Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44183

Madách Imre

 

 

NYÁRI ESTÉN

 

A fáradalmas nap s a csendes éj

Csatában állnak kék bérceknek ormán.

Kiomló vérök a gyors fellegek

Ezüstös szárnya szélein ragyogván.

 

Mint hogyha ember kétkedőleg áll,

Remény, lemondás lesz-e harci bére,

És szíve vérzik, míg a csendes éj

Szét nem teríti szárnyait fölébe;

 

És a heves nap nyomdokába jő

Szelíd emlékek rezgő holdsugára,

Vérző sebünket bémerítve a

Mosolygó búnak enyhe harmatába.

 

A bérc lábánál messze rét terűl,

Kaszák pengése elhangzott felette;

Csak a patakcsa suttog halk zenét,

Ha tükörébe kis virág hajlik be.

 

S továbbsiet, mert messze, messze még

A tenger, melynek keblén béke várja;

Mellette a pór lassan lépeget,

Miért sietne, kis falvát ha látja.

 

Eléje jő már enyhe szelleten

Az estharangnak reszkető beszéde,

S levont süveggel mén a pór odább,

Úgy érzi, mintha szentegyházba lépne.

 

És a beszédet kezdi érteni –

Lágy szellő suhan forró homlokán el,

Felszárogatja azt, majd harmatot

Hullat, majd ismét illatot ragad fel.

 

Kigyúlnak eközt itt-ott kis tüzek,

Sír a furulya, és kurjong a pásztor,

A nyáj kolompol, tüsszög és legel,

A visszhang ébred ostorpattogástól.

 

Száll zsongva a sok esteli bogár

A tűz felé és egyre-egyre koppan –

A denevér cincogva surran el,

Mint sejtés, félig körrajzolt alakban.

 

Majd a brekeke ébredez körűl,

Mindent betölt és egy rezgésbe olvad,

Elkábít, mintha a föld szelleme

Felköltött volna minden kis füszálat.

 

S e szívverést csak egy hang zengi át,

Az életzajból egy dal zeng csupán ki,

A csattogányé utcahosszan ím,

S a dalt az ifju nép dallal kiséri.

 

És mintha a szent béke, mit lehel,

Egész világon széjjeláradozna,

A föld és ég, e régen elszakadt

Két testvér is dűl egymásnak karjába.

 

Az ég földünknek gyászát ölti fel,

S ezen csillagként égnek fénybogárkák,

A méla hold a frígy apostola,

S ezüst sugári azt összébbcsatolják.

 

A pór előtt áll most már a falu,

Előtte mennek bőgő marhanyájak,

Meg-megritkulva egy honos kapun,

Míg körmeik porfelhőket kaparnak.

 

S a porfelhőben fel-feltűnedez

Egy-egy háztűz vidám fellobbanása;

A tűz fellobbant, mert bogárszemű

Menyecske rőzsét most rakott reája.

 

Melléje téve szépen, rendesen

Mázos bögrékben a szűk estebédet,

S kisgyermekével karján a söpört

Udvarra megy, hogy várja ott a férjet.

 

A font kapun most tért be a tehén,

Vidáman menve a nagyobb leányhoz,

Jól tudja már, hogy simogatja majd

S kicsiny kezében néki sós kenyért hoz.

 

Míg a pajzánabb, a vadabb fiú

Dobogva jő a tüsszögő lovakkal,

És a csikorgó gémnek vályuján

Meg-megkinálja most huzott itallal.

 

Szent egyszerűség, boldog kis világ,

Hol együtt él még Isten, ember, állat –

Csak lépj be – akit ilyen rév fogad,

Ah, annak lelke nem, csak teste fárad.

 

A kis menyecske csókkal jő elé,

Mögötte szűköl a házacska őre,

Az örvös eb, és úgy tolakodik

A zajgó kis család vidám körébe.

 

Majd a kis lakba nyit be a család,

Az estebéd már párologva várja,

A gazda osztja ki a kenyeret,

A házi asszony áldást ad reája.

 

Mesét hallgatnak aztán a fiúk,

S ki mit tapasztalt aznap, elbeszéli;

Odább vetetten áll a tornyos ágy,

Melyben még élnek tündérhon regéi.

 

Felette testvérfejdelmek gyanánt

Az álom és a szerelem honolnak;

Testvéreül csókolják a nyomort

A dús szerencse választott fiának.

 

 

Madách Imre válogatott művei [111-114.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44182

Madách Imre

 

 

VÁLASZUL

 

Jól mondtad óh, ha tiszta reggelen

Végigtekintünk bájos táj felett,

Körűlünk zsong az élet műhelye,

S napsugár tölt el minden téreket:

Nem az egyes fa, bérc, mi megragad,

De a szellem, felettek mely lebeg,

S kicsinységünknek fájó érzete

Beléolvadni vágyik és remeg.

 

Jól mondtad óh, ha csendes éjfelen

Végignézünk a milljó csillagon,

S porszem-világunk és a végtelen

Közt állva, sejtés bűvarázsa von:

Nem az éj s csillag az, mi megragad,

De a szellem, mely közte tévedez,

S mint idegen s velünk mégis rokon,

A múlt lelkünknek fájó kéjt szerez.

 

Jól mondtad óh, ha hallgatunk zenét,

S hullámzó árján lelkünk a hajó,

Majd játszi kedvben rózsás part előtt,

Majd vad vihar s szirtek közt hánykodó:

Nem az egyes hang az, mi megragad,

De a szellem, mely mélyében beszél,

S bár félig értjük meg csak hangjait,

Ragad, ragad, s lelkünk örülve fél.

 

De azt nem mondtad, ím elmondom én,

Hogy drága nő, ha hozzám vagy közel,

Nem játszi kedved, gazdag bájaid,

Nem lelked büszke röpte bájol el.

De az a szellem, mely körüllebeg,

S egy ily világot szent egységbe hoz,

S mit éjfél, nyári nap, mit zene szül,

Egyszerre mindaz általárjadoz.

 

 

Madách Imre válogatott művei [73-74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44181

Madách Imre

 

 

HÓDOLAT MÁRIÁNAK

 

Neked szentelt ifjú szívem

Minden vágyat, szerelmet,

Te a nap, én meg a fűszál,

Mely nyíló általad lett.

 

Fogadd el, lányka, szívesen

Mit szellemed teremte,

Minden fűszálnak nyílnia

A nap is megengedte.

 

És bár egy-egy életsugárt

Lövel minden virágra,

Nem ég kevésbbé fényesen

Ragyogó koronája,

 

Nem mondom én se, hogy szeress,

Csak adj sugárt, hogy éljek,

S neked virágként illatot,

Színt, harmatot szenteljek.

 

 

Madách Imre és Jókai Mór

válogatott versei [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44180

Madách Gáspár

 

 

DICSÍRET

 

Ó, Jehova, szent Istenem,

Életemben légy vezérem,

Dolgaimban segedelmem,

Tisztességes előmentem.

 

Óhajtozván téged hívlak,

Alázatosan imádlak,

Jobb kezed felől hadd álljak,

Mert üdvözítőmnek tartlak.

 

Segélj engem szükségemben,

Ez mostani nagy ínségben,

Végy fel engem én igyemben,

Szoríts be te szent kezedben.

 

Minden időben velem légy,

Engem szárnyaid alá végy,

Üdvözült néped közé tégy,

Minden jókkal áldj s nevelj így.

 

Őrizz nagy kegyesen engem,

Tarts lelkem nagy csendességben,

Bűneim távoztasd tőlem,

Ne hagyj megfúlni bűnökben.

 

Így tarthatsz engem boldogul,

Ha te lész nekem oltalmul,

Megáldván kegyességedbűl,

Szentséges áldomásodbúl.

 

Szentháromság egy Istenség,

Legyen teneked dicsőség,

Tőlem, fiadtól, tisztesség,

Téged dicsírjem mindvégig.

 

 

A XVII. század költői [174.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44179

Lukátsi Vilma

 

 

KÉPESLAP HELYETT

 

Hófoltos még az északi oldal,

a távolság csak ködösen üzen,

de a falun átnyargaló szellő

már tavaszt hullajt szét a hegyeken,

…valahol az utak összefutnak,

az ösvények is összehajlanak,

a Sajó fűzbarkás partja hívja,

csobogva fut felé a kis patak.

A cinkék a párkányomra szállnak,

– gyermekmeséből röppentek ide –

fenn a háton vaddisznó-túrások,

nyúlnyomok és riadt őzike…

Emeleti ablakomból látom,

– föl kell néznem rá – a magas fenyőt,

tövében a puli házikója:

az Alföld őrzi itt a hegytetőt.

 

Egyre jobban felejtem a várost,

gondjaimat is messze odalent;

hangol a láthatatlan zenekar,

és rázendít a csend

                               a csend

                                            a csend.

 

 

Áldjad, lelkem az Urat [113.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44178

Lukács Sándor

 

 

EGYMÁS NÉLKÜL

 

ma beszélgettem a kerttel

nyarakra emlékeztünk

rakoncátlan forró éjszakákra

simogatnak a füvek

és mindenki mindent felidézett

nem volt titok közöttünk

a hamar növő cseresznyefák

kamasz módra viháncoltak

a törpefenyők derűvel nyugtázták

az öreg bokrok szentenciáit

amikor rám került a sor elcsendesedtek

érdeklődéssel lesve szavaimat

s én próbáltam velük megértetni

hogy egymás nélkül

nem jutunk semmire –

 

 

Az év versei, 2011. [126.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44177

Lukács Sándor

 

 

ÉBREDÉS

 

Hegyeket tapint a hajnal –

körvonalait veszti egy csillag

és homlokodra száll –

kibékült velünk az éjszaka –

függönyünkön tengerek ráncai

de ablaknyi öblünk még mozdulatlan –

előttünk újra egy világmegváltó ébredés,

könnyű még a terhek tánca kipihent vállainkon

mert elsüllyed ilyenkor a múlt,

csak pincéiben, a kis létszámú túlélők előtt

illegeti magát a felöltöztetett Idő –

 

 

Szökés, 1985 [86.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44176

Lukács Sándor

 

 

AHOGY ELRENDELTETETT

 

a kezdet-kezdetén

még kormozott üveglap mögé

rejtőzött a szem hogy a ragyogás

meredek csúcsain feljusson a zenitre

árnyéktalannak látva a távoli földet

nyugodtnak a lustán heverő tengereket

és termőnek a kietlen sivatagokat –

így lebegett

– csak jámbor szelek paskolták néha –

a fény vásznain kipontozott

befoghatatlan szélességű

élettér-panoráma –

de

a valószínűtlenül nyugodt ég

kékség-mögötti kohóiból

felszikráztak mázsás mennykövek

hogy a zenit megroggyant grádicsain

horzsolva felhők ormait

visszazuhanj bölcsőid fölé

és tovább élj

ahogy elrendeltetett – –

 

 

Szökés, 1985 [59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44175

Lukács Sándor

 

 

A TEREMTŐ

 

hegyeket igazít

törésvonalakat húz

földünk keserű kérgén

hogy gejzírek és lávák

bugyborékoljanak

a már rég-nem-zöld

növényzetre, a magukat

szelíden megadó mandulafákra –

de a parton

az éles homlokú sziklák

kettévágják a fényt

helyére billentik a tengert

hogy medrében

az összeomló tornyok elsimuljanak

hogy a redőzetlen ragyogáson

mégegyszer megtegye

a bibliai távot

az újra leküldött

Fiú –

 

 

Szökés,

1985 [58.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44174

Lukács Sándor

 

 

VELED

 

Amikor először moccan

magzatként a pillanat

már ki is pattan az előzőből –

(madarak csőrén villan így a fény)

amikor körmeid tükrében elmozdul

a félhold s a pórus-pontok apró erdeje

kézfejeden szemernyit eltolódik

mielőtt a párnák habjában hullámzó

tenger-arcok végleg elmerülnek

(vörös korallként bambán imbolyogva)

miután a törmelék visszatér a kőbe

s egyetlen tömb lesz a parton újra

megérintelek hogy e töredék-időben

elmerüljek Veled –

 

 

Szökés, 1985 [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44173

Lukács Sándor

 

 

HAJNAL

 

hajnal

tükörtelen folyódba

süllyednek nehéz gyémántgömbök –

hajnal

gyönyörű süllyedés

add halványuló holdadat

mely már csak sárga forradás

zuhogó fehér egeden –

hajnal

szemhéjamon átütő sugár

add, hogy eresedő hasadból

kipattanjon a fény

és elöntsön engem kedvesemmel

 

és elöntsön engem kedvesemmel –

 

 

Szökés, 1985 [30.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44172

Lukács Sándor

 

 

MAJD A TERHEK

 

Ha úgy érzed, hogy már véged, majd a terhek

visznek téged. Poharadban fintor ül, a szeszek

benned fáradoznak, okos delfinek álmaidban

hullámokból a partra dobnak –

És fekszel a fény tű-hegyében, s ébredni sem

volna jó. Csak repülni földön-égen, a csillagos

mindenségben, emberarcú léghajó –

 

 

Szökés, 1985 [25.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44171

Lukács Sándor

 

 

MÉG A RIGÓK IS

 

Hogy várja a föld, repedezve

szárazzá-öregedve az estét!

De kerek és peckes a Nap még

habzik pirosan a muskátli-sor

tegye mindenki jégre a testét!

És a hegyoldal!

Komor háttere aranynak, kéknek

áztatja, sebzi a fény

ormai lassan már arcomig érnek –

Ütközöm levélbe, illatba, szélbe

– valahol távoli ének –

ebben az irdatlan ragyogásban

még a rigók is feketébbek!

 

 

Szökés, 1985 [12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44170

Lukács Sándor

 

 

HA VISSZANÉZEL

 

tágasabb volt akkor itt minden –

gyerekszem végtelen tereiben lebegett

a diófás udvar, s a lépcsők szegélyén

örökké virító kőrózsák kelyhében álmos

macska-pár –

a pallók mögött, túl a kerítéskapun

szódáskocsi rúdjánál prüszkölt a buborékos ló,

s egyszer, a padlásról kibújva a tetőn rekedtem

kiszáradt medrű bádog-ereszben –

ha visszanézel, régi szoba ring

későnyarak szél-védett öbleiben –

karszék takarja ki magát

ahogy felkel róla egy árnyék,

hajlásaiban hátak emléke

és kézfejeké, karfája kopott bársonyán –

a nagyasztal, alatta vastag tölgyfaláb

hűvös falakra hull a fény

a függöny csipkéin

függ a délután –

 

 

Szökés, 1985 [8.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44169

Lukács László

 

 

LÁNYOMNAK

 

Majd ha karjaid közt fogsz tartani engem

te, akit most én emelek,

babusgatni fogsz, gyenge vénembert,

ahogy én téged, pehely gyereket,

 

ha majd elkapsz utolsó estemben,

mint dőlni készülő botot

s már alig ragadó öreg szívem

friss lányszívedhez tapasztgatod,

 

s állok, karodban, nem moccanva,

s titkon, szárny nélkül is, röpülök,

bárhogy szorítasz, sebesen szököm már,

halovány, messzi csillagok között;

 

akkor érzed majd, milyen meleg voltam

szétfoszló kendőd ha már nem leszek.

Két üres karod felém tétovázik;

s mackód üvegszeméből könny pereg.

 

 

Leejtett furulya, 1940 [115.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44168

Lukács László

 

 

SZABADULÁS-VÁRÁS

 

Hálót vet a rács a diófára,

nem látok ki, csak ily hálós tájra.

Mikor múlik szememről a hályog,

s látok újra hálótalan tájat?

 

Kenderből sodrom a pillanatot,

orsóra csavarom fel a napot,

fonál hosszán pörgetem az időt,

rokkával, e lágyan zúgva telőt.

 

Hűs hajnalban feldobom a napot,

dél lesz, mire fényesen fennakad,

pányván húzom – ahogy vörösödik.

Megszakadok, s rám szakad a sötét.

 

Fordul a nap, rója sötét körét.

Jár fölöttem, mint a malomkerék.

Hétté nyúlik, olvad hónapokká,

felhőknek sóhajtott sóhajokká…

 

 

Leejtett furulya, 1940 [112.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44167

Lukács László

 

 

LÁNYOMHOZ

 

Szívedben, mint egy égen

állok én, talpig fényben.

Lábam szived alján áll.

Fejem szived csúcsánál.

 

Nem fogok mindig állni.

Egyszer el fogok szállni.

Napfényem el is árvul.

Csillaggá haloványul.

 

S oszlik majd az az éjjel.

Meg fogsz telni új fénnyel.

Szívben fogsz állni, mint én…

És el fogsz szállni, mint én…

 

 

Leejtett furulya, (1939?) [77.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44166

Lukács László

 

 

SZELÍDSÉG II.

 

Ha én patak volnék,

kövek közt elfolynék, –

hátamon, habomon

virágszirmot hoznék.

 

Hogyha én hegy volnék,

bátran magasodnék,

de egy felhőcsókra

puposan megállnék.

 

Hogyha eső volnék,

lágyan csorgadoznék,

ezer hűs cérnámmal

eget földhöz varrnék.

 

Hogyha csillag volnék,

messziről csillognék,

őzike szemében

keresztként megállnék.

 

Ha pedig őz volnék,

erdőn kóborolnék,

vékony lábaimmal

békén harasztolnék.

 

Galyakat szagolnék,

gombát szimatolnék…

Puha fehér farral

fatörzset csiszolnék…

 

Nagyon boldog volnék…

 

 

Leejtett furulya, 1939 [75.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44165

Lukács László

 

 

FELESÉG

 

Feleség, feleség –

játszom én e bűvös szóval,

mint lopott kinccsel a tolvaj,

fülemnek szép e zene,

táncra perdülök vele,

mintha karcsú derekát,

ha kimondom, fogom át.

Feleség, feleség,

feleségem, feleség,

nem szerető, nem mennyasszony,

se nem mátka, sem kisasszony,

csak feleség, feleség,

feleség lesz a szobában,

karcsú feleség az ágyban,

feleség, feleség,

feleség búj képkeretben,

feleség tipeg megettem,

téli bunda, nyári ruha,

tarka lesz mind, egy se csúnya

s mint héjában a körteség,

benne ízes feleség.

Felem, szépem, szebbik felem, –

olyan fél vagy, mely ha szoroz,

nem kevesbít, ketté nem oszt,

de még növel, az vagy: párom,

két életem, házasságom,

nem szeretőm, futórózsám,

nem csak futó pásztorórám,

lelkeddel is hálnék hosszan,

holtomiglan-holtodiglan,

pásztoróra, pásztorév,

pásztorélet, az a szép,

pásztorogjunk immár együtt,

ha eső esik, ha nap süt,

fele rám jut, fele rád,

megosztjuk a sugarát,

megosztjuk a mindenséget,

betegséget, egészséget,

feleség: fél-egészség,

az élet szép egyesség.

 

 

Leejtett furulya, (1939?) [66-67.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44164

Lukács László

 

 

HEGYTETŐN

 

Add a kezed s kapaszkodj.

Arcodból a bizalmaskodó

ágakat hajtsd félre.

A tüske se szúr, csak cirógat.

S ha, vásott kölyök, a szél

százszor is összekuszálja

hajad, – vesd hátra,

vidám nyaklendülettel.

Így! Lihegsz. Ki vagy pirulva.

De a hegy nehéz dűlése

lábaid domborulatában

finoman feszül. S a szél

a levelek zöld pórusait kimosva

szemeid tiszta tálaiban csillog.

A messzi torony

egy gondolattal közelebb jött.

S hallod a patakot, cérnahangon

ahogy a kövekkel diskurál.

Az égen csak egy

faágat látok.

Blúzod fehér hajtókájának

beláthatatlan hómezőin

tűnődve baktat egy bogárka.

Akkora mint egy mozgó porszem.

Meglengeti üvegszárnyait.

 

 

Leejtett furulya, 1930 [47-48.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44163

Lukács László

 

 

SZOMORÚSÁG

 

Van úgy, hogy néha nem tudod, mi bánt.

A szíved úgy fáj, mint az alkony-égen

elhúzó messzi felhő fáj, ha nézed.

Erőlteted mosolyra szád, hiába.

Ínyed fanyarul visszaernyed és te

keserűn nézed, hogy lubickol

a kacagás boldog zuhatagában

szerelmesed, ki most oly idegen.

 

Ilyenkor úgy vonz valami

az éjszakához, a hideg magasba.

Felnézel a drága, hű csillagokba,

és forró könnyben úszik a szemed.

 

 

Leejtett furulya, 1928 [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44162

Lukács László

 

 

A FA

 

Nézd ezt a fát, ez itt az élet!

 

Lehúnyt szemekkel gondolj messzi, messzi,

a föld alá gondolj, hol szétereszti

gyökere ezer kúszó, ágazódó

karját a fa. A vén talajba torló

gyökér kutatva, tapogatva, kúszva

merül a vak, bizonytalan humuszba,

a föld fekete, alvadt tengerébe

és lent az áldott hűvösségben élve

nedves mohó ajakkal issza, issza

– mint csecsemő az anyja mellét – szijja

a végtelen, termékeny vak sötétből

a drága nedvet, földből és esőből.

 

Nesz nélkül árad, mint egy boldog álom

az éltető nedv a sok titkos ágon,

gyökér folyók akár a vér a szívbe,

torkollnak össze fent egy izmos ívbe,

mely az erőtől görcsbe csavarodva

vájja magát fel egyre magasabbra,

a gyökerekben, rostokban s inakban

erő száll fel a mélyből láthatatlan

s mindaz, ami a mélyben szunnyad érve,

erős törzsként bukkan a föld szinére.

Apa fiát taszítja így előre.

A talpazat néz így a szűz tetőre.

Felfele! Fel! Kígyózó gomolyaggá

bomlik a törzs, vaskos izomfonattá,

mint alvó, akit meglehelt az élet

s fekete éjből kéklő égre ébred, –

alszik a föld, de ifjú barna sarja

merész álomként lendül a magasba!

A fa az élet. Nézd domború törzsét,

s rajta a ráncok fekete redőjét.

Mögöttük nő a hús, a puha ágyban,

a háncs alatt, fehéren, a homályban.

Növés az élet. – Nedvek áradása,

néma imája, bugyborékolása

bogozza-fejti szét a titkos hálót,

amit a magra védő burka ráfont.

Sejt sejtet fejtve, rostokká lazulva

sietteti a fát a kék azúrba,

ahol a szellő s a zivatar vár rá.

Így tágul a törzse erős sudárrá,

amit inak és páncél kérgek védnek.

Vidám daccal veti fejét a szélnek.

Hajladozik kevély, szép derekában,

meg nem roppan az élet viharában.

Nem! Sejtek, rostok, háncsok s durva kérgek

egy akarással törnek fel az égnek.

Ággá terülnek, lombbá sokasodnak.

Sátrat vetnek a fáradt vándoroknak,

s a sűrü zöldön át, hol néha röpkén

félénken villan fel a messzi napfény,

felérnek az égen aranyló naphoz,

esőhöz, szélhez, szabad zuhataghoz.

Millió vágy bomlik magasra lentről.

Elkábulva a kéklő végtelentől

ölelni vágyó karral tárja széjjel

zúgó száz ágát a fa, nappal, éjjel.

S a Vágyat, amely évezredek óta

szunnyad a földben, tar sziklákba oltva,

gazdag humuszban, fájó emberszívben,

a törzsön át emeli roppant ívben

az ég felé, hol millió levélke

– millió apró zöld-arany tenyérke –

tengere tárja ki a végtelennek

a Föld álmát, a kéklő nagy tereknek.

 

 

Leejtett furulya, 1928 [41-42.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44161

Lukács László

 

 

A TENGER

 

Hegyek közt, erdők mély ölén,

bozontos sziklák közepén

fakad az ér…

 

A kavicsok

között a sok

zeg-zugon át

a száraz ág

s a törmelék

közt egyenes

utat keres.

Aztán a szűz

mederbe hűs

víz folydogál,

néha megáll,

keres, kutat,

hol elakad,

hol ujra vad

sugárba tör,

fürgén, üdén,

miként a fény,

mely rajt cikáz,

játszik, cicáz

és gondtalan

zuhan, suhan

a part között,

bozót között

és cserje közt.

Amint a nap

rátűz, a hab,

mint millió

gyémánthajó,

magasra fel-

szökell s ezer

darabra hull,

felül s alul

csepp cseppre hull

s tovább folyik.

 

De most patakká szélesül,

a sziklamenti fák közül

a lejtőn át, a réteken,

a virághímzett szőnyegen,

árkon és bokron át lejut

a völgy felé, hol tág az ut.

Most már hangosabb, csacsogóbb,

bokornak, ágnak búcsuszót

cseveg, amint tovább-halad

s az út mögötte elmarad.

A tükre is már szélesebb,

visszaveri a réteket,

bokrokat, fákat, malmokat

s a kék eget.

Széles kövein süt a nap,

fényes kövein gyűl a hab,

sustorgó zajjal csapja át

a sziklák zúgó kordonát.

Apró folyások, kis erek

összekerülnek s meredek

esésben, zúgó zuhatag

árjában eggyé omlanak.

Mindig nagyobb lesz, áradóbb,

habok gyöngyöznek, fodrozók,

tükörsimán vagy fodrosan

a szélszántotta ár suhan,

minthogyha nyugtalan vize

soha nem csendesedne le.

De mikor a völgy szűk fokán át

eléri már a messzi rónát,

futása lassul, medre tágabb,

s a kis patak szélesbre árad.

Megismerkedik a lapállyal,

szélesb tájjal, nagyobb határral.

Elömlik tiszta, tág tükörrel,

beszédbe áll az égi körrel,

ahol a lomha, messzi felhőt

hajtják a fürge, földi szellők,

ahol az alkony és a hajnal

festik tündéri színzavarral

alvó földanyánk örök álmát

az örök, kéklő panorámát.

Mert ami itt a föld ölén nő,

sárban burjánzó, vízben élő,

mind csak a magas égbe vágyik,

tölgyóriástól kis bogárig.

S a nyugodt kékség kupolája

felé csöpp szívét mind kitárja,

mind kitárja, feléje nőne

– pálma szökken a puszta kőre –

és a hömpölygő, lassú víz a

kékséget addig, addig issza,

míg csak folyóvá meg nem árad

s nem ismer többé utat, gátat.

 

Kanyarog, úszik, isten tudja, merre.

Idegen tájak ágya lett a medre.

A napnyugtát felissza bő vizében,

szigetek kelnek tágas kebelében.

Városok mellett hömpölyg széles árja,

ki tudja hány sóhajtás száll utána.

Lámpák sorát tükrözi messzi színén,

hidak görbülnek órjás háta ívén.

Szennyes folyók seregjét mind felissza,

de egy mederben egyesül a tiszta

a piszkos vízzel és a szenny sarát a

zúgó ár sodorja mind továbbra.

Bárkát, hajót, sokféle tarka népet

egyforma gőggel hordja, mint az éket,

míg meg nem unja, aztán vad szeszéllyel

kincset és álmot zülleszt szerteszéjjel.

Vihart és békét ringat önmagában,

élet teremhet s vész a szörnyű árban.

Az emberélet örvényén a sorsok

úgy váltakoznak, mint ölén a sodrok.

Több mint a kéj s több mint a szenvedések,

öröm és bú egyetlen medre – élet,

élet! kinek hatalmas szívét felcsigázza

a végtelenség kínzó, édes vágya.

Tenger, tenger fakadhat csak e vágyból!

Az a tenger, melyet mindegyikünk a szivében ápol.

Folyamtól érig, embertől zsenge csecsemőig

ez a vágy tobzódik, harsog, vagy csöndben érik.

Az élet, évek, harcok és célok torkolatja,

a szenvedés és a boldogság gyermeke s édesatyja,

melyben úgy vész el a kín, mint a tű, örökre elmerül,

de a boldogság valahol a mélyben gyöngyökké nemesül.

Ó, messzi tenger! Boldog, kegyetlen Élet!

Adj erőt folyamnak, pataknak s gyenge érnek,

hogy sóvárgott öblödet egykoron mind elérjék,

azok is, akik már erősek, azok is, akik gyengék.

Adj erőt! Erőt! A messzi utat, hogy megtegyék,

Add – rohanó zuhatagok feltarthatatlan erejét.

 

 

Leejtett furulya, 1928. február [37-40.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44160

Lucskai Vincze

 

 

ŐSZI SANZON

 

suhog a lomb

didereg

rőt cseppeket

zokog

a tájra

kék

dér

keblére

zárja

az ősz

minden

bánatát

dalát

hogy

múlok

csendesen

s mint

nyírfám

nyúl

távozó

levelek

után

úgy

kuporgok

szétszórt

kincseim

hantján

sután

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44159

Lucskai Vincze

 

 

ÖSVÉNYEI AZ ŐSZÜLÉSNEK

 

kezdetben nem voltak utak

sem szomjat oltó kutak

csak kóbor léptek

vájta vályúk

és harmat vigyázott rájuk

míg gyöngykönnyeket zokogva

a hajnal

ködgúnyáit rakta

kazalba

 

hittem

a léptek úttá tekeregnek

s ha kanyarokba dől

a messzi távol

zúdítva rám az ismeretlent

még összeölelhetném

az útszéli fákat

társnak

tarisznyáltnak

 

s hol már a kövek is jeltelenné válnak

a gondolatok csendben

majd lehevernek

s megkérlek vándor

vidd hírül a tornyoknak

gúnyáim mily kopottak

s belefáradtam már a szóba

csak ülök zokogva

bokrok tövisein

tépett csipkék

izzó szavak

még parázslanak

de lám

palackban már a láng

mint alkony tüze

ha éj árkába fordul

borzongva

 

léptem mily konokul

taposta

itt hagyom néked

félig kijárva

ösvényeit az őszülésnek

 

s tenyeremből mint tétova látnok

görnyedsz fölém

s betűzöd nyögve

költeményem

az utolsót

s faragsz még rajta

jajongva

hisz a sors is azt akarta

te légy a próféta

ki ismeri a falevél röptét

s az őt követőjét

mint két röpke sóhajt

őszt ringatva

az idők málló peremén

 

kezdetben nem voltak utak

sem szomjat oltó kutak

csak kóbor léptek

vájta vályúk

és harmat vigyázott rájuk

míg gyöngykönnyeket zokogva

a hajnal

ködgúnyáit rakta

kazalba

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44158

Lőrincz P. Gabriella

 

 

HETEDIK NAP

 

Ha szorosan az

asztallába mögé bújok,

majd Hozzád simulok,

Istenem,

vagy a lábtörlő alá,

még nem tudom.

Csak azt, hogy

átlátsz minden

apró kulcslyukon.

Látod az epében,

vesében a követ,

a meszet az érfalon,

látod, ahogyan nő

a rák az agyban,

vagy asszonyméhben

a gyermek.

Hát nincs miért

Előled bújni,

csak Veled.

De, ha elfáradnál a

nagy munkában,

majd karomban ringatlak,

pihenj meg Istenem.

 

 

Fény-hiány [77.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44157

Lőrincz P. Gabriella

 

 

KÁTÉ

 

Jégcsap ég –

fagyott a gondolat,

az éjjeli fény

a földre zuhan.

Örök bölcső ringatja

tökéletessé a tökéletlent,

ponttá egészülnek a kérdőjelek.

Egymást öleli a Teremtő,

s a teremtmény.

 

 

Fény-hiány [74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44156

Lőrincz P. Gabriella

 

 

LAMPERT HÁZA

 

Átölelhető, parányi

Otthon.

Itt nem futkároz

metró,

nincsen

kikötő.

Itt szekéren járnak

a vályogos

cigányok…

Nyolckor ráérősen

ébredez a

város.

Ritkán szárad

fel a tócsa,

kényelmesen

zakatol a vonat,

utána néhány vagon

andalog…

Itt van még idő

fákat nézegetni,

és vannak még

mosolygós emberek.

Itt az eső is lassabban

szemerkél,

ha nyújtóznak kényes

fellegek.

Itt hegyek ölelnek,

és duzzad a kék

szőlőgerezd.

Itt gyakran megáll

az idő,

és tudjuk, ha valaki

elköszön.

Itt zöldebb a levél

a fán,

és tyúkok járnak az

udvaron.

Itt minden vasárnap

délután

ránkpihen a nyugalom.

Édesebb itt talán

a könny is,

ide visszavágynak

az itthoniak.

Itt megbocsájthatóbb

talán a bűn is,

az Isten, ha

erre néz,

nevet.

 

 

Fény-

hiány

[50-51.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44155

Lőrincz P. Gabriella

 

 

KOPONYÁVAL

 

Nem akarok átöltözni

Se le

Se fel

Nem vágyom lenni

Vagy nem lenni

Nem kérdés

A nagy dolgok megoldása

Nem tartozik rám

Amit kaptam

Szó nélkül viszem

Mind enyém

Az összes emlék

Velem hal meg

Ha beszélek

Ha nem

De fohászom

Még lehet

Az Egy Isten

Megbocsájt

A kárpit kettéhasadt

Legyőzték

A halált

 

 

Fény-hiány

[68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44154

Lőrincz P. Gabriella

 

 

SZÜLETÉSNAPOMRA

 

/József Attila után szabadon/

 

Mit eddig oly

Sokan leírtak,

Írom ma én,

Nem hívtak,

Csak vagyok

Sután,

S írhatnám

Bután, hogy

Véletlen jött

A rím –

Kéretlen.

A nem

Hívott harminccal

Mit kezdjek?

Gurul, mint az

Ezüst, (épp ennyi volt)

Ha Júdás keze

Megmered…

Érkezett újabb

Évemen köszöntöm

Magam (magam).

Ha telt már sok száz,

Telik most

Borra,

És holnap reggel,

Virradóra másnapos

Félhomály köszönt.

Ki tudja,

Aszályt kapok,

Vagy özönt.

De mindegy,

Mert a sor

Megszakad.

Utánunk csak kő

Marad.

Ha lehettem volna

Bármi más,

Nem kellett,

És vallomás ez nekem,

Mi eljött most, éltetem

Harmincamat a

Verőfényes március

Délután.

Mondom csak

Nekem, hogy magamhoz

Mindig hű leszek

És Hozzád örökké.

Istenem.

 

 

Fény-hiány

[14-15.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!