Keresés

Márki Zoltán

A KÜLÖNÍTŐ REGGEL

Ezüst szinkópák,

a halál hiányol,

ép mondataim

mind elengedtem,

szél koptatja

a zöldek lebegését,

a felhők vérnyomása

egyre magasabb.

Elakadt az idő lé-

legzete nyomós ködökben,

a körülményes égről

lezörren a láz,

megmerül a suhogásban

a víz, magába mélyed,

igyekszik a század,

kitart hazáig.

Szeretlek – ez az

egyetlen sírvers az erdőn,

vártalak – ez az

utolsó csönd a számban,

egy érlökés fölkínált,

fáj a levegő, megkiált,

átnéz törekvő hangomon

a különítő reggel.

Láthatatlan kesztyű, 1970 [28-29.]

Márki Zoltán

VASÁRNAPI BAZÁR

   Nincs más, csak ez a délelőtt, mely a folyóval tegeződik. Ülök,

átrobban a sugár. Megejtő igyekezettel lehalkul a szél, a helyi véletlen

kereket old. Egy méhraj légcsavarja. Állandó az égöv, előfordulok,

akár a többi egyéltű igealak.

   Nincs más, csak ez a félig elszítt sugallat, a holdomlás virágpora.

Meg elenyésző többségben levél. Az évszak szolgáltatása még hibát-

lan. Kikeltem én is a viharos nagymosás után, mit természetünk ren-

dezett. Gőzölög a kutak ásónyoma a világon. El nem csitul egy fűszál.

Ennyi mindennel már a céltalanság se tud mihez kezdeni.

   Nincs más, csak elvékonyul a látszólagos csend, kifesti szem-

öldökét.

   Őrizkedj tőlem: várlak.

Láthatatlan kesztyű, 1970 [13.]

Márki Zoltán

A DÉLELŐTT KITÉRŐI

Összegyűjteném most

a meg nem vesztegethető sugarakat,

és kivilágítanám vélük

a délelőtt kitérőit.

Meghívnám az esőket is

törvényszegő találkozókra,

de gondom lenne elhajtani

az elévült, gondterhelt felhőt.

Csapongani meghívnám

a könnyű, felöltős szeleket,

beléjük bújnék,

vigyenek ki

a hó búcsúihoz.

Madár a március,

didereg, tollában a csőre.

Fölszáll mégis

a szárnyak romlatlan vallomása.

Tapogatom a levegőt,

a hétvég hozományát.

Az időt,

mely hitetlen hegyek

felől erre tart.

A fény arcát

kezemben tartom,

szemébe nézek,

hogy szóra bírjam

szédületét.

Az ég

lebólint.

Folyik a víz,

önmagát folytatja.

Megkiáltom, villog

a fák igazsága.

Kigondolom

a virágokat.

Láthatatlan kesz-

tyű, 1970 [11-12.]

Márki Zoltán

SZÉLTÖRDELŐK

mert a fák versei

elfordultak tőlük

mert a levelek rímei

megunták kötözködésük

mert nem ismerték föl

idejében az erdő szívzörejeit

mert a koronák üzenetéhez

sohasem térhettek vissza

s mert a vadhajtások szerelmében

többször is csalódtak

kiforgatnák a füvek ékírását

s a bokrok tanúbeszédét

felhányják a gyökereknek

hogy görcsösen ragaszkodnak a csöndhöz

s törzsekhez szögeznék

a tavasz ágaskodó kiáltását

Láthatatlan kesztyű, 1970 [10.]

Márki Zoltán

JANUÁR

Panek Zoltánnak

goromba és kerek számok

lábnyomotok betemette a hó

egyetlen mondat a föltámadás

siess szerdára szombat jő

egy sor halhatatlan ragyogást

gondolt írásjelek nélkül a tél

rólad siess senki se tudja mennyi

tizenkettő elosztva ma hófehér

Láthatatlan kesztyű, 1970 [9.]

Márki Zoltán

BEFŰZHETETLEN ÉLET

   A fény súlygyarapodása kimászik a holdtalan tükörből, agyamból, s a

kénytelen falak tövén magába fordul, hogy kivárja a csillagok feljöttét, ki a

hajnali zárórát s a külsőséges, jókora reggelt, mely gondolatra ébred.

   A zéró és az alfa fűgyökere sietve visszahúzódik amerre lép, a számok

felhői egykettő nekiiramodnak a papírízű egeken, szétszóródnak a hirtelen

havak, hogy mentesüljenek az elfehéredő válság, a túlság vádjai alól.

   Kétségbeesés az este, széttárja karját, csak a nappal szája állja tűrhe-

tetlen türelemmel szógyötrő és szavakba vágó csorbítatlanságát.

   Itt készülődik szelekbe metszett, rúzstalan ajkakon, homlokom mögött s az

ablakok őszinteségén túl, hűség és titoktartás ahogy kitalálja meg kipróbálja

világra néző, éles magányát.

   És oda a súlyzó szobák vagy az oktalan táj szervi boldogsága, a fele-

lőtlen hosszmérték meg a tünettelen múlás hibátlansága, oda szó nélkül is

a szó nélküli idő.

   Vallatóra fogtam egyszer és megátkoztam ezerszer a pillanatot, amikor,

lehet, elvált bennem a szépség a mindentől, hogy meghazudtolja a huzakodó

sorsot.

   Amikor az ihlet, ez a furcsa és miniszoknyát sem viselő és láthatatlan

tündér, kézen fogott vagy ragadott, táncolni és énekelni kezdett fülem láttára

és szemem hallatára, érzékcsalódások és tapintható hangulatok közepette a

kiszabhatatlan kísértésben.

   És a hang többé nem tud szabadulni ettől a szerelemtől, a toll tintába

mártott akarata áldássá és méreggé zöldül, kettétörik a születés pohara és

a páros halál álma rám borul.

   Lélegzetet veszek a társalkodó kegyelemből, mely a fák és a hegyek for-

gandó szerencséjéből támad, mennyei kapuk nyilatkoznak, csoportokban jár-

nak az utcán a kertekből megszökött kivételek, a délelőttök.

   Az örökkévalóságra feszített áhítat látomásokban éli ki egyetlenségét,

s múzsákhoz fohászkodik jelenlétem az évek összekötő szövegében, míg egy

villám fölkiáltójele félbe nem szakít.

   Egész vagyok beleszólni a vívódó elemek vitájába, esetleg belemászni

a világ körképébe, nem eldöntendő, de mégis megkörnyékezve a honkereső

igazságot, az üstökös és naplopó véletlenekét is, a kard- és ködnyelő alkal-

mat se szalasztva el, ha már fölszellemült az alj nélküli káprázatban.

   Átvet a jóreménység tűfokán, vers helyett befűzhetetlen élet a vers, csil-

logásra fakad az elhaladó, karikálló napszakokban, játszik nekem vagy vélem

és megkapaszkodik szememben.

Láthatatlan kesztyű, Kolozs-

vár, 1969. április 22. [5-6.]

Márki Zoltán

FELKÖLTÖZTEK A HEGYRE

Egy nap a tömbházak felköltöztek a hegyre,

s magukkal hurcolták mind az emelődarukat,

a kerteket kiteregették a lejtőkre, széleiket

               lugasokká begyűrve,

s mint valami függönyt, az erdőt a csúcsokra földobták.

               Mire kiértünk,

egy-egy teherautó porozott oda még a lépcsőházakhoz,

zavartan köhécselve, mint kinek alig van dolga itt,

földvájók lépkedtek kifulladva a kaptatótól

               s harapós kedvvel.

               S láttuk,

a hasas betonkeverők is kijöttek, nyilván lábatlankodni,

s a villanyoszlopok bebámulnak a szobákba,

pislákolva, mint akik nem hisznek a szemüknek.

               De hát

               kora reggel óta talpon voltak,

s be is rendezkedtek már annak rendje s módja szerint

               s immár végérvényesen a házak:

torkos ablakok nagy kortyokban nyelték a fény szódavizét,

a habzsolva ettek a levegő napsütötte kenyeréből,

fölvonók suhantak le-föl a lélegzettel,

zuborgott a meleg a lakások ütőereiben.

               Éltek,

               ilyen magasra fölvitték

               a falak,

kézzel érinthetőn, bár szinte megfoghatatlanul,

hogy míg a város föl nem nézett munkájából,

ők tornyokkal támasztották alá az eget.

Napszakok éhsége, 1969 [93.]

Márki Zoltán

A PILLANAT KAPUJA

a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért

nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle

egy játékbaba kacéran mosolygott s hívogatott

akár a régi mesék angyalai a gyermek álmát

szökőkút borzolta föl kontyát egyetlen könnyed mozdulattal

s csobogni kezdett a rácsok mögé zárt vasínyű forrás

galambok kopogtatták a kastély frissen vakolt falát

melybe valaha ágyúgolyó csak holmi kárt ha tehetett

s tündököl most is a múlandóság törvényeit semmibe véve

a tévéantennák csokrán fölizzó hirtelen fényt figyeltem

s mentem tovább a reggel zümmögő munkacsarnokában

a fák alatti árnyak fészkeit meg nem zavarva

mindig a napon hogy süsse arcomat a nyár jósága

a házak mind felém fordultak kérdezőn nyugtalanítón

mint emlékek díszletei fogtak körbe a nagy terek

míg villamosok hozták s vitték magukkal el a zakatolást

s füst szállt a tetők fölött hosszan akár egy rossz gondolat

szőke felhők utánozták a szarvasbikák délceg harcát

az ég tisztásain agancsaikkal egymásnak feszülve

s csattogni kiültek egy torony kőperemére a szélkakasok

a hídon éppen átsuhant egy repülőgép palakék keresztje

s úgy folyt lassan a víz mintha önmagát unszolná

fűzfák térdeltek a partra hogy megmossák hajuk

s egy fényképezőgép rögtön elrabolta meztelen szépségük

csókra kínálták ajkukat a vérszínű rózsák remegve

s a forgó-permetezők röpülni küldték az illatok vágyát

ez hát az idő hétköznapi ruhája melyet a város koptat

gondoltam én a pillanat sarkáig kitárt kapujában

a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért

s nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle

Napszakok éhsége, 1969 [82.]

Márki Zoltán

JELZÉS

Kezedből

rebbennek föl a csillagok,

hogy átszakítsák a lüktetés

hártyapapír-egét,

ha röptüket a tenyeredből

ki tudod olvasni,

betűidet is

az űr rajzolja ki,

hogyha az üstökösök

kóborlása megosztja

szíveddel a végtelent –

bocsásd útjukra bátran

a hegyek taraján

fönnakadt fellegeket,

s mint valami szivacsot,

facsard esővé,

ha markodba kaptad őket –

nagy folyamokon,

miknek elefántháta cammogva

vinne vissza a megtérés

kék-nyugodt öbleibe,

mint ívó halak,

ússzál csak föl

a kezdet sejtelméig,

és soha ne bontsd el szádat

ettől a csóktól –

s a kút is

benned ás le a forrásokig,

hogy vízre találjanak

a kirándulók,

s a váza, mely maga

a törékeny szelídség,

gyémánt gyanánt csiszolja

finommá ujjaid lelkét –

markolni

s ütni kész indulataid is

rásimulnak jóságodra,

ahogy a domb

formát ad a

hulló hó

fehér kedvének,

s téged ír meg a levél,

ha nem szárad lelkeden

egy szava sem.

Mondom,

egyetlen jelző,

mint ősz hajszál, megöregíthet.

De:

hiába löknéd be

varázslatért

a szavak kapuját

az erdőn,

hangod

úgy hívná csak magához

a verset,

mint vadászsíp az őzeket…

Napszakok éhsége, 1969 [73-74.]

Márki Zoltán

ESTE A NAGYERDŐBEN

A fák, mint bolygó lelkek árnyai, követték

a tévé-antennák lélegző bokrait,

nikkelfények világították át a levelek

kinyúlt ujjú erezetét, akár a mikroszkópok,

távolról az egyetem üvegtüzű szökőkútjai

még küldték párájuk a postás széllel,

érccsobbanásukat villamos csattogta felém,

és tovatűnt a félhomály meleg alagsorában,

hol ruganyos visszhangot vertek lépteim,

a füvek és a gyökerek visszatértek már a csendhez

amint ott ballagtam, küszködve a sírással,

oly szép volt a világ s lelkemben a teljesség.

S ekkor egy esőcsepp gördült le arcomon,

oly súlyosan, akár a könny, mely holtat gyászol,

bujkált a hold a felhők olajfoltjai között,

s rohanni kezdtek az ágak a sötétség torlaszán,

az esticsillag egy-két lombot fölvett mentőcsónakjára,

s már koronás fők csuklottak össze a villámok

kivégzőosztaga előtt, s csak én álltam a

zivatar porló gépfegyversorozatában sértetlenül,

mert örömre születtem, mint a mesék kiválasztottja,

s a győzelem ege hirtelen kitisztult fölöttem,

s megtelt a lebegő levegő

látomásaival és szívem röpülő madaraival.

Napszakok éhsége, 1969, Debrecen [55.]

Márki Zoltán

NAPSZAKOK ÉHSÉGE

Ínyenc égövek

dagasztó teknőiben

óriáskenyerek sugárzanak,

s fények

               morzsája

                              gurul le

a levelek ajkáról is.

      A reggel

      beleharapott

      az illatokba,

      s a szél fogai közt

      morzsolja

      a rügyek

      öntudatát.

Nyakigláb árnyékok ágaskodnak

      a madarak

      fészkei körül.

Gyümölcsfák hónaljába marnak

      mindenre kész

            fagyok.

      Kicserepesedik

      a kutak szája is

a böjtös várakozásban.

            De

      a homokban

      (s a hóban)

      sem ülnek el

      a remegések.

Holdak s csodák kaptak rá

      az estek

      hangulataira,

      mióta a menny

      halántékain

      kihűltek

      az imák és a mesék.

            De:

hirtelen nőtt gondolatok kóstolnak az űrbe,

s a virágok nem tartóztatják meg maguk

a földgömbnyi remény sarkpontjai között.

      Kimerítheti

      a nyarat és a telet

      a vágyak vándorlása,

      az órák

      szemenszedett

      ereje

a csillagok járásához

      igazodik.

      Éhséggel

      táplálja

      (vagy csapja be)

      a mindenség

a napszakok világfaló kedvét,

      hogy az ősi fogásokkal

      ne tudjon betelni

      a tündöklés ínye

és a sötétség nyeldeklője.

Napszakok éhsége, 1969 [46-47.]

Márki Zoltán

SZOMBAT DÉLUTÁN

Az ég horganylemezein sarkallt a hőség,

hadikocsikkal tört utat magának július,

csikorgó talppal görgetve tova a délutánt,

és én, hogy kiérdemeljem a kertész nyár bizalmát,

a füvek hátizsákjából a szél s a naptűz

verte hegyoldalra árnykockákat teregettem:

szegődjenek a harmatgyűjtő hajnalokhoz,

és fogják föl a fellegek csélcsap indulatát.

Napszakok éhsége, 1969 [45.]

Márki Zoltán

DIES MEDARDI

Derül, borul s egész nap

csak lessük az eget:

fölcsillog egy kevés nap,

gyűlnek új fellegek.

Tűz, víz kergeti egymást,

árny fényt, vágy bút karol,

gyep loccsan, sár csap, s meglásd,

holnap fürdet – a por.

S utánad kap az aszfalt,

gőzölnek fák, tetők,

s mint átkozott-magasztalt

lényt, várják az esőt.

S ömlik jócskán a locska,

mossa lámpák sorát

s folyónk hólyaghabosra,

s reggelre áll tovább.

Agyunk egyenlítői

delek repesztenék,

ha nem kezdene dőlni

újból, mint sose még.

S úszik a táj, s vagy már-már

nem ember – béka, hal,

s hőlégsugarú szárny száll

megint le s forr, aszal.

Így váltja hát magát a

föld s menny vad kedve itt,

cseréli mindig másra

színeit s perceit.

S mag nő, erőt levél nyer,

mert csupa fény, vihar

a nyár, s áldást vizével

dajkál s lángjaival.

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [43-44.]

Márki Zoltán

EXTÉRIEUR

Virágok moccanása, mit elkerít

a méhek sugárzó zümmögése,

május illattömbjei a szél szekerein –

szemérmes füvek kínálkoznak föl a napnak,

lábatlankodnak csillám-vizek, fél lábon

áll a gólyák groteszk méltósága –

zöld lengés, mely körülrajongja a rizsföldeket,

bogárnyi busz a mindenség lebegő peremén,

s a horpasz ég alatt csak te meg én.

Napszakok éhsége, 1969 [42.]

Márki Zoltán

MÁJUS

előreküldte diplomáciai képviselőit, az elegáns és jótorkú

feketerigókat, a szemfüles, találékony (hangutánzó) kontyos

pacsirtákat. Persze, csak túlzott óvatosságból, mert egyál-

talán nem volt félő, hogy szokástól és bevett közmegegye-

zésektől eltérően, hűvösebb fogadtatásban részesüljön. Er-

dei pintyhírnökök útján érintkezett a várossal, melyet még

megszállva tartottak az ÉSZK (évszak közi) napok ide ve-

zényelt egységei, s tudta, hogy a lakosság mennyire meg-

elégelte már az átmeneti állapotot: rég felélte a téli áb-

rándok szépségeit, rögtön elfeledte a gyönyört, mihelyt be-

telt az olvadás víz- és illatfakasztó csodájával (minden

csoda három napig tart), és unja már a rügyek és bimbók

félénk, csukott ajakkal adott csókjait. Merev, feszes tar-

tással galambok menetelnek türelmetlenül kopogva az ab-

lakpárkányokon, mint valami ólom (szürke) katonák. Kora-

érett bokrok ugranak egymás hátára hetek óta a folyópar-

ton. Őt várta mindenki, valami hatalmast, véglegest, dön-

tőt, visszavonhatatlan mindenről elfeledkezést. Hívei leírá-

sából értesült, hogy nem bírnak többé magukkal a kapák,

ásók és gereblyék, ahogy kert vagy parkok szagába ütköz-

nek, ficánkolni kezdenek, ha nem markolja őket keményen

a kéz. Egy díszgömb kipukkadt, olyan nagyot lélegzett a

déli habzsos hirtelen-melegből, s alig fér bőrében a sorsaváró

futball-labda, amint zöld pályát (kiskapusat, nagykapusat,

mindegy!) érez pattogni játéka alatt. Fáradhatatlanok a

gallyazó-ollók, ezek a csattogó, lelkes állatok. Még a kedve-

szegett, magányos kőasztalok is fölhevültek a tiszta szán-

dékú, de néha oly tüzes verőfényben. Locsolóautók perme-

tezik az áporodottságot, öreg, roskatag fák élénk levele-

zésbe bonyolódtak egymással és egész fiatal alig-szok-

nyás bokrokkal, sőt tejfelesszájú hajtásokkal is. Blazírt bá-

natok kibújtak odúikból napfürdőzni. Megvan minden a

mértéktartó boldogsághoz: idő, érzékek és a látszatok –

állapította meg Május –, de természetéből eredően töb-

bet akart: emberek özönlését az újraoltott tavaszba és ön-

maguk megnőtt tavaszába. Még csak fél lábbal lépett be,

még csupán előőrsei, a nyakigláb jegenyék és az állig zöld

csicsergések gépfegyver-fészkeivel fölfegyverzett tölgyfák

érték el a peremterületeket, s máris tombolásba fogott va-

lami észvesztő fogékonyság. A levegő zúgott, mint a ha-

rangszó, ótornyok vigyázzba és díszbe vágták magukat,

reggelre a körút zsúfolásig megtelt találkozásokkal: össze-

futottak a tereken is, és ingyen osztogatták, méregerős szív-

erősítőként, a szót. Az úttest lelket kapott. S aztán ahogy

illik, úttörők nyitották meg az utat, s a gyáriak, diákok,

sportolók pedig a délelőtt sorfala közt vonultak. Műhely

gurult elő egy üzemből, kalapács hasábnyi sugarakat dön-

gölt, kerék saját és mások szerencséjét forgatta. A kíván-

csiskodókat hátára kapta a járda, lássák, sarkonként újabb

ötletek találják föl magukat és állanak a sarkukra: vitor-

lásgép hozza szárnyán a szelet, autó függőkertet himbál,

egy élőpiramis (bár mindegyre úgy tűnik, önkívületbe esik)

másodpercenként önmagát múlja fölül. Lányok jöttek ar-

tista léggömbök mutatványaival a fejük fölött, tornászok

mozgólépcsőt rögtönöztek a le-fölsiklásnak, s izgatott zász-

lók érverését számolva a menetoszlopok az általános lükte-

téshez igazodtak. Így vonult be Május: a teljesedéssel, mely

nem vesz tekintetbe mellékkörülményeket, lázzal, melyet

egészség szít, virágok eltilthatatlanul lobbanó magfúziójával

a légben és csírák föld alatti atomrobbanásaival. Egy kis

földindulással, mely a termékenység hasadó-anyagait szórja

szét. Köszöntötte hát születés- és névnapja, mely a világé

s a világ, mely mindenkié, mert ő egyesíti a közelt és a

messzit egyetlen kézfogásban, mert rég szövetségre lépett

hontalan tájakkal és vágyakkal, hogy a legmélyebb kútból

is fölhúzzák az égre ezt a napot. Ünnep van az utcánkban:

sodródik, árad minden, lábakon és gondolatokon.

Napszakok éhsége, 1969 [40-41.]

Márki Zoltán

MÁRCIUS

rajzolja magát pár napja deres derengéseivel, ezüstjei

reggeli reményével. Az éjszaka olyan, mint valami gyöngy-

házég alá zárt várakozás, suhogásban és dörömbözésben

tör ki, hogy nyissák meg már a meleg kapuit. A nappal is,

mint a felkelt akarat, türelmetlen, és meg nem hátráló

szabadságvágyával oly elidegeníthetetlenül a jövőé. A tél,

a zsarnok tél, amilyennek Petőfi érezte, ellensége lett min-

den. Korszerűtlen, megtapadtságuk dogmáihoz ragaszkodó

jégtömbökön a szivárgó víz modern szívóssága, ahogyan

talajig vájja ki a maga absztrakt-formátlan völgyét, ku-

bista füvek, melyek megtépázva és a fájdalomtól még szür-

ke-sápadtan tapogatnak egy bizalmasabb éghajlat tájai felé,

rügybontásra készülő ajkak, amint mélyet szippantanak a

levegő ihletéből. Érdes és éles, vág és csap még ez a levegő.

Tárd ki hajnalban erkélyajtódat, úgy zuhog alá, mint kés

az elítéltre. De karolj belé délben: hozzád tapad hónalj-

forrósága. Röpülj csak madaraival: útra kelt már vele a

mindig diadalmas indulás. A tavasz. S nem Mars hadisten

bátorsága ez a vérbeli, vértelen kezdés. A szeleké. Ventôse

– szelek hónapja, ahogyan Fabre d’Eglantine nevezte –

üzen hajlékony és hajthatatlan fuvalmaival, lengeteg és lob-

banékony, tüneteg és robbanékony rebbenéseivel. Sarjadzás,

növő mozgás írja itt magát szálkás betűkkel, ágaskodó

kijelentésekkel és fékezhetetlen körmondatokkal. Éljenek a

fák, a koronás, közhasznú léhűtők! Méltóságára ébred a

sövény, és lerázza magáról undok-unalmas pártolóit. S

egyetlen hét, s érthetetlen és távoli, hogy az utcákon fújó

nagykabátok jártak, hogy csak a délután megejtése a di-

dergő ragyogás, mely rég elfelejtette a nyár ígéreteit. A

Szamos-part megtelik nyakigláb sétákkal, megindultság lesz

úrrá a hangon széncinkék, tengelicék és csízek önfeledt s

protokolláris rajongásától, mialatt a Mátyás-szobrot körül-

ülő merev padok is levetik tartózkodásuk, és vitába bo-

csátkoznak veled a lét értelméről feszengve vagy neked tá-

maszkodva. Halványzöld illatok mocorognak gyermek-

korod felől, lépten-nyomon szádig ér az emlék, alig kapsz

lélegzetet. Délszaki áramlatok érkeznek vállas dombolda-

lakról, hogy ne féljen senki és semmi a hegyek kalandor

szenvedélyétől, drótpályák szárnyas bírói lefütyülik a hideg

szabálytalan cseleit, nyakbatámadásait, árnyékbólelőugrá-

sait. Csattog és kalapál az olvadás. Csatornák morzegépe

kattogja a világűrbe, és agg törzsek szívzörejei ellenpontoz-

zák ezt a brutista zenét. Bogarak és bogárzó fények buk-

dácsolnak göröngyről göröngyre, tocsogók közt a felhasított

réteken, udvarokon szárad már a kiterített sötétség. Süt a

nap, és aki most egyedül van, hiányzik valakije. Süt a nap

és lázas leszel ettől az egészségtől, hogy csak bolondozik

veled, mert elígérkezik mindenfele, mindenkinek. És a csoda

is megkörnyékez, hogy okod van a földön. Több mint a

mindent látó csúcsoknak s a homoksivatag alatti láthatatlan

tengereknek. Pohár vagy, honnan kutak akarata és boly-

gók lelke néz föl. Örömöt emel egyetlen pillanatod, ha

szegre akasztod a múltat, mint a kinőtt hócipőt. Oly füg-

getlen lehetsz, mint a párhuzamos vonalak. Te, egyetlen cél

porlékony dolgok és a csillagok között, melyek érintetlenek

az emberi romlástól és vasszorgalomtól. Fények hajolnak

le hozzád az égitestekről és vadgalambok kopogják le

boldogságukat párkányodon. Akár hattyúk a végtelen idő-

ben, gyerekkocsik zümmögnek hangtalanul a házak és di-

menziók mentén. Aszfalton gurul a holnap menetoszlopa.

Fehér hívások a hóvirágok, kézről kézre adják az élet pa-

rányi, világmegváltó győzelmét.

Napszakok éhsége, 1969 [35-36.]

Márki Zoltán

HULL A HÓ

      Csupa sejtelem, ahogy a földre érkezik. Szárnyak su-

hoghatnak fönn, nagyon magasan, s a levegő fölfogja és

hozzánk buktatja az űrbéli üzenetet. Egyetlen követe a

lanyha hullámzás, mely a szigorú tél ritka lélegzetét kis-

lányos pihegéssé szaporítja. Megenyhülnek hirtelen a zord

vonások a sétatéri fákon, a padok kigombolkozva hátrébb

dőlnek, s a kiállítócsarnok ablakai, kacéran, új rúzst tesz-

nek föl. Van az egésznek holmi sajátságos találkahangu-

lata. A múlttal, a jelennel, a jövővel? Majdnem hogy di-

menziótlan, majdnem hogy érzékelhetetlen az áttűnés. Rég

betemetett malomárok süppedékén jövök. A fű átverekedte

magát a loncsos avaron, hogy le ne késsen a megbeszéletlen

randevúról. Rosszmájú, szúrós bokrok állnák el utamat, ar-

comra már pöhöly szállt le a mennyből, úgy dörzsölöm

ujjbeggyel illattá, mint a rózsaolajat. Még egy, még egy

megint, megint, s most szünet nélkül. Pilinkéznek a szir-

mok. Illetetlen, fehér a világ. Tetőkön, párkányokon, háza-

kon hab-féldomborművek, koszorúslány-selymek, szemle-

sütő, szemérmes csipkék. Menyasszonyfátylak a kirakatok

fölött. Korán hervadt, kedélytelen bérházak arcát ifjúvá

hangolja az átszellemültség, házanyókák hajának kopottsá-

gát tiszteletre méltó ezüst takarja. Egy hirdetőoszlop, mint-

ha bólintott volna, fövege már-már homlokába csúszik. Lát-

ható és észrevétlen egyben, ahogy a város először csak en-

ged, majd hatalmába kerül a szobrászáhítatnak. A lehelet

patyolattisztává és titokzatossá mintázza a köznapi dol-

gokat. Nincs is már köznapi dolog. Szemétládákon legfino-

mabb szálú prém az egyszerű nagytakaró. Cégtáblák betűin

gyöngysorok, gyűrűk a telefonhuzalokon, karperecek a té-

véantennákon. Mérhetetlen és utánozhatatlan, ahogy folt-

sűrű sorjázással szórja ékszereit a megtelepedett varázslat.

Tízemeletes tömbóriások vállára úgy ül, mint honfoglaló

békegalamb, mérges füstök csíkjaira figyelmeztető csomót

köt. Egy csodálatos műhelyben gyémánttá csiszolják a lám-

pák a fényeket: sziporkáznak a közöket ellepő üveglésben.

Földig érő csillár ont villongást: egy hintaszék a játszóté-

ren. Játék az élet körforgása, visszatért a fehérséghez. Csil-

logásból gyúrt labdák angyali üdvözletei a hátakon, s a

nevetés percekig nézi magát az eget-földet betöltő tükörben.

Kristályzik az este, mint aki örömhírt hozhat. Sugárzom

utána én is: ujjongjatok, hegyek, völgyek, síkságok, ihle-

tek. Hull a hó. Ez a tél legszebb mondata.

Napszakok éhsége, 1969 [29-30.]

Márki Zoltán

DECEMBER

visszatért a hóval és az időzavarral

ma délután ötkor hogy tetten érje

elomló látomásait

egyetlen mozdulat

és félrelökte a percek bábjátékát

s elégtételt nyújtott a nyugtalanság kérdéseinek

kristályok élein

elvágódott és kettétört a fény vívódása

s fehér és teljes lett az utca lebegése

tudtam

homlokomon a holdcsuszamlások veszélye

tudtam

hallgathatok de elharapnám a hangok érverését

s mentem a kiáltásban

mely nem fogadott el magyarázatot a jó szándéktól

és semmibe vette a szemaforok könyörgését

párhuzamosan léptem

az erdők és a toronyórák elhagyatottságával

míg a levegő

lassan birtokába nem vette a kiújult tűnődést

és éreztem a számon

az ízek ellenőrizhetetlen lélekvándorlását

s megforgattam a nyelvem alatt

a csókok utolsó napkitörését

csorbítatlan illatok

vergődtek a pillanat hullásában

rátok ismertem fuldokló szárnyak és kiszabadítottalak

az idő személytelen ragozása

él bennetek akár a mindenségben

kikívánkozott már rég

a rendszerető szavakból

és a hagyományos leheletekből

ujjongjatok a tárgytalan suhanásnak

lengj decemberi átszellemült szakáll

Napszakok éhsége, 1969 [28.]

Márki Zoltán

NOVEMBERI RÓZSÁK

A rózsákkal

ki tudna lépést tartani?

Elrugaszkodnak a földtől,

a színek lábai

a legjobb futók.

Elfoghatatlan lángolás,

meggyűrűzhetetlen gyökerek

indulnak

kormos kertekbe

és tettre kész tisztásokra,

hontalan zászlók alá

és harcok végcéljai felé,

s áttörve a dzsungelek

s a diplomácia liánjain,

fölmentve

a társadalmi nehézkedés

féltékeny törvényei alól,

röpülnek

hitek és hangulatok

hivatali helyiségeibe

az öröm és a légáramlások előjeleivel.

S a gépfegyverektől búcsút vesznek a szüzek,

s nagy kosarakban széthordják a jövő kenyerét,

a sokszorosító évek és az öklök ereje

magasba rántja

szerte mindenütt

a remény csillapíthatatlan akaratát,

s fölhangzik

a bolygók és az óvodások kardala

az ünnepi emelvényen,

mely a rózsák lélegzetébe

és a világ öveibe fogózik.

Napszakok éhsége, 1969 [27.]

Márki Zoltán

OKTÓBER ÉBREDÉSE

      Éjszakáról éjszakára csak a hegyek fejbólintása, csak

A falak zöld kimértsége s az évszakok változatlan utánnyo-

mása. Elkésett műsor az ősz napkitörése is: virágok egy vá-

zában. Kopog a levegő fehér vakpálcája, a fagy. Kristá-

lyok és felhők karlengető órákba akaszkodnak, visszatart-

ják gyermeki türelmetlenségét a perceknek, mik föld kö-

rüli útról ábrándoznak. Ránctalan párnákon virraszt a

hűvös sejtelem a semmiről és a mindenségről, a hangok

vadul feltépik az ablakot, és pillanatig nem tudod, te fészke-

lődsz zavartan és könyökig bennük vagy ők leptek meg,

ahogy kardos angyalok rajtakapják a titkokat műpártoló

bűnöst. Tejesüvegek koccannak diadalmasan, mint kések

markolatokhoz. Motorok le-föl csúszkáló marka kifejti a

csendből a zörgést. Talpra szökkennek az árnyak is a hosz-

szú semmittevésből a fény első kürtszavára. De ott marad-

nak vérzőn a tavon a levelek, mint hadiözvegyek az em-

lékezés csataterein. És nincs kímélet a bánat elítéltjeinek,

földhöz ragadt padok és tekintetek számára, sem az ébre-

dés rohamcsapataival lépést tartani nem tudó lámpák este

óta kopó ujjongásának. S már soron levő feladatait készül

a derengő köztudatba bevinni a hódító nap küldötte, az

ereszeken érkező sugár: oszlopok és szőlőfürtök bátorsá-

gát szítja, utat nyit a kötelességét teljesítő gyárszirénának,

végigfut redők és égitestek rajvonalán. S mozgásba lendül

járókelő híreivel és aszfaltbetyár messzeségeivel az utca.

Egy igazgató lakása elé gördül a négykerekű felelősség. Fe-

lelőtlen sarkokon foga fehérjét mutatja az alkohol, búcsú-

zik csecsebecséitől a kirakatokba tett átszellemültség. És így

lassan mindent áthat a vaskos és légies valóság, hogy az

emberiség fele most igazodik napi munkájához, a cipőfűző

megkötésétől a békeegyezmények megkötéséig. Földműves

csűrbe tereli hangulatait, esztergályos keresztbe metszi az

ásatag eszme görcseit, író tollát rágja és fogyókúrával tör

Nobel-díjra. Milyen egyszerű és érthetetlen, hogy esetleg

le kell mondani a dohányzásról, ha meg akarjuk dönteni

a példák s képletek hatalmát. Hogy egy fűszál erőt vehet

a végtelen társtalanságon. Hogy csírák mocorgása övezi a

viharok darázsderekát. Kelj föl hát frissen és jókedvűen,

mint a szabadság: a reggeli torna már egy világmozdulat

lehet!

Napsza-

kok éh-

sége, 1969

[25-26.]

Márki Zoltán

SZEPTEMBERI ESŐ

      A fák gömbölyű hatalma megingott, honmentő füveknek

rugaszkodik az eső, gyűri-gyömöszöli, dömöcköli a szívós ellenállást,

s nem tudja földre dönteni, mert zöld fény feszíti a levegős sejteket.

      Felfújja magát a virágok gőgje is az ónos szélben, és

torkokból állati méltatlankodás nyekken. Semmi párák

könnyítnek sértett lelkükön, végigtaposnak a csatornák

fennkölt méltóságán. Felhők csuklanak össze, mint rongy

ernyők. Kikezdi a gerendák s a padlások lelkiismeretét a

türelmetlen kopogás. Kardok esnek neki és kaszabolják a

védtelen szomorúságot, mely szűk utcákban keresett menedéket.

      S a kristály villogás, mely a felkelő reggel osztatlan

lelkesedése volt, most összecsap a délelőtt egykedvű

sehonnaiságával. Az enyvszagú járdán fölriadnak borongásukból

a nyár hadititkai, a levelek. Hideg verejték lepi el a máskor

acélidegzetű korlátot a halálfélelemtől, szederjeskék a

huzalok és a hullámfogók gyáva nyugtalansága. Csak a

félőrült szomorúfüzek szárítanák még kusza, szédült

siralmaikat a fújtató vizekben. Csikorognak kőfogai a tónak,

hátából csíkokat hasít a nekivaduló korbácsolás. Ijesztő

rángás a törzsekben, hogy majd még ők kerülnek sorra.

Nyílt sebeiket nyalják meghunyászkodó gyökerek. Ezüst-

kalapács görbedt füstök és kiáltások útját egyengeti, óriás-

kefék fényesre sikálják a bűn nélküli tereket és a gondolatok

kapualját. S az elkeseredés pillanatok alatt bokányit nő a

nemrég sarkallt falak mentén, de még mindig a talpakhoz

van közelebb, a szívekhez legföljebb nyirka férkőzik.

S már szakad a hirtelen harag, megkongatná a repedt,

elrekedt eget, ráront, cibálja a tetők vadhajtásait,

földúlja a kertek és a percek öntudatát. És kiadja az erejét:

fölhólyagzott keze s a tócsák háta is.

      Megtépázott koronák s felelőtlen emlékek tovább áznak-

fáznak a csurgó időben.

Napszakok éhsége, 1969 [23.]

Márki Zoltán

A TÁVOZÓ ÖLELÉS

   Könyörögtem térden állva, tépett homlokkal a sorsnak:

ne bántson, hiszen ártatlanabb vagy, mint a fák, a felhők,

patakok, bűntelenebb, mint az áttetsző harmat, mely a

nappalnak ajándékozza álmait. Szelídebb a levelek-

nél, füvek sóhajánál, esengtem sírva, törvényeivel ne sújt-

son, ne tépje szét életed szivárványát, mely háború, baj,

ínség egén túl mesére gyúlt föntjén az egyszerű örömnek.

Hogy vártam, napról napra, a gyógyulás nővérét, kit a

gyermek tétova reménye kirajzolt újra. Hogy sóvárogtam

sóvár nyugalmad pillanatát, enyhülésed halvány sugarú,

halkan lélegző reggelét. S magam okoltam mindenért két-

ségbeesésem fekete kútjában, körmöt tépő kapaszkodásban

a nap felé, mert önző volt fájdalmad, magát nekem át

nem adta, s elfordult a titoktartó irgalomtól is. S hiába hív-

tam a kardtalan angyalt, s hiába karoltam át a távozó

ölelést, eloldtad magadtól a világot, s elébe mentél a kö-

zelítő végtelennek egyetlen ingben és halálban. Nem bú-

csúztál, nem intettél, csak készítettél a második céltalan

csodára, lehunytad a feltámadás szempilláit, egy fél mon-

datot mondtál s a másik itt maradt nálam.

Napszakok éhsége, 1969 [20.]

Márki Zoltán

EZER ÉVIG

Ezer évig szeretlek még,

idő, hajolj fölém,

ezer évig fogy, nő a hold,

csobban a fény,

a sziklamélyben meggyűl

a víz és elapad,

ezer évig úgy nézem,

hogy lélegzetem elakad,

a szél küllőivel

suhogva por száll,

ezer évig úgy tündököl,

hogy az a sors már,

ezer évig még

rejtelmek kozmosza

a tücsökzene, a

fű, fa, moha,

ezer évig szeretlek még

fölizzva, mint a kőszén,

remegve, mint levél

örömök őszén,

káprázatokban, mint mikor

a napba nézel,

megtelve illatokkal,

mint lép a mézzel,

ezer évig, eső,

kimosdatsz bűneimből,

kardot rántsz, villám,

hogy megfossz gőgjeimtől,

még ezer évig,

ezerig még, világ,

játszik szíved

szívemmel, nem tovább,

csak ezerig

szeretlek így.

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [18-19.]

Márki Zoltán

TÜNDÖKLŐ FELHŐ

Tündöklő felhő, léggömb-

súlytalan, lebegő,

ég s föld közt a fényben csak

pára vagy, levegő,

átszellemült hunyorgás,

víz és tűz álma, hab,

kétszínű fátyol, ködkék

hamvadás, szikra vagy,

csupa eloldott kezdés

meg csupa villamos

sors, címtelen szabadság

s kísértés szárnya most,

felemás dél, lézengő

magasság vagy, s – akár

a gyermekkorban – tán a

boldogság maga már,

név nélküli derengés,

hol nincs se út, se part,

elhullámló, megtérő

nyár, míg a csoda tart,

s kezemben himbálódzó,

mesebeli kötél:

kapaszkodjam föl hozzád,

ha árnyékod elér,

tündöklő felhő, léggömb-

súlytalan, lebegő,

ég s föld között a fényben

csak pára, levegő,

de a nap veled tüntet,

s a titkot is tudod,

villongva csak egy percig,

mit én meg nem tudok.

Napszakok éhsége, 1969 [12-13.]

Márki Zoltán

MÚLJON EL A FÖLDTŐL

A kétség napszakában

szült engem is a kín,

vergődtem kékre váltan

az élet partjain.

Tátogó halként némán

görcsbe feszültem én,

s már omlott is a vég rám

a kezdet kezdetén.

Rángó percekbe görbedt

kis, fullatag erőm,

de létemért gyötört meg

a fülledt levegőn.

S melltörő szorításból,

mint vasba vert rabot

az idegrázó ráspoly,

reszelt ki – már a sokk.

S halódva még s hörögve,

mint kin más nem segít,

kortyoltam be tüdőmbe

a harc sós ízeit.

Aztán a nyálkás mélyből

elűzve a halált,

az öröm számig ért föl,

s mert győzött: kitalált.

Egyvégből hírül vittem

a végtelen cserét,

hogy semmitől a minden

elvált egy emberért.

Sors, múljon el a földtől

a szusztalan vad ok –

lélegzetet először

a szabadság adott!

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [9-10.]

Márki Zoltán

SZÜRET

Ragyogj, őszi mosolygás, déli szép fény,

szállj, mézédes szél, szőlők illata,

lengj, kéklő ég, s hűs völgyeket kísérvén,

csöngj, víz, fogjál aranyló dalba, fa:

október mustja csorran szíveinkbe,

sugárzón, lángolón ömlő öröm,

és, mint madár, a messzeségbe intve,

röpül kedvünk, egyre feljebb törőn,

hogy hirdesse, nem volt ily gazdag még itt

az esztendő, alma új tüze süt,

és körték sárga gránátjai védik

a tél ellen az embert mindenütt,

házban, utcán s kertek zöld barikádja

mögött hullatva drága vérüket,

mely áldást hozhat az egész világra,

mert béke lesz, mert béke van s szüret!

A dobrudzsai dervis, 1963 [38.]

Márki Zoltán

BÚCSÚ A NYÁRTÓL

Verőztem déli nap alatt,

s magamba szívtam ízeid,

hogy olvadón eljussanak

minden lázongó sejtemig.

Belélegeztelek mohón,

tükröztelek, akár a kút,

merengtem fénylő hangodon,

s nyugalmam árnyaidba bútt.

S mindent megadtál, meg, te is,

mint lángoló, vad asszonyok,

de tudtad már, majd messze visz

a szél, mely csillogón hozott.

Most, mint ki a parton maradt,

bár a hajó rég messze jár,

állok tűnődve, s álmatag

arcod őrzöm örökre már.

Tartóztatnálak, intenék,

a tengert túlkiáltva is,

ha biztatnál, nincs vége még,

és van remény, mely nem hamis.

De érzem, értem, jól van az,

hogy titkosan s tündökölőn,

más szív egét kigyújtva, adsz

erőt nekem, mint hű öröm.

Hallom, még halkan pengeted

lantod, s szívem megzeng, dalol,

s színeid föl-föllengenek,

mint délibábok, valahol.

S várlak, míg távol vizeken

sugárzol föl őserejűn,

hogy visszatérj rejtelmesen,

csodám, szépem: nyaram, derűm.

A dobrudzsai dervis, 1963 [30-31.]

Márki Zoltán

TALÁLKOZÁS

A horpasz dombtető, a rét, a lankás,

szelíd vidék csupa vad-vad aranylás.

Házra, fára, madárra virradattól

hull, hull, rakódik az izzó aranypor.

Ikrás, sűrű méz ömlik be ragyogva

kiszáradt kútba, lomha udvarokra.

A guggoló bokrok között, a lármás

ligetben kardként villog a sugárzás.

Sárga tengerből buknak fel az ázott,

tányérsapkás napraforgók, kalászok.

S a a mezsgyétlen határban véges-végig

az áldott csillogásban bőség érik.

Mint tűz, a tájra végtelen erő tört,

aratásra öltöztél, tündökölsz, föld.

Az ég, a mély, a víz, a fű, az ösvény

s a lelkem is egy lángolás, merő fény!

A dobrudzsai dervis, 1963 [21.]

Márki Zoltán

DÚDOLÓ

Úgy mentem feléd,

játékos fények és felhők

nyomában kóborló felnőtt,

mint ki a titkok földjére lép,

mentem vízesések mellett

rád se gondolva, csak a

szívemben dúdolón, éjszaka,

hogy egyszer majd fölismerlek,

mentem nyugton, mint aki

célt hordoz lelkében, tétova

hangok suhantak tova

a szelekben, hajdani

bánat és öröm sóhajtott vissza

a fülembe reszketőn

hajnalkor, hogy lankassza erőm,

mely, mint a levegő, tiszta,

s nem kutattalak a távol

csillagokban, tűnő énekek

égi selymei közt nem kerestelek,

megszépítő ragyogásból

nem bűvöltelek elő,

emlékek porába nem rajzoltalak,

folyó nem tükrözte arcodat,

se kút vize, se messzi hegytető,

múlt se s nem a ködből szőtt regék,

hogy ne lássak mást, csak téged,

szülőföld, ha küszöbödre érek,

hunyt szemmel mentem feléd.

A dobrudzsai dervis, 1963 [10.]

Márki Zoltán

VÁNDORDAL

Jó reggelt, nyár, barangolások

szép évszaka, szólsz, intsz nekem,

s én indulok, mint kit varázs fog,

úgy vonz a táj, a végtelen,

s kóborlok, célok nélkül, lassan,

s minden léptemnek célja van,

s megállok, nézem, a magasban

vitorlás siklik súlytalan,

s száz út barnálló, hűs porába

tapos talpam fehér nyomot,

s szemem házak növő sorára

lát, merre csak bandukolok,

s új utca, gyár toppan elébem,

midőn nyugodni tér a nap:

naphosszat, mint igaz mesében,

megyek csodák ege alatt.

A dobrudzsai dervis, 1963 [9.]