"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
William Henry DaviesA tél szépségeUgye, szép a tavasz, mikor rügy születik s madár dalol? S ha daluk némul, szép, ugye, nyáron a méh- és virágzene? És nem szép, ha elmúlt a nyár, hogy a levél, lehullva már, cipőnk orránál kavarog vagy sarkunkban ireg-forog? Most tél van, beállt a patak; sétálgatok a fák alatt: öles hóban áll mindegyik, odvukban mókus aluszik, s bármily kicsiny az ág, a gally, mindent fehér szirom takar. Köszöntlek , tél! Te szépíted, nagy virággá te építed ezt a fát, ötven fekete karját fehérrel vonva be, míg a gallyakra millió
Weöres SándorHópiheMint a fehér rózsa szirma Lágyan hullok, lebegek Pihe-puha fehérséggel Én pólyálom a telet. Nyáron nagy dunnában alszom Télen útnak eredek Cukorfényű lepedőbe Én pólyálom a telet.
Ködbe-hanyatlott régi vidék - Könnyez a felhő, szürke az ég... Alszik a ködben a csonka határ - Délen a tájrul a nyári madár... Messzire néznek a szürke hegyek - Állnak az égen a hóseregek... Ködbe-takartan alszik a táj - Alszik az őszben...tél-fele jár... Házak a tájban gondtalanul - Ködteli földre az ősz szava hull... Barna a tájék, sárga a fa - Nyikkan a csöndben a tél fogata... Csörren a csermely, dermed a tó - Halkan a tájra hullik a hó... Elmegy a sárga, jő a fehér - Hóba takarva nyargal a szél... Cukros a házak rőt fedele - Halva vonaglik az ősz ereje... Nyargal a tájon a hóval a szél - Elmegy az ősz és itten a tél... Halkan a tájék télbe borul -
Aletta VidTélMost újra tél lett, újra tél, felfut a fák között a szél, nézz ki a kertre, nézd, a fagy a rózsaágakon ragad, most nézd, az ember nagykabát, és nézd, a hó is orrbavág, és nézd a kéményt, nézd, a fényben hogyan rikít egész fehérben az utca és az iskolád, amott a templomtornyon át följebb a domb is úgy ragyog, mint hogyha nyers tojáshabot kent volna rá egy bajszos úr... Most tél van újra, újra tél,
Gyöngy-fehér hó hullik, odakünn a szélben Karácsony közeleg, fagyos, hideg télben Jó meleg szobában, az ünnepet várjuk Díszes fenyő mellett, szívünket kitárjuk Lázban ég a család, apraja és nagyja Ki, ki, ajándékát, a fa alatt hagyja Kigyúlnak a gyertyák, lángja lágyan lebben Csillagszóró ragyog, csillagoknál szebben Fenyőillat árad, megtölti a teret Lelkünkbe lopódzik, isteni szeretet Meghitt együttlétben, boldog órák telnek Fölöttünk angyalok - égbe menetelnek Karácsony estéjén, csengő dallam csendül Havas téli tájon, jégkristályos csend ül.
Nő a dér, álom jár, Hó kering az ág közt. Karácsony ünnepe Lépeget a fák közt. Én is, ládd, én is, ládd, Hóban lépegetnék, Ha a jeges táj fölött Karácsony lehetnék. Hó fölött, ég alatt Nagy könyvből dalolnék Fehér ingben, mezítláb
A puha hóban, csillagokban, Az ünnepi foszlós kalácson, Láthatatlanul ott a jel, Hogy itt van újra a KARÁCSONY. Mint szomjazónak a pohár víz, Úgy kell mindig e kis melegség, Hisz arra született az ember, Hogy szeressen és szeressék. S hogy ne a hóban, csillagokban, Ne ünnepi foszlós kalácson, Ne díszített fákon, hanem
"Havat terel a szél az erdőn, Mint pehely-nyájat pásztora. S néhány fenyő már érzi sejtőn, Miként lesz áldott-fényű fa, És hallgatózik. Szűz utakra Feszül sok ága, tűhegye - szelet fog - készül, nő magasba,
A köd ma felszállt, mint a tömjén papok himbáló füstölőjén, s öreg zsoltárokon merengnek a sziklahomlokú hegyek. Fehércsuhásan száz boróka a lankán térdre hullt a hóba, s a krisztustövisek bogyója mint olvasó, lassan pereg. Fejem felett a zúzmarás ág szelíd hajlása halk imádság, s tudom, ma mélységes szívemhez sekély szavam nem érhet el. Talán a perc is mozdulatlan, az Isten itt olyan közel van, megáldja mind a cinkefészket, s ezüstös csendben ünnepel. Pity-pitty! - csak ennyi hang az élet, a hóba rókaláb se mélyed, oly egyszerű itt minden fenség, oly nagyszerű e némaság! Mi mért nem tudjuk ezt a békét, s a lélek hamvas hófehérjét miért nem tartjuk büszke bájjal, mint szűzi hó terhét a fák? A nap dereng, mint messzi ábránd. Most álmodik a medve málnát, a nyúl rügyet, - s akár az álom, ringatva múltat és jelent, - a bükkfaágról valahányszor egy sóhaj rezdül, mint a zápor, pihék csodája hull szememre,
William Henry DaviesA tél szépségeUgye, szép a tavasz, mikor rügy születik s madár dalol? S ha daluk némul, szép, ugye, nyáron a méh- és virágzene? És nem szép, ha elmúlt a nyár, hogy a levél, lehullva már, cipőnk orránál kavarog
vagy sarkunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak; sétálgatok a fák alatt: öles hóban áll mindegyik, odvukban mókus aluszik, s bármily kicsiny az ág, a gally, mindent fehér szirom takar. Köszöntlek , tél! Te szépíted, nagy virággá te építed ezt a fát, ötven fekete karját fehérrel vonva be, míg a gallyakra millió
Babits MihályEmlékezés gyermeteg telekreTelek jutnak eszembe, telek, régi, kemény, csillagos telek, murijáró szép falusi utcák, deres bajszok s nagy piros fülek. Parasztszagú éjféli misék, mennyi süllyedt, jámbor semmiség, nagykendőbe bugyolált cselédek, cukorbundás házak, tejes ég. Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek, Pesten is átbújtam egy telet. Csillagok és lámpák kavarodtak, félelmes volt a sok emelet. Nappal kezdődtek az éjszakák, csilingelt és búgott a világ, cicázott az ablakok visszfénye: Mikulás ment a hátsó gangon át. Később, kisvárosi zsúrokon, mikor összejött a sok rokon, lányokat kellett hazakísérni s én hallgattam az egész úton. De másnap, mint röpülő-cipős Merkur, versre lengtem a csípős ködben a magányos jégen - mit ma nemcsak lábam, de szívem se győz. Ó teleim, gyermeteg telek! mily bolondul elfeledtelek. Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha nem ringatja eleven meleg. Némelyik már, mint egy szertehullt láncnak szeme, halkan elgurult... Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
Babits MihályAz előkelő télOlyan halk és hideg idő van, halk és hideg, halk és hideg: hallani szinte suhanóban a gyöngyház égen a telet. Selymesen száll ő rongyaink közt s arcba legyez, bár semmi szél... Óh láthatatlan, hűvös angyal, előkelő, gyönyörű Tél! S a hó is itt lesz nemsokára s minden egyszerre eleven. Aki rápillant ablakára, fehér apácák végtelen meneteit véli vonulni, s ki boltbul az utcára lép, lágy-fehér könnyek ostromolják kemény csomagjait s szívét. Estefelé kitisztul néha, a csillagok kilátszanak s mint gyermekek állunk alélva egy nagy karácsonyfa alatt, amelynek ágát föl nem érjük, de gyertyás fénye ránk sajog: gyertyásan és csúfolva néznek a karácsonyi csillagok.
Tél-támadás: őszi lugasban Légy zümmög, árván, messze-messze. Sajgó mezőt felhő ereszt be S dong az össze-vissza szél. Vidoran, mert mindenki távol, Minden kétséget félredöntök, Poharammal nagyot köszöntök, Szent Tél, szent Jövő felé. Ebből a nagy halál-sötétből Kevesünknek lesz újra mása, Kevesünknek föltámadása, Ha szól a tárogató. De e süket tél-támadáskor Érzem legjobban ősi voltam, Hogy nem először bandukoltam,
Baktatok hóbefútta dűlőn, a hideget fogammal szűröm, ízlelgetem: tömény-e még? Csökönyös, néma pusztaságban, márványfehér szobortanyákban oldódik vajon már a jég?
Törhetném csizmasarokkal össze, de félek, hogy eleven rögbe hasít sebet a durva láb. Inkább tavasz melege jöjjön és öntse szét a fagyos földön természetét: a sugarát.
A föld, páncélba börtönözve, léptemre rezzen, rezzen össze, mint sima szóra a paraszt. S megyek tovább. Reng minden ablak, nyög a jég, nyög a hó, nyög a parlag, melyből a léptem vért fakaszt.
Ha kell, hát törni-zúzni jöttem! S kezét vállamra téve, bölcsen korhol, csitít a türelem: meleget hozz, ne csizmasarkat, olvaszd s ne törd jegét a fagynak, úgy győzhetsz konok teleken!
Weöres Sándor
Hópihe
Mint a fehér rózsa szirma
Lágyan hullok, lebegek
Pihe-puha fehérséggel
Én pólyálom a telet.
Nyáron nagy dunnában alszom
Télen útnak eredek
Cukorfényű lepedőbe
Én pólyálom a telet.
Várnai Zseni
