Ha az ünnepek alatt esetleg nem tudnék írni, minden kedves olvtársnak (férfinak és nőnek is) a Székely Hadosztály indulójával kívánok Békés, Áldott ünnepeket! Természetesen nem háborús propagandát terjesztek. Ez a dal az összetartásról és a bajtársiasságról szól. Arról is szól, hogy néha bizony bele kell ugrani a bizonytalan jövőbe, és vállalni a kockázatot.
Azokra a férfiakra is emlékezem vele, akik az 1. világháborúban elestek a fronton. Látszólag értelmetlen volt a haláluk, de ez egyáltalán nem biztos. Az ő áldozatuk lehetővé tette, hogy mi tanuljunk az esetből. Nekünk még lehetőségünk van, hogy másképp tegyük a dolgainkat.
"Ahogy írod, a férfiak nem nézik el, hogy rabszolgabérért dolgoztassák őket." Minimum középvezetőkről beszélünk szerintem, de inkább felsővezetőkről, ahogy írtam is, nem az átlag munkás keres kevesebbet. Nem tudom, hol vannak az emancipált nők, nem vagyok az őrzőjük. (de így is sokkal többet keresnek az átlagembernél vezetőként, ha meg is érdemelnék a több fizetést) Ha a női önérvényesítés hiányosságain keresztül szeretnél manipulálni, nem fog menni. (ha a munkahelyen, akkor a családjukban sem tudnának érvényesülni...ja, hogy az senkit nem érdekel?) Azért legyek háztartásbeli, mert valahol nők nem kérnek annyi fizetést a munkájukért? Ez olyan, mint amikor É-Korea Guam sziget lebombázásával fenyegetőzött, és én levonultam volna itt, M.o-on egy atombunkerbe háromhavi hideg élelemmel. Szerinted azon műlik az én elhatározásom az eltartottság, háztartásbeliség felé, hogy mit csinálnak a feministák és a többi nő? Ha egyébként nem látok benne semmi vonzót, akkor teljesen mindegy, ki mit szövegel, mert ezek csak szavak, az meg a kiszolgáltatottság egy olyan formája, amit nem szeretnék átélni.
Persze, aki szeret takarítani, az takarítson, aki meg nem, az csináljon mást, mondjuk árufeltöltést vagy adminisztratív munkákat. Sajnos sokkal többször tapasztalom azt, hogy az egyedülálló nőket akarják megszégyeníteni, mint a családosokat, vagy a családra vágyókat. Sokkal inkább tapasztalom azt, hogy a családos nők nem fogadják el az egyedülállókat, miközben őket a kutya se bántja. Feminista nézőpontként leginkább azt hallom, hogy ha valaki otthon szeretne maradni, akkor maradjon otthon, ha dolgozni szeretne, akkor arra is legyen lehetősége. Arroganciát látok, a férjükkel és a gyerekeikkel takarózó nagypofájú picsákat. Szerencsére keveset, de ez sokkal jellemzőbb az én környezetemben, mint az, hogy egy önálló nő akarna bárkit is meggyőzni a szingliségről.
A férjem nem tud a betegségemröl. Eniatt is nyomaszt a lelkiismeretfurdalas, de mentsegemre legyen mondva, hohy megismerkedesünk ideje, ezidáig semmi bajom nem volt. A lentebb irtan kivül nincs rituálém, csak annyi ha például iszom egy pohár üditöt és jön a gondolat hohy ha ezt megiszom akkor valami rossz fog történni, akkor egyszerüen elhatarozom h ilyen üditöt soha többe nem iszom. Mekkora butasàg!!!!!! Ez egyáltalán kényszerbetegség? Már mindenben kételkedem.... MindenkI értetlenül áll a probléma elött, hiszen ok Csak Azt látják hogy fogyok, nem adok magamra, a háztartás úszik .. pedig eddig Minden teljesen normálisan müködött. A férjem rögtön elhagyna ha tudná hohy mik járkálnak a fejemben.. a saját édesanyám is elfordult tölem. Szörnyü embednek érzem magam. Mégegy köszönöm hogy írsz/írtál. Jólesik ha valaki meghallgat. Félek hogy számomra nincs remény.30 éves vagyok
A család nagy segítség tud lenni ilyen helyzetben. De én azt tapasztalom, hogy ez a legritkább esetben valósul meg, hiszen általában a családtagok is problémásak, csak esetleg másképp. Jellemző a túlféltés, hogy kiszolgálják a beteg szeszélyeit. Erre leghíresebb példa az amcsi milliárdos, akiről Az aviátor c. filmet forgatták. Őt a cselédsége szolgálta ki.
Másik véglet, hogy a család hallani sem akar semmiről, ez szinte tabutéma és a beteget hibáztatják. És végül olyan is van, hogy a család szenved, és a kényszeres évekig nem hajlandó orvoshoz fordulni. Ez utóbbi nálad nem fenyeget, mert te úgy látom tisztában vagy a problémával, és tenni szeretnél ellene.
Én mindenképpen fontosnak tartanám, hogy ne fogadd el a családtagjaid jelenlegi hozzáállását. Mert úgy látszik, hogy nagyon keveset tudnak a kényszerbetegségről, és ezáltal téged feleslegesen vádolnak. Illetve még magadra is hagynak esetleg a problémával, mert azt hiszik, hogy nem tudnak segíteni. Pedig már az is nagy segítség, hogyha látják rajtad, hogy éppen jár az agyad kényszeresen, és akkor rákérdeznek, hogy mi a baj? És meghallgatnak.
Ha gondolod, mutasd meg nekik a honlapomat, az ocklubot. Ott összeszedtem az ocd legfontosabb jellemzőit a sorstársaim számára. Hétköznapi nyelven van megírva, elsősorban azért, mert nem vagyok szakember, csupán egy érdeklődő. Minden forrás fel van tüntetve, ahonnan az infókat szedtem.
Nagyon szívesen írok, bár most az ünnepek miatt lehet hogy nem tudok a gép elé ülni. De majd a két ünnep között megint több időm lesz!
Ez nálam is így volt, hogy 8 év kihagyás után, nálam 30 éves koromban jött elő megint az ocd. Sajnos ez a betegség jellemzője, tehát a férjed hiába csodálkozik, mert ez így van a legtöbb betegnél, tehát ez nem miattad van. Általában van valami mögöttes lelki probléma, valami megoldatlan lelki feladat, én legalábbis magamon ezt tapasztaltam. Lásd lentebbi írásaimat. De az ilyen lelki dolgok általában rejtve vannak, sőt sokszor tudattalanul vannak a mélyben. Először ezért helyesebb, ha a kényszeres viselkedéssel kezd valamit az ember. Mert valóban elvesz sok energiát. És fordítva: ha lecsökken a kényszerességed, akkor egy csomó szabadidőd fölszabadul a családnak, munkának.
Valóban a pszichoterápiára nagyon kevés ember jut el, szakember és pénzhiány miatt. Külföldön ez pláne még nehezebb lehet. De talán a gyógyszer segítene, ha van eü-ellátásod. Olyan gyógyszereket szoktak fölírni, amik gátolják a szerotonin visszavételt. A depressziósok is hasonlót szednek. Illetve még az segít, ha megpróbálod elterelni a gondolataidat, és mással foglalkozni. A rituálékról, ha vannak, nem könnyű leszokni, de vannak erre is módszerek.
Azt nem írtam, hohy anyukám látja hogy teljesen felörlöm magam ... nem érti, nem tudja elfogadni. Soha nem gondoltam volna de az egész napos rettegés a szó szoros értelmében Minden mástól elveszi az energiát. A férjem a gondolataom apró részéröl tud, értetlenül áll a helyzet elött hiszen az utobbi 8 évben semmi bajom sem volt.
Rizsa, köszönöm!! Sajnos a férjemmel amugy sem volt felhötlen a kapcsolatunk, de az állapotom nagyon rányomja a bélyegét a helyzetre. úgy érzem hogy az egész hátralévö életem büntudattal kell leéljem. Egyszerüen a gondolatok erejétöl félek. Anyukám tud a helyzetrmröl, es teljesen eltávolodott tölem. Senkihez nem tudok fordulni. Küldöldön élek egy terápia momentán lehetetlen a számomra. Nem tudom hogy hogyan tovább .... Csökkenin fog valaha a szorongás? Már hetek ota egy pillanat nyugalmam sincs, érzem hohy teljesen ki vagyok merülve... Köszönöm ha írsz még nekem!
A tanári pálya régen inkább férfipálya volt, és nagyobb megbecsültség járt vele. Ahogy írod, a férfiak nem nézik el, hogy rabszolgabérért dolgoztassák őket. Hol van akkor a nagy öntudata a dolgozó nőknek, ha így hagyják magukat kihasználni!?
Hitler Németországában a nőket először emancipálták, azaz hirdették a női egyenjogúságot. A 2. világháborús filmekben is láthatod, hogy mennyi a női kalauz vagy tanítónő. Később Hitler a nőket arra akarta nevelni, hogy sok árja gyerekkel teleszüljék az országot (akiket ő aztán ágyútöltelékként is használhat).
A munkahelyén rabszolgabérért robotoló nő kétlem, hogy normálisan tud foglalkozni a gyerekeivel, főleg a lelki életükkel. Ma már a háztartásba sok férfi besegít, és ezt nem érzik szégyennek. Inkább arra van szükségük, főleg a fiatalabb férfiaknak, hogy a nő társ legyen, és megossza velük a szülői szerepet.
A munka nem jár automatikusan a lakhatás megteremtésével. Nagyon sokan élnek dolgozói szegénységben. Vagyis mire kifizetik a lakbért, rezsit, alig marad nekik az alapvető szükségletre. Takarékoskodni meg pláne nem tudnak, mert nincs miből félretenni. A hajléktalanok általában azok közül kerülnek ki, akiknek bedőlt a devizahitelük vagy a családjuk nélkül utcára kerültek. Egy olyan férfi vagy nő, akinek jó házassága van, és segítik egymást a munkában, a legritkább esetben lesz hajléktalan.
Ez nagyon sok munkára igaz, ami a takarításra, hogy miután megcsinálod, öt perc múlva már ott virít a kosz esetleg. Ezt nagyon nehéz elfogadni, de attól még van értelme az ilyen munkának is, sőt. Egy pszichológus is lelki nagytakarítást csinál az emberrel, aki fölkeresi.
Valóban nem volt 100 évvel ezelőttig a nők számára más lehetőség, mint a feleség szerep. De teljesen ez sem igaz, mert hallottunk pl. királynőkről, királyi szeretőkről stb. Az is jó, hogy manapság van lehetőség munkát vállalni. De ez nem jelenti azt, hogy az összes nőt be lehetne sorolni egyetlen kategóriába, mégha ez tetszene is egyeseknek.
Én a következőképp magyarázom az álmomat. Valószínű erősen kötődik az anyjához, akitől kitűnő nevelést kapott, de talán mindig azt hallja tőle, hogy az ő fiacskájához egy nő sem elég jó. Egy férjes asszony meg pláne csak kihasználni akarja, és semmi komoly szándéka nem lehet vele kapcsolatban. Apja vélhetőleg jószándékú, de a háttérben marad. A fiatal nő talán a testvére, aki az anyjához hasonlóan gondolkodik vagy egy olyan nő, akit az anyja elképzelt neki. Én képes lennék érte mindenkivel megharcolni, de ehhez az ő támogatására is szükségem van. Egyelőre még nem döntötte el, hogy ki mellé áll. De ha végre nem nő fel a feladathoz, akkor elválnak útjaink. Ez nagy szomorúságot okozna mindkettőnknek.
De az is lehet, hogy nem a szülei állnak a dolgok mögött, csupán az ő rossz gondolatai. Bár ha önbizalomhiánya van, akkor az a szülői neveléssel is összefüggésben áll.
A férjem álma azt is mutathatja, hogy ő már felkészült egy elválásra lélekben, csak várja a kezdő lökést. Az én jövőmet nem ő akadályozza, hanem a másik, aki nem szánja el magát. Ezt azért gondolom, mert a férjem álmában a szüleim nagyon örültek az új kapcsolatomnak. Csupán anyám panaszkodott, hogy az a város 120 kilométerre van (ezt a férjem onnan tudja ilyen pontosan, mert ott volt katona.) Továbbá apám azt mondta a férjemnek álmában, hogy a házat ő érdemli, mert én nem tudom a hátamon elvinni.:)
Egyébként nem szándékozom elköltözni, és őrajta se látom, hogy mindenáron ragaszkodna a szülővárosához.
Szerintem a tanároknál, nővéreknél közalkalmazotti bértábla van, tehát ha bekerül egy férfi ápoló vagy egy tanár úr a rendszerbe, az is ez alapján kapja a fizetését. Persze oké, főleg nők dolgoznak ezekben a szakmákban. Illetve ez mindig így volt, hogy az eü-ön és az oktatáson próbálnak meg spórolni a kormányok, mert nem származik belőle közvetlen haszon. A tb csak a töredékét fedezi az ellátásoknak.
A multinál robotoltatás van, a fizetéskülönbségek valszleg ott sem a szalagmunkásnál kezdődnek, hanem följebb, bár ebbe nem látok bele. Sok esetben a nők sem mernek több fizetést kérni fizetésmegjelölésnél, a férfiak szemtelenebbek ilyen szempontból, nagyobb az önbizalmuk.
Volt fizetésemelés az eü-ben, pont annyi, hogy az emberek azt érezzék, kaptak valamit. De ott vannak még az orvos és nővérhiányból eredeztethető problémák, az eszközhiány, az épületek állapota...
Hitler Németországának hivatalnokai még nagy részben férfiak is voltak, gondolom én. Valakinek akkor dolgoznia kell, nem? Ha a nő "nem dolgozik"(az is munka mellesleg), a férfi fog. Akkor a férfi "gályázik". Szerintem nemcsak nők robotolnak ebben az országban. És ezek összefolyó fogalmak, a munkahelyén robotoló nő még bőven lehet tyúkanyó otthon.
Ha nem tartom el magam, akkor hajléktalan leszek előbb-utóbb, ilyen egyszerű a történet. A pofámról lesülne a bőr, ha elkezdenék olyan férfit keresni, aki eltart. Hogy függőségbe kerüljek önként és dalolva. Én mindig kerültem a takarítói, bejárónői és ehhez hasonló munkákat, mert egyszerűen utálom. Ugyanez a háztartásbeliség, ahol soha nincs vége a munkaidőnek, mindig van valami, ugrálni a családtagoknak, mint valami inas. Akkor már inkább robotolok, érted? Annyi pénzért, amennyiért, mert még így is több megbecsülés ér. Ha hazaérek, senki nem basztat. És pár évig próbálom még itt kihúzni, mert egy csomó olyan plusz jár vele, amit máshol nem kapnék meg.
100 éve és régebben nem is volt más lehetőség a nők számára, mint családközpontúnak lenni, különben megszégyenítette, kivetette őket magából a társadalom. Persze, hogy minden nő családközpontú volt. :D Ma is jelen van ez a megszégyenítés, de már nem olyan durva, mert van lehetőség önállónak is lenni.
Érdekes álmom volt az éjszaka. Karácsony alkalmából meglátogattam a férfit, akit itt lentebb a plátói szerelmemként emlegetek. Verőfényes nyári napsütés volt. Egy másik városban lakik, és álmomban egy nagy, de elhanyagolt lakásba értem. Az anyukája és talán a lánytestvére fogadott, akik nagyon ellenségesek voltak velem. Megérkezett ő, és nagyon örült nekem. Ez így ment egy darabig, majd én bementem az egyik szobába. Ekkor hangos vitára lettem figyelmes közte és az anyukája között, és az anyja berontott a szobába. Elkezdett velem kiabálni, hogy menjek innen. A következő kép, hogy nagyon kiabálok a nénivel, és erre fölébredtem ... olyan hangosan ziháltam, hogy attól féltem fölébred a férjem. Valószínű visszaalvás után álmodtam azt, hogy én elindultam hazafalé a városon át, és ő nem jött velem, csak nézett utánam a lépcső tetejéről.
Reggel mondom a férjemnek, hogy mit álmodtam. Na erre közli, hogy ő meg azt álmodta, hogy én elköltöztem abba a városba, és neki maradt a házunk.:)
"nem valószínű, hogy lenne olyan férfi isten, akinek a nő karrierjét kéne építgetnie."
Ezen még nem gondolkodtam, viszont több olyan férfi archetípus van, aki a felesége nélkül nem érte volna el azt a vezető pozíciót. Híres Zeusz-Héra házaspár a Clinton házaspár.
Most kerestem a könyvtárban, de nem tudtam kivenni Shinoda Bolen könyveit. Pár éve, mikor a könyvesboltokban kapható volt, akkor meg nem volt pénzem.:) Akkor kölcsönöztem ki a könyvtárból. Újra szeretném olvasni, mert akkoriban igazából csak Hádészt tanulmányoztam át. Ő az idősödő férfi, akinek úgy kommendálnak feleséget, mert magától csak punnyadna a saját kis világában, és elsivárosodna.
Dionüszosz az örök fiatal, bohém kedves fiú, aki sajnos hajlamos elcseszni az életét. Apollón nagyon céltudatos a karrierjében. Vannak ezen kívül Árész, Hephaistos és Poszeidón, akik olyan főistenek, akik archetípusokat képviselnek. Persze ezen kívül sok kisebb isten volt a görög mitológiában, de a jungi pszichoanalízis azokkal nem foglalkozik, talán mert nem olyan fontos.
Ami még megragadt bennem az, hogy a férfi isteneknek is két generációja van. Zeusz, Hádész és Poszeidón a testvérek, az idősebb generáció. Apollón, Dionüszosz a fiúistenek. Sőt, az analitikusok szerint a hasonlóság nem véletlen a keresztény vallás alapítójával, vagyis Jézussal. Ugyanis Jézus áldozata az analízis szerint egy olyan önfeláldozás, ami találkozott az akkori társadalom valamiféle kollektív igényével. Legalábbis ha jól emlékszem.
"lelkiismeret furdalásom van amiért ilyesmi az eszembe jut!"
Az biztos, hogy azzal kapcsolatban van kényszergondolatod, akit szeretsz. Tehát ezen nincs szégyellnivaló. Viszont megpróbálhatnád megtanulni, hogy nem spilázod túl ezt a féltés dolgot. Nem élheted a másik ember helyett az életét, és nem tudod úgy megmenteni semmitől, hogy kényszereket végzel. Tudom, ezt most nehéz elképzelni, de nem okoz neki semmit, sem az, hogy te megveszed a cuccot, sem az, hogy nem veszed meg.
Egy terapeuta azt ajánlaná, hogy vegyél meg egy olyan dolgot, és aztán napokig kirakod otthon feltűnő helyre vagy magadnál hordod, ha kisméretű.
Persze nem vagyok sem orvos sem szakember, de én már voltam terápiában. Azért írom le, hogy tudd, mások hogy csinálják. Ha esetleg kipróbálnád ezt a módszert, akkor valószínű, hogy először erősödni fog a félelmed. Tehát ezt terapeutával könnyebb végigcsinálni.
Ugyebár az is kérdés, hogy miért lenne a feleség szerep a hagyományos? Csak azért, mert az általunk ismert kultúrkörben a patriarchátus terjedt el? Vannak ellenkező példák, igaz nagyon ritkák a matriarchátusra. Azt kizárhatjuk a tudósok szerint, hogy a matriarchátus valaha is elterjedt lett volna, de ez nem jelenti azt, hogy az apaközpontú társadalom az egyedül lehetséges.
A családközpontú nők a személyiségük miatt lettek olyanok, amilyenek. Ez sokáig előny volt, amíg a társadalom ezt a szerepet várta el a nőtől. Kb. 100 éve fordult a kocka. Akkoriban élték virágkorukat a feminista mozgalmak. Persze ez nem lett volna elég, ha nincs az első világháború, ahol férfiak milliói senyvedtek évekig a lövészárkokban. Ekkor a hátországban tömegesen álltak/állították munkába a nőket a gyárakban és a szolgáltatásokban.
A munkaközpontú nők számára ez hatalmas előny, hogy ma már a legfelső politikai-gazdasági vezetésből sincsenek kizárva. Ugyanakkor a tanárokat meg nővéreket csúfosan alulfizetik a kormányok, merthogy azok "csak" nők. Ebben az esetben szerintem azért is tudják ezt megtenni a politikusok, mert sok nő hang nélkül gályázik, pedig lehet, hogy nem az éhenhalás ellen küzd. Hogy kifulladtak nálunk is az elmúlt években a tanár és nővértüntetések, és nem azért, mintha óriási fizetésemelést kaptak volna ...
"akit "úgy huzaloztak", annak nem hátrány a hagyományos feleség szerep, hanem azt élvezi, hogy ebből is kihoz valamit."
Erről egy nagyon durva példa jut eszembe, és nagyon remélem, hogy senki nem érti félre! Szerintem annak, akinek a munkája az első, bármilyen munkát képes elvállalni, tekintet nélkül annak következményeire. Pl. amiről a másik topikban beszélünk. Hogy miért nem lázadt föl a német nép Hitler ellen? Az egy dolog, hogy Hitler nem kötötte a nagyközönség orrára, hogy mik a valódi céljai. Másik dolog az, hogy a németek nagyon kötelességtudóak voltak akkor is, és sajnos fönntartották a háborús és a gyilkoló gépezetet évekig. Nemcsak a koncentrációs táboroknak voltak őrei, és több százezres tagsága az SS-nek. Hanem az egyszerű hivatalnokok is legépelték, hogy pl. mennyi hajat értékesítettek, ami a kivégzettek fejéről lett levágva. Az kizárható, hogy ez a sok ember mind pszichopata lett volna. Sőt, pszichológusokat kellett alkalmazni, hogy bírják a kivégzéseket (igen, sajnos a pszichológiát is lehet rosszra használni).
Természetesen ez egy nagyon extrém példa, de azért sarkítottam ki a kérdést, hogy lásd a különbséget. Van olyan ember is, aki inkább föladja a munkáját, ha az ellenkezik a személyiségével. És az ilyen ember a személyes kapcsolataiban ugyanolyan kiteljesedést lát, mint te a munkádban. Ez valóban genetikai örökséggel függhet össze, ahogy célzol rá. Mikor 100ezer éve a Homo Sapiens kirajzott Afrikából, már akkor feltételezhető a tudomány szerint, hogy két markáns csoport volt. A dopamin túltengéssel élők, akiket hajtott a kalandvágy. Meg a többiek, akik a mindig ott akartak maradni, ahol eddig. A pszichológusok is alkalmazzák a két csoportra osztást, ti. az introvertált és extravertált embereket különböztetik meg. Jézus ezt úgy mondta, hogy vannak a világ fiai és a menny fiai. Az első ügyesebb a világ dolgaiban, a másik a lélek dolgaiban.
Jó érzés, amikor az általam megkeresett pénzzel jól kereskedtem egy adott hónapban. Hogy képes voltam megkeresni ezt a pénzt. Ha ez sem lenne, akkor az amúgy sem túl nagy önbizalmam még jobban lecsökkenne. Próbálom azt is megérteni, hogy akinek sokkal több lelki tartaléka van, és az emberi kapcsolatokban is jól boldogul, akit "úgy huzaloztak", annak nem hátrány a hagyományos feleség szerep, hanem azt élvezi, hogy ebből is kihoz valamit.
Igen, hát nekem a családról is a gályázás jut eszembe, így biztosan máshogy látom. Dolgozni a megélhetésért kell (ha más nem adatott), ezen kívül ad egy rendszert az életnek. Amikor először átutalták a számlámra az első fizetésemet, ami elég csekély volt, mégis azt éreztem, hogy ezzel is felnőttebb lettem. Nem kell odamennem a szüleimhez pénzt kunyerálni alapvető dolgokra, mintha valami szaros koldus lennék. Ugyanígy nem akarok felnőtt emberként sem egy másik ember pénzéből élni, ha nem muszáj, mert ez így sokkal megalázóbb lenne számomra. Közben viseljem el az ostobaságait csak azért, mert eltart. Nem... ebben semmi vonzó nincs számomra.
Szia Rizsa! Köszönöm hogy írtál! Nálam a gondolatok a következö keppen jelentkeznek: például elterve hogy veszek magamnak valamit, egy konkrét dolgot. Kikeresem, kiválasztom. Mielött ténylegesen megvásárolnám jön egy gondolat hogy ha ezt megveszem akkor bizonyos személyel valami... fog történni. Ezt a gondolatot en ugy semlegesitem hogy elhatarozom azt a bizonyos dolgot sohasem fogom megvenni. Ezt Most egy nagyon leegyszerüsitett példa, csak a gondolatok struktùrájának szemléltetése céljából .... most viszont elkezdtem ezektöl a gondolatoktol rettegni. Tinédzser koromban bizonyos szigoru napi rutinjaim voltak, ismétlésekkel illetve egy idöben kézmosás fertötlenítövel, amik idösebb koromra elmùltak. Ezektöl a „mágikus gondolatoktól „ félek, és lelkiismeret furdalásom van amiért ilyesmi az eszembe jut! Soha nem voltam depressziós szeretek élni, most mégis úgy érzem hogy ennek így nincs értelme! Van ebböl kiút? Van remény?
Ezen már gondolkodtam, mi a helyzet a férfi istenekkel? Azok gondolom sokkal függetlenebbek lehetnek, még az apaság mellett is, és nem valószínű, hogy lenne olyan férfi isten, akinek a nő karrierjét kéne építgetnie.
A kényszerességet egyszerre okozza a családi hajlam és a nehéz élethelyzetek. Azért indul általában kamaszkorban, mert a hormonok akkor indulnak be, és akkor szembesül az ember a felnőtté válás nehézségeivel. És minden nehéz életfordulónál ez előjöhet, de szerencsére mire eljutsz idáig, már lesz egy kis tapasztalatod. Én pl. diákkoromban azt se tudtam, hogy van ilyen betegség.
Kamasznál kisebb gyerekeknél természetes a mágikus gondolkodás és rituálé, és ez nekik nem okoz nagyobb gondot. De van, akit más kiskorában kezelnek.
Még azt akarom ehhez írni, hogy ezt a munka-család témát is érinti az archetípusok tanulmányozása, vagyis a bennünk élő istennők. Mint lentebb írtam, akiben túlteng Héra, Perszephoné vagy Démétér (a családcentrikusok), az sajnos mániákusan képes elhanyagolni a munka területét. Ha ezt veszem észre, akkor azért én is megpróbálok jobban odafigyelni az egyensúlyra.
Ezért írja a pszichoanalitikus, hogy egy görög istennőt se szabad elhanyagolni, kizárni az életünkből (vagyis elhanyagolni a területet, amit képvisel). A függetlenek, mint Pallasz Athéné meg Artemisz, viszont hajlamosak a család rovására beletemetkezni a munkába.
Egyébként a férfiaknak ugyanúgy megvannak az archetípusai a férfi istenek alakjában. Bennünk élő istenek a könyv címe.
Szia! A kényszerbetegségre jellemző, hogy ha egyszer előjön, akkor sajnos valószínű elkíséri az embert egész életére. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne gyógyítani. A doktornőm mesélte, hogy eddig egy olyan betege volt, aki kényszerekkel jelentkezett nála, és valahogy olyan hasznos volt számára a terápia, hogy nem jelentkezett azóta.
Az sajnos jellemző, hogy a kényszeres cselekvésből többet kell csinálni, mert egy idő után nem ad elég megnyugvást. Igazából azt kéne feltárni, hogy mitől szorongsz, és a szorongást megszüntetni. De ez nem könnyű feladat még a pszichológusnak sem. A kényszergondolatok közt lehet sokféle, pl. agresszív kényszergondolat az is, ha attól félsz, hogy valami rossz történik.
"A család, gyerekvállalás is egy témához való kötődés, ami eléggé szűk határok között mozog, ez nem valódi érv."
Abban nagyon igazad van, hogy be lehet szűkülni a gyereknevelés-háztartás világába, főleg ha valaki csak magára erőlteti ezt a szerepet. A legtöbb nőnek ugyanolyan fontos, hogy nap mint nap legyen feladata az otthonán kívül, mint a férfiaknak. Pl. mert ott olyan kihívások érik, amik otthon nem feltétlen. De miért gondolod, hogy ez azt jelenti, hogy minden nő Bridget Jones-ként akar gályázni egy sz.r, sehova nem vezető munkahelyen, unalmas állásban? (Amíg az anyja nem szerez neki másikat.) Vagy éppen azért dolgozni valami rossz, de jól fizető helyen, hogy az ismerőseink ne szóljanak meg. Ennél az is jobb szerintem, ha a nő előbb családot alapít, és utána megy vissza dolgozni vagy foglalkozik valami mással. De szerintem nálam ez személyiségvonás, hogy a család az első helyen, a munka a második. Ezen nem szeretnék változtatni. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy micsoda problémák vannak a munkaerőpiacon, ami persze kihat a családok életére is.
Szerintem a tanulási nehézségek is jelenthetik azt, hogy valami elakadás van. Pl. nem választottál-e rossz pályát, nem kéne másik vagy könnyebb iskolát választani? Munka mellett is lehet tanulni, bár nem könnyű. Én az egyetemet nem kezdeném újra, mert tudom, hogy nem nekem való. Nem is a karrier, hanem a tudományos pálya vagy hasonló magasabb megbecsültségű szakmák igen távol állnak tőlem. Ahhoz sokkal több tudás, energia és ambíció kellene. Csak azért nem akarok jobb helyet, mert mások esetleg lenézik az alacsonyabb rendű munkákat.
Sziasztok! Sajnos màr 20 éve küzdök kényszerbetegséggel (mágikus gondolkodás, tehát ha például nem igazitom meg a lepedöt akkor ..... fog törtenni). Egy hosszabb tünet mentes idöszak után most nagyon rosszul vagyok. A legföbb probléma, hogy a semlegesitö cselekvés nem segit többet a megnyugodásban, hanem tovabb agyalok a fejemben megjelenö rossz gondolaton, rettegek töle. Tudna nekem valaki esetleg tanácsot adni? A szorongás még soha nem Volt ilyen nagyfoku nálam, az utobbi 4 hétben 6 kilot fogytam és sajnos nem birok aludni sem. Nagyon köszönöm, üdv
Végülis azt írod, hogy a kényszerek erősödtek fel. Borzasztó, hogy ilyenek miatt nem tudunk tovább haladni. Másoknak miért megy jobban? Mi hiányzik belőlem, és azt hogyan lehetne pótolni? Honnan van annyi energiájuk? Egyszerűen minden érettségi szezon előtt pár hónappal bennem van, hogy elkezdek rendesen tanulni, még ha nem is jelentkeznék utána sehova, már több pontom lenne, és adna egy löketet, hogy "képes vagyok rá". És valahogy nem megy, belefullad az egész a hétköznapok szürke mocsarába. A nagy célban van valami rémisztő, előjönnek a kisebbrendűségi érzések, szorongások, és minden szar, amire már egyszer rácsuktam a szelence tetejét. A hasonló helyzet (iskola, főiskola, egyetem) kiváltja azokat a parákat, amiket már egyszer elhagytam. Igaz, nincs nagyon vesztenivaló sem, csak a lelki megrázkódtatástól félek.
A család, gyerekvállalás is egy témához való kötődés, ami eléggé szűk határok között mozog, ez nem valódi érv.
Én az egyetemet nem fejeztem be, az utolsó év előtt otthagytam. Nem akartam ezzel karriert építeni vagy túlságosan lekötni magam egy témához. Férjhez akartam menni.:) Persze ezeket nem ennyire tudatosan gondoltam, csak inkább érzések, pillanatnyi benyomások formájában. Nem mellesleg a kényszerbetegségem is fölerősödött ebben az időszakban. Én is emlékszem egy tanárnőre, aki hihetetlen nagy tudású volt, és jó hatással volt rám.
Ezután egy gyárban dolgoztam, ahol összeismerkedtem a férjemmel. Összejöttünk, és hosszú évekre elmúlt, visszaszorult az ocd-m. A kényszerbetegség nálam is, ahogy a legtöbb betegnél, kamaszkoromban kezdődött. Az érettségi évében éleződött ki, a stresszhelyzet hatására. Nálam a kényszergondolatok voltak akkor a jellemzőek. Szerencsére ez hosszú évekre elmúlt, miután férjhez mentem.
Mikor válni akartam, akkor az azért volt, mert a mostanihoz hasonlóan zsákutcába jutott az életem. Az nem baj egyáltalán, hogy a válást megakadályozták a szüleim, mert abban az állapotban képes lettem volna rosszabbat is választani, bár ez nem nagy büszkeség. Ezután jött elő a betegségem, ami vélhetően a válás után is előjött volna (hiszen ugyanazokkal a problémákkal kellett volna szembenéznem). Akkor komolyan elgondolkodtam az életemen, és azt éreztem, hogy ennél többet akarok, mint egyedül valami elfekvőben vagy hajléktalanszállón végezni. Esetleg bekerülni az ismerősök közt keringő szomorú pletykákba, hogy annak az asszonynak a lánya is öngyilkos lett, pedig milyen rendes volt ránézésre stb. ....
Ha akkor a többiekre hallgatok az orvos kérdésben, az baj lett volna. Szerencsére elindultam, és addig mentem, amíg normálisat nem találtam. Meg ingyenes pszichoterápiára a helyi családsegítőben. Anyám azóta azzal büszkélkedik, hogy én milyen ügyes vagyok, meg a pesti doktornő is hogy kedvel engem (ugyanúgy, mint a többi betegét). Akkoriban meg be volt tojva, hogy majd mit szólnak az ismerősök.
Bizonyos dolgokban totálisan egészségesnek tart, pl. miért nem keresek egy jobb állást. Ha viszont a gyerek jön szóba, akkor rögtön aggódik a gyógyszeren, meg hogy az ismerősének a szegény lánya, az ki akarta dobni a gyerekét az ablakon, úgy bedepressziózott szülés után ...
"miért akarsz egy rossz helyzetben benne ragadni, csak a gyerekek miatt, ráadásul 2-3. Csak nem CSOK-ot vettél fel?"
Nem akarok, csak éppen a nagy szerelmem nem biztos, hogy elvenne. Nem is attól félek, hogy a barátnőjével marad, mert látom, hogy nem igazán boldog. Hanem hogy engem kevésnek tart az ocd-m miatt, és azt hiszi, hogy rá akarom magamat varrni. Mikor még úgy tudta, hogy férjnél vagyok és gyerekeink vannak, akkor megszakította velem a kapcsolatot. Aztán ezt a részét sikerült tisztázni.
Nem vettem föl csokot, hisz van házam, ahol némi átalakítással három gyerek is elférne. Azért nem szeretnék egy gyereket, mert szerintem az egykéknek sokkal nehezebb az élete. Kettőt azért nem szeretnék, mert mi is ketten voltunk a nővéremmel, és hiányzott nekem egy másik tesó. Elnézést a hasonlatért, de a férjem olyan mostanában, mintha vele megkaptam volna a (kicsit problémás) harmadik testvért.
"Ebben az a szomorú, hogy pont te jellemezted lúzernek és alkoholistának a férjedet."
Erre még nem gondoltam, de lehet benne valami.:) Amit az utolsó néhány hónapban produkált, az sajnos nem áll távol ettől a képtől. Én inkább arra céloztam, hogy a baráti körünk egy időben vészesen lecsökkent színvonalban. Aranyos volt az alkoholista lány, aki nem messze lakott tőlünk, de sajnos ő nem tudott megmaradni a munkahelyén, pedig együtt kezdtünk dolgozni. Szerencsére már elköltözött innen.
Remélem, MIRE BETÖLTÖM a negyvenet, azért a normálisabb ismerőseimmel kialakul egy barátság. Pl. a munkahelyemen van egy kolléganőm, négy fia van, és tegnap adott nekem váratlanul karácsonyi ajándékot és megöleltük egymást. Én nem vittem neki semmit, de néha beszélgettünk mostanában.
A férjemnél egyelőre azt látom, hogy ragaszkodik az idióta alkoholista, egyébként nagyon kedves haverjához. Aki meg normális, igényes, azokkal valahogy soha nem jön össze a sörözés. Nem tudom, kinek a hibájából.
Az egyedüllétet, azt hiszem, már megbeszéltük. Olyan megtáltosodást, hogy én mostantól 8 órában gályázok, és közben a házat is rendben tartom, egyelőre a csodák világába sorolnék. De legfőképp, én rosszul lennék, ha hazajövök, és nincs itt senki, akihez beszéljek. Nemcsak azért, mert úgy könnyebb a kényszereket megállni, hanem mert társas típus vagyok. Jobban esik az étel, ha más is eszik belőle, és jobb úgy filmet nézni, ha rögtön megtárgyalhatom a látottakat.
"Negyven fölött már csak az alkoholisták vagy a totál lúzerek maradnak az ember mellett, és elkezdesz rájuk hasonlítani."
Ebben az a szomorú, hogy pont te jellemezted lúzernek és alkoholistának a férjedet. Az egyedülállókat mindig is ehhez hasonlókkal fenyegették. Meg azzal, hogy rosszabb lesz, meg a nőiség valódi megélése és a biológiai óra. Ezek csak maszlagok, amelyekkel a nőket agymossák (férfiakat érdekes, nem, hogy vállaljanak felelősséget egy családért). Ez is egy út, akinek alkalmas rá a személyisége, csinálja, én biztos nem erőltetem, és ebben a te példád is megerősít.
