AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
De tényleg, ez mi? :DD Sili pont nemrég linkelt egy interjút, amiben King leszögezi, hogy soha többet nem lesz Slayer, Arayát nem látta x éve, Lombardót nem is ismeri. Ezt hívják segget csinálásnak a szájból?
A Hauntologist mellett a másik BM lemez idén, amelyik elsőre megfogott. Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de több helyen az általam nagyon kedvelt korai Ancient hatását éreztem. Összességében más hangulatú, mint a norvégok első két lemeze, de jó pár témánál felkaptam a fejem (az egyik dalnál konkrét Trolltaar riffeket hallottam). Engem ez annyira nem zavar, mert jók a dalok és a hangulat is erős, fogom még hallgatni.
Chelsea Wolfe - She Reaches Out to She Reaches Out to She
A korábbi dolgai kevésbé fogtak meg, de ez a trip-hopos/elektronikus megközelítés határozottan tetszik. Annyira, hogy már nem is egyszer ment végig.
A subterrás kritikák hatására az első két lemezt sokat hallgattam anno; de most, hogy hosszú idő után újra végigment, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony egy tökéletes album. Nálam pont fordítva történt, mint Agymosinál: jóval kásásabb hangzásra emlékeztem. Persze a tiszta és polírozott jelzőktől távol áll, de simán hallgatható kategória. Tele van remek témákkal, és végig érezni egy iszonyatosan erőteljes, jéghideg sci-fi atmoszférát. De tényleg ijesztően rideg, én még hasonlóval sem találkoztam. Ez tényleg atmoszférikus black metal, a szó szoros értelmében. A stílus egyik kiemelkedő lemeze. Kíváncsi leszek az idei alkotásukra. Abszolút 10/10
Monster Magnet - Spine Of God
Ezt is jó rég hallgattam utoljára. Nehezebb anyag, mint a Dopes, ugyanakkor helyenként talán mélyebb is, több hallgatást igényel. Jó elszállt space zene, a Hawkwind hatása tagadhatatlan. Viszont ezt is kissé egyenetlennek találtam, a záró Ozium toronymagasan a legjobb dal. Ha az egész lemez ilyen lenne, jó masszív 10 pontot adnék. Így csak 8-9/10
Egy érdekes határfeszegető kísérlet, amely – nahát, spoiler következik – el is jut odáig, hogy… nincsenek határai. Nincsenek számcímek, igazából számhosszok sem, talán csak az lóg ki a képből, hogy a zenészek ismeretesek. Minden a koncepció alá van rendelve, és ez alighanem a kozmikus elveszettség ábrázolása.
Van egy nordikus, ezúttal kissé lo-fi hangzású black metal törzse a zenének, ez találkozik a fentiekben vázolt „keleti” megközelítéssel, s mindezek köré (fölé, alá, belé) húznak grandiózus kulisszákat az effekthegyekkel. Mondanom sem kell, hogy nem a kellemes hatású, lebegős space rockok az irányadóak a továbbiakra, hanem egy fojtogató, jéghideg atmoszféra, melyben fensőbb erők határozott ártó szándékai örvénylenek. Megtört önfeladásban próbáltam kihúzni a 77 percnyi belül keletkezett, érzetre körülöttem zajló kozmikus vihart.
Útközben, ha jól fülelünk, meghallhatjuk, hogy a zenekar nem akar megbújni a faltól-falig ambient hangzáskép mögött. Kimondottan vad és szenvedélyes a zene fémes éle, meggyőz arról, hogy ez bizony igazi. Egy-egy hatásos kiállás, doomos riff (helyesbítek: lassú thrash) hallatán még bravúrosnak is mondanám, amit Wroth (vagy Zhaaral?) játszik. Megértettem azt is, hogy így jó a hangzás, ahogy van, egy élesebb gitársound nem szolgálná a koncepció szerinti folyamatos morajlást.
Morajlás, sodródás, végtelenség-érzet. Már csak egy felmerülés zavarja az elmerülést: van ennek a zenének a belélegzett atmoszférán túl érdemi szórakoztató értéke? Mert ahogy a zene megdolgoz, azért a tudatnak is dolgoznia kell azon, hogy ne csússzon valami féreglyukon át vissza a szobába unatkozni. Két hallgatás után még távol vagyok a határozott választól. De a pontszámom értékelni próbálja az élményt és bizalmat szavaz, a szkafander a kezem ügyében marad. 8/10
Magnum – The Serpent Rings
Végre rövidre foghatom, felesleges a köreimet futni egy olyan pályán, amit mindenki jobban ismer, mint én. Mindenesetre számomra sem nehéz megérezni a lemezt hallgatva a közös alkotókedv jelenlétét a kimunkált dalszerzés, az aprólékos hangszerelés, páratlan dallamérzék mögött. Nagyon erős a csapatmunka, az összjátékon túl mindegyik zenésznek jut tér az egyéni kibontakozásra, persze a jó arányérzék jegyében. Sokat segít ebben, hogy mindegyik dal túllép a slágerhosszon, és epikus irányban is fut egy tisztességes kanyart. Tony Clarkin, nyugodjék békében, zenekarvezetőként és producerként is egy igazi emberséges főnök (vagy inkább cséká) lehetett. Bob Catley meg alighanem a 70 felett elképzelhető legjobb rockéneklést mutatja be. Nagyon kedvelem a billentyűs kibontakozásait is (esetében jóval többről van szó szimpla színezésnél), az egykori Paradise Lost-dobos meg derekasan hozza a posztján elkélő fiatalos(abb) lendületet.
A bölcsesség, ihlet és derű (na meg az ellenállhatatlan dallamos rockolás) olyan tömény párlatát nyújtja az album, ami valóban alkalmas függést okozni – tapasztalom. Roppantul sajnálom, hogy időközben véget ért a történet. Nagyon kíváncsi lettem Clarkin mester hattyúdalaira, eljárulok tiszteletemet leróni a Magnum idei lemezéhez is. 9/10
King Crimson – Red
Ünnepi hetek ezek, sok King Crimsonnal, és a változatosság kedvéért most egy kanonizált csúcsalbum akadt horogra. 1974-et írunk, fáradnak az emberi kapcsolatok a zenekarban, érződik az összegző igényű megközelítés. A megelőző két lemez kísérleteit látványosan visszavágták, és még egy mellotronos lassú (fél-)ballada is helyet kapott. De akár onnan is helyes lehet a megközelítés, hogy a kísérleteket tanulságait levonva eljutottak a súlyos, extrém metál hangzást is elővetítő avantgárd zúzdákhoz. Nem csodálom, hogy ennyire népszerű lemez ez, mert a dalok áttekinthetőek, vannak sorvezető tempók, ismétlődő motívumok, rétegeiben és egészében is követhetőek a történések. Kivételt képez a Providence című tétel, de az sem úgy kísérleti, hogy kapaszkodni kell a free jazz megértéséhez, hanem fokozódó és euforikus végkifejletű darab, melynek a végén elégedetten csettintünk: hogy ez a Wetton és Bruford mekkora vadállatok voltak, velük még Fripp császársága is triumvirátusként festett.
Egy kivételes zenekar legjobb értelemben véve kiforrott lemezét halljuk. Másfelől ez jobbára monolitikus mű, tán még némi letargia is átszűrődik (a két szépdalban – Fallen Angel, Starless – feltétlenül jelen van), a varázs már múlóban, ami például a Poseidont még teljes egészében jellemezte. Sötét színekkel megfestett anyag. Nehéz otthonosan elhelyezkednem benne. Ezzel együtt is morbid viccnek találnám, ha nem a nyilvánvaló 10/10-et írnám be.
Monster Magnet – Spine of God
Most érem utol magam vagy soha, ezt szerencsére jól ismerem, előkerül néhanap, bár szívesebben időzök ma már az előképeinél. Szokni kellett annak idején a Dopes to Infinity (mint sokan mások, én is ekkortájt bukkantam fel a MM űrkikötőjében) után ezt a hatalmas Hawkwind-hommage-t, de könnyen megszerethető. Szóval itt nem azok a csengő-bongó dallamos elszállások mennek, hanem egy viharos kozmológiai értekezés mennydörgésig hajszolt akkordokkal. Dave Wyndorf pedig simán lazán adja elő magát, mint mindig. Jelentős – de legalábbis jól időzített – lemeznek is mondható a Spine of God, ha arra gondolok, hogy az enteogén hajtóerejű rockzene újbóli felvirradása a ’90-es évek elején jött el. Ráadásul a „ki lesz a stoner rock királya” versenyben lihegő vetélytársak (Sleep, Kyuss) ’91-es lemezeinél sokkal jobb a MM debüt. Minden adott a jó mulatsághoz, talán még egy felszabadult értékeléshez is. 9/10
Bruce Dickinson - The Mandrake Project: Bruce a kedvenc metal énekesem, az Accident of Birth és a Chemical Wedding lemezeit kívülről tudom, és sokkal nagyobbra tartom, mint a Maiden lemezek nagy részét. Innen elég nehéz lenne elrontani az élményt, nekem első hallásra bejön a lemez. Elég sok lassabb, szellősebb rész van rajta, nagy meglepetésről azért nem beszélhetünk az előző három lemez tükrében. A hangzás jó, Bruce nagyon jól énekel, a Maidenhez képest sokszor mélyebb, természetesebb hangszínekben. Biztos szarrá fogom hallgatni ezt az albumot is.
EFB OFF
A tegnapi Impure Wilhelmina fantasztikus volt, még ha csak 20-30 ember volt is rájuk kíváncsi. Ennek ellenére teljesértékű koncertet adtak egy akkora helyen (Riff - a Jászai nyilvános WC-je klubbá átalakítva), mint kb a nappalim. A hangzás szerencsére a körülményekhez képest tökéletes volt. Én elbírtam volna több dalt az utolsó két lemezről, de a régebbi számok is ütöttek.
Nos, itt az ideje, hogy én is véleményt formáljak erről a felmagasztalt zenéről.
Szerintem ez a King Crimson- Red album nem igazán jó, sőt mondhatnám rossz!
Hangsúlyozom, úgy alkotok véleményt, hogy böcsületesen végighallgattam!
Ugyan vannak rajta hallgatható jazz rockszerűségek, rocker/metalos füllel is befogadható témák, 1-2 tűrhető szerzemény, de a sok öncélú hegedűcincogtatás, a sok trompita, meg egyéb nagyon elvont, céltalan, fárasztóan unalmas percek ezt jócskán überelik.
A hangszeres tudást becsülendő az értékelésem10/3, de még 1x nem hallgatnám végig, csak igen jó pénzért!)))
Ez tehát a befutás előtti Monster Magnet, bevallom, eddig elkerültük egymást, vagy csak nem emlékszem rá. Itt még nem írtak Negasonicokat, sem Dead Christmaseket, hanem telerakták a lemezt Vertigókkal és Forbidden Planetekkel. Sejtettem, hogy Divcsynek tetszeni fog, az viszont meglepett, hogy a két legnagyobb elszállást tartja a legkevésbé ütősnek. Én bírom ezt a fajta gombászkodást, habár semmi közöm a borozós-leülős zenehallgatáshoz, egyszerűen csak jólesnek az efféle zenék, ha nem nagyon elmebetegek. Az Ozium például kifejezetten erős lemezzárás a maga lazulósan induló, teljes elborulásba forduló felépítésével. A Zodiac Lung viszont nekem sok, illetve inkább kevés, de átvezető tételnek az is megteszi két kozmoszfelfedezős dal közé. Az nem kifejezés, hogy jól öregedett a lemez, ez a fajta zene pont most éli a virágkorát - na jó, igazából néhány éve, a retró felfutásával élte, de ma is teljesen up-to-date-nek hangzik. Örülök, hogy felbukkant AOTD-ként. A viszonylagos slágerhiány ellenére - azért a Sin’s a Good... már-már annak tekinthető - én is megkínálom egy közepesen erős 10/8-cal. (Aminek tudatában a Dopes To Infinity 8-asát valószínűleg ki kellene javítanom 9-re.)
Ugyan a Monster Magnet nem 1991-ben, hanem két évvel később került a látókörömbe a Superjudge lemezzel, de visszaásva ez is egy jó kis korong, amely üde színfolt a húszas listára pakolt – amúgy alapmű – death metal anyagok között. A s/t és a 20…Tab EP-k után még mindig érződik némi útkeresés-íz a dalokon, ugyanakkor már a később jellegzetessé váló hangzásvilág is tetten érhető. Az viszont megdöbbentő, hogy a későbbi elszállós dolgaikhoz képest is mennyire betépettebb és lebegősebb a végeredmény (tuti rommá hallgatták a korai Hawkwind lemezeket), talán pont ezért is kedvelem ennyire mai fejjel ezt a dalcsokrot. Szerintem jól öregedett, de lehet egyedül vagyok ezzel a véleménnyel. Otthon bedobod a lejátszóba, elhelyezkedsz egy kényelmes karosszékben, töltesz egy-két pohár bort és mehet a chill. 10/9
Tök jó, hogy kijött, mert MM ügyben még bőven van pótolnivalóm. Ugye a számomra némileg fekete lyuk 90-es évek...Nos az ilyenfajta kásás heavy psych a psychedelic, stoner, sőt space rock-os alapjaival nálam nagyon is menő. Nem tudom mennyire volt úttörő ez a banda akkortájt, de engem emlékeztet a világuk az Uncle Acid féle hangzásra, ami manapság az egyik legnagyobb kedvencem. Szóval biztos hallgatni kell még ezt a debut-öt, de már elsőre is kifjezetten tetszett és szépen besimult. Még a kevésbé ütős részeknél mint a Black Mastermind vagy a záró Ozium is kifjezetten jól szórakoztam. Szóval a pontszám akár még feljebb is kúszhat a későbbiekben.
Nos, meghallgatva a 2 szerzeményt, amit idelinkeltél, meg kell állapítanom, hogy a te metalos zenei ízlésed is tragikus. Azt a hc/punk számot hagyjuk, de ez a Celebrite the dead című okádék egyszerűen felháborító. 15 perc időpocsékolás, mintha beakadt volna a tű valami félórás kábszaros techno számban.Gratulálok!
Csak a Notorious B.I.G.-t ismerem: Super Nintendo, Sega Genesis, when I was dead broke, man, I couldn't picture this. Nem értek rá egész nap mínuszolgatni, mert harcolnom kell a túléléséért odakint, de az évek során elég sok gyakorló elmebeteget sikerült bevonzani ide.
Nem mondom, hogy nincs brutális dallamtapadásom a Starless miatt (és ez évek óta fel-fel lángol), de ezen kívül nem az én asztalom ez a lemez. Valahol még frusztrál is a kanonizált státusz és szívesen lehúznám, de nincs szívem. A Starless tényleg jó, a többinél ugyanazt tudom mondani, mint az előző KC esetén: ehhez még nem vagyok elég képzett. 100/75.
Nyilván nem sok mindent lehet érdemben hozzátenni Thorcsy remek elemzéséhez. A múltkori Poseidonos káoszuniverzum, a leggyakrabban Greg Lake miatt emelt be földöntúli pillanatokat is Fripp felemelően fenséges, ugyanakkor rendkivül szerteágazó világába. Itt a Red-en Wetton is ott van a szeren, de hát Lake-ből azért nincsen több. A Poseidon-hoz képest viszont a Red számomra jóval közérthetőbb album reveláció, minden végletessége és progresszívitása ellenére nagyon lehet menni a számokkal és valóban a végén a Starless fel is teszi a koronát a varázslatra. Számomra egyértelűen ez a KC album az, amelyik leginkább megközelítette a Crimson szinte utolérhetelen monolitságát.
Igen, például Eno 74-es és 75-ös szólólemeze is maga volt a csoda Fripp-pel. Bowie 77-es Heroes-a Fripp-pel és Eno-val meg simán korszakalkotó. De amúgy végtelen hosszan lehetne sorolni még Fripp szédületes mélységű további érdemeit. Például a 78-as legjobb Blondie-n vagy akár Peter Gabriel kiemelkedő albumain stb stb stb
Egészen kivételes talentuma ő a rockzene történetnek.
A King Crimson klasszikus éveinek utolsó lemeze egyetlen hatalmas ellentmondás: a minden képzeletet felülmúló, az összes lehetséges határt átlépő, őrületesen innovatív progresszív rock pont a nagyságával mért végső csapást magára a progresszív rockra, tulajdonképpen megsemmisítette azt. A Red után már nem következett, nem következhetett más, csak egy új világ. Fripp maga mondta akkoriban, hogy elavulttá váltak, "dinoszauruszok lettek", jönnek a modern zenék, nekik végük van. 1974-re amúgy is szétesett emberileg a zenekar, ennél az utolsó albumnál a gitáros már eléggé eltávolodott a többiektől, eleve máshol járt az agya.
Újabb óriási paradoxon, hogy kivételes összhangot megkövetelő módon együtt játszva (a Providence-t élőben vették fel, sok rész improvizációból alakult ki), mégis egymással már kevéssé kommunikálva úgy temették el az ósdi (?) progresszív rockot, hogy közben atomjaira szedték, újra összerakták, és fel is támasztották. Megmutatták, milyen lehetne a jövőben. Aztán mégsem volt folytatás, mert folytatni egyes egyedül a King Crimson tudta volna, ők meg éppen befejezték. Később pedig más úton haladtak tovább, és a feloszlás után Fripp is másfelé indult el Brian Enóval, mint mondta, más energiákra volt szüksége, amit a Crimsontól már nem kapott meg. A Reddel még feltették a koronát az addigi életművükre, majd leléptek a trónról.
Szokatlanul kemény, szinte ijesztő, ugyanakkor helyenként földöntúlian szép ez a lemez. Semmihez sem hasonlítható, nincs előképe, a semmiből érkezett, de örök nyomot hagyott. A progresszív metál a létét köszönheti neki, neves zenészek emlegetik áhítattal vegyes tisztelettel, tisztelettel vegyes áhítattal. Az alapként megmaradó trió mindhárom tagja a legjobbját adja itt: Fripp végig kontrollált önkívületben szaggatja a hangszerét, máskor a szférák zenéit idézi, Bruford példátlan csörömpölést rendezve veri szét a dobfelszerelést, Wetton úgy énekel, hogy meg kell szakadnia a szívnek, közben meg Fripphez méltóan brummogtatja a basszusgitárját. Az addigra elvileg kirúgott, csak erről még nem értesített (...) Cross nem e világi hangokat csal ki a hegedűjéből, miközben ördögi módon is tudja kínozni azt, amikor pedig a zenekar mellé beszállnak a session fúvósok, néha nem is tudjuk eldönteni, a mennyben vagy a pokolban járunk-e. Utóbbiak közt volt az amúgy zenekar-alapító Ian McDonald szaxofonos, aki erősen befolyásolta a hangzásképet és a hangulatot, és aki a Crimson feloszlását követően a Foreignerben érte és élte meg a napfényesebb népszerűséget.
A lemez-, egyszersmind korszakzáró Starless, a zenetörténelem egyik legfenségesebb dala utolsó hangjainak lecsengése után engem a mai napig valamiféle gyászérzés kerít a hatalmába, elszomorodom, magamban kicsit mindig megsiratom a Crimsont és a rock aranykorát. Hiába jöttek még később nagy évtizedek, születtek remek zenekarok és zenék, ott valami véget ért, és soha többé nem tért vissza. Lehet, meredek az összehasonlítás, de állítólag Beethoven halála után gondolták úgy nagyon sokan, hogy nemcsak egy ember távozott, hanem vele együtt a művészet egy darabja is. Persze ahogy akkor ment tovább az élet, úgy szerencsére a Red után sem a vigasztalan csend következett. 100/100
