FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
talán bornírtan hangzik, de tízmilliószor jobb gyógyszertől függeni (egyébként ez nem úgy függés, mint a valódi függés, egyszerűen csak folyamatos beavatkozás, amit fel lehet függeszteni káros következmények nélkül: nem szokik hozzá a szervezet).
most ezt vagy elhiszed, vagy nem: én mind a kettőt kipróbáltam, az élet túlélésének még számtalan más elvetélt változata mellett.
a cukorbeteg nem fél attól, hogy inzulinfüggő lesz: szüksége van az inzulinra.
nem félünk attól, hogy C-vitamin-függők leszünk: szükségünk van a C-vitaminra.
ilyen módon egyes embereknek szükségük lehet egy kis gyógyszeres megtámogatásra. ezért bűntudatot kelteni bennük nagy hiba volna - sőt, talán bűn.
mondod-e vajon a magas vérnyomású betegnek, hogy ne szedje a gyógyszerét? nem. pedig a magas vérnyomáson is lehet másképpen is segíteni - például életmód és étrend-változtatással.
de a gyógyszerre bizonyos esetekben akkor is szükség van.
az én szememben a depresszió tökéletesen analóg ezzel. hogy a bulímia mennyire függ össze a depresszióval, azt nem tudom - csak olvastam, hogy hasonló biokémiai tesztekre reagálnak, már amennyire egyáltalán léteznek biokémiai tesztek (néhány van), és hasonló biokémiai jellegzetességeket mutatnak, már amennyiben egyáltalán tudunk valamit a dolgok biokémiájáról.
Bulimiás vagyok, 6 éve. A hozzászólásaitok és a véleményeitek hatása, hogy most elkezdem az étkezési naplót. Nem először kezdek neki, de most erősebb elhatározással... Nekem nem jut eszembe az evéssel való foglalkozás egész nap, de este, amikor hazamegyek, akkor elkap, és őrült, csillapíthatatlan éhség tör rám. Ilyenkor... tudjátok.
A kérdésem az, hogy ha az emberen már csak a gyógyszer segíthet (talán még nem tartok itt, mindenesetre ki fog derülni), akkor számíthat-e arra, hogy többet nem hagyhatja abba a szedését, tehát, hogy teljesen függővé válik tőle? Vagy szedem ameddig kell, aztán abbahagyom és elfelejtem, hogy valaha kínszenvedés volt vacsorázós vendégségbe menni? És van-e a gyógyszernek mellékhatása? Mert úgy érzem, az evéstől még mindig jobb függeni, mint a gyógyszertől.
A másik kérdés: aki kigyógyul ezekből a szörnyűségekből, annak az énképe is teljesen helyreáll? A viselkedésterápia helyreállítja ezt? Vagy mi erre a módszer? Mert úgy érzem, hogy attól, hogy elkezdem a naplót vezetgetni, és kilengések nélkül telnek esetleg a hetek vagy hónapok (miket remélek), még kövérnek fogom magam érezni, ha a tükörbe nézek (nem vagyok kövér, de annak látom magam.)
ha kiábrándultál az orvosokból, akkor is őszintén és hangsúlyosan ajánlom, hogy legalább a gyógyszerrel próbálkozz meg.
az evészavarból, mint a sztori mutatja, végülis én segítség nélkül jöttem ki, de a depresszióból nem tudtam volna kijönni gyógyszer nélkül, és teljes mértékben elfogadom, hogy nagy valószínűséggel életem végéig gyógyszeren leszek.
meggyőződésem, bár a doki majd kiigazít, ha hülyeséget mondok, hogy az evészavar is a depresszió egy formája, illetve az egész batyu, szorongás, alkoholizmus, evészavar, depresszió, borderline és egyéb személyiségzavarok, hangulatzavarok, stb., valahol mind összefügg egy talán biokémiailag is leírható belső sebezhetőséggel. többnyire antidepresszánst szoktak rá adni, a bulímia pl. biztosan reagál antidepresszánsra.
ha ezt a sebezhetőséget semlegesíteni tudod, akkor sokkal jobb esélyed van rá, hogy rendberakd az életedet, és hogy ne essél vissza egy lefelé pörgő örvénybe, hanem egy felfelé vivő spirálba épülj be.
az örvény versus spirál gondolat azon alapszik, hogy az ember végülis maga csinálja a dolgokat, nem pusztán vak kémiai erők mozognak, de a saját viselkedésed és a feedback révén be lehet kerülni egy destruktív körbe (az örvénybe), ami levisz a pokolra, és be lehet kerülni egy spirálba, ami viszont konstruktív és végül "normalizálja" az ember önképét.
Minden tiszteletem a tiéd, hogy túlélted ezt az egészet.
A mi családunkban is volt alkoholizmus, depresszió, minden, ami kell, apám, anyám, testvérem is mind-mind megjárta akár a Lipótot, akár más idegosztályokat és pszichiátriákat különböző dolgokkal. Úgyhogy láttam bőven pszichiátert és pszichológust, s én soha nem fogok elmenni, mert egyszerűen nem látom értelmét.
Gondolkodta ezen az egészen rengeteget az elmúlt pár napban, s bizakodóbb vagyok. Elvégre a rohamok nálam tulajdonképpen eltűntek, a para (még...) megvan, de TALÁN nem akkora mértékben.
Tényleg köszönöm, hogy leírtad/leírtátok.
VISZONT segítsetek. Mit csináljak a bulímiás ismerősömmel? A baj az, hogy vidékre jár egyetemre, ott lakik albéretben, tehát elég ritkán van Pesten (és nem is netezik). Tudtok valamit mondani?
Először is, nem biztos, hogy minden evészavar ugyanolyan, szóval az én történetem egy történet, és még számtalan más módja is lehet a kimászásnak. Ha nem illik rá belőled egy s más, az még nem jelenti, hogy te nem fogsz kimászni.
Az evéssel kapcsolatos gondjaim nekem is 14 éves korom körül kezdődtek. Folyton fogyókúráztam, állandóan "kövérnek" éreztem magam, és bűntudatot éreztem, ha ettem. Nem lettem olyan kórosan sovány, mint a legtöbb anorexiás (viszont a hugom igen), de állandó gyötrelmet jelentett nekem a saját testem, utáltam, nem tudtam vele azonosulni, holott mindig csinos lánynak számítottam.
Most utólag azt gondolom (már 34 éves leszek hamarosan), hogy az önfelfogadással kapcsolatos gondjaim fejeződtek ki ebben, amiben viszont a szüleimmel meg a világgal való problémás viszonyom tükröződött. Ha úgy érzed, hogy a számodra fontos emberek (és ez kora tinédzser-korban még a szülőket jelenti, majd a barátokat) nem fogadnak el, akkor te se tudod elfogadni magadat, és az állandó önkínzás ennek egy kifejeződése, mintegy racionalizálás valaminek, amit az ember tulajdonképpen nem is ért. Ugyanebben az időben én már depressziós is voltam, ami nem feltétlenül jár együtt mindig az evészavarral: boldogtalan voltam, úgy éreztem, nem illek bele a világba, nem illek a társaim közé, holott erre sem volt különösebb okom, mert voltak barátaim, és igen jól tanultam az iskolában. Tehát megintcsak a szüleimre gyanakszom, akik egyébként valószínűleg nem is gyötörtek engem, inkább egymást gyötörték, és ettől a családon belüli viszonyok eléggé elmérgesedtek.
Azután, egy traumatikus esemény után, 17 éves korom után kezdődött a bulímia. Nem emlékszem, pontosan hogyan, csak arra, hogy mindent kihánytam, amit ettem, és egyre többet ettem, iszonyatos nagy adagokat, minden élvezet nélkül, teletömtem magam mondjuk kiflivel, aztán kihánytam az egészet rögtön utána. Hamarosan nem voltam már képes mások szeme előtt étkezni, nem is kellett hányatnom magam, hánytam magamtól is. Ettől iszonyatosan legyengültem, a menstruációm abbamaradt, és a napjaim nagy részét a bulímiás rohamok fizikai megpróbáltatásainak kiheverése, meg az egész dolog miatt érzett rettenetes bűntudat és halálvágy töltötte ki.
Erről most azt gondolom, hogy iszonyatosan elhagyatva éreztem magam, egyedül egy rakás szörnyűnek tűnő problémával, és egy egyre fokozódó depresszióval, aminek következtében lassan kezdtem elveszíteni a barátaimat is (a depressziós embereket rosszul tűrik mások - a bulímiát lehet titkolni, de a depressziót nehéz, bár utóbb ezt is megtanultam).
Az evésrohamok és a hányásrohamok, azt hiszem, pótlékként szolgáltak: az evés valahogy a szeretetet pótolta, a világba való kapaszkodást, és azután minden hányás kis halál volt, ami ráadásul megnyomta az adrenalin-szintemet, aminek révén ideiglenesen csökkent a depressziós gyötrődés.
A szüleim a bulímiát nagyon-nagyon rosszul tűrték, megtiltották, hogy az "ő" kajájukat egyem, vagy hogy evés után a fürdőszobába menjek, vagy hogy betegyem a lábam a konyhába, azzal vádoltak, hogy az egész csak színjáték, amit azért csinálok, hogy az ő életüket nehezítsem - egyszóval eléggé kiéleződtek a viszonyok.
Amikor annyi idős voltam, mint most te, elköltöztem otthonról, albérletbe mentem, így-úgy kerestem pénzt, közben jártam az egyetemre. (Az egész borzalom valahogy sose látszott meg az iskolai teljesítményemen, ennyiben szerencsém van). Nem sokkal később pedig halasztottam az egyetemen és nekivágtam Amerikának, néhány hónapot töltöttem ott, messze mindentől, ami nyomasztott. Ettől kezdve, mármint az elköltözéstől és az amerikai úttól kezdve, folyamatosan javult a helyzet, amibe biztosan az is belejátszik, hogy időközben elkerültem egy pszichológushoz, aki autogén tréninget tanított nekem (mondjuk szerintem az nem sokat használt), kedves volt, beszélgetett velem - úgy éreztem, végre valaki elfogad.
Éldegéltem az albérletemben, és egyre ritkábban fordult elő, hogy valamilyen stresszes helyzetre azzal reagáltam volna, hogy túlettem magam, és azután kihánytam az egészet. Közben, noha rémes állapotban voltam mai szemmel, tulajdonképpen nem éreztem rosszul magam, a magam ura voltam, ábrándozhattam kedvemre arról, hogy mit akarok az életben, távoltartottam magam a szüleimtől stb.
Mire 23 éves lettem, a falási rohamok szinte teljesen megszűntek, habár nem nyom nélkül: azontúl alkohollal csillapítottam a szorongásomat. Bizonyos értelemben ez mégis előrelépés volt, mert az ivás sokkal elfogadottabb dolog, mint az étkezési zavar, mintegy "normálisnak" érzi magát az ember, ha társaságban berúg. És mivel normálisnak éreztem magam, és kezdtek elfogadni egy közegben (egy irodalmi közegben, meg az egyetemen), én is egyre magabiztosabb lettem.
Azt gondolom, ez a történet lényege. Más kérdés, hogy az én esetemben az evészavar csak része egy sokkal hosszabb történetnek, amiben jókora darab depressziós periódusok is vannak, öngyilkosság, miegyéb, és az egész mögött egy családi történet, amelyben mindkét ágon mindenféle aggasztó dolog öröklődik, valamiféle érzelmi sérülékenység, ami hol alkoholizmus, hol depresszió formáját ölti.
A hugom, aki, mint említettem, anorexiás volt, sokkal korábban kapott segítséget, abban az értelemben, hogy már 14 éves korában elvitték pszichológushoz, ő 17 éves korára lényegében nyom nélkül felgyógyult az evészavarból. Hogy egyébként a depresszióval hogyan áll, azt nem tudom, mert nem él Magyarországon, és ritkán látom.
Tanulság: minél hamarabb mégy el pszichológushoz, vagy orvoshoz, annál hamarabb van esélyed rá, hogy kimássz ebből a dologból. Másik tanulság: a lényeg valahol akörül van, hogy el tudod-e fogadni magad, vagy pedig kényszeresen gyűlölöd a tested (ami nyugodtan jelentheti azt is, hogy tulajdonképpen önmagad gyűlölöd), az pedig többnyire nem abból ered, hogy bármi baj volna veled, vagy hogy belsőleg képtelen volnál elfogadni önmagad, hanem valószínűleg abból, hogy a szüleid vagy a testvéreid vagy más, számodra fontos személyek valamiképpen nem fogadtak el téged, legalábbis nem úgy, vagy nem akkor, amikor ez neked fontos lett volna.
Hát, remélem, ki tudsz ebből hámozni valami fontosat.
ez teljesen borzalmas, és a legnagyobb mértékben át tudom érezni a kínjaidat.
szerintem esetleg gondold át azt is, hogy miért olyan fontos ez az egész neked - hogy mit pótol az evés? Én úgy emlékszem, hogy nekem a világgal való kapcsolatot, és különösen a szeretetteli emberi kapcsolatokat pótolta, teljesen torz módon, mert kezdtem teljesen elveszteni a kapcsolatot a világgal. Gondold át, minek örülsz az életben, kiket szeretsz, ilyenek.
és azután el kellene menned orvoshoz, pszichiáterhez, akivel egyrészt beszélhetnél a dologról, és akkor a gyötrő bűntudat enyhülne, meg az egész kaja körüli monománia kicsit a helyére kerülne.
másrészt kaphatnál gyógyszeres vagy hosszabb pszichoterápiás segítséget, és, hiszed-e vagy sem, attól elkezdene még a normális, a testalkatodhoz illő súlyod is visszaállni.
semmiképpen se add fel, és ne gondold, hogy nincs segítség, mert van, abszolúte ki lehet ebből mászni.
én 160 cm vagyok és 47 kiló, és régesrégen magam mögött hagytam az egész szörnyűséget, a zabálást, a hányást, a bűntudatot, nem fogyókúrázom soha, és mégcsak nem is sportolok, habár azt kéne, de nem a testsúlyom miatt.
Nagyon tanulságos, amit a saját történetedről írtál. Szerintem akinek evészavara van, ugyanígy átélte ezeket a kínokat. De a végét nem értem: "Elolvastam MINDENT amit lehetett erről az egész dologról. Egyrészt neten, másrészt pszichológia könyvekben. Nem tudok semmit elképzelni, ami segíthetne." Ha tényleg sokat olvastál erről, akkor biztosan tudsz arról is, hogy pszichoterápiás segítség meggyógyíthatja ezt a "privát őrületet". Ma már speciális terápiás programok vannak, amelyek személyre szabottan alakítják a terápiát, és nagy a gyógyulási arány.
Rettenetesen örülök, hogy rátaláltam erre a topicra, mert látszólag nagyjából minden oké, valójában megőrülök az egésztől, néha azt érzem, sose szabadulok meg, kész, nem bírom.
Kicsit kövér gyerek voltam, de sose nagyon, mindig fogyókúrák, folyománya nem veszélyes, de akkor is egyértelmű elhízás, természetesen öngyűlölet, önundor. (155 centi, 65 kg, lány, 15 év ekkor).
Fogyókúrák mindig, mindenhol. Visszahízni mindent, szokásos, tipikus történet.
De nem itt kezdődött az igazi baj. (Illetve talán itt kezdődött, de még sokkal kevésbé volt súlyos és meghatározó).
Aztán önutálat magasiskolája: NEM fogyókúra, egyszerűen nem evés koncepció nélkül: első menet lefogyás 57 kg-ra. EZT TARTOTTAM SOKÁIG!!!! (Ez döbbenetes, ma már el se tudom képzelni, hogy lehet nemhogy egy évig, de akár egy hónapig... egy HÉTIG tartani egy súlyt).
57 kilosan is picit dagadt voltam, de az már nem volt olyan gázos, nem volt nagy baj vele. Aztán újabb öngyűlölethullám, eredmény: 52 kg. (A barátnőmék mérlegén csak 49, lényeges, hehe.) (Hangsúlyozom, 8 éves korom óta fogyókúrázom, eddig csak akkor fogytam, amikor NEM fogyókúráztam.)
Ekkor se voltam különösebben vékony, ellenben talán normális, nem tudom.
És itt robbant be az egész, ezen a ponton. Azóta pokol. Egyfolytában.
Szóval kialakult az, hogy mivel nem fogyókúráztam meg nem úgy éltem, hogy egészséges kaja, hanem ide-oda mentem, mondjuk napi egy-két pogi. Emiatt aztán egyfolytában éhségérzet párosulva a RETTEGÉSSEL, hogy nemhogy még mindig dagadt vagyok, de vissza fogom hízni. Tehát bűntudat hullámok ugye meg koplalások tovább. Egész nap nem ettem, aztán este sokat. Még ez se volt annyira vészes.
A vészes az volt, mikor a végletek kezdtek egyre durvábbak lenni. Szóval így utólag azt vettem észre, hogy azért tarthattam nagyjából ezt a súlyt, mert kb. annyit ettem, mint amennyi az energiaszükségletem, csak éppen... mondjuk megettem 3 napi adagot együltőhelyemben, aztán 3 napig SEMMIT. Természetesen a koplalások borzalmasak voltak. Egyfelől iszonyatosan akartam enni, másfelől megbénított a bűntudat és a félelem, emiatt nem ettem, nem is voltam rá képes. De pár nap után mint egy eszelős őrült amint megettem az első falatot nem volt megállás. Mivel a gyomrom meg össze volt szűkülve, fetrengtem egész éjjel a földön a fájdalomtól.
Kihányni sose bírtam, bármit csináltam. Tehát maradt a koplalás.
Itt jegyezném meg, hogy van egy hozzám nagyon közel álló személy, aki pedig másfél éve súlyosan bulímiás, és lehet, ez az én nagy szerencsém, hogy sose bírtam kihányni, bár nem tudom, ez mennyivel volt jobb.
Ettől az egésztől idegbeteg voltam és kikészültem teljesen. Jézusom, iszonyú volt.
Akkor beszéltem valakivel, és rájöttem, hogy ebbe bele fogok tébolyodni, abba kell hagyni. És abbahagytam. Viszont mivel az evést ekkorra már tényleg abszolút nem tudtam kontrollálni, gyorsan elkezdtem hízni is.
Mire nagyjából helyrerázódtam a jól megszokott 57 kg-nál tartottam, amikor nagy örömmel üdvözöltem, hogy éljen, ugyan ENNYIRE már nem durva amit a kajával csinálok, csak éppen UNDORODOM MAGAMTÓL, GYŰLÖLÖM MAGAM és ugyanúgy para van a kajával, ugyanúgy lefoglalja minden gondolatomat, csak ennyire nem vészes, hogy 3 nap kopi, egy zaba.
Azóta mi történik?
Azóta eltelt sok idő. Ugyan megintcsak azt mondom LÁTSZÓLAG minden rendben, tehát eszem (keveset) fogyogatok lassacskán (most épp 53, nem mintha már bármit számítana, csak megszokásból írom le), de nem ez számít, tényleg nem.
Az számít, hogy belegárgyultam. Nem bírom ezt.
Képtelen vagyok BÁRMIT enni úgy, hogy ne érezzem magam BORZALMASAN közben (paradox, mert ugye alapvetően imádtam enni). Ha egy szobában vagyok és bármilyen kaja van a közelben addig nem bírok semmi másra gondolni amíg vagy ki nem hajítom vagy meg nem eszem. Iszonyatos bűntudatom van, zaba rohamok viszont nincseek, legalábbis annyira vészesek nem, mint régen, elkezdem ugyan, de valamiért abbahagyom, már annyira szar az egész, hogy abbahagyom.
Ez is furcsa, hogy régen ha rossz kedvem volt, akkor persze mindig ettem, de most már van olyan szintű rossz kedv, hogy vannak ilyen koplaló időszakok (falás pedig nincs utána, ez szokatlan).
Mindegy. Valójában lényegtelen, hogy mennyit eszem, hogy hány kilo vagyok.
A lényeg az, hogy gyakorlatilag (és ez annyira tragikus és nevetséges és megalázó) az első helyet foglalja el az étel a gondolataim sorában, meghatározza a hangulatom, mindenemet, hogy éppen mennyit ettem stb. Továbbá gyűlölöm, undorodom magamtól. (Ez utóbbira nem várok vígaszt, mert asszem ezt intellektuálisan nem lehet megoldani.)
Tudom, hogy hosszú a bejegyzésem és unalmas, de még valamit hozzá.
A legjobb barátnőmet pár éve ismertem meg, amikor a jó kis 65 kg-os kezdet kezdetén voltam és még nem tudtam, mi vár rám. A barátnőm akkor volt 103 kilogramm.
Persze, gátlásos volt, naná, de nem volt olyan beteg állat, most most.
Most 66 kilogramm, gyűlöli önmagát, haha (egyébként ő vagy 20 centivel magasabb nálam). Pont tegnap aludtam nála, reggel nagyon korán kellett kelnünk, d.u. 3-kor nem bírtunk az éhségükkel és ettünk egy-egy tál levest. Utána meg akartunk halni.
Zsinórcigiztünk, és kétségbeesettek voltunk. És én azon gondolkodtam, amikor kövérebbek voltunk, mennyivel boldogabbak voltunk, mennyvel rondábbak és mégis mennyivel szebbnek éreztük magunkat ahhoz képest, mint most.
A barátnőm ott tart, hogy ez a leves neki is vagy 3-4 napja az első kaja volt.
Ja és mi, a két idióta megtanultunk azóta hányi is, de szerencsére ebbe még nem melegedtünk bele.
Már azon poénkodunk, hogy valami anorexia-bulímia-obestitas, tudja a halál milyen speckó betegséget hoztunk össze, de az biztos, hogy nem bírunk tőle szabadulni és bárki bármilyen kajára rábökhet nekem én hajszálpontosan meg fogom mondani neki a kaloriaértékét.
Sőt, már azon is röhögtünk, hogy nem kéne testápolót használni, mert ki tudja, az a sok zsíros izé benne... (Ezen röhögünk, de az a durva, hogy közben tudom, hogy éppolyan komolyan bírja gondolni mint én.)
Nem tudom, mit tegyek. Mit tegyünk. Még a barátnőmet féltem legkevésbé, őnála más, őnála bízom benne, hogy egy nagy fogyás és talán aztán lecsendesül. A bulímiás barátért iszonyatosan aggódom, volt már egy jó szakembernél, szedett gyógyszert, abba is hagyta, újra is kezdte.
Magammal meg végképp nem tudom, mit kezdjek.
Azt érzem, hogy mint valami kutya, úgy szűkölnék, ha bármilyen szinten szóba kerül az éves vagy a kilogrammok. Most épp fogyok, most tudom, érzem is, hogy még fogyni is fogok, de utána? Képtelen vagyok tartani a súlyom, képtelen vagyok ÉTKEZNI mint más normálsi ember.
Egyszer valaki megkérdezte tőlem kettőkor, hogy ebédeltem-e ma már. És akkor rájöttem, hogy én gyerekkorom óta nem szoktam EBÉDELNI.
Nem, valójában nem hiszem, hogy ezen az egészen bárki tudna segíteni.
Elolvastam MINDENT amit lehetett erről az egész dologról. Egyrészt neten, másrészt pszichológia könyvekben.
Nem tudok semmit elképzelni, ami segíthetne.
Mindezek ellenére: fantasztikus érzés volt leírni. :-)
voltam szeretettel: 19 éves aggyal, 1000 éves gyomorral: realdoko
Ágneshez hasonlóan én is szívesen megosztom bárkivel a tapasztalataimat. 3 évig voltam anorexiás, és 7 (!) évig bulímiás, te ebből tökéletesen felgyógyultam, nyoma sem maradt, a testsúlyom és a testképem teljesen normális.
Treuer doki, úgy érzem, talán azt az egy dolgot nem hangsúlyozta eléggé, mennyire mélységesen megalázó, gyötrelmes betegség ez.
Az anorexia és a bulímia elsősörban nőket sujt, de nem "női nyafogás", mégcsak nem is "túlzott hiúság" vagy hasonlók következménye, hanem a depresszió egyik formája!
Az anorexiával gyakran társul öndestruktív viselkedés, pl a hugom, aki szintén anorexiás volt, kényszeresen összevagdalta a karját és a lábát borotvapengével (ez teljesen tipikus), én pedig kora tinédzser koromtól fogva állandóan az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam.
Azért van értelme elnevezni az egyes betegségegységeket, mert utána ha beszélünk róluk, segítik a konszenzust. Persze aztán egy ilyen tüneteggyüttes nagyon egyéni variációkat mutathat. A lényeg az, hogy az evészavarok alapvető tünete itt is megvan: testképzavar, félelem az elhízástól, rendszertelen étkezések (esetleg falásrohamok, vagy diéták), purgáló viselkedésformák (hányás, hashajtózás), esetleg súlyos edzés.
Nagyon sokan szenvednek ettől, az aerobik klubok fittness szekciójában legalább 2 órája ugráló lányok nagy többsége valamilyen szinten érintett szerintem ebben.
ezeket a könyveket elsősorban könyvtárban lehet megtalálni, de az Animula kiadó is árulja (néha az Írók boltjában is kaphatók).
A te evészavarod az ún. "binge eating disorder", amit az időszakos falásrohamok és néha diétás szakaszok váltakozása jellemez, de nincs kóros súlycsökkentő viselkedés, mint pl. hányás, hashajtó.
Waratah-nak: a kért bulímiás képek linkjei: www.est.hu/arc/kep37.htm és www.est.hu/arc/kep36.htm.
Tamás, köszönöm az e-mail-eket.
Elkezdtem begyűjteni a szakirodalmat.
Nem tudnád megmondani, hogy az "Öndestruktivitás az..."-hoz és a "Gyakorlati útmutató..."-hoz hol lehet hozzájutni? Könyvtári hozzáférés érdekelne, mert gondolom, elég drágák.
Nézelődtem az interneten, és az evészavarok címszó alatt mindenütt a bulimiával és az anorexiával foglalkoznak.
Az, amit én csinálok, az mi?
Én csak eszek, eszek, és a jóllakottság állapotában csak utálom magam, de nem kezdek őrült mozgásba, hányásba, akármibe. Ha sikerül magam rávenni, akkor teljesen észszerű, egészséges fogyókúrát folytatok. Viszont ritkán tudom elkezdeni. Mindig vannak kifogások, hogy most szomorú vagyok, sok a munkám, senki nem szeret, idegesít a főnök, na, még pont az kéne, hogy ne is ehessek.
Azért valaki, aki nem olyan lusta alak mint én (mert én nem vagyok hajlandó rászánni egy fél órát, hogy megtanuljam a képek belinkelését) az szólhatna, elküldeném neki a képeket, tegye már ide
sorry:ülve
Hát bizony ez van. ezt nyomatják, még annak is hatással van az agyára aki úgy gondolja hogy ő egy józan normálisan gondolkodó nőszemély, nem egy 16éves eszetlen tini
Az evési napló tényleg logikus, én magam is így gondoltam volna (józan paraaszti ésszel) tán az ólveálva rubrika nem jött az eszenbe, az mért van?
Megyek képeket nézni, látom megérkeztek
majd intézkedem, hogy letölthető legyen az evési napló, de nem olyan bonyolult, úgyhogy elmagyarázom itt is. Végy egy szótárfüzetszerű vonalas füzetet, minden oldalát jelöld ki egy naptári napnak, majd a következő felosztás szerint naponta írd bele, hogy mit étkezel:
1. oszlop: Mikor (hány orakor?)
2. oszlop: Mit?
3. oszlop: Mennyit?
4. oszlop: Hol? Milyen helyzetben? (otthon, munkahelyn, ülve, állva, kivel stb.?)
5. oszlop: Milyen tevékenység közben? (olvasás, TV nézés, bezsélgetés, utazás, telefon stb.)
6. oszlop: Milyen érzéssel járt? )bűtudat, kevés volt, éhség stb.)
7. oszlop: Követte-e kóros súlycsökkentő viselkedés? (hányás, túl sok mozgás, hashajtó stb).
Egy hét után a napló kitöltve az ún. evési profilotokat mutatja meg, ezután lehet ujabb instrukciók alapján egészségesebbé tenni, de ez már mindenkinél individuális, persze nagy hasonlóságok azért szoktak lenni.
A témához kapcsolódóan magán emilben küldök képeket a Felvonulási téri plakátkiállításról, amelyek teljesen idevágnak, és abszolút megrázóak. Majd kérem róla a véleményeteket.
Üdv,
Az evési napló letöltése nekem sem sikerült az aljas hiba miatt.
Megpróbálom megszerezni ezeket a könyveket és kiokoskodni belőlük valamit, de nem nagyon bízom abban, hogy egyedül is sikerülni fog.
Az a baj, hogy nem budapesti vagyok. Tudsz valakit ajánlani Debrecenből?
Az a pszichiáter, akihez most járok, nem tudna-e segíteni valamiben? Nincs-e olyan kérdés, amiről egy beszélgetés közelebb vinne az evési problémáim megoldásához?
TAmás, az evési napló letöltése a munkaheyli gépemen ugyanúgy mint itthon "hiba, sajnos, aljas, 404(?)" jelzéssel zárult. azaz kezdődött.
Csak úgy mondom, hátha másnak is.
a leírtak alapján elkelne neked egy viselkedésterápiás tréning, ami rendezné az evési profilodat. A főlapon elérhető cikkemben ehhez ajánlok szakirodalmat, ennek alapjám meg lehet próbálni először selfhelp módon is ( a cikk mellől az evési napló is letölthető), de ha nem sikerül egyedül megoldanod, specialistához érdemes fordulnod, ezekben a könyvekben sok ilyen ambualnciát felsorolnak. Ha szükséges én is tudok ajánlani ilyet.
Nagyon örülök ennek a topiknak, hiszen egy olyan problémát érint, ami nagyon megkeseríti a mindennapjaimat.
Utólag visszagondolva úgy gondolom, hogy gyerekkorom óta depressziós vagyok. Persze nem így hívták, csak éppen nem voltam barátkozós gyerek, szégyellős voltam, sehova se tudtam igazán beilleszkedni. Később ezek a problémák a koromnak megfelelően változtak.
Két éve határoztam el, hogy ez így nem mehet tovább és elkezdtem pszichiáterhez járni. Úgy gondolom, hogy az alapproblémámon sokat segített, nyíltabb lettem és bátrabb.
Ami viszont továbbra is aggasztó, az az evéshez való hozzáállásom.
Imádok enni, és nagyon sokat bírok is. A reggeli, ebéd és vacsora soha sem marad ki, de emellé még rengeteget eszek. Süteményt, csokoládét, vajas kenyeret, akármit. Általában minden este kipukkanásig. Mindez a súlyomon, alakomon is meglátszik.
Minden héten elkezdek fogyókúrázni, de nem tart sokáig. Egyszer lefogytam 9 kilót, egyszer 4-et, a közelmúltban 12-t. Ezeket visszahíztam, mert nem bírtam ki zabálás nélkül (tekintettel a mennyiségre és a sebességre, ezt zabálásnak kell nevezni).
A legutoljára leadott 12 kilóból még nem jött vissza mind, de nem sok hiányzik hozzá, és félő, hogy utána még tovább fogok gömbölyödni.
A pszichiáteremmel beszélgettünk erről, de nem tud segíteni. Azt mondta, hogy amíg nem vagyok elégedett magammal, nem vagyok boldog, addig az evésben keresem az örömömet. De ez egy ördögi kör, mert ameddig eszem, addig hízok, utálom magam, és nem lehetek elégedett magammal. Hogy lehet ebből kitörni?
Nagyon bízom benned, remélem, tudsz segíteni. Köszönöm.
Nagyon köszönöm. A motivációjával kapcsolatban tényleg vannak kételyeim, azért is fogalmaztam óvatosan ezzel kapcsolatban. Megfogadom a tanácsot. Majd beszámolok a fejleményekről. Remélem, lesznek.
javvaslom, hogy első lépésben töltsd le neki a siteról az evészavar információs anyagot, és mutasd meg neki. Ha utána úgy dönt, hogy szeretne orvoshoz fordulni, akkor küldök egy címlistát. Azért érdemes ezeket a köröket megjárni, mert az ő motivációja alapvető a későbbi kezelés szempontjából, és általában csak akkor lehet segíteni, ha ő is akarja. Az a tapasztalatom, hogy az elején nagyon óvatosan kell adagolni az infokat, és nem kell agressziíven presszionálni, hogy menjen orvoshoz, de folyamatosan, mindeig képviselni kell ezt a véleményt.
Tamás!
Az egyik - nem kimondottan közeli - ismerősöm bulímiában szenved. Próbálkozott már pszichológussal, de néhány alkalom után abbahagyta. Nincs internet hozzáférése. Hogyan lehetne neki segíteni? (Ő is szeretné a segítséget - legalábbis ez verbálisan megfogalmazódott -, de tudom, hogy én kevés vagyok ehhez.)
EVÉSZAVARBÓL KILÁBALÓBAN lévő, 24 éves lány vagyok.
Gyógyulásom eddigi tapasztalatait szívesen megosztom
bárkivel, aki hasonló problémával küzd.
Ha van kérdésed irj.
e-mail:agnesdongo@hotmail.com
Tamás, az egész olyan nagyon világos mint a nap, szépen fel tudom sorolgatni a feszültségeimet meg a problémáimat, egyenként és együtt és különkülön szemközt tudok velük nézni komolyan és ki is tudom őket nevetni, de jórészt nem rajtam múlnak így tenni ellenük nem tudok. (Hát ez a mai világ mán csak ilyen). Tehát kicsit kételkedem, hogy mit tudok ÉN változni, hogy semmibe vegyem a világot meg aze eddigi elballantott életem.
Igen, biztatlak, azt várhatod ettől, hogy a kettő együtt fog elmúlni. A depresszió egyébként nem mindig jár együtt bulimiával, de elég magas az átfedés. Általában az evés, a falásrohamok feszültségoldó hatásúak, ezért aztán aki gyakran nyúl hozzájuk, az egy idő után kimerül, önértékelése pedig a testsúlyával való elégedetlensége miatt pedig már úgyis rontja a hangulatát. Részletesen a nyitólapon levő cikkben írok ezekről.
Tamás, mindgy hogy ide írom vagy a lelkibajokba. Némi evési problémám van, de a klasszikus bulímiáig hálisten nem jutottam el. Ez a depi egyik ágaboga vagy együtt jár vele vagy mi a szösz? Mert engem a depi is megtisztel jelenlétével. Eleddig csak gyógyszeren vagyok, de érik bennem az elhatározás az általad említett softwares upgrade-re. Bíztass, hogy a kettő együtt fog eltünni!!
