Ha a magyar Helikon adta, Hervatag a hitünk s a szekfünk. Azért bánatba sohse essünk. Kicsi virág, szegény virág, Úgyis eldoblak, beszélgessünk. Te tudod, hogy én adtam többet. Fenének kellett, amit adtak És az se, amit megtagadtak. Kicsi virág, szegény virág, Hagyjatok meg úrnak, Magamnak.
Magyar gomb-lyuk virággal is bús, Rád mégis sokak foga vásott. Mély, nagy szemem megbabonázott. Kicsi virág, szegény virág, Irigyelnek a zabolások.
Míg nem jöttem, koldusok voltak, Még sírni sem sírhattak szépen. Én siratom magam s a népem, Kicsi virág, szegény virág, De ha megunom, általlépem.
Sok keresnivalóm itt úgy sincs, Az ő Lomnicukon már ültem, Tátrát és Karsztot átrepültem. Kicsi virág, szegény virág, Te tudod, hogy nem lelkesültem.
Én magamért vagyok s magamnak. Akkor is, hogyha nótát mondok S elpusztítnak rímek és gondok. Kicsi virág, szegény virág, Mért irigyelnek a bolondok?
Drága tudás az én tudásom S egy szekfű is sok a magyarnak. Irigy buták űznek, zavarnak. Kicsi virág, szegény virág, Hiszen eldoblak. Mit akarnak?
"Én-én vagyok. Se több, se kevesebb.. őrült, esőben mezítláb táncolós, felhők felett repülős, mindent és mindenkit szeretős, szeretni:bátor lélek vagyok. Nem bírálok és ítélkezem, elfogadom, hogy olyan vagy amilyen, mert Te Te vagy. Örömet lelek minden szépben, elolvadok a zenében, hol izzó lávaként, hol hunyorgó parázsként. Fákat ölelgetek, állatokat szeretgetek, csodálok mindent mi él vagy élt. Téged is. Mert mersz ember lenni, vagy azért, mert nem. Mert mersz szeretni, vagy azért mert nem. Engem kevesen értenek. De aki igen, az talán már érti mit jelent szeretni..."
William Butler Yeats
Egy régi dal visszhangja
Találkoztunk a fák közt,a kertben,ő meg én.
Jött hófehér kis lábbal a kerten át felém.
Kért,hogy könnyen szeressem,mint a rügy nő az ág hegyén,
de ifjan és bolondul ezt nem hihettem én.
És álltunk a folyónál,hol végetért a rét.
Vállamra tette akkor kis hófehér kezét.
És kért,hogy könnyen éljek,miként a fű,ha ragyog:
de bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok.
Vas István fordítása
Kiss Tibor: Kisember a csónakban
A Nagy dolgokat vedd könnyedén, az aprókat meg komolyan, s ne feledd, hogy a kisember ott vár rád a csónakban!
Simogasd meg a kisembert, és az ujjaid mentén táncoló halak pikkelyes mennyországából harsonaszóval gyönyör fakad.
Még játék a munka, már munka a játék, az idő az egyetlen kegyetlen bíró. Viharos tengerek kegyeltje vagyok, küzdősen élek, yes I'm a hero.
Vannak jó szelek, s persze rosszak is, bár a hullámok mögött vár ránk a part, de semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.
Harcos Katalin
Fohász
Uram segíts!Most olyan nehéz élnem!
Alig maradt erőm tovább remélnem...
ha felkelek reggel,mégis hálát adok,
hogy új nap vár,és munkába indulok.
Uram adj erőt,hogy maradjon hitem
nehézségeimet leküzdenem,
családomnak lehessek támasza,
bajban segítsége,búban vigasza!
Uram,engedd,hogy elcsendesedjek,
félelmeimet ne szítsa a világ!
Templomod csendjében megpihenjek,
s lelkemben nyíljon új reményvirág!
...
Őri István
Az erő
A minap imádkoztál hozzám, ember panaszkodtál, nehéznek érezted a földi keresztet erőt kértél, útmutatást, bűneid bocsánatát egyszóval: elmesélted lelked minden bánatát. Úgy érezted, nagyon egyedül vagy az élet arcodon keserű ránc-nyomot hagy sötét árkokat láttál a szemed alatt, amikor reggel a tükör előtt álltál s útközben bágyadtan nézted a szürke falat, mely mellett utad minden nap elvezet úgy érezted, egyedül vagy, pedig kavargott körülötted a tömeg.
Kiabáltak, lökdösődtek, mindegyik tört vélt célja felé, mint ahogyan te is és közben nagyon egyedül érezted magad, a célt pedig értelmetlennek azt a célt, amely tegnap még életed része volt. Imádból úgy tűnt, nem bízol igazán bennem, nem bízol igazán abban, hogy ez az iszonyú fojtogató állapot megszűnik egyszer.
Ennek ellenére megértelek s tudom, mit érzel, hisz én is voltam magányos, amikor tanítottam az embereket és nem értettek, amikor tanítványokat választottam és csalatkoztam bennük, amikor királyt akartak belőlem csinálni és hamis szóval dicsőítettek, amikor elárultak leköptek megtagadtak s amikor úgy éreztem, mint most te: hogy még az én Atyám is elhagyott.
A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál közömbös arcok, üres szemek néztek rád s te is automatikusan felvetted a közömbösség álarcát, hogy elvegyülj a tömegben és ne lássák mások, hogy mennyire egyedül érzed magad. Nagyon vigyáztál, hogy ne csillogjon a szomszéd lépcsőházban lakó panel-társad szemében elégedett-fásult ál-örömsugár: "Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult, az is, ott, hasonló cipőben jár!" Néztél a semmibe, mert azt hitted, így kirekesztheted, tudatalattidba gyömöszölheted, hogy társtalan bolyongsz.
A buszon kétszer oldalba löktek letaposták a jobb lábad kisujját és majdnem elsodorták a táskádat, mire ahhoz a megállóhoz értél, ahol minden nap le szoktál szállni.
Munkahelyed egy mellékutcában van. Oda befordulva ritkult a tömeg már nem kiabáltak nem lökdösődtek céljukat elérték a névtelen, párhuzamos szemtengellyel közlekedő arcok.
Nyugodtan haladhattál végig az utcán s közben rádöbbentél, hogy ennél az ürességnél még az arctalan tömeg is jobb!
Kútban érezted magad a házak rád akartak omlani a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak - hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben, de csak mentél tovább: a kötelesség-reflex mozgatta lábaid vittek előre. Amikor már úgy érezted, nem tudsz lépni sem, amikor úgy érezted, ott esel össze, nagyot dobott a szíved adrenalin áramlott szét testedben, mert valaki megfogta a kezed.
Erő költözött fáradt agyadba, hogy már gondolkodni is tudtál s ez az erő eddig ismeretlen biokémiai kapcsolatokat is teremtett az idegsejtjeidben. Ettől megnyílt a szemed befelé, megnyílt a füled olyan hangokra, amelyeket csak azok hallanak, akiket ez az erő megérint.
Először nem tudtad, mi van veled. Megálltál a járda közepén, mert a soha nem tapasztalt, elemi erővel feltörő boldogság megdermesztette lépteidet.
Megálltál és hallgattad az egyre tisztábban kivehető hangot, amelyet nem te mondtál magadnak, s nem is a melletted néha-néha elsiető megkésett arcok szóltak hozzád. A hang máshonnan jött másvalaki szólt egy benned lakozó, eddig szunnyadó gyönyörű világról.
Én szóltam hozzád, a teremtőd, mert láttam, hogy lelked tiszta, de valódi célok híján kétkedő és tétova. Tapasztald meg, ember, hogy nem vagy egyedül csak fordulj felém nyisd ki a kaput bocsáss be házadba és meglátod, egész más lesz benned s körülötted a világ! Kapudon régóta kopogtatok, de úgy látszik, valahol út közben elenyészett a kopogás hangja vagy olyan nagy volt a magány dübörgése, hogy kezem szeretet-koppanásai nem jutottak el a füledig.
De most, hogy küszöbödet átléptem, ugye már nem is vagy olyan magányos ugye oszladozik a homály az ember-maszkok arcokká változnak ugye látod, hogy ők is segítségre szorulnak szeretetre vágynak, miközben a semmibenéző szemeik határozott irányt véve téged keresnek?
Látom, lelked megtelik kegyelmem táplálékával s ettől percről percre más leszel szinte fizikailag átalakulsz. Milyen boldog vagyok, hogy boldognak látlak, ember-gyermekem! Te már ráléptél Jákob létrájának legelső fokára. Igaz, hosszú még az út, de ne tétovázz! most már tudod: én veled vagyok, vezetlek s ha kérsz, még több erőt is adok, hogy a létra fokait legyőzve eljuss hozzám.
Most pedig megyek várnak rám sokan, kik szintén úgy érzik, nem tudnak élni támasz nélkül, magányosan.
Fodor Ákos-Jégtánc
A jég meg az ég szikrázva símul össze, a szél se beszél: por-hóval kergetődzve játszanak - mert szabad... E fényes-boldog pusztaságban nincs hazug szó: tisztaság van; senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz, itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz! Égnek és jégnek kristály síkjai közt suhan a lélek... a levegő penge-éles és szesz-tömény, itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én; röpülve, zuhanva, pörögve, suhanva szótlanul mond hálát jégnek és égnek a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!
Oly jó: erre nincs szó! S ha vége a dalnak és fárad a láb: a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát némán begyógyítja a szűz hó.
A sárgás puha homok-parton bíborvörös fényben fürdik az alkony. Elcsendesült az élet. S mielőtt még pihenten újraéled a Világ, a lenyugvó Nap szétárasztja az égen millió sugarát
Figyelj rám, mintha jel volnék, Keress úgy, mintha nem volnék, Vigyázz rám, mintha gyöngy volnék, Fizess úgy, mintha szolgálnék, Evezz úgy, mintha tó volnék, Idébb ülj, mintha tűz volnék, Melengess, mintha jég volnék, Etess úgy, mintha éheznék, Itass úgy, mintha szomjaznék, Olvass úgy, mintha vers volnék, Hallgass úgy, mintha dal volnék, Szeress úgy, mintha jó volnék.
Őri István
Ahol...
Olyan jó lenne elmenni egy alföldi tanyára, ahol poros út vezet a szikrázó semmibe ahol nappal a nappali éjjel az éjjeli tücskök ciripelnek ahol nem szól hozzám senki ahol én sem szólok senkihez ahol nagytollú barna fényestollú fehér és kendermagos tyúkok kapirgálnak az udvaron ahol verebek fürdenek a porban ahol fecskeraj zajong az istálló-eresz alatt ahol öreg, lompos puli őrzi a házat s bölcs ugatása messze űzi a nemlétező ellenséget ahol búzaföldek integetnek aranyló aratás ígéretével ahol akácfák nőnek szikkadt árkok partján ahol ottfelejtett szénaboglyák pihennek álmodva a tavalyi nyarat s illatuk semmihez sem hasonlítható ahol délutánra hatalmas gomolyfelhők nőnek a magas-kék égen és hasuk bíbor-lila lesz délceg villámaik száguldó fényében ahol a haragvó Viharkirály szerelmes csókot vált a könnyű Szélkirálynővel majd tovavonulnak gyorsan, hogy a szomszéd réteket is megérintse nászuk édes gyermeke, a meleg nyári zápor ahol a vihar után tiszta lesz a levegő és később öreg néni tipeg át a szomszédból, hogy megkérdezze: Maguknál is, kedvesem? Igen, felelem s órákon át beszélgetünk egész másról, lényegtelen dolgokról és lassan beesteledik a néni hazakészül a világ fonákságain töprengve ahol néha porvihar támad melyet gyönyörködve nézek a tanyaház óvó öleléséből és sajnálom az úton rekedt vándort és nevetek a kétségbeesett kárálással menekülő tyúkokon ahol a hatalmas diófa árnyékában ülhetek s átgondolhatom, miért is vagyok itt s ha semmi eredményre sem jutok, az sem baj, mert maga a létezés a jó, nem az ok ahol vizet húzhatok fát vághatok és tüzet gyújthatok a lelkemben annak elviseléséhez, ami akkor vár rám, amikor el kell hagynom ezt a tanyát a csendet, meg mindent vagy ami akkor vár rám, ha kiderül, hogy a tanya, a csend, meg a többi csak vágy rajtam kívül létező valami s olyan messze van, mint az a sok ezer csillag, amely a nyáresti vihar után a végtelen mezők felett ragyog.
Őri István
Végtelen utazás
Elvittél magaddal egy napon elvittél magaddal holdfényben, csillagon egy cseppben, mely rád hullt csendesen egy szívben, mely így szólt: "Kedvesem..."
Elvittél, mert fontos volt neked elvittél, mert nincs más, ki szeret elvittél, hogy ott legyek veled s érintsem Napsugár-szemed
Sárhelyi Erika
Hangodért
Hangod ma úgy jött át az éteren, Mint nyugodtan áradó, lassú folyó. Belemerítkeztem, s hagytam, hadd járjon át hús hullámként a jó. Nem várt nyugalmadba kapaszkodva Hullott le rólam lelkem rozsdás lánca, S én ernyedten, hálásan hallgattalak, A feloldozásra várva. Nem volt rá szükség, hangod elárult. S én úgy szerettelek, mint ájult Nyári mező az életet adó esőt, Mint félholt aléltan tikkadó füvek. Ma csak ennyiért, Ma a hangodért szerettelek.
Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk. Aki a legkedvesebb. Lelkünkhöz közelálló. Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni. A szeretet mélyebben van. Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben. A szeretet nem kötelesség, nem feladat. Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot. A szeretet: a szabadság jegyében áll. Senki sem mondhatja meg, kit szeressek, kit ne szeressek, még én sem utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahova akaratunk fölér - ez a lelkünknek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe. A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar. Úgy hívják: szabadság. Nincs benne kell és muszáj és az enyém és a tiéd. Nincs benne színjáték. Nincs hazugság. Nincs idő sem - mert ahogy egy életet leélhetek valakivel és nem szeretem - s egyetlenegyszer találkozok valakivel és szeretem. Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét…
(Müller Péter)
Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek
Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycicák mosolyában is. Vártalak. Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az. Kerestelek. Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna. Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy vagy, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak.
De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna. . . Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád. És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy. Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis! Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd! Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt. Aztán elbúcsúzunk, és ki tudja, mikor találkozunk újra. Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.
Sárhelyi Erika: Máglyák és patakok
Két szemed két lobogó máglya, két kezed két hűs vizű patak, felperzsel tekinteted lángja, s körém úsznak csiklandó halak.
Te vagy a tűz, és te vagy a víz, tombolnak benned az elemek, bár volna még kezed tízszer tíz, s lobbanna rám százezer szemed!
Ha egyszer majd messze kell mennem, szemedből lángnyelvet lopok, s hogy kezedet sose feledjem, megölelek minden patakot.
Szilágyi Domokos
Kis szerelmes himnuszok
XXI.
Mert egyre inkább bennem vagy: mind jobban fáj, ha nem vagy itt. Félszív, félszem, félszó - a fájás egész csak, s a félsz, hogy a világ nélkülem vidít-szomorít.
"Helytelen azt hinnünk, hogy a szerelem hosszas együttlét és kitartó udvarlás gyümölcse. A szerelem a szellemi-lelki rokonság gyermeke, s ha egyetlen pillanat nem hozza létre ezt az összetartozást, hosszú évek alatt sem születik meg soha.
Kahlil Gibran
Székely-Nagy GáborÉletünk filmjeLáttam már, láttam már annyi mindent. Szépeket, bölcseket, csúnyát, s ki nem szeret, válogatás nélkül mindazt, ki elhalad: távoli, és ami ismerős, mégis: mintha láttam volna már mindent, mi él.
Láttam csillogást, láttam már fényeket Aztán vaksötétséget, mi eltemet, láttam embert is, igaz, hogy keveset, láttam szörnyeket, filmen, s ha létezett.
És a mindenütt feltűnő képeken láttam szerelmet, percekig élhetett, és a könnyeket és a szíveket, láttam elfutni távolba síneket.
Ó Istenem, Ó add meg nekem Boldogabb énekem…
Láttam barátaim, mikor elmentek, volt aki visszajött, volt aki sohasem láttam gyertyafényt, benne szép szemeket, „mondd, hogy mindig, és azt is, hogy végtelen”...
És a napfényben elúszó képeket, nyárfapehelyben megfürdő réteket, láttam vért, verejtéket és könnyeket aki élni kél, kicsiny kis gyermeket.
Ó Istenem, Ó add meg nekem Boldogabb énekem…
Láttam szeretnivaló szép lelkeket, mikor megtörtek, sirattam nevüket, láttam tapsokat, sikert s mi megmaradt: láttam magányom, s elmentem én magam.
És a hangokat, ordítást, üvöltést, és a bombát, mi sivítva célbaért, elszakadt életet, megcsonkolt testeket és mi megmaradt, láttam a sebeket.
Ó Istenem, Ó add meg nekem Boldogabb énekem…
Láttam hősöket, tegnapi senkiket, aztán senkiket, hirtelen hősöket, láttam csendesen nagybetűs Emberem, aki porban ült, s rádöbbent a szívem:
hogy talán ő, mikor szemébe nézek tükör által visszanézhet Ő, akit kerestem és akit keresek, tudom, csak ő lehet, Az akit keresek.
Ó Istenem, Ó add meg nekem Boldogabb énekem…
„... ne sírj kedves..., ez bizony az élet..., „... ne sírj kedves..., ez bizony az élet..., ..s ez nemcsak film...”
Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év - 23
A végtelen pillanat
Időnként elhagytalak: összevesztünk. s dac, vagy gyöngeség vitt, vagy egyszerűen kalandvágy, vagy mert az életeden akartunk változtatni (majdnem eltűnt ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk. hogy kötve tartalak!) - de azt sosem tudtam felejteni, a végtelen pillanatot, melyben egymásra leltünk, az elsőt, a többé sose-szűnőt, a csillaggyújtó-indító erőt, felmentőnket minden bíró előtt, él, az, túlél az, halott kedvesem: te lobogsz, te maga a Szerelem, a lét teremtő idegeiben.
Buddha: Tanítás a boldogságról
- Így érvel az ostoba: ez a föld, ez az otthon az enyém, ezek itt a gyermekeim. Íme minden együtt van, hogy teljes legyen a boldogságom - mondta Buddha a tanítványainak.
Hallgatói megkérdezték: - Miért ostoba az efféle gondolkodás?
- Mert aki ezt mondja, az azt sem érti, hogy még ő maga sem a saját tulajdona. Valóban semmit sem birtoklunk, csak őrizzük egy ideig. Aki képtelen a dolgokat továbbadni, azt a dolgok birtokolják. Bármi legyen a kincsed, úgy tartsd a kezedben, mintha vizet markolnál. Ha nem így teszel, és ha tenyeredbe zárod, összenyomod. Ha magadhoz láncolod, a lényegétől fosztod meg. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad. Ez az igazi boldogság!
(Forrás: György Edit: A boldog élet titka)
Vox_humana
Változatok
Az ember képes darabokra törni, Száraz levélként a földre lehullni. Kellene néha egy odúnyi hely, Ahol a szíve megnyugvásra lel. A fejét lehajtva pihenne árván, Nem állna többé múltnak árnyán, Magába zárva ezer szépséget, Révedezve hinné a meséket.
Az ember képes mindent elfeledni, Kezét tördelve többé nem szeretni. Kellene néha egy tenyérnyi hely, Ahol a szíve is gyökeret ver. Vad lejtõkön is meg tudna már állni, Viharban a derûs égre várni, Cudar keservét eldobva bátran, Harcolni végre életre váltan.
Az ember képes oly nagyon szeretni, Lelkét kitárva adni, de nem venni. Kellene néha egy nyugalmas hely, Ahol az eszét használnia kell. Szemét is kinyitva állni a talpán, Jövõbe nézni már másra nem várván, De mert az ember egy léha senki, Minden érzésbe bele tud halni.
Szeretem az éjszakát. Szeretem a napnak azt a pillanatát, mikor kezd magába ölelni az éj. Szemem még kutatja a sötétség mélyét, vagy épp ellenkezőleg, lámpafénybe fúrom tekintetem, de szemhéjamra mintha aprócska brokátot terített volna valami láthatatlan álomhozó. Olyan ez, mint mikor csöndesen iszogatsz, s a bor lassan-lassan átveszi érzékeid felett az uralmat. Nem, nem rúgtál be, épp csak picit szédülsz, ha behúnyod a szemed. Valami kényszert érzek, hogy ennek a láthatatlan álomhozónak a vállára hajtsam a fejem, elernyedt testtel hagyom, hogy tegyen velem, amit jónak lát. Ő lágyan ölbe kap, magam se hittem, volna, milyen könnyen, s mire eszmélnék, szememet már képtelen vagyok újra kinyitni. Még nem alszom, de már húz finoman magával a sötétség, hogy egy gyöngéd mozdulattal az álom karjaiba vessen. Jó ez a zuhanás, szinte mámoros. Képek villanak fel homlokom mögött, még valamelyest képes vagyok kontrollálni a gondolataimat, terelni valami szép felé, míg végül már akaratlanul lebegek valahol az álmok vizén. Már nem tudom, merre utazom, s hová érkezem. Az éjjel végérvényesen magába ölelt, része vagyok egy álomnak. S ez így szép.
Jó éjszakát.
"Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözõnek a többitõl. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek."
Coelho
Nagy Attila
Egy pillantás
Egy szívdobbanásnyi pillanat volt; Tekintetedben elmerültem. Hogy hányféleképp érintett meg nem tudod azt hiszem. Elragadtál, és megrémítettél: Mélyen bennem utaztál; lelkem kertjében, elmém tengerén, hová én sem tudom az utat már. Visszavárlak. Most örökre vésd belém, hogy létezel! Zuhanj bennem mélyre, s talán lelkem átölel, vagy talán megrettenek megint, ahogy gyenge viaszként elfolyok lángoló pillantásodban... Ijesztő: Valahol még mindig ember vagyok.
Őri István
Az erő
A minap imádkoztál hozzám, ember
Szép napot kívánok Mindenkinek ! : ))
Vox_humana
Változatok
Az ember képes darabokra törni, 
