoly zivatar. Élveztem a hangulatot. És mivel én nyáron mentem, a végén bőven volt csalán is. Az a mellkasig érő fajta. Alulról áztam el a gaz miatt, az aszfalton talpalás nekem se esett jól a faluig. Emlékezetes volt. Egy héttel később tértem vissza, hogy megcsináljam a Sirok-Szarvaskő szakaszt, ezzel összezárva az utat az Írott-kőtől Boldogkőváraljáig.
Elkészült a 4 napos túrám beszámolója, fogadjátok szeretettel!
Északi Zöld
Bánréve - Somoskőújfalu
2020. 04. 25. szombat Tavaly azzal fejeztem be a beszámolómat: „komolyan elgondolkozom a folytatáson”, de persze tavaszra már türelmetlenül vártam a jó időt, hogy indulhassak, bár a koronavírusos helyzet miatt sokáig bizonytalan volt, hogy tudok-e. Az egészségem is vacakolt a tél végén, de végül összeállt a lehetőség, és bele is vágtam. Az úton végig maszkot viseltem a vonaton, és meglepő módon Miskolc után a kis BZ kocsin teljesen felszerelt, tiszta mosdó fogadott. Így leszállás előtt alaposan megmostam a kezem.
Háromnegyed tízkor vágtam neki Bánrévének, első kútnál vizet vettem, megnéztem a jobb napokat is megélt Vay-Serényi kastélyt, és hamarosan az országúton bandukoltam Sajópüspöki felé. Meglepően hamar elértem a Sajó hidat, elnézelődtem a borongós ég alatt kicsit szürkés hangulatú ártér felé. Szerencsére, a falu túloldalán már kisütött a nap, és én ujjongó szívvel kapaszkodtam felfelé. Szeretem ezeket a várakozás teli indulásokat. Innen láttam meg jó 6 km távolságból a tavaly őszi kirándulás végén látott Serényfalva magányos templomát. Hamarosan elértem a dombtetőn az első határkövet is.
Az erős szembeszélben egy őzikét vettem észre, de bement egy bokorba. Szagot nem foghatott, de a sűrűben nem tudtam értelmes képet készíteni róla. Fényképezni sajnos már csak a megugrása után a mezőn sikerült, de így is feldobta a hangulatom.
Később egy oldalvölgyben távolra le lehetett látni egy távoli gyárra, rondasága, füstölgő kéménye erős kontrasztban állt a völgy szépségével.
A tomboló szél egész napra jellemző volt, de így legalább hamar szétverte az időnként feltornyosuló felhőket. Most is erősen elborult az ég és elkezdett csepegni az eső. Persze pont annyit esett, hogy éppen elő kelljen rángatnom a jól elpakolt esőkabátomat, de becsületére legyen mondva: ezzel le is tudtam az egész túra összes esőjét. Fél óra múlva, már ragyogó napsütésben tértem le a gerincen vezető határsávról, hogy a füves domboldalon lesétáljak Susára. Ha itt nincs rajtam a hátizsák, bizony fel is lökött volna a megveszekedett szél. Aztán végre szélárnyékba értem, és megcsodálhattam a falu templomát és a köré épült temetőt. Faluhelyen szokatlanul, több szépen rendben tartott, családi kripta, sírbolt is volt itt, a templom pedig uralta az egész dombtetőt. Sajnos az első bíztató benyomás ellenére a főútig bizony elhagyott, pusztuló házakat is láttam. Kár értük!
A buszmegállóban nekiláttam ebédelni, és alig telepedtem le, amikor egy autós érdeklődve kérdezett, hogy melyik is a Susai út. Na, jótól kérdezi, de azért nem kellett hozzá túl nagy fantázia, a szinte egyutcás faluban. Ebéd után még feltöltöttem vízkészletemet és végigsétáltam a hűség faluján. A főutcán emlékmű hirdeti, hogy hajdan Trianon után Csehszlovákiához csatolták a települést, de három évvel később, 1922-ben a falusiak népszavazással, a visszacsatolás mellett döntöttek.
Elhagyva a takaros falut, egy széles réten szuszogva kapaszkodtam vissza a gerincen futó határsávhoz, hátra-hátra nézve a szélesen kinyíló tájra. Hosszan kacskaringózott tovább az út a hegy gerincén, errefelé rétek, mezők mentén, melyek szép kilátást engedtek a távoli hegyekre.
Egyszer csak megakadt a szemem, bő 25 km távolból, a Bél-kő jellegzetes kopasz kőbányáján. Érdekes érzés volt még ilyen távolról is látni ezt a jellegzetes helyet. Nem sokkal később Ózd városára lehetett lelátni egy tisztább helyről, bár ez innen alig 10 km. De ne siessünk annyira…
Egy bukkanóból kilépve, tőlem alig 15 m-re, szembe találtam magam egy rókával. Nem vett észre, a szembe szél miatt szimatot sem fogott, de alig mertem mozdulni. Nagyon lassan vettem elő a fényképezőt, de amikor a szememhez emeltem, felismert és elszaladt. Viszont mire kiértem a közeli rét szélére, éppen a közepén baktatott bogarászva. Még innen is el tudtam érni a fényképezővel, így csináltam is az ellenfényben néhány hangulatos képet őkelméről. Izgalmas kaland volt! Szerencsére az erős szembe szél segített, de el is kellett a segítség, mert, bár jó volt az új hátizsákom, egyre erősebben nyikorgott a felfüggesztésnél.
Tovább folytatódott az egész napra jellemző hullámvasutazás, amikor végre elértem, a már várva várt homokkő sziklákat. A nap már laposan világította meg az amúgy is nagyon hangulatos helyet, különleges sárgás árnyékokat vetve a bizarr szikla alakzatokra. A köves talajon az életéért küzdő néhány göcsörtös fa még inkább fokozta a hely romantikáját. Jól éreztem magam, éppen azon gondolkoztam, hogy a közelben táborozok le, amikor hangokra lettem figyelmes. A sziklák alatt egy csapat bóklászott, így inkább tovább mentem még egy kicsit.
A szokásos völgymenet, majd ismét azonnal fel a következő csúcsra. Ezen már komolyan keresgéltem tábornak való helyet, még lett is volna a régi tűzrakó közelében, de nem nagyon volt vízszintes talaj sehol. Így inkább ismét egy le-fel menetet vállaltam, és a következő, Pogányvár púpon vertem fel a sátramat. Megszenvedtem a sátorverést az erős szélben, amúgy meg ez sem volt igazán vízszintes, de ez már legalább viselhető volt.
Innen a csúcsról csodálatos volt a naplemente, később még szebb is lett mint ez a kép, de már nem volt erőm a fényképezéssel is foglalkozni.
Megvacsoráztam, teleittam magam kálciummal az izomgörcsök ellen, felhívtam Klárit (nagyon izgult a medvék miatt), aztán nyugovóra tértem. Nem volt könnyű napom: 25 km alatt több mint 1600 m szintet leküzdeni, de (még) élveztem. Viselhetően hűvös éjszakám volt.
Egészen jól vizsgázott az új hátizsákom, a sok, méretes zsebébe jól lehet pakolni, a réginél kényelmesebb a heveder rendszere, de a fokozódó nyikorgása egyre inkább idegesít.
Anno a DDP vagy PMP kapcsan valaki belinkelt egy oldalt, ahonnan le lehet tolteni komplett turistajelzesek trackjet. Nem talalom a forumon, illetve gepvaltasom volt es nem mentettem at a konyvjelzoimet, a rendszergazda meg legyalulta a regi gepem...
nyert kb 20-30 évet a Dornyay, a sorsa egyelőre még nem eldöntött
Háromnegyed tízkor vágtam neki Bánrévének, első kútnál vizet vettem, megnéztem a jobb napokat is megélt Vay-Serényi kastélyt, és hamarosan az országúton bandukoltam Sajópüspöki felé. Meglepően hamar elértem a Sajó hidat, elnézelődtem a borongós ég alatt kicsit szürkés hangulatú ártér felé. Szerencsére, a falu túloldalán már kisütött a nap, és én ujjongó szívvel kapaszkodtam felfelé. Szeretem ezeket a várakozás teli indulásokat. Innen láttam meg jó 6 km távolságból a tavaly őszi kirándulás végén látott Serényfalva magányos templomát. Hamarosan elértem a dombtetőn az első határkövet is. 
Később egy oldalvölgyben távolra le lehetett látni egy távoli gyárra, rondasága, füstölgő kéménye erős kontrasztban állt a völgy szépségével.
A buszmegállóban nekiláttam ebédelni, és alig telepedtem le, amikor egy autós érdeklődve kérdezett, hogy melyik is a Susai út. Na, jótól kérdezi, de azért nem kellett hozzá túl nagy fantázia, a szinte egyutcás faluban. Ebéd után még feltöltöttem vízkészletemet és végigsétáltam a hűség faluján. A főutcán emlékmű hirdeti, hogy hajdan Trianon után Csehszlovákiához csatolták a települést, de három évvel később, 1922-ben a falusiak népszavazással, a visszacsatolás mellett döntöttek. 
Egyszer csak megakadt a szemem, bő 25 km távolból, a Bél-kő jellegzetes kopasz kőbányáján. Érdekes érzés volt még ilyen távolról is látni ezt a jellegzetes helyet. Nem sokkal később Ózd városára lehetett lelátni egy tisztább helyről, bár ez innen alig 10 km. De ne siessünk annyira…
Egy bukkanóból kilépve, tőlem alig 15 m-re, szembe találtam magam egy rókával. Nem vett észre, a szembe szél miatt szimatot sem fogott, de alig mertem mozdulni. Nagyon lassan vettem elő a fényképezőt, de amikor a szememhez emeltem, felismert és elszaladt. Viszont mire kiértem a közeli rét szélére, éppen a közepén baktatott bogarászva. Még innen is el tudtam érni a fényképezővel, így csináltam is az ellenfényben néhány hangulatos képet őkelméről. Izgalmas kaland volt! Szerencsére az erős szembe szél segített, de el is kellett a segítség, mert, bár jó volt az új hátizsákom, egyre erősebben nyikorgott a felfüggesztésnél. 
